A nápolyi Versailles és egyéb királyi lakok nyomában (III. rész)

A poszt utolsó részében elérkeztünk ahhoz a palotához, amelyet a Bourbonok Nápoly Versailles-ának szántak, és amely nekünk is a kedvencünk.

Caserta királyi palotája és parkja

Először is pár számadat:

– Versailles építése és folyamatos átalakítása 1662-től körülbelül 1837-ig tartott, míg Caserta esetében a munkálatok 1752–1845 között zajlottak, habár 1780-tól már laktak benne;

– Versailles alapterülete 67 121 m², Casertáé 47 000 m² (természetesen mindkét esetben csak az épületé);

– Versailles-nak 700 szobája, 2 513 ablaka, 352 kéménye (1 252 volt az Ancien régime idején), 67 lépcsője van; míg a casertai palotának 1 200 szobája, 1 742 ablaka, 1 026 kéménye és 34 lépcsője;

– a teljes versailles-i park 800 hektár (ebből 300 hektár erdő), míg Caserta esetében a park 120 hektár.

A caserta királyi palota tehát nagynak nagy, de a mintaképet nem éri utol. Ha viszont csak Olaszországot nézzük, akkor a casertai palotánál csak a Külügyminisztérium épülete nagyobb (ez 120 000 m²-en terül el, 1300 szobája van, 720 000 m³ a teljes kiterjedése).

Röviden: Caserta hatalmas!

Ezt a monstrumot Bourbon Károly kezdte el építtetni a többi Nápoly-környéki rezidenciához hasonlóan, de csak a fia, Ferdinánd alatt vált kiemelt beruházássá a palota. Persze Károly uralkodása során is volt ennél elhanyagoltabb építkezés, ugyanis Capodimonte épülete talán az egyik leglassabban elkészülő Bourbon palota volt. Károly Versailles mintájára egy városon kívüli rezidenciára vágyott, ahol a teljes udvara elfér, és a lakosság soraiból érkező potenciális fenyegetések mellett a tenger felül is védhetőnek bizonyul. 1742. augusztus19-én ugyanis a brit királyi haditengerészet fenyegette Nápolyt, így az uralkodó a saját bőrén tapasztalhatta meg mennyire védtelen a tengerpart mellett fekvő városi rezidenciájában.

A palota tervezője, Luigi Vanvitelli 1700-ban született Nápolyban egy bevándorolt holland festő gyermekeként, aki akkoriban éppen a nápolyi királyi palotán dolgozott. Luigi Rómában nőtt fel, eleinte ő is festőnek készült, de Filippo Juvarra hatására építész lett belőle. Habár már korábban is kapott jelentősebb megrendeléseket, Vanvitelli számára Caserta a nagy kitörési lehetőséget jelentette, a Bourbonok égisze alatt ugyanis a Nápolyi királyság szinte összes királyi palotáján ott hagyta a keze nyomát. Caserta sajnos túl nagy falatnak bizonyult, a munkálatokat már a fia vezetésével fejezték be, ugyanis Luigi Vanvitelli 1773-ban, pont Casertában halt meg. A palota mai formájában csonka, ugyanis a sarkok hangsúlyosabbá tétele érdekében tornyokat álmodott Vanvitelli, és a központi kupolát is hangsúlyosabbra tervezte (lásd fent). Az elvártnál „sivárabb” valóság mögött a Bourbonok anyagi gondjai álltak, amely például a kert kialakításakor is éreztette hatását.

IV. Ferdinánd fő uralkodói székhelyként kezelte, a felesége pedig különös figyelemmel követte az itteni munkálatokat. A napóleoni időszakban Murat uralkodása alatt is sokat szépült Caserta, viszont a Bourbon Restauráció után már csak vadászkastélyként kezelték, és elkezdődött a lassú hanyatlása. 1860-ban a Savoia család birtokai közé került, de alig használták. 1919-ben III. Viktor Emánuel az olasz népnek adományozta, amivel lényegében csak a fenntartása terhétől szabadult meg, de a palota helyzetét nem sikerült rendeznie. Az állag megőrzéséhez állandó felügyeletre volt szükség, így nagy segítség volt, hogy 1926–1943 között itt működött a Katonai Repülési Akadémia. A szövetséges csapatok előretörésével a palota vált a szövetségesek főparancsnokságává, igaz előtte némi bombakár is keletkezett benne (ennek nyomait ma is láthatjuk a kápolnában), és 1945. április 29-én itt írták alá az olaszországi német csapatok a fegyverletételről szóló dokumentumot. Az olasz légierő a második világháború után is használta a helyet, ugyanis 1948. október 1-től 2016. január 16-ig ez volt a légierő egyik altisztképző iskolájának a székhelye. Ezt követően is találunk errefelé légierős futókat, csak ők már nem a palota épületében, hanem közvetlenül emellett tanulnak. A Légierő sokáig próbált megszabadulni a palotától, ugyanis a használatért minden évben busás összegeket perkált le bérleti költség címen, majd amikor végre sikerült elérni, hogy kiköltözhessenek, természetesen majdnem túllépték a kiszabott határidőt. A kiürített termek egy részét már kiállítótérként használják, de messze vagyunk még a teljes kihasználtságtól.

A palota belső kialakítása meglehetősen szabályos. Négy nagyszabású udvara van (az egyiket lásd fent), amelyeket négy belső szárny választ el egymástól. Ezek közül a nyugati belső szárny jelentős részét elfoglalja a Vanvitelli-féle díszlécsőház, amelynek az oroszlánjai talán a legjobbak, amelyeket királyi palotában láthattunk (lásd balra lent). Ez a lépcső az egész épület központját jelentő központi oszlopcsarnokhoz vezet (lásd jobbra lent), ahonnan betekinthetünk a kápolnába, illetve elkezdhetjük a különféle lakosztályok megtekintését.

Az úgynevezett Nagy Sándor terem osztja ketté a lakosztályokat (lásd lent): ettől balra vannak az úgynevezett régi lakosztályok, jobbra pedig az újak. A Nagy Sándor terem mennyezetén a makedón uralkodó és Rhóxané kézfogóját ábrázolták, a falakon pedig a Bourbonok nápolyi hatalmát megalapozó velletri csatát, illetve Bourbon Károlynak a nápolyi trónról történő lemondását, és IV. Ferdinánd uralkodóvá történő kinevezését festették meg. A helyzet pikantériája, hogy a terem díszítőelemei pont a Bourbonokat száműzetésben tartó Murat megrendelésére készültek.

A termek kialakítása különböző korokhoz kötődik. Egyes helységek már Ferdinánd, és felesége első uralkodása alatt elkészültek, a trónterem kialakításával viszont csak az 1830-as években foglalkoztak (lásd balra lent), az utolsó nápolyi királyné lakosztálya pedig az 1850-es évek végén nyerte el mai formáját (lásd jobbra lent).

 Egyes szobák esetében máshonnan átszállított bútorokat láthatunk (lásd balra lent Murat ágyát, amely eredetileg a Portici királyi palotában volt), de olyan termeken is áthaladunk, ahol oda csak részben illő tárgyakat találunk. Ilyen például a lenti két bölcső, amelyeket nápolyi mesteremberek készítettek: a jobb oldalit 1869-ben Margherita királynőnek a fia, a későbbi III. Viktor Emánuel születése alkalmával, a bal oldalit pedig 1934-ben az utolsó olasz királynénak (akkor még csak a trónörökös feleségének), Maria Jozénak, első gyereke születésekor.

A belső terek bejárását a királyi betlehem megtekintésével fejezzük be, amely hihetetlenül gazdag, és rengeteg életképet mutat be (ennek két részletét lásd lent).

A látogatás nem teljes, ha nem járjuk be a kertet. Ez két fő részből áll: a francia kertből, amely az egész park hosszanti tengelyét képezi, illetve az angol kertből, amely ennek a nyugati végével határos. A palota hátsó része mellől kisbuszok viszik a kert végéig a turistákat: odafelé érdemes befizetni a jegyet, visszafelé pedig sétálni.

A francia kert szintkülönbségét több mesterséges vízesés és szökőkút töri meg: ezek elkészültek, a palota melletti parterre virágágyásai viszont már nem, helyette csak gyepet találunk. A palotától a meredek zuhatag-sorig öt nagy szökőkutat találunk, a kedvencünk az utolsó, Diana és Akteón kútja, amely két külön szoborcsoport segítségével mutatja be, amint a Dianát megleső Akteónból szarvas lesz, akit a saját vadászkutyái tépnek szét. Régen tovább is lehetett menni, egészen a zúgók kiindulópontjáig, de sajnos ebben az évben lezárva találtuk a felfelé vezető ösvényt. Mondjuk a nagy hőségben fel se merült, hogy felcaplatnánk, de hűvösebb időben kár, hogy ez a lehetőség már nem áll fenn.

Ha a kúttól viszont jobbra haladunk, akkor bejutunk az angol kertbe. Itt műromokat, hangulatos tavacskákat és sétányokat, illetve kisebb-nagyobb vízeséseket találunk. Sajnos még nem sikerült teljesen befejezni a helyreállítási munkálatokat, ugyanis a pálmaházak egy része még torzó, de a korábbi évekhez viszonyítva már látszik, hogy haladnak. Összességében tehát ez egy mesés hely és egyáltalán nem véletlen, hogy az összes eddigi királyi palotából ez a kedvencünk!

A poszt első részét itt olvashatod.

A második részt pedig itt találod.

Itt láthatjátok a francia kertben készült fényképeinket,

Itt az angol kertben kattintott felvételeket,

Itt pedig a palota belsejében készülteket.

A tervrajzot innen töltöttük le.

A nápolyi Versailles és egyéb királyi lakok nyomában (II. rész)

A poszt első részét ott fejeztük be, hogy a Bourbonok már Nápolyban vannak. Károly, e néven a VI. (mint nápolyi király), az V. (mint szicíliai uralkodó) és a III. (mint későbbi spanyol király) 1738-ban bebiztosította nápolyi királyságát és feleséget is szerzett szászországi Mária Amália személyében. A hölgy 1738-ban csak 14 éves volt és magával hozta a meisseni porcelán iránti rajongását, így cseppet sem véletlen, hogy 1743-ban a capodimontei királyi palotában elkezdte áldásos működését a porcelánmanufaktúra. Persze szokás szerint előrerohantunk, mert a manufaktúrához épület is kellett, ami tehát feltételezi, hogy ekkor már beszélhetünk a capodimontei királyi palotáról.

Capodimonte királyi palotája (és múzeuma)

A capodimontei királyi palota a Nápoly történelmi városmagja melletti erdős, dombos területen található, építését 1738-ban rendelte el Bourbon Károly. Eredetileg is múzeumnak szánta, ugyanis itt kívánta őrizni az anyja révén megörökölt Farnese gyűjteményt, amit ma már részben a Nápolyi Régészeit Múzeumban csodálhatunk meg. Ennek ellenére királyi lakosztályokat is kialakítottak, igaz ezt már főleg a napóleoni időszak uralkodóinak köszönhetjük. Az biztos, hogy Károly, és fia Ferdinánd alatt sem lehetett büszkélkedni a munkálatok gyorsaságával, ugyanis a központi szárnyat csak 1765-ben fejezték be. Ráadásul 1759-ben Károly a teljes porcelánmanufaktúrát mintákkal és személyzettel együtt magával vitte Spanyolországba, így mindent újra kellett kezdeni, amikor Ferdinánd 1773-ban újraalapította a gyárat. 1806-ra, a franciák érkezésekor az épületegyüttesnek még mindig csak a kétharmada készült el, így még aránylag fájdalommentesen lehetett alakítani az épületen. Erre az időszakra tehető a lakosztályok kialakítása, amely annyira megtetszett a visszatérő Bourbonoknak, hogy ezen már ők se változtattak. Sőt, a múzeumi jelleget is szinte teljesen felszámolták, ugyanis elkezdtek mindent a mostani régészeti múzeum épületében összpontosítani. Az olasz egységet követően is az uralkodóház egyes tagjai, ekkor már a Savoiák lakták az épületet, igaz a belső csinosítgatás ekkor se állt le. Előszeretettel koncentráltak Capodimontéban műtárgyakat és korábbi berendezési tárgyakat, például a portici palotából. Az ingatlant felügyelő igazgatóknak köszönhetően viszont a 19. század végére egyre több nápolyi festő alkotása tűnt fel az épületben, ami újra kezdett múzeumi belsőt kölcsönözni ez utóbbinak. III. Viktor Emánuel sokat lakott itt, aki a dinasztia mellékágának, az aostai hercegeknek biztosította pár évre a helyet. Itt töltötte gyermekkora egy részét Amadeo, a miramarei posztunkból már ismerős későbbi etiópiai alkirály. Amadeo kamaszként se bírt egy helyben megülni, ugyanis a capodimontei palota egyik első emeleti ablakából ugrott ki öccsével egy házilag gyártott ejtőernyővel (valójában egy esernyővel), mivel megtetszett nekik a repülés. Arról már nem szól a fáma, hogy mit kapott a két fiú a mutatványért az apjuktól.

A Savoiák végül csak 1946-ban váltak meg a palotától, amikor az olasz trónt is elvesztették, és a palota csak 1949-től vált végérvényesen múzeummá. A szükséges munkálatok elvégzését követően 1957-ben nyitotta meg kapuit, és mára szépen kinőtte magát, ugyanis a második emeleten a látványraktárakat is megnyitották. Az első emeleten találhatók a történelmi lakosztályok, amelyeket sajnos most nem tudtunk megnézni (és lefotózni), ugyanis kiállításépítés miatt éppen lezárták őket, de Balázs még kiskamaszként volt itt, és úgy emlékszik, hogy csodásak. A kiállított anyag változatos. A műtárgyak jelentős része festmény, de van itt fegyvertár, kisplasztikák gyűjteménye, és a paviai csatát ábrázoló faliszőttesek egyenesen mesések. Amikor voltunk éppen Caravaggio kiállítást rendeztek. Felesleges volt fotózni, ugyanis úgyse tudtuk volna visszaadni a hangulatot, de írásban is garantáljuk, hogy nagyon érdekes volt. Aki pedig egyszerűen csak a parkban szeretne eltölteni némi időt, annak is megéri ide elmenni, mivel a capodimontei park egy szépen karbantartott közpark, ahol nagyon jókat lehet sétálni. A festménygyűjtemény pedig világszép: Simone Martini, Tiziano, Raffaello, Guido Reni, Botticelli, Luca Giordano, Ribera, El Greco stb. festményeivel ez valószínűleg evidens.

Portici, avagy az első herculaneumi múzeum

Bourbon Károlynak (még mindig neki) és feleségének 1738-ban annyira megtetszett d'Elboeuf hercegének a villája (ma is áll, csak nagyon romos), hogy azonnal eldöntötték: a közelben nekik is építeniük kell egy királyi palotát. Ez Porticiben történt, Herculaneum szomszédságában, a Vezúv lábainál. A hely és a rohamléptekben felépített palota annyira megtetszett a királyi párnak, hogy 13 gyerekük közül öt született Porticiben. Az elsőszülött fiú, Filippo, aki mentális problémái miatt nem örökölhette a trónt, szinte egész életét a portici palotában töltötte, és itt is halt meg alig harminc évesen. A palota viszont eléggé kicsire sikeredett, és az udvar tagjai esténként nem fértek el benne, így a nemesség rohamléptekben kezdte kiépíteni a környéken a saját villa-hálózatát. Az építkezés olyannyira jól sikeredett, hogy ezeket összességében a Miglio d'Oro Vezúv-menti villáinak nevezik. A Miglio d'Oro az SS18-as főút egy szakasza (akkoriban Calabriai főútnak hívták) az Ercolano, Corso Resina 189. szám alatti Villa De Bisogno di Casaluce és a Torre del Grecóban található Palazzo Vallelonga között. A 122 villa listáját itt találjátok. A terület jelentőségét jelzi, hogy a királyság első vasútvonalát 1839-ben adták át, és ez Nápolyt kötötte össze Porticivel, vagyis az uralkodó székhelyét az egyik kedvenc rezidenciájával.

A portici palota története a herculaneumi feltárásokkal kissé bonyolódott, ugyanis az uralkodó utasítására a szomszédos területről ide hozták át a műtárgyakat, és itt alakították ki az első múzeumot. Ez persze tovább csökkentette az udvari célokra használható termek számát, viszont garantáltan jól mutatott. A Vezúv-menti feltárásokat meglátogató személyek ugyanis itt szembesülhettek a hihetetlen kinccsel, amit szó szerint összeharácsoltak. A gyűjtemény természetesen hozta maga után a feldolgozás kényszerét, vagyis megjelentek a másolatokat készítő szakemberek, no meg a hivatalos kiadványok metszetei is itt készültek.

A múzeumi gyűjtemény egy része 1799-ben – a Bourbonok első szicíliai menekülése alkalmával – Palermóba került. Ezt egy újabb adag követte 1806-ban, a második menekülés alkalmával. Egyáltalán nem véletlen, hogy a Napóleon kegyelméből a nápolyi trónra kerülő Joseph Bonaparte elrendelte a műkincsek biztonságba helyezését: ezek ekkor kerültek a nápolyi Régészeti Múzeumba. Amikor a Bourbonok hatalmát restaurálta a bécsi kongresszus, és végre visszatérhettek Nápolyba, a gyűjtemény Palermóba szállított részét is már a Régészeti Múzeumba vitették, habár a portici ókori faliképek Nápolyba szállítása csak 1827-ben fejeződött be.

A napóleoni időszakban a portici palota újra a fénykorát élte, ugyanis Carolina Bonaparte egyik kedvenc rezidenciája volt. A férje, Murat marsall tehát teljesen új, empire stílusú bútorokkal töltötte meg az épületet. Ennek ma már semmi nyoma, ugyanis a nápolyi és a Casertai Királyi Palotát részben a portici bútorokkal töltötték meg a Restauráció, illetve a második világháború után. A mennyezeti freskók viszont megmaradtak, így már csak ezért is érdemes ide eljönni.

Ma az épületben működik a nápolyi II. Frigyes egyetem agrártudományi kara, és természetesen a kertben egy botanikus kertet alakítottak ki. A királyi lakosztályokban a helységek korábbi funkciójára utaló rövid leírásokat találunk, és a szinte teljes épségben megmaradt freskókat. No meg egyes termekben tematikus jelleggel metszeteket, szobrokat, kiadványokat, és különféle reprodukciókat is felfedezhetünk. A fenntartó ugyanis egy meglehetősen ambiciózus projektbe vágott, mivel megkísérelte reprodukálni milyen volt a palotában működő herculaneumi múzeum. Erre lásd az alábbi fotót, ahol a Régészeti Múzeumban kiállított leszakított ókori festmények 18. századi elrendezését mutatják be.

Ez azért is érdekes, mert itt szembesül igazán az ember hogyan is zajlott a feltárás, és miként tárták a világ elé az anyagot. Tegyük hozzá: eleinte borzalmasan, mindenféle szakmaiságot mellőzve, kizárólag a fosztogatásra berendezkedve, hogy eljussanak a tudományos módszerek alkalmazásáig és a modern régészet megszületéséig.

A botanikus kert felújítási munkálatok miatt éppen zárva volt, amikor arra jártunk, így csak annyit láttunk belőle, amennyi az ablakokból elénk tárulkozott.

A belső dekorációk viszont ezért az apró hiányosságért is kárpótoltak.

Portici tehát megéri, mert egy igaz ínyencségről van szó, és a palota megtekintése tökéletes program például egy herculaneumi látogatás kiegészítéseként.

Hamarosan folytatjuk a királyi paloták bemutatását posztunk harmadik, egyben befejező részével.
Az első részt itt találjátok.
Addig is:

itt láthatjátok a Capodimontéban készült fényképeinket,

itt pedig a portici fotókat.

A nápolyi Versailles és egyéb királyi lakok nyomában (I. rész)

Nápolyt látni és meghalni. Sok uralkodó rettegett ettől, így lakhelyük évszázadokig inkább volt vár, mint palota, viszont a relatíve késői virágzás maradandót alkotott, és aki arrafelé jár, annak bemutatnánk a kedvenc királyi hajlékainkat a térségben.

Nápoly ugyan már a normann Hautvillek szicíliai királyságában is fontos szerepet kapott, és a Hohenstauf II. Frigyes is sokat időzött itt, de igazi fix uralkodói központtá csak az Anjouk uralma alatt vált. I. Anjou Károly (a mi Károly Róbert királyunk dédapja) valamiért nem a II. Frigyes által is használt Castel Capuanót választotta székhelyéül (ez ma is áll, de az erődszerű külsejét leszámítva semmi sem maradt az eredeti királyi lakból), hanem lecsapoltatott egy mocsaras öbölszakaszt, és felépíttette a Castel Nuovót, vagyis az Új Várat. Ezt az építtető dinasztia miatt Maschio Angioino-ként is emlegetik. A vár látott elég ostromot, hiszen először Nagy Lajos magyar király hadai szorongatták, majd a nápolyi Anjouk dinasztikus torzsalkodásai is eljutottak a királyi székhely fegyveres elfoglalásáig, de az épület nagyjából érintetlenül megérte az Anjouk bukását és az Aragóniai dinasztia felemelkedését. I. (Nagylelkű) Aragóniai Alfonz nápolyi uralkodóként elrendelte a régi hatalmi jelkép „Aragóniasítását”, és a Castel Nuovót vastagabb falakkal/tornyokkal látták el, amelyek már a korabeli ágyúkkal szemben is megállták a helyüket. Erre az időszakra tehető a főbejáratot díszítő fergeteges diadalív is, Francesco Laurana mesterműve, amely Aragóniai Alfonz nápolyi bevonulását örökíti meg. Az aragóniaiak körülbelül fél évszázadig ültek Nápoly trónján, amikor a francia s a spanyol nagyhatalom felforgatta Itáliát és a közvetlen beavatkozásukkal Nápolyban elkezdődött az alkirályok korszaka. Ekkor nem királyi palotákra, hanem erődökre és kaszárnyákra volt szükség, mégis a nápolyi Királyi Palota építése ekkoriban kezdődött meg.

Pedro de Toledo nápolyi alkirály ugyanis 1543-ban először egy alkirályi palotát emeltetett, majd abban a reményben, hogy III. Fülöp spanyol király meglátogatja tengerentúli birtokait, Lemos grófja, egy későbbi alkirály az alkirályi palota szomszédságában elkezdett építeni egy valóban palotaszerű királyi lakot, amelynek a kiforrott, kibővített és sokszorosan átépített mai változata néz a Piazza del Plebiscitóra (lásd lent). Pedro de Toledo úgynevezett alkirályi palotájának sem maradt sok nyoma, mivel az utolsó „eredeti” részeket a 19. században lebontották, hogy egy napfényes és impozáns lépcsőháznak biztosítsák a fényt. Az elhelyezkedés viszont maghatározónak bizonyult. Az alkirály ugyanis úgy építkezett, hogy a királyi lakból szükség esetén fedett és védett útvonalon át lehessen menni a Castel Nuovóba, ahonnan pedig ki lehetett hajózni. Uralkodónak lenni tehát akkor sem volt egy életbiztosítás.

A nápolyi helyzet a 18. század elején gyökeresen megváltozott. 1734-ben Bourbon Károly, akinek a különféle trónjain annyira sokszínű volt az uralkodói sorszáma, hogy egyszerűen csak Károlyként nevezte magát, megszerezte a nápolyi királyságot. A dél-olaszországi „regnum” újra független lett. Károly a Napkirály dédunokája volt, a Bourbonok Madridjában nevelkedett. Mivel sokadik fiúnak született, esélye se volt a spanyol trónra, vagyis a nápolyi királyi címe az elérhető legjobb eredménynek tűnt. Ideje volt otthonosan berendezkedni, vagyis méltó rezidenciára volt szüksége. Károly korábban Parmát uralta, anyja családjának régi hercegségét, de arról is szó volt, hogy esetleg a férfiágon kihaló Mediciek Toszkán nagyhercegi címét „utalják ki” neki. Nápoly tehát messze nem az első próbálkozásnak számított, így ez a hányatott fiatalkor is azt a vágyat erősítette, hogy Nápolyt már semmiképpen se engedje ki a kezéből. Oda is tette magát, a kiemelkedő uralkodói teljesítménye mellett vele indult el a nápolyi, és Nápoly-környéki kéjlakok építése (amelyek közül Portici, Capodimonte és Caserta is szóba kerül majd). Az már nem az ő hibája volt, hogy mindkét bátyja fiú utód nélkül halt meg, így 1759-ben megörökölte a spanyol trónt. Nápolyt ekkor már nem lehetett összevonni Spanyolországgal, így a dél-itáliai birtokait Ferdinánd fia, illetve ez ő leszármazottai örökölték meg, akik tovább vitték a nápolyi Bourbon hagyományt a déli királyság 1860-as felszámolásáig. A dinasztia folytonossága ugyan a napóleoni uralom hatására megszakadt, de az építkezés ekkor is folytatódott. Jöjjenek tehát a kedvenceink.

Castel Nuovo

Ahogy korábban is említettük, ez egy erőd (lásd legfelül a fotóját). Sajnos a kápolnát csak kiállítások alkalmával nyitják ki, pedig van benne pár Giotto freskótöredék. Akinek viszont van egy kis ideje, az erre is szánhat némi időt, ugyanis pár apróság azért akad. Ahogy már fent is említettük, a bejáratot díszítő diadalív fergeteges (lásd balra lent). Ennek megtekintéséhez ráadásul belépőjegyet sem kell fizetni. Ahogy belépünk az udvarra (lásd jobbra lent) két irányba haladhatunk.

Szemben van a bezárt kápolna, jobbra, az árkádok alatt sétálva a különféle műtárgyakat bemutató többszintes tárlatot tekinthetjük meg. Itt van 20. századitól kezdve reneszánsz festményig bezárólag szinte minden. Az olasz történelem és kultúra ismerete nélkül a tematika jelentős része semmitmondó (mondjuk Balázs mesélte melyik kép milyen felkelés, háború, természeti katasztrófa miatt kötődik Nápolyhoz), és itt igazából két dolog az, ami igazán unikum: a 3. és a 2. szint teraszáról a látvány, illetve az eredeti 15. századi bronz kapu, amelyben ma is benne van a francia ágyúgolyó. Ezt a bárók összeesküvése leverését követő diadalérzés közepette rendelték meg az Aragónok, hogy az Amboise-i kastély ajtófélfájába fejét beverő, és ezért elhunyt VIII. Károly francia király hadai zsákmányként magukkal hurcolásszák, hogy az őket megállító koalíciós hadsereg újra visszavigye Nápolyba. Ez a bronzkapu tehát a művészi értékén túl elég jól szemlélteti a királyság viharos sorsát a 15-16. század fordulóján (lásd balra lent).

Ha az udvaron balra haladunk, akkor a lépcső mellett látunk pár kisebb gótikus építmény-részletet, illetve betekinthetünk az egyik bástya alatt az ókori romok világába, viszont a lépcsőről közelíthetjük meg a Castel Nuovo másik kincsét: a csillagboltozatos Sala dei Baroni-t. Ezt a bárókról, vagyis a királyság főnemeseiről nevezték el, akiket itt tartóztattak le 1486-ban, miután az Aragóniai-dinasztia királyi hatalmának megdöntésére szövetkeztek. Láttunk már pár gótikus épületet, de a csillagboltozatok közül ez az egyik kedvencünk (lásd jobbra fent). Ma leginkább az önkormányzati tanácsülések helyszíneként hasznosítják a termet. Tőle jobbra található a kápolna, a bejárattól balra a zárt ajtó vezetett a királyi magánlakosztályokhoz, és a lépcsőhöz vezető kijárat másik oldalán lehetett régen kilépni az úgynevezett „Diadal” erkélyre. Aki olvasta Passuth Lászlótól a "Nápolyi Johanna" című könyvet, az azt is tudja, hogy a királynővé kikiáltott Johanna is erről az erkélyről mutatkozott be először uralkodóként.

A nápolyi Királyi Palota

Ahogy már korábban említettük, ez olyan királyi palotaként épült, amiben jó másfél évszázadig egy uralkodó se tette be a lábát. Amikor pedig végre saját királya lett Nápolynak Bourbon Károly személyében, akkor már a város-környéki, Versailles-típusú rezidenciák voltak a népszerűek, így Károly hivatalos székhelyként alkalmazta ugyan a városi palotát, de azonnal elkezdte az alternatív székhelyek építését. Ez pedig együtt járt azzal, hogy kevesebbet foglalkozott a nagybetűs királyi palotájával. Azért persze nem volt tétlen itt sem. Miután felmentünk a fergeteges lépcsőn, amelyet 1858-ban alakítottak ki, az első, vagyis a nemesi szint lakosztályait járhatjuk végig, és ezek között számos helységnél még a Károly-féle dekorációk maradtak meg.

Először is tehát pár szót a homlokzatról és a térről. A Plebiscito tér Olaszország egyik legszebb tere, ami kicsit ellentmondásos. A palota homlokzata ugyanis túlnyúlik a mellette lévő szárnyon, amely a fent már említett lépcsőt takarja. A „túlnyúlás” ugyanis egy hiányra utal: ebben a beszögellésben állt a régi alkirályi palota. A tér túloldalán lévő templom a római Szent-Péter bazilika kolonnádja és a római Pantheon mintájára épült. Ez egy fogadalmi templom, belül eléggé semmitmondó, és a Bourbon Restauráció jelképe, miszerint végre véget ért a francia forradalom és a napóleoni uralom miatt kényszerű szicíliai száműzetés. A tér két oldalán a katonai térparancsnokság ingatlanjait találjuk, amelyek szintén a Bourbon időszak termékei (a fotón felénk közelebb eső falán találjuk Türr István emléktábláját, hiszen a Bourbonok 1860-as bukása után ő volt Nápoly első katonai kormányzója). A tér neve mégis egy népszavazásra utal, amely 1860. október 21-ével a Savoiák vezette északi királysághoz csatolta a volt Bourbon királyságot. A Savoiák ezzel az aktussal kezdték meg szimbolikus nápolyi jelenlétüket. A palota homlokzata ugyanis már a Savoia dinasztia, és az egységes Olasz Királyság létezése során nyerte el mai formáját, mivel ekkor befalazták a homlokzat íveinek egy részét, és szobrokat helyeztek el bennük: utolsóként a nemzeti egység létrejöttekor uralkodó II. Viktor Emánuelét. Ez utóbbinak az unokája ráadásul demonstratíve a nápolyi királyi palotában született, és a nápolyi herceg címet kapta, vagyis a Savoiák is próbálták megteremteni a maguk nápolyi királyi hagyományát. Ez olyannyira jól sikerült, hogy a királyi palota hátsó traktusában ma is a III. Viktor Emánuel nevet viseli az itt született nápolyi herceg után a nemzeti könyvtár.

Tehát ott tartottunk, hogy feljutottunk a csoda szép lépcsőn (lásd balra lent). Ez az alaprajzon legfelül szerepel.

Az 1-es terem a királyi magánszínház, ami a 18. század végéig a palota lépcsőházaként működött. Természetesen a Savoiák térfoglalása eredményeként itt is az ő címerük díszíti már a teret. A helységet bombatalálat érte a második világháborúban, igaz még mindig jobban járt, mint a milánói Királyi Palota. Mondjuk elég luxus, hogy a királyi palotának volt magánszínháza, ugyanis a vele egybe épített San Carlo operaház is ezt a szerepet töltötte be, de oda ugye mindenki jegyet válthatott, néha pedig jobb volt szűk körben mulatni. A 2–5-ös termek az előszobák voltak a 6-os számmal azonosított trónterem előtt. Itt a trón is magán viseli a Savoia-dinasztia uralmát, ugyanis a tetején a sast már ők rakatták oda. Óriásiakat kacagtunk a trónra helyezett papíron (lásd balra lent): Tilos ráülni! Mondjuk aki átlép a kordonon, és sikeresen ráül, az meg is érdemli, hogy az őrök rászóljanak. :D

A palotában van egy másik trón is: ez a négusé, vagyis az etióp császáré. 1936-ban az olasz hadsereg ezt az addisz-abebai császári palotából szállította el, és 1940-ben a Nápolyban megrendezett, tengerentúli triennale kiállítás keretében állították ki. Azóta a nápolyi királyi palotát gazdagítja (lásd jobbra fent).

A termek kategorizálása egyszerű: az udvar főhomlokzata, vagyis a Piazza del Plebiscito felé a királyi lakosztályok néznek (mustársárga szín), a tenger felé pedig a királynői termek (világoskék szín). Az utóbbi eredeti bútorzata néhol csak részben maradt fenn, de ettől még ugyanúgy pazar minden. A 20-as számú vesztibülön keresztül lehet kijutni a függőkertekbe, amelyeket szépen rendbe raktak. Ez viszont egy különleges látogatás, amely csoportosan történik, és előzetesen kell rá jelentkezni. A 22-es helység bálterem volt (ez a Héraklész szalon, lásd lent), a 30-as pedig a palota magánkápolnája, ahol természetesen ott van az elmaradhatatlan nápolyi betlehem.

Ahol hiányos volt a bútorzat, ott a portici és a többi királyi palota készletéből merítettek. Egyes darabokat például a nápolyi Királyi Palota második szintjéről hoztak le a nemesi szintre. Aki tehát belép ide, az teljes élményt kap, egy olyan királyi lak benyomását, ahol minden a helyén van. A háborús károkat szinte észre se lehet venni, és mindenhol a pompa, illetve a dicső múlt tekint le ránk. Ezt a helyet mindenképpen érdemes megtekinteni!

Hamarosan folytatjuk beszámolónkat a többi királyi palotával.
Ha egyenesen a harmadik részre szeretnének ugrani, akkor ide kattintsatok.
Addig is:

innen töltöttük le az alaprajzot;

itt találtok még fényképeket a Castel Nuovóról;

itt pedig a királyi palotáról.

A legismertebb pisai nevezetesség kevésbé ismert részletei

Előző posztunkban a pisai ínyencségekre koncentráltunk, most legyen szó a legismertebb helyi nevezetességről: a Csodák Kertjéről. Ahogy korábbi körpanorámánk kapcsán is jeleztük: itt korán kell kelni, ha el szeretnénk kerülni a tömeget. Jó hír viszont, hogy online is lehet belépőt venni, vagyis nem muszáj helyben húzni az időt a sorban állással. A dóm ingyenes, de ide is kell kérni egy ingyen jegyet. A többi nevezetesség látogatására pedig különféle kombinációkban válthatunk belépőt. Mi a tornyot csak kívülről néztük meg (nem volt kedvünk leperkálni fejenként 18 eurót azért, hogy felmehessünk), viszont a székesegyház mellett a keresztelőkápolnába és a temetőbe mentünk be. A Museo dell’Opera del Duomo jelenleg munkálatok miatt zárva, a Museo delle Sinopie pedig annyira nem fogott meg: az utóbbi ugyanis jórészt a temető freskónak az előkészítő rajzait mutatja be. A digitális rekonstrukciók iránt vonzódó látogatóknak viszont különösen ajánljuk a megtekintését, ugyanis egy 3D-s bemutató szemlélteti milyen volt fénykorában a Camposanto.

A jegyet helyben több helyen is beszerezhetjük, de a turisztikai információs irodát elvből érdemes elkerülni: itt az ingyenes dóm-jegyért kérnek 1€-t. Mi a Camposanto (temető) melletti épületben vettük meg, de a lenti térképen mindenki könnyen megtalálja a neki megfelelő pénztárat. A nyitvatartás mindegyik látványosság estében különböző, vagyis érdemes böngészni a honlapot, mielőtt nekikezdünk az utazásszervezésnek. A dómnál azt is figyelembe kell venni, hogy a jegy időponthoz kötött, habár amikor mi mentünk relatíve „holtszezon” volt, így rögtön be lehetett jutni.

A temető maradt meg a legrosszabb állapotban, ugyanis a második világháborús bombázások során találat érte, és több évtizedes helyreállítást követően sikerült csak rekonstruálni azt, amit lehetett. 1944. július 27-én ugyanis egy bomba megolvasztotta az ólomtetőt, és valahol teljesen meg is semmisítette a freskókat. A hely neve is eleve érdekesség, ugyanis a Szentföldre utal, mivel a hagyomány szerint a keresztes hadjáratokról hoztak haza a pisaiak földet, és a dóm melletti temetőt ezzel terítették be. A szent föld miatt pedig a mezőt szent mezőnek (campo santo) nevezték, amely két szót összevonva az olasz nyelv egy új kifejezéssel gazdagodott, ugyanis a camposanto általános értelemben a temetőt jelenti. A pisai Camposanto téglalap alakú, olyan, mint egy kerengő, és már az építészeti jellege is csodás. Mi legalábbis oda vagyunk a gótikáért.

A freskókhoz olasz és angol nyelvű magyarázatot is biztosítanak, tehát nem kell a középkori ikonográfiai ismereteinkre hagyatkozni, ha szeretnénk megérteni mi-mit ábrázol. A művészi értékén felül az esztétikai hatási is megfizethetetlen, no meg nyáron az árkádok alatt mindig hűvösebb van, így jobb itt sétálni, mint a környező kertben. Balra lent egy részletet láthattok a Buffalmacco-féle Utolsó ítéletből. Ha körbejárjátok az épületet, akkor a különféle ereklyéket őrző kupolás kápolnával szemben láncokat találtok a falon. Ezek eredetileg a pisai kikötőt zárták le és csak az 1860-as években kerültek vissza Pisába, ugyanis Genova és Firenze városa trófeaként őrizték a darabokat. Nem véletlenül: a Genovai Köztársaság a pisaiak tengeri hatalmát törte meg, a firenzei pedig a pisaiak függetlenségének vetett véget. Ha pedig a síremlékeket és szobrokat is szemügyre vesszük, akkor bizony Thorvaldsen-féle alkotást is találunk, no meg itt van a számunkra főleg Dante Isteni Színjátékából ismert Della Gherardesca család síremléke. Ugolino grófot ugyanis a Pokol XXXIII. körében találjuk, mint hazaárulót, de egyben sajnálatra méltónak is ábrázolta Dante, hiszen a családtagokkal összezárt Ugolino gróf halálra éheztetése a költőnek se nyerte el a tetszését.

A Battistero, vagyis a keresztelő kápolna az egyik kedvenc (lásd balra lent). Sajnos a 19. század drasztikus „restaurálása” során számos Nicola és Giovanni Pisano-féle szobrot eltávolítottak, ettől még a hangulata megmaradt. Nicola Pisano a helyi művészek közül talán a legfontosabb, ugyanis eme kiváló szobrász műhelyében tanult az itáliai gótika legjobb szobrász nemzedéke (pl. Arnolfo di Cambio, vagy Tino di Camaiano). Érdemes körbejárni az épületet, és részletesen megszemlélni a külső díszítéseit. Bent az egyik kedvenc a Nicola Pisano-féle szószék. Ez 1255 és 1260 között készült, Jézus életéből vett jeleneteket ábrázol, de találunk itt meztelen Héraklészt is, ami ugye az ókori hagyomány középkori továbbélésére, és a reneszánszba való átmenetre utal (lásd jobbra lent).

Mindenképpen ajánljuk, hogy a felső szintre is felmenjetek. Egyrészt a belső teret is sokkal jobban lehet belátni (lásd fent), illetve a dóm homlokzatával szemben van egy ablak, aminek a rácsát középen kivágták, hogy nyugodtan lehessen fotózni: a legjobb fényképet innen lehet elkészíteni (lásd balra lent).

A székesegyház a pisai román stílus remekműve, amely a csodák kertjének legöregebb épülete, ugyanis 1063-ban kezdtek el dolgozni rajta. Az építés helye is jellemző a korszakra: az akkori városfalakon kívül terült el, amivel azt jelezték, hogy a Pisai Köztársaság hatalma elegendő a székesegyház védelmezésére. Ez persze nem óvta meg az épületet, és az átmenő hadak közül leginkább a napóleoni sereg hagyott nyomot, ugyanis több innen származó alkotás ma is a Louvre gyűjteményét gazdagítja. Persze maradt elég, most csak a kedvenceinket említjük meg.

Ha megkerüljük az épületet, akkor a jobb oldali kereszthajó ajtaját érdemes tüzetesen megnézni: ez a pisai védőszent, San Ranieri ajtaja (pontosabban annak a másolata, mert az eredetit múzeumban őrzik) és a 12. század végről maradt ránk (lásd balra lent). Ugyanitt, az apszis külső falánál egy érdekes spolium-ot figyelhetünk meg: egy a pisai kikötő világítótornyát és két hajót ábrázoló kőtömböt építettek be az ívet tartó falszakaszba (lásd jobbra lent).

Az apszis mozaikja a trónon ülő Krisztust ábrázolja Szűz Mária és Szent János között. János vonásait Cimabuénak, Giotto mesterének köszönhetjük (lásd jobbra lent). A San Ranieri-féle kapu belső oldala mellett, egy későbbi, egyszerűbb formában történő helyreállítás eredményeképpen láthatjuk VII. Luxemburgi Henrik német-római császár sírját. Ő volt Dante egyik kedvenc császára, ráadásul számunkra is fontos, ugyanis a Luxemburgi dinasztia hatalmát ő teremtette meg, unokája volt a Prágát felvirágoztató IV. Károly, dédunokája pedig a magyar trónt is megszerző Zsigmond.

Az abszolút kedvenc viszont a szószék. Ezt Nicola Pisano fia, Giovanni készítette 1301 és 1310 között és talán ez az egyik legszebb munkája. Mai formáját 1926-ban nyerte el, amikor a 16. században darabokra szedett alkotást újra összerakták és kiegészítették. A sima oszlopokat például Mussolini ajándékozta pótlásként, és ezek a diktátor iránti hálából kerültek előtérbe, miközben a látványosabb kariatidák pedig „megbújnak”. A szószék egyes darabjai ma is a Metropolitan Museum of Art gyűjteményében vannak. Természetesen itt is Jézus élete a fő téma, a kiegészítő elemek pedig János apostol írásai alapján többszintű szimbolikus értelmezést tesznek lehetővé. A megváltás történetén kívül megtaláljuk a filozófiát és a hét szabad művészetet szimbolizáló nőalakokat, no meg a Jézus eljövetelét megjósoló szibillákat, az erényeket. A meztelen mérsékletesség például egy ókori szemérmes Vénuszra hajaz (lásd jobbra lent a kép alsó sarkában). Lukács és Máté evangélista között pedig a szobrász saját magát is megörökítette.

Utoljára hagytuk a tornyot. Ez 3,9°-os eltérést mutat a függőlegestől, ami őszintén szólva nem nagy durranás, különösen Olaszországban. Eleve Pisában ott van a San Michele degli Scalzi templom, amelynek a harangtornya 5°-os dőlést produkál, de ne feledkezzünk el a bolognai ferde tornyokról se: a Torre degli Asinelli 1,3°-ot dől, és a legmagasabb ferde torony Olaszországban. A szomszédos Torre della Garisenda pedig 4°-kal tér el a függőlegestől. A pisai harangtorony tehát nem teljesen érdemli meg a helyét a „leg”-ek között. Manapság mégis a modern hét csoda egyikeként emlegetik, óriási hírverés övezi, a dőlés megállítására fordított irdatlan energia miatt még inkább a figyelem központjába került, és ezt ki is használják. 1993-ban a dőlés már 4,5°-nál járt, 2001-re ezt sikerült visszatornázni 3,9°-ra, a munkálatokat hivatalosan 2011-ben fejezték be. Aki felmegy, annak 296 lépcsőt kell megmásznia, hogy feljusson a 8. szintre, ahonnan egyes felvételek szerint csodálatos a kilátás. Mi ezt kihagytuk, majd meséljen, aki fent járt. :)

Itt találtok további képeket a székesegyházról és a keresztelő kápolnáról.

Itt pedig a temetőről.

Az alaprajzot az alábbi helyről mentettük le.