Egy új kezdés

Első nekifutásunk nem bizonyult sikeresnek, mivel a blog korábbi platformja elérhetetlenné vált. Sebaj, a régi tartalmat kimentettük és az átmenetet biztosítottuk...
Meghalt a blog, éljen a blog :)

Palazzo del Bo - a padovai egyetem főépülete

A padovai Európa második legrégebbi egyeteme. Bolognában ugyanis a tanárok és a diákok nem voltak elégedettek az oktatói szabadsággal, így 1222-ben megalapították a saját egyetemüket. A Palazzo del Bo 1493-tól az egyetem székhelye és központja. Korábban bérelt épületeket használtak, mert nem érte meg egy sajátot építeni.

A lenti lépcsőház az 1932-42 közötti bővítési munkálatok eredménye, rajta Gio Ponti és Fulvio Pendini festménye (a Tudás lépcsője):

A látogatók a lépcső és az új udvar után a régi udvaron keresztül folytatják az egyetem megtektekintését. A történelmi központot 1501-ben adták át, hogy befogadja a népes diáksereget, akiket két natio-ra osztottak: az itáliaiakra és a külföldiekre. Eredetileg két fakultás létezett: a jogi kar és a hét szabad művészetet elsajátító hallgatók kara, tehát a bölcsészkar. Mindkét karnak volt egy rektora, akiket a hallgatók közül választottak, és az ő címereik díszítik az épület udvarát, folyosóit és termeit. A címereket 1688-ig lehetett kitenni, amikor a várost irányító velencei kormányzat betiltotta a gyakorlatot: ekkor a már több, mint 3000 címer mellé nem fért el több, tehát a régieket kellett volna átfesteni, vagy leszedni ahhoz, hogy újabbakat rakjanak ki.

Az egyetemre számos magyar diák járt. Csak pár példa: Janus Pannonius; Báthory Miklós váci püspök; Brodarics István, akinek köszönhetjük a leghitelesebb beszámolót a mohácsi csatáról; Zsámboky János humanista; Forgách Ferenc püspök és történetíró; Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király hasonnevű unokaöccse.

Akit érdekel a teljes lista: Veress Endre: A Paduai egyetem magyarországi tanulóinak anyakönyve és iratai (1264--1864). Budapest, 1915.

 

A központi székhelyen mára csak a vezetőség irodái és a reprezentatív termek maradtak. A tényleges oktatás a városban szétszórt épületekben zajlik. Mi például egy konferencia keretében bejutottunk a Régi Levéltár elnevezésű terembe, ahol a fapolcokon elmúlt korok hallgatóinak az iratai sorakoznak.

 A leghíresebb részeknél nem lehetett fotózni: ebben az épületben működött Európa első anatómiai színháza, ahol 1594-től kezdve körülbelül 300 diák követhette élőben a boncolást. A fa szerkezet ma már nem teszi lehetővő, hogy felmenjünk a karzatokra, így a tetem számára fenntartott asztal alól lehet ide bekukkantani.

Ezen felül érdekes még az Aula Magna, vagyis a díszterem, ami eredetileg a jogászhallgatóké volt, ugyanis a legnagyobb termet a legtöbb diákot tömörító fakultásnak kellett fenntartani. Ezt a hagyományt csak Galileo Galilei törte meg, amikor a neves professzor hírnevének köszönhetően a matematikusok száma meghaladta a jogászokét, és ez utóbbiak ideiglenesen kiszorultak a termükből.

További belső tereket a Google Street View segítségével tekinthetünk meg.

A képeket nagy felbontásban itt látod.

A középkori városigazgatás és jogszolgáltatás helyszínei Padovában

A turista Olaszország-szerte találkozik olyan szavakkal, amelyek a középkori városok működésével függtek össze. Ezzel a poszttal a padovai példán keresztül próbálunk segíteni  értelmezni ezeket a kifejezéseket.

Itália jellegzetes középkori államformája volt a városállam, vagyis a comune. Manapság ez a szó az önkormányzatot jelöli. Élén különféle választott tisztviselők álltak (a capitano del popolo, vagyis a nép kapitánya, illetve a podestà, tehát a polgármester), amíg a tartományi államok be nem kebelezték őket. Padova esetében a Velencei Köztársaság térnyerése vetett véget a város függetlenségének. A comune sohase volt igazi köztársaság, az irányítás mindig a vagyonos rétegek kezében összpontosult.

A független comunék irányítását általában megszerezte egy ember, és kialakította a signoriát. Ez egy olyan személy uralma, aki látványosan, vagy magát magánembernek álcázva lényegében zsarnokként igazgatta a várost. A korábbi köztársaság-kori irányító testületeket viszont tovább is működtette a látszat fenntartása érdekében. Padova esetében a signore a Carrarák családjából származott.

A Carrarák várából mára csak pár épületrészlet maradt, a jobb oldali óratorony volt eredetileg a rezidenciájuk keleti kapuja (lásd fent). Az óra a csillagjegyeket is mutatja és mostani formáját 1436-ban nyerte el. Hosszas restaurálás után 2010 óta újra mutatja az időt. Miután a Carrarák uralmának leáldozott, és Velence kiterjesztette az igazgatását a városra, a Carrarák palotájából lett a Palazzo del Capitanio, vagyis a köztársaságot képviselő tisztviselő hivatala.
A bal oldali Loggia del Consigliót a városi tanács számára kezdték el építeni 1496-tól, de sohase fejezték be. A városok élén sokféle tanács állhatott: a Vének Tanácsa, a Nagytanács, vagy a kisebb taglétszámmal dolgozó testületek, mint pl. a velencei Tízek Tanácsa. Padovában a Nagytanács elnevezés dívott.

Amikor a Velencei Köztársaság is elbukott, akkor a loggiában az osztrák katonai parancsnokság kapott helyet, innen a másik neve: Loggia della Gran Guardia, vagyis a Nagy Őr loggiája.

Padovában három tér határolja a város fontos épületeit: a Palazzo del Capitanio és a Loggia del Consiglio a Piazza dei Signorin, tehát az Urak terén áll. Innen egy rövid utcán jutunk el a Piazza della Fruttára, tehát a Gyümölcs terére, amely a hagyományos gyümölcsvásárról kapta a nevét. A térre néz a Városháza középkori szárnya, és a Torre degli Anziani, vagyis  a Vének tornya. A sok városi torony közül 1215 után ebből lett az önkormányzatiság jelképe, hiszen ennek a tetején lengett a város zászlója. Az épület manapság is a városháza része, amit jelentős mértékben átépítettek az 1920-as években.

A Városháza mellett található a Palazzo della Ragione épülete, amely elválasztja egymástól a gyümölcspiacot a középkori gyógynövények piacától, tehát a Piazza delle Erbétől.
A Palazzo della Ragione a törvényszéki palota szerepét töltötte be a XVIII. század végéig. 1797-ben egy vihar jelentős károkat okozott benne, és a helyreállítási munkákat követően a népünnepélyek helyszínévé vált. A földszinten kialakított fedett piac máig működik.

Az épület mostani formáját több átalakítás után nyerte el, de az eredeti 1219-es épület főbb jellegzetességei nem változtak. Máig négy lépcsőn mehetünk fel az első emeletre. Ezt eredetileg több részre osztották, és csak 1306 és 1309 között alakították ki Giovanni degli Eremitani ágostonrendi szerzetes tervei alapján a ma is látható boltívet, illetve az egybenyitott fenti teret.

 

Az eredeti freskókat Giotto készítette, de ezek elpusztultak az 1420-as tűzvészben. A most látható képeket Pietro d'Abano padovai filozófus, asztrológus és orvos irányításával  készítette Niccolò Miretto és Stefano da Ferrara. A több, mint 200 folyóméternyi freskó 12 részre osztható. Mindegyik részben találunk egy apostolt, az aktuális hónap, csillagjegy, és bolygó allegóriáját, amelyeket kiegészítenek a jellegzetes munkák és csillagképek. A freskó legalsó sávjában a város védőszentjei, az egyház doktorai, és az erényeket ábrázoló alakok is szerepelnek.

A terem nyugati végében találhatjuk Gattamelata hadvezér lovának a fa modelljét, amely a Donatello-féle Gattamelata lovasszobor előtanulmányaként készült. A terem keleti végében van egy Foucault-inga, illetve két szfinx, amelyeket a város szülötte, a híres egyiptológus, Giovan Battista Belzoni küldött haza az egyik ásatásáról.

 

A padovai botanikus kert

A padovai a világ legöregebb botanikus kertje, amelyet 1545-ben alapítottak az egyetem orvostanhallgatói számára, hogy tanulmányozhassák az úgynevezett egyszerű füveket, vagyis a gyógynövényeket. Ezek annyira egyszerűnek számítottak, hogy fallal kellett körülvenni a kertet, mivel a lakók előszeretettel szolgálták ki magukat ahelyett, hogy drágán megvették volna ezeket a patikustól. A korabeli ovális belső kert máig zárható. A botanikus kert azóta kinőtte magát, ma 2,2 hektár a területe, amely különleges védelmet élvez, ugyanis 1997-ben a világörökség részévé nyilvánította az UNESCO.

Minden kertnek egész évben megvan a maga szépsége, de a lombhullató erdők növényei ősszel különleges színekben pompáznak, így ekkor a szokásosnál is nagyobb élményben részesül a látogató. A kert továbbra is ellát oktatási feladatokat, két nagyobb diákcsoporttal is összefutottunk a kalandozásunk során. Minden növénynél szabályszerűen megtalálható a latin elnevezés, vagyis akit érdekel, az könnyűszerrel tud tájékozódni. A növények katalógusa is elérhető itt, amiből lehet rendelni.

A történelmi rész, a falakkal övezett "Hortus Cintus" máig négy részre oszlik, középen pedig az egyik szökőkútban tavirózsákat találunk.

 

Az egyik negyedben éppen sikerült kifognunk a gyümölcsökkel teli datolyaszilvafát. A mögötte lévő üvegkalitkában pedig a kert legöregebb növénye, egy lószőrpálma (Chamaerops humilis) található, amely 1585 óta nyűgözi le a látogatókat. Ezt 1786-ban Goethe is megcsodálta, és 1799-ben írt is róla a "Die Metamorphose der Planzen" című művében. A pálma ágai mára elérik a 10 m-es hosszúságot.

Vele szemben pedig éppen a vasfű virágzott.

A történelmi kertrészben található növények sok esetben koruk miatt, és azért is különlegesek, mert először itt termesztették őket Olaszországban: 1662 óta itt található pl. Olaszország első fehér akáca (Robinia pseudoacacia); és az 1750-es örökzöld liliomfa (Magnolia grandiflora) is valószínűleg az első ilyen jellegű növény az itáliai félszigeten; ahogy ez igaz az 1828 óta itt élő himalájai cédrusra is (Cedrus deodara). A történelmi kertrész szélén látható pavilon mellett sorakoznak a húsevő növények, az épület földszintjén található a könyvtár és a levéltár, a felső szinten pedig a magokat őrzik.

2002 májusában a szomszédos jezsuita kollégium eladott egy 15.000 m²-es telket a botanikus kertnek, amelyen 2008-ban elkezdték építeni az új szárnyat: egy 100 méter hosszú és 18 méter magas épületet, amelyben 1.300 új növény kapott helyet. A teljesen önellátó üvegházat (napenergiát használ, termálvízzel fűt stb) 2014-ben adták át.

Itt négy éghajlatra, vagyis a trópusi és a szubtrópusi esőerdőre, a mérsékelt és a mediterrán égövre, illetve a száraz sivatagokra jellemző növényekkel találkozhatunk. A mozgáskorlátozottakat lift viszi fel a felső szintre és a gyerekekre is gondoltak: a piknik sarok mellett játékos szemléltető eszközöket is találunk. A városközpont szélén található épületben mindenféle rendezvényt tartanak. Amikor mi voltunk, éppen Titus Liviusról értekeztek egy konferencia előadói.

A Frari, avagy a kedvenc velencei templomunk

A Santa Maria Gloriosa dei Frari templom eredete abba a legendás korba nyúlik vissza, amikor Assisi Szent Ferenc Velencén át utazott a Szentföldre. Nyomában itt is felbukkantak követői, a barna kámzsás szerzetesek. Ők voltak a testvérek, vagyis a fratres. Jacopo Tiepolo dózse a 13. században földterületet adományozott a szerzeteseknek és egy nagyobb összeg felajánlásával elindulhatott egy kisméretű templom építése, amit Szűz Máriának ajánlottak fel. A neve is innen származik: a szerzetesek Szűz Mária temploma. A nagyobb templom építése 1250-ben kezdődött Nicolò Pisano tervei alapján gótikus stílusban. A többi nagy ferences rendi itáliai templomhoz hasonlóan, ez is kedvelt temetkezőhely volt. Az 1339-ben elhunyt dózse is itt nyugszik. Rajta kívüli firenzei és milánói kereskedők, illetve két gazdag velencei patrícius család, a Corner és a Pesaro is sokat áldozott a templom építésére. Nem meglepő tehát, hogy nekik is van itt kápolnájuk.

Napjainkban a látogatók a benne őrzött műalkotások gazdag választéka és az itt eltemetett személyek miatt keresik fel. Ha ugyanis van olyan, hogy velencei panteon, akkor ez az.

A templom főhomlokzatának portálja velencei gótikus díszkapu. A csúcsív tetején Jézus szobra emlékeztet arra, hogy a 15. század végén Trevisan tábornok hazahozta a barátok részére Krisztus vére ereklyéjét. A jobb pilléren Bartolomeo Buon alkotása, a Madonna a Gyermekkel, a bal oszlop felett pedig Szt. Ferenc szobra.

Amint belépünk, balról és jobbról rögtön két impozáns síremléket látunk: a fehér márvány piramist formázó emlékművet Canova eredetileg Tizianónak szánta, de végül a terv átalakult, és Bécsben, az Augustinerkirchében ez alapján készült Habsburg Mária Krisztina sírja. Canovát 1822-es halálakor szülővárosában, Possagnóban helyezték örök nyugalomra, de a szíve ide, ebbe a tervei alapján készült síremlékbe került. Vele szemben van Tiziano emlékműve, ami évszázadokkal a művész 1576-os halála után, csak 1852-re készült el. Tiziano pestisben halt meg, így nem lett volna szabad templomban eltemetni, de az ő esetében kivételt tettek. Mindkét síremléket Canova tanítványai készítették.

A templomban nyugvó harmadik művész Claudio Monteverdi, az opera első nagy mestere. Monteverdi Cremonában született, majd a mantovai herceg udvari zenészeként aratta első sikereit, 1613-tól pedig a velencei Szent Márk székesegyház karnagya lett. Sírját egy padlóba ágyazott márványlap jelzi, amin mindig van virág. A nyughelyeként szolgáló milánóiak kápolnáját Alvise Vivarini Sz. Ambrus oltárképe is díszíti.

A szomszédos Corner kápolnát viszont Alvise nagybátyja, a muranói Bartolomeo Vivarini Trónon ülő Szent Márk Keresztelő Szent Jánossal, Szent Pállal és Szent Miklóssal című 1474-es alkotása díszíti.

A főoltár mögött található a templom egyik nevezetessége: Tiziano Mária mennybevitele című festménye. A kép nem tetszett a szerzeteseknek, akik csak azt követően tartottak rá igényt, amikor a külföldi követek versengeni kezdtek érte. A képnek több olvasata van: dicsőíti a finanszírozó velencei patríciusokat, a ferencesek teológiai nézeteit Mária szeplőtelen fogantatásáról, és Szűz Mária megdicsőülését, amely diadal egyben a Velencei Köztársaság diadala is a cambrai ligával szemben.

A főoltár mellett közvetlenül jobbra látható a Keresztelő Sz. János kápolna, amely csak 1904-ben kapta a nevét, ugyanis ekkor helyezték át ide az eredetileg a bejárat melletti firenzeiek oltárát, ennek középpontjában Donatello Keresztelő Szent János szobrával. Ez a művész egyetlen Velencében látható műve.

A milánóiak kápolnája, vagy a firenzeiek kápolnája egy általános jelenség: minden független állam a másik fővárosában fenntartott egy saját templomot vagy kápolnát. Olaszországban ma ez már csak Rómában maradt fenn, ahol továbbra is minden középkori és modern nemzetnek van egy saját nemzeti temploma. Ahol a középkori államok összeolvadásából született a mostani modern nemzet, ott több nemzeti templom is lehet. Spanyolország esetében pl. ez azt jelenti, hogy az aragóniai és a kasztíliai korona római temploma is fennmaradt.

Innen kettővel jobbra, már közvetlenül a sekrestye mellett található a Bernardo-kápolna, amelynek oltárát Bartolomeo Vivarini 1482-ben festett táblaképe, a Madonna és a Gyermek Szent Andrással, Bari Szent Miklóssal, Szent Péterrel és Szent Pállal díszíti. A képet az 1631-es pestisjárvány után az Egészség Madonnájának is nevezték.

A főhajó közepén található kórus az egyedüli, amely eredeti helyén maradt meg Velencében. A külsejét 1475-ben márványlapokkal borították. A domborművek rajta egyházatyákat és prófétákat ábrázolnak.

Tőle balra található a Pesaro kápolna, és az oltáron Tiziano Pesaro Madonna című festménye.  A Szűz előtt lobogó zászlón a Borgia családból származó VI. Sándor pápa címere látható, ugyanis a kép Jacopo Pesaro 20 pápai hajó kapitányaként aratott 1502-es győzelméről emlékezik meg.
A megrendelő ezzel az alkotással kelt versenyre a család másik ágával, amely viszont a sekrestyében található Madonna a zenélő angyalokkal című művet rendelte meg Giovanni Bellinitől. Az 1478-ban készült festmény a velencei festészet egyik legjelentősebb remeke.

Műkincsek gyűjtőhelye, művészek nyugvóhelye, és mindez egy szellős itáliai gótikus templomban... Kell ennél több? Nekünk ez az egyik kedvenc velencei templomunk.

A képeket nagy felbontásban itt látod.

Ca’ Rezzonico, avagy a 18. századi Velence Múzeuma

A Canal Grande mentén sétálva temérdek palotára bukkanhatunk. Ilyen például a Dorsoduro negyedben található Ca’Rezzonico palota, Baldassarre Longhena mesterműve. Századokkal ezelőtt az épületet gazdag nemesi családok birtokában volt, ma 18. századi Velence Múzeumaként (Museo del Settecento Veneziano) várja a látogatókat. A palota helyén eredetileg az ősi velencei nemességhez tartozó Bon család két háza állt. 1649-ben Filippo Bon bízta meg Baldassare Longhena építészt, hogy tervezzen a család számára egy új palotát. Longhena tervei alapján 1667-ben kezdődött meg az építkezés, de 1682-es haláláig csak az első emeletet tudták befejezni. Az építkezést ezt követően több évtizedig felfüggesztették a család anyagi gondjai miatt. A palota további fejlesztését – már az új tulajdonosok, a Rezzonico család által megbízott – Giorgio Massari folytatta 1750-ig.

A Velencei Köztársaság bukása után a Rezzonico család a ház művészeti kincseinek  elárverezésére, végül az épület eladására kényszerült. A következő évszázadokban a palota kézről kézre szállt. Végül 1935-ben a palota a város birtokába került, melyben kialakították a 18. századi Velence Múzeumát.
A berendezés, a festmények és a többi műkincs nagy része különböző palotákból került ide, egész mennyezetek származnak máshonnan, de az összhatás mégis egységesnek mutatkozik. Találunk itt festményeket és freskókat Pietro Longhitól, Canalettótól, Francesco Guarditól, Giandomenico Tiepolótól. Maradtak eredeti díszítő elemek is: ilyen Pietro Viscontitól a bálterem trompe-l’oeil oldalfala (a fenti címer egy részlet innen); Giovanni Battista Crosato mennyezetfreskója (Apollo kormányozza a napkereket a kontinenseken), ami szintén a báltermet ékesíti; Giovanni Battista Tiepolo: Ludovico Rezzonico és Faustina Savargnan házasságának allegóriája.

A palota négyemeletes márvány homlokzata a Canal Grande felé néz, és tükrözi az építő család presztízsét. A megszokott velencei mintáktól eltérő homlokzaton Longhena érdekes világos-sötét hatásokat ért el. Az épületet hátulról egy szökőkúttal díszített udvar öleli körbe.

A Giusto Le Court (másik művéről itt olvashatsz) angyalkájával díszített lépcső után a bálterembe jutunk, amely közel 200 évig adott otthont a velencei felső tízezer legfényűzőbb ünnepségeinek. A monumentális terem egyedülálló volt Velencében, amit a mennyezet lebontásával és a két emelet teljes magasságának kihasználásával alakítottak ki. A mennyezetet Girolamo Mengozzi Colonna és Giambattista Crosato freskói ékesítik.

Emeletről emeletre barangolva láthatjuk, hogy az összegyűjtött műkincsek méltón idézik fel a 18. századi velencei gazdagok életét, de ezzel párhuzamosan megismerhetjük a kiállított csodás vásznak (Pietro Longhi, Francesco Guardi és Giambattista Pittoni művei) által az egykori velencei élet más területét is.

A második szinten berendezett trónterem (a mennyezetfreskó részlete a fenti szakállas babérkoszorús öregúr, vagyis az Érdem, a teljes képet itt találod) legszebb éke az Antonio Corradini szobrászművész által készített aranyozott rokokó stílusú trónszék (a lenti képen ennek egy részletét találod, a teljes székről itt található fotó). Emellett Andrea Brustolon csodálatos faragott bútorairól sem szabad elfeledkezni. Különleges élmény Antonio Corradini lefátyolozott asszonyt ábrázoló mellszobra, és a muránói csillárok is méltó módon tükrözik a korszak pompáját. 

Nem maradhat ki természetesen a korszak kínai divatja sem, ennek megfelelően a látogatás során számos távol keleti jellegű szobrot és mintát találtunk.

Az eredetileg a személyzet számára fenntartott harmadik szinten Egidio Martininak a 15. századtól a 20. század elejéig terjedő időszakot felölelő, figyelemre méltó festészeti gyűjteményét láthatjuk. Itt rendezték be az egykori Aido San Marchi gyógyszertár három szobáját is. A kedvencünk mindenesetre Canaletto alábbi két képe (Velencei látkép: a Canal Grande a Balbi palotától a Rialtóig, illetve a Capriccio portikusszal).

A Ca’Rezzonico palota méltón tükrözi a 17-18. század felső tízezrének hóbortos kicsapongásait. Ahogy belépsz a lenyűgöző termekbe, könnyű elképzelni a maszkos vidámságokat, a pezsgő ünnepségeket. Három emeletnyi pompa, csillogás, bujaság, mint egy időutazás Casanova korába…

A képeket nagy felbontásban itt látod.