Aquileia egy kisváros óriási múlttal, és nagyon gazdag ókori
örökséggel. Az ókori település bő 630 éven át létezett és
Kr. u. 452-ben Attila hun serege pusztította el. Az erőszakos vég
viszont hasznos számunkra, hiszen az ókori romokat aránylag
gyorsan belepte a föld, és elég sok emlék maradt meg jó
állapotban. A város a hunok után már nem védte tovább
észak-kelet-Itáliát a barbár támadásoktól, viszont megmaradt
vallási központnak, illetve a lakosok egy része megalapította a
mai Velencét. Az egyházi központ viszont fennmaradt, és elegendő
csábítást jelentett, így a honfoglaló magyarok is meglátogatták
a Pó-síkság immáron őrizetlen kapuját, illetve a későbbiekben
egyházi vonalon is keletkeztek kapcsolatok a Kárpát-medence és a település között.
A mai Aquileia egy szunnyadó település, amely főleg az ókori
mozaikjai és emlékei miatt ismert. Ezekről már évszázadokkal
korábban is tudtak, viszont a 2010-es években jelentős ásatások
történtek, így sok új részletet tártak fel. A hely könnyen
megközelíthető, a látványosságok gyalogszerrel bejárhatók, és
a gazdag választék mellett meglehetősen sok időt lehet itt
eltölteni.
Mi az információs pont melletti parkolóban hagytuk a kocsit, és
innen vágtunk neki a felfedezőkörútnak. A parkolóval majdnem
szemben található egy nagy mauzóleum. Ez egy Augustus korabeli
városi hivatalnok síremléke, mostani állapot egy rekonstrukció
eredménye. Természetesen nem ez az első ókori emlék, amely az
utat szegélyezte, hiszen látogatható a fórum, a sírkert, és a
parkoló mögött terül el a folyami kikötő. Ma csak egy keskeny
folyócska mossa a bazilika mögötti részt, és egy szolid
kanyarral kerüli meg a várost, viszont anno egy 48 méter széles
folyóágy mellett 350 méter hosszan húzódott a kiépített városi
móló. Természetesen ennek is maradtak látható nyomai.
A legjobb állapotban megmaradt épület a bazilika. Ezt Kr. u.
313-ban, tehát közvetlenül a kereszténység gyakorlását
engedélyező milánói ediktum után alapították. Az eredeti
épületet négyszer kellett újjáépíteni, így öt különböző
réteget figyelhetünk meg: a Theodórosz püspök alatt készült
első templomét (a 4. század elejéről), már a 4. század közepén
és végén is javítgatták, hogy a 9. században sor kerüljön egy
nagyobb helyreállításra, amit a 11. század első felében,
illetve a 14-15. század során tovább javítottak. Ezen munkálatok
viszont már csak a tetőszerkezetet érintették.
A mostani bazilika román-gótikus építészeti elemeket tartalmaz,
a fő kincse a 4. századból ránk maradt polikróm mozaik. Ezt a
régészek még az 1909–1912 közötti ásatások során tárták
fel. Többek között ezekre utalva kapta meg 1998-ban a hely a
megtisztelő „világörökség része” címet. A 4. századi
mozaik bemutatásához vissza kellett bontani a 11. századi, Poppone
pátriárka alatt kialakított padlót, és ennek a magasságából
alakították ki a látogatók számára egy átlátszó járószintet.
A mozaikok szőnyegszerűen taglalják a különféle témákat.
Rengeteg az allegorikus elem, mint például a kakas és a teknős
harcát ábrázoló jelenet, amely a fényt (tehát Krisztust)
üdvözlő szárnyas és a görögül „sötétség lakója”
jelentésű névvel illetett páncélos közötti összecsapást
idézi fel. A harcnak pénzben kifejezett jutalma is van, ugyanis a
közöttük található oszlopon találunk egy a felirata alapján
300 dénárt tartalmazó zacskót. Ez a jelenet a Mitrász kultuszból
származik, és egy példa nélküli eleme az ókeresztény
művészetnek.
Vannak természetesen közismertebb jelképek is, hiszen feltűnik
Jézus, mint „Jó Pásztor”, illetve a kora-keresztény
művészetből ismert hal mozaikszó képi ábrázolása (a hal
görögül ICHTYS, ami annak a rövidítése, hogy Jézus Krisztus a
Megváltó Isten fia).
Megtaláljuk természetesen a donátorokat, és az évszakokat is
különféle figurákkal ábrázolták. A mozaik pontos datálását
segíti, hogy feltűnik rajta Theodórosz püspök felirata, akit más
dokumentumok segítségével meglehetősen pontosan el tudunk
helyezni a helyi kronológiában.
A szentély előtt közvetlenül már a halászatra utaló jelenetek
a meghatározóak: ezek a csodálatos halfogásra, illetve Jónás
próféta és a cet útjára is utalnak.
A szentély jobb oldalán találjuk a Della Torre, vagy más néven
Szent Ambrus kápolnát. Ezt Raimondo Della Torre pátriárka
(1273–1298) építtette családi temetkezési helyként. A Della
Torrék ekkoriban Milánó császárpárti urai voltak, viszont az
1277-es desiói csatában a Visconti család pápapárti színekben
legyőzte őket, és hosszas háborúskodás után teljes mértékben
felszámolta a hatalmukat. Raimondo Della Torre ezen családi
háborúskodás közepette emelte az aquileiai kápolnát, hiszen a
halálakor már csak foszlányok maradtak a család hatalmából, így
a rokonai mentésére is használta az Egyházon belüli pozícióját.
Raimondót több Della Torre is követte a pátriárkai székben,
akik szintén alakítottak a kápolnán, így ez mára meglehetősen
töredékesen maradt csak fenn, hiszen a különféle változtatások
az eredeti díszítést is érintették. Ettől függetlenül
láthatunk itt pár szarkofágot, illetve kisebb nagyobb
freskótöredékeket: egy 13. századi keresztre feszítést, illetve
a 14. századból pár imádkozó alakot, akik valószínűleg a
Della Torre család tagjai voltak, és donátorként szerepelnek a
freskótöredéken.
A főoltár két oldalán lehet lemenni a kriptába. A bazilikának
két kriptája is van, így a főoltár alatti a freskók kriptája,
miközben a főbejárat szomszédságában találhatót az ásatások
kriptájaként emlegetik.
A freskók kriptáját a 9. században alakították ki, a freskók
pedig a 12. század második felében készültek. A 19 mennyezeti
jelenet az aquileiai kereszténység mitikus történetét meséli
el, ugyanis a legenda szerint Szent Márk evangélista kezdte el a
terület megtérítését, akitől Szent Ermacora kapta meg az első
püspöki címet, és tőle számítják az aquileiai pátriárkák
sorát.
Nekünk azért is fontos a kripta, ugyanis itt található az a
freskórészlet, amit – pontatlanul – a hátrafelé nyilazó
magyar kalandozó lovas ábrázolásaként szoktak azonosítani.
Valójában a freskó készítésekor már több évszázada nem járt
Aquileia környékén kalandozó magyar lovas, így felettébb
valószínűtlen, hogy a portyázó elődeink egyikét tisztelhetjük
a képen látható lovasban. Valószínűleg a korabeli könnyűlovas
keleti és a nehézlovas nyugati harcmodor kortárs megörökítéséről
volt szó. A hátrafelé nyilazó honfoglaló magyar lovassal tehát
csak annyiban lehet azonosítani a képen szeplő alakot, hogy a
könnyűlovasság fegyverzete, taktikája nem sokat változott a 10.
és a 12. század között, így alighanem a képen szereplő módon
ábrázolták volna a magyar harcost is.
A főoltár freskója a 11. század közepéről származik, ugyanis
rajta még élőként jelölték a Poppone pátriárkát ábrázoló
alakot. Mivel a bazilikát Szűz Máriának szentelték, így őt
találjuk a központi mandulában, de az aquileia mártírok mellett
feltűnik II. Konrád német-római császár is a feleségével.
A szentély emelvényét határoló tribünt már a 15. század végén
készítette Bernardino da Bissone.
A bal oldalhajó elején találjuk a jeruzsálemi Szent Sír bazilika
helyi másolatát (lásd balra lent). Ezt a 11. században emelték,
és a húsvéti Nagy hét során használták. Számos hasonló Szent
Sír másolatot ismerünk, nekünk a bolognai basilica di Santo
Stefano a kedvencünk.
Ahogy már korábban is jeleztük, a bejárat szomszédságában
található az ásatások kriptája. Mielőtt viszont bemennénk ide
érdemes röviden elidőzni merániai Berthold sírjánál (lásd
jobbra fent), aki II. András magyar király sógora volt, és
testvérének, Gertrúdnak hála többek között kalocsai érseki,
szlavóniai báni, erdélyi vajdai, bácsi és bodrogi ispáni
tisztséget is betöltötte. 1213-ban a király távollétében
nővérével együtt az ország kormányzója volt, majd Gertrúd
meggyilkolása után a kincstár jelentős részével külföldre
szökött, igaz 1215-ben visszatért és kibékült a királlyal. Az
átlagos magyar olvasó a Bánk Bánból ismerheti a nevét, hiszen
ezen irodalmi alkotás az ő viselkedésének tudja be a Gertrúd
életét követelő összeesküvést. Bertholdot 1217-ben
választották meg aquileiai pátriárkává, és ezt követően
1251-es haláláig már csak elvétve foglalkozott magyar ügyekkel.
Az ásatások kriptája egy a harangtorony körüli területen
található, Theodórosz püspök korabeli épületrészt jelöl,
amely alatt a régészek egy Augustus császár korabeli domus
maradványait is felfedezték. A Theodórosz
püspök-féle épületet Attila hunjai rombolták le. A
mozaikokat ezt követően jórészt törmelékek borították, ami
részben jó, hiszen ezek védelmet biztosítottak számára, viszont
el is felejtkeztek róla a későbbiekben, így meglehetősen barbár
módon ennek a kellős közepébe emelték a ma is látható
harangtornyot.
A bazilikához még három épületrész tartozik. Fizikailag
kapcsolódik hozzá a főbejárattal szemközt található keresztelő
kápolna. Ez a bazilika harmadik keresztelő kápolnája, amit még a
4. század végén, vagy az 5. század közepén emeltek. Érdekes
ennek is a mozaik díszítése, illetve a hatszögletű keresztelő
medence, amely az aquileiai egyházmegye jellegzetessége.
A bazilika és a keresztelő kápolna között található a
Maxentius pátriárka-féle pogányok temploma, ami onnan kapta a
nevét, hogy a keresztelésre váról még pogányoknak számítottak,
tehát nekik külön templomot kellett emelni.
Közvetlenül a bazilika mögött terül el az első világháborús
temető, amely annyiban üt el a többi környező és hasonló
temetőtől, hogy itt lelt örök nyugodalmat Maria Bergamas, illetve
10 további ismeretlen katona. Az első világháború után Maria
Bergamast kérték fel, hogy a többi olyan olasz anya nevében,
akinek nem tért haza a gyermeke, válasszon 11 ismeretlen olasz
katona közül, akiket az első világháború 11 frontszakaszáról
vittek Aquileiába. Az, akire rámutatott, most Rómában nyugszik,
az ismeretlen katona sírjában. Maria Bergamas 1953-ban halt meg
Triesztben, és 1954-ben újratemették az aquileiai Hősök
Temetőjében.
A bazilikától kissé távolabb található az apszisos terem. Ez
valószínűleg a püspöki rezidencia része volt, és egy
körülbelül 100 m2-es fogadó helységet jelöl, amely
végén található az öt méter átmérőjű, megemelt apszis. A
mozaik díszítését főleg a természet gazdagságára utaló
állatok és növények adták, ami a tulajdonos bőségét is
jelezte. Sokszor kellett helyreállítani a padlót, amiből arra
következtetnek, hogy gyakran használták. Egy ismeretlen időpontban
bekövetkező nagyobb pusztítás után a teljes keleti részét
újrarakták, viszont ekkor is az eredeti mintákat követték. Végül
az egész épület romba dőlt, ás csak az 1950-es években fedezték
fel, hogy van itt valami. Az alapos feltárásokra egészen a
2009–2010, illetve a 2015–2016 közötti ásatásokig kellett
várni. A régészek ekkor tárták fel az apszisos termet, de az
alatta lévő rétegeket is dokumentálták, így egy Kr. e. 1.
századi domus maradványait is feltárták.
A városban három múzeum is található: a Museo Archeologico
Nazionale, amely a környék leggazdagabb római gyűjteményével
rendelkezik; a Museo Paleocristiano di Monastero, amely egy nagy
kiterjedésű mozaikot mutat be, és az egyházművészeti Museo
Civico del Patriarcato.
Ezeket viszont már nem tudtuk megnézni, ugyanis késő volt, amire
végeztünk a bazilikával. Sebaj, majd a következő alkalommal.
Addig is itt találtok további képet:
