Orvieto gyöngyszeme: a székesegyház

Ahogy előző bejegyzésünkben említettük, az orvietói székesegyháznak egy külön posztot szentelünk, ugyanis olyan gazdag, hogy túlfeszítettük volna a kereteket, ha minden orvietói élményünket egy helyen írtuk volna meg.
Orvieto székesegyháza szorosan kötődik az úgynevezett bolsenai csodához. 1263-ban egy Prágából származó, Rómába zarándokló, Pietro nevű pap, aki kételkedett abban, hogy a mise során valódi átváltozás történik, éppen átváltoztatta az ostyát és a bort Bolsenában, amikor az ostya valóban vérezni kezdett. Azóta persze többféle tudományos magyarázat is felmerült, a jelenséget laboratóriumban többször is reprodukálták, de nem sikerült tudományosan megmagyarázni minden egyes vérző ostyát, vagyis akár csoda is lehetett, ami Bolsenában történt. Ennek nyomait viszont sohase engedték, hogy tudományos eszközökkel megvizsgálják, vagyis nekünk kell eldönteni, hogy mit higgyünk el. A korban a jelenséget természetesen csakis csodaként tudták értelmezni, így érthető, hogy egy méltó helyet kívántak emelni, ahol a kor egyik nagy problémájára, a valódi vérré és hússá történő átváltozás kérdésére választ adó relikviákat méltó módon lehessen elhelyezni. Ebből lett az orvietói székesegyház, amely szerintünk az egyik legszebb gótikus székesegyház Olaszországban.
A munkálatok 1290-ben kezdődtek, természetesen ekkor még román stílusban, de hamar megjelentek a gótikus stílus elemei, amelyek most már meghatározzák az épületet. Természetesen egy székesegyház sohase rövid idő alatt épül fel, így Orvietóban is hivatalosan a 16. század végén értek véget a munkálatok, de az 1591-es hivatalos befejezés ellenére még a 19-20. században is dolgoztak az épületen. Az eredeti tervezője valószínűleg Arnolfo di Cambio volt, de elég sok ember határozta meg a templom építését. A 13. század végén Giovanni di Uguccione honosította meg a gótikus formákat, a homlokzat kialakítását pedig a sienai Lorenzo Maitaninak köszönhetjük (a 14. század első harmada). Mellesleg sienai hatásnak köszönhető az épület jellegzetes világos-sötét sávozása, amit bazalt és travertin márvány felhasználásával értek el. Az építkezés során az utolsó építészként Ippolito Scalzát tartják számon, akinek a nevéhez többek között a homlokzat négy tornya köthető.

A homlokzat szabályos, és büszkén hirdeti, hogy Szűz Máriának szentelték a helyet. Nem hiába található a Madonna mindegyik ábrázolás központjában. A bronzkapukat Emilio Greco készítette 1964–70 között (a baloldali kápolna ajtaja is relatíve új, ugyanis ezt meg a 19. század végén készítették).
A főhomlokzat többi eleme viszont a 13-17. században készült. Az alsó regiszterben, a kapuk mellett, balról jobbra haladva az alábbi témákat dolgozzák fel a 13–14. századi féldomborművek: Teremtés, Jessze fája (vagyis Jézus családfája), Jézus élete, Utolsó ítélet. Nagyon szépek, plasztikusak a jelenetek, némi bibliai ismerettel könnyedén lehet azonosítani pl. a Teremtés epizódjait.

Közvetlenül a kapuk felett a négy evangélista jelképeit ábrázoló bronzszobrokat láthatjuk (ezek az eredeti 14. századi szobrok), illetve középen a trónon ülő Madonnát (ez viszont az eredeti 14. századi munka másolata) (lásd lent).

A legalsó timpanon sor csúcsán lévő három szobor (Mihály és Gábriel arkangyal, illetve az Isten báránya) közül a jobb oldali (Gábriel) szintén másolat.
A mozaikokat a 13-19. században készítették, és ahogy korábban említettük, Szűz Mária életének epizódjait ábrázolják. A rózsaablak 13. századi.

A templom alaprajza latin kereszt formájú, de nem szabályos, ugyanis a kereszthajó enyhén ferde. Belül hiába beszélünk gótikus székesegyházról, a márvány lapokból készült ablakok relatíve kevés fényt engednek át, így látni rendesen látunk, viszont aki fényképezni szeretne, annak magasra kell tekernie az ISO-t. Mi megoldottuk, de mobillal senki se remélje, hogy díjnyertes fotókat készíthet.

Amikor beléptünk baloldalt, a sienai mesterek által készített keresztelő medence mögött (ennek részletét lásd jobbra fent)) rögtön megláttunk egy fenomenális freskót: Gentile da Fabriano trónoló Madonnáját (lásd balra lent). Ez 1425-ben készült, és már a dóm építésének azon szakaszában, amikor az 1421-es új szabályzat kimondta, hogy csakis a legnevesebb festők alkothatnak itt, tehát a munka megrendelése már önmagában a mester korabeli elismertségét tükrözi. A festő gyorsan dolgozott: 1425. augusztus 25-én még csak a jövetelét ünnepelték, október 16-án pedig az elkészült munka utáni jutalmat állapították meg. A kép egyrészt a perspektíva miatt fontos: Gentile da Fabriano a firenzei Brunelleschi-féle perspektíva tanulmányok ismeretében fogott neki a képnek, vagyis ekkor már keményen dörömbölt a reneszánsz a „kapukon”. Másrészt ez nagyon fontos állomás a festő naturalista irányba történő fejlődésében. A megrendelők is tisztában voltak a munka értékével, így azonnal megtettek mindent a védelme érdekében: például 1432-ben vasráccsal akadályozták meg, hogy bármi is hozzáérjen. A 16. századi festők se merték bántani: kicsit körbenyírták, de belekomponálták a manierista templombelsőbe.

Sajnos a két oldalhajó kápolnáiban csak kisebb-nagyobb freskótöredékek maradtak fenn az eredeti, 13-14. századi dekorációból, illetve a bal oldali utolsó oszlop közelében található Ippolito Scalza-féle Pietàtól se voltunk elragadtatva (lásd jobbra fent), amely Michelangelo híresebb, Szent Péter bazilikában található művét értelemezi újra, csak kevésbé kifejező módon. A szentély viszont mindenért kompenzál.

Egyrészt ott van a főoltár mögötti üvegablak. Ezt assisi Giovanni di Bonino készítette 1325–1334-ben és Szűz Máriát, illetve a prófétákat ábrázolja. A színek szinte csak úgy vibrálnak! Két kisebb részletet lásd a lenti fényképeken.

A szentély freskóit orvietói Ugolino di prete Ilario készítette 1370–1380 között, természetesen segédekkel, és ez az egyik legnagyobb máig fennmaradt korabeli freskóciklus Olaszországban. Természetesen ez is Szűz Mária életének epizódjait ábrázolja (lent egy részletet láthattok).

A sok szín mellett pedig hajlamosak elsiklani a gazdagon intarziázott kórus mellett, amelyet szintén a 14. század első felében készítettek. Sajnos a fényviszonyok miatt erről már nem tudtunk részletes képet készíteni.

A templom igazi csodája viszont a jobb oldali oldalhajóban, a San Brizio, vagy Új kápolnában található (lásd fent). Ez az Utolsó napok krónikája című freskóciklus, amelyet a mennyezeten még Beato Angelico és a segédei között szereplő Benozzo Gozzoli kezdett meg 1447-ben (három hónap alatt két mennyezeti ciklust csináltak meg, majd Beato Angelico ideiglenesen távozott, de olyan sokáig kellett rá várni, hogy 1449-ben felbontották a szerződését), majd a falakon Luca Signorelli fejezett be (1499–1502). Beato Angelico és műhelye nevéhez csak az oltár feletti rész köthető, amely a Ítélkező Krisztust ábrázolja angyalok és próféták között. Minden más Luca Signorelli munkája. A kápolna egy témájában és kivitelezésében is fantasztikus alkotás. A freskók a teret hamis építészeti elemekkel további részekre osztják. Alul grotteschék és kisebb jelenetek között híres személyek arcképei sorakoznak (itt számos híres mintát figyelembe vehetett Luca Signorelli): Sallustius, Dante (lásd balra lent), Statius, Claudianus, Ovidius, Tibullus, és az Empedoclészként azonosított figura (lásd jobbra lent).

A történet a bejárattól balra, a felső regiszterben kezdődik: itt az Antikrisztus prédikálását és tetteit mutatja be a festő. Érdekesség, hogy az Utolsó Ítéletet ábrázoló itáliai festményciklusok közül ez az egyedüli, amely hangsúlyos helyen ábrázolja ezt a jelenetet.

Itt Luca Signorelli számos korabeli személyt megfestett, köztük saját magát és Beato Angelicót is, amint domonkos szerzetei ruhában a freskó bal szélén nézik mi történik a képen, és szinte várják a tapsot. Giorgio Vasari, aki fiatalkorában találkozott Signorellivel, megerősítette, hogy a festő valóban olyan jó kiállású személy volt, mint amilyennek magát ábrázolta.

Az ajtó felett található a második epizód, vagyis a Világvége (lásd fent), majd jön a két kedvenc részünk: a hús feltámadása, illetve az elkárhozottak pokolra jutása.

Eléggé nyilvánvaló, hogy Signorelli már használható anatómiai ismeretek birtokában volt, amikor megfestette, ahogy a csontvázakból újra hús-vér emberek lesznek, vagyis boncolt.

Az elkárhozás folyamata volt az első freskó, amit Signorelli megfestett, és tele van erotikus utalásokkal, groteszk viccekkel és pikás részletekkel. A freskó egyik leghíresebb részlete a repülő démon, amint egy bűnös nőt visz magával, és vicsorít, amint hátranéz, mintha elégedett lenne zsákmányával.

Az elkárhozás jelenetével szemben, vagyis az antikrisztusos epizód szomszédságában találhatók a boldogok a Paradicsomban. Természetesen mindannyiukat érett felnőttként ábrázolta Signorelli, amint nyugodtan várják mi fog történni.

Az oltár feletti rész természetesen azt ábrázolja, amint a Beato Angelico által már megfestett Ítélkező Krisztus magához hívja az üdvözülteket és letaszítja a pokolba a kárhozottakat. Az oltárkép pedig a kápolna nevét adó Madonna di San Brizio. Ez a legenda szerint az a madonna, amit a várost megtérítő San Brizio adományozott a lakosoknak, valójában viszont egy középszerű 13. századi festményről van szó, amelyet a 14. században részlegesen átfestettek. A festmény amúgy egy barokk keretben található, amit 1715-ben készítettek (lásd balra lent). A boltozat Luca Signorelli-féle freskóiból pedig jobbra lent látsz egy részletet.

Balázs már volt párszor Orvietóban, de mindig azelőtt, hogy befejezték volna a Brizio kápolna restaurálását. Most persze tobzódott. Miután mindenki kigyönyörködte magát, átmentünk a baloldali oldalhajóba, ahol a bolsenai oltárterítőt őrzik. Ezt 1350–1356 között építették, és a szentély freskói kapcsán már említett Ugolino di prete Ilario festette ki 1357–1364-ben (természetesen nem egyedül). A festmények mind az átváltoztatás csodájához kötődnek, ugyanis a bolsenai csodán kívül hasonló eseményeket örökítenek meg. Szépnek szép, de hiba volt, hogy a San Brizio kápolna után jöttünk ide, ugyanis Luca Signorelli után csak bólogattunk a freskókra, de egyik miatt se lelkesedtünk eléggé.

A kápolna egyik gyöngyszeme – volt, amíg át nem vitték a közeli múzeumba – a relikviatartó, amely sienai Ugolino di Vieri munkája 1337–1338-ból. Ezt még a kápolna felépítése előtt csinálták, és az itáliai, illetve európai aranyművészet egyik gyöngyszeme. Az oltárterítő viszont nem sokáig maradhatott benne, ugyanis 1363-tól napjainkig a most is látható szentségtartóban őrzik (lásd balra lent).

A kápolna másik érdekessége a Lippo Memmi-féle Kegyelem Madonnája, amely 1330 körül készült (lásd jobbra fent).
Ahogy korábban is jeleztük, az orvietói székesegyház csodálatos, ha arra jártok mindenképpen menjetek el, mert megéri.

Itt találtok további képeket a dóm külsejéről.

Itt pedig a belsejéről.
Itt találjátok a többi orvietói nevezetességről írt beszámolónkat.

Orvieto, a vulkáni tufára épült város

Olaszország sokféle különleges élményt nyújt, amelyeket szívesen mutatunk be Nektek. December végén ezúttal Közép-Olaszországban, azon belül Umbria tartományban jártunk, ahol az olasz fővárostól kb. 120 km-re északra található Orvietóba látogattuk el.

Az olajfákkal, hegyvidéki szőlőültetvényekkel tarkított város egy rendkívüli helyen fekszik, és a vonat mellett autóval is könnyen megközelíthető, ugyanis közvetlenül a Firenze–Róma közötti A1-es autópálya szomszédságában található. Ha a vonatot választjátok, akkor közvetlenül a vasútállomás mellől indul egy sikló. Ha autóval mentek, akkor a sikló felső végállomása melletti „Parcheggio della Funicolare”-nál (Piazza Cahen), vagy a város túloldalán található – és jóval nagyobb – „Parcheggio Orvieto Percorso Meccanizzato”-ban (Campo della Fiera) hagyhatjátok a járműveteket. Természetesen ezek mind fizetősek.

A Paglia folyó völgye fölé magasodó település a kezdetektől fogva fontos stratégiai szerepet tölt be a környéken. A területet már az etruszkok is lakták, akik elkezdték kialakítani a várost ma is behálózó földalatti járatokat, de az etruszk uralmat követően vált csak igazán mozgalmassá Orvieto történelme. A római hadsereg Kr. e. 264-ben lerombolta a várost, és mivel a magaslaton nincs víz, így a környező völgyben jött létre a római település. Ebből mára nem maradt szinte semmi, ugyanis a gótok, a bizánciak és a longobárdok egyáltalán nem békés eszközökkel érték el az uralmuk elismerését, így a kora-középkorban az orvietóiak újra felköltöztek a magaslat tetejére. A település a 12. századra jelentős vagyonra tett szert és modern, jól működő várossá fejlődött. Ekkor még „Urbs Vetus” (régi város) néven ismerték, amelyből a város jelenlegi neve származik. Ekkor épült a dóm, az Albornoz erőd és néhány palota a pápa megbízásából. Az 1383-as nagy pestis járvány és a nemesi családok viszálya a gazdasági életnek is betett, majd a 15. századra a pápáknak köszönhetően újra fellendült a gazdasági élet. Ekkor épültek a reneszánsz paloták. A hely katonai jelentősége miatt folyamatosan gondot fordítottak az erődítményei korszerűsítésére, amire néha igencsak nagy szükség volt. 1527-ben, amikor a császári zsoldosok kifosztották Rómát, a pápát pont Orvietóba menekítették. Hosszas stagnálás után a 18-19. század hozott újra jelentős újdonságokat, ugyanis elérte a települést a vasút, illetve 1888-ban megépítették a vasútállomástól a városba vezető első felvonót, amit eredetileg egy fejlett víztartály-rendszer működtetett.

Mi a kora délelőtti órákban érkeztünk meg, amikor még csak ébredezett a város, így mindenféle zavaró tényező nélkül tudtunk fotózni. A romantikus hangulatú keskeny utcácskák, középkori épületek pedig sok ihlettel szolgáltak. Először a nyolcszögű San Giuseppe templomba mentünk be (lásd fent), amely a 17. század második felében épült, és a díszítése is a barokk kor világát idézi. Megcsodáltuk a Betlehemet, majd a Corso Cavour végén felemelő érzés volt megpillantani a tér közepén kimagasodó hatalmas katedrálist, amelynek egyedülálló a homlokzata. Az 1290-től majdnem jó 300 éven keresztül épített épült székesegyház az olasz gótika egyik legcsodásabb példája, de erről egy másik blogbejegyzésben majd bővebben is írunk.

A városban a dómon kívül még rengeteg nevezetesség van. A hely múltjáról több kisebb templom és számos gyönyörű palota regél. A múzeumokban ismerkedhetünk az etruszkok életvitelével, a város történelmével és a székesegyház építésével. Ezek mellett a legérdekesebbek a föld alatti látnivalók. A régészek, kutatók szinte az egész város alatt alagutakat, barlangokat, pincéket tártak fel, mert a város alkotóelemét a vulkáni tufát könnyedén formálták.

Mi az Orvieto Underground szervezésében mentünk le a föld alá, igaz ott van még a Pozzo della Cava és a Labirinto di Adriano is, amelyek szintén érdekesek. Izgalmas volt a különböző formájú helyiségek között sétálni, amelyeket az etruszk időszakban ciszternaként, illetve temetkezési célra, majd a középkortól már élelmiszer tárolására használtak. Ahogy nőtt a sziklaplató beépítettsége, úgy fogyott el a műhelyek számára a hely, így kialakult egy olyan érdekes területi felosztás, hogy az orvietóiak a műhelyek jelentős részét a föld alá költöztették, így elég hely maradt a felszínen a lakóépületek számára. Ennek tudható be, hogy a látogatás során szinte rögtön a második teremben egy olívaolaj feldolgozó műhelyet találtunk, amit egy etruszk járat kibővítésével alakítottak ki.

Ahogy tovább haladtunk, az idegenvezető mesélt a kitermelés módszeréről is. A tufát ugyanis nem lehetett engedély nélkül kilyuggatni. Mutatott egy 19. század végi engedélyt is (pontosabban a másolatát), és megtudtuk, hogy az engedély birtokosa azok közé tartozott, akitől ezt meg kellett vonni, ugyanis már a székesegyház alapjai környékén kezdte vésni a tufa-pilléreket. Mondjuk a túra ezen része arra is jó volt, hogy megismerkedjünk az etruszk ciszternák építésével. Ezek szabvány eljárás alapján készültek, és a kb. 80×120 cm-es méret lehetővé tette, hogy egy ember a téglalap egyik, majd másik oldalán váltakozva ásson, és elérje a kívánt mélységet. A falakat vízhatlanná tették, és kapaszkodókat is kialakítottak, hogy akár kötél nélkül is le lehessen menni a ciszterna aljára, ha karbantartásra lenne szükség.

Egy másik járatnál azt figyeltük meg, hogy a hegy oldalában több nyílás is látható. Ezek most a meredélyre néznek, de korábban ezek a barlangok bejárataiként működtek, csak ugye a sziklaplatót is érinti az eróziós folyamat, a barlangok bejáratából tehát ablakok lettek. Időről időre meg kell erősíteni a fennsíkot, hogy ne csússzon a mélységbe újabb darab a városból.

Séta közben kíváncsian tanulmányoztuk a tufafalakban található szabályos mélyedéseket (lásd fent). Került, hogy ezekben galambot tartottak, ami ostrom esetén kiváló húskészletnek számított. Itt a földalatti vízelvezető rendszert is megfigyelhettük. A középkorban amúgy bőrfeldolgozó, kerámia-, és textilműhely is működött a föld alatt. A második világháborúban a várost „nyílt várossá” nyilvánították, így nem bombázták, de a környező katonai jellegű célpontokat, mint például a vasútállomást gyakran támadták. A „fenti” lakók persze nem lehettek biztosak abban, hogy védettek, így a bombák elől ezekbe a pincejáratokba menekültek. Később ezeket ideiglenesen kórteremként is használták. Néhány részbe viszont szűk járatokon lehet eljutni, így klausztrofóbiában szenvedőknek nem ajánljuk, de ezekre a helyekre az idegenvezető előre figyelmeztet.

Miután a föld felszínére értünk jólesett az éppen kisütő nap melege. Már elmúlt dél, így kerestünk egy kellemes hangulatú éttermet. Szívből ajánljuk a La Pergola nevű éttermet, ahol kedves kiszolgálásban részesülhettek és a finom helyi ételekből választhattok.

Ebéd után bementünk a dómba, amiről egy külön bejegyzésben írunk, illetve folytattuk Orvieto felfedezését, amely számos meglepetést tartogatott még számunkra. Utunk során többször megpillantottuk a Palazzo dei Sette tornyát, amit Torre del Moro néven emlegetnek. Ez a város főutcáján, a Corso Cavouron találhatóm és alapjában véve egy óratorony. Ez a 47 méter magasságával a város legmagasabb polgári épületének számít (a dóm homlokzata 53 méter magas), és állítólag gyönyörű innen a kilátás, viszont nem volt elég időnk, így nem tudtunk felmenni, hogy személyesen is meggyőződjünk erről. Lifttel, vagy gyalog is fel lehet menni, de az idő sürgetett és ezt most nem mertük bevállalni. A mellette látható középkori Palazzo dei Sette-ben a városi bírák dolgoztak, majd egy rövid ideig Antonio da Sangallo, megannyi erődítmény és templom tervezője is itt lakott. Manapság művészi kiállítások és más helyi rendezvények helyszíne.

Elsősorban a város kisebb templomait kívántuk felfedezni, viszont zárva találtuk rögtön az első célpontunkat, a Chiesa di San Francescót. A helyiektől tudtuk meg, hogy csak Szent Ferenc ünnepen nyitják ki. Nem csüggedtünk, visszamentünk a történelmi városközpontba, ahol a Chiesa di Sant’Andrea-t és Chiesa di San Domenico-t is meg tudtuk megnézni, igaz lehetett volna válogatni a templomok közül.

A Piazza della Repubblicán a Városháza mellett található Sant'Andrea templom az évek során többször is megújult. A gyönyörű homlokzatú, bazilika szerkezetű román stílusú épületet a 6. században egy etruszk templom romjai fölé emelték. Gustavo Giovannoni kezdeményezésre a templomot és a mellette látható tizenkétszögű harangtornyot 1926–30-ban restaurálták, amikor az 1200-as évek előtti állapotokat próbálta helyreállítani. Az utolsó felújítása során a homlokzatot kortárs szobrokkal egészítették ki, a rózsaablak üvegét Ilario Ciaurro készítette.

A piros márvány díszítésű kapuja csak úgy csalogatja az embert a templom belsejébe, ahol sok szép freskóban és festményben gyönyörködhetünk, igaz ezek kissé töredékesen maradtak fent. Különösen érdekes Cesare Nebbia Angyali üdvözlete. A három részre tagolt templombelső teteje fából készült, a főhajót monolit oszlopok határolják, viszont a szentélynél megmaradt a boltozat. A templomhajók mennyezete ugyanis egy 16. századi tűzeset után nyerte el mostani formáját.

A márványpadló szépségét felülmúlja az altemplom megmaradt eredeti mozaikpadlója. Magában a templomban pedig stílusú padlózatot is találunk, és szintén figyelemre méltó a szintén kozmata díszítésű szószék, illetve és a 14. századi temetkezési fülke.

A város lakóinak a dóm felépülése előtt ez volt a legfontosabb egyházi épülete, amely történelmileg is igen jelentős: számos pápa fordult itt meg, közülük például IV. Mártont itt koronázták meg, de békeszerződéseket is aláírtak, illetve szenteket is avattak a templomban.

A már előbb említett önkormányzati épület is a város legrégebbi építményeihez tartozik, amelyet az előző századokban többször felújítottak. Ippolito Scalza mérnök tervei alapján a javításokat nem fejezték be, így végül a 19. század közepén Vespignani mérnök segítségével alakult ki a palota mai arculata. A déli homlokzat falához egy neoklasszikus árkádot építtetett, amely „kaput” nyit a térre.

Késő délután, miközben utcáról-utcára sétáltunk, szebbnél-szebb palotákat, és más Orvieto-ra jellemző épületeket láthattunk. Néhány karácsonyi fényben tündöklő kirakat is emelte a város hangulatát. Ekkor tekintettünk fel az egyik épület – a Palazzo Bisenzi – falára, ahol egy emléktáblán ismerős nevet olvastunk. A tábla szerint Sigmond Freud lakott itt, és ebbe a városba a festészet iráni szenvedélye hozta.

Másik fontos kormányzati palota a Palazzo del Popolo, amelynek román-gótikus épülete gyönyörű látványban pompázott a lemenő nap fényében. A 13. században a helyi alapanyagokból emelt broletto-típusú építmény a város legnagyobb palotájának számít. Brolettóból sok létezik Olaszországban (pl. Alessandriában, Bresciában, Bergamóban, Milánóban, Monzában, Piacenzában, vagy Veronában). Így hívták azokat a jellemzőek két szintes kormányzati épületeket, amelyek alsó árkádos része a szabad ég alatti, tehát nagy tömeg előtti bíráskodást, a felső fedett tanácsterme pedig a különféle városi irányító testületek zárt ülését tette lehetővé. Orvietóban az első emeleten látható gyűlésterem hármas osztású, díszített ablakai jellegzetesek. Szintén átesett több javításon, de szerkezete megmaradt eredeti formában. Ma kongresszusi központként használják.

 

Orvieto-i utunk zárásaként betértünk a Chiesa di San Domenico-ba. A gótikus stílusú templomot 1233-ban építették a domonkos rend számára. Az eredeti három hajós épület oldalát 1932-ben lebontották és helyére egy női testnevelési akadémia épült. A templomnak így egy hajója és az apszisa maradt csak meg. Az épület belsejében felfedeztünk néhány műemléket, de a feltárások során több más kincs is előkerült, ezeket a Museo dell'Opera del Duomo-ban nézhetjük meg.

A templom látványa kevésbe hozott minket lázba, de szépnek találtuk a nyugati falnál elhelyezett az 1282-ben készült Braye bíboros mauzóleumát, amelyet Arnolfo di Cambio készített. Nekünk legjobban az arany mozaikjai és a faragott díszítései tetszettek, illetve nem semmi, hogy a rajta látható Madonna-szobor egy 2. századi római szobor újrafaragása után keletkezett. A síremlék amúgy egy rekonstrukció, de Arnolfo di Cambio esetén egy ilyentől is sebesebben ver a szívünk. A kórus alatt még a Michele Sanmicheli által készített Petrucci kápolna díszítéseiben gyönyörködtünk (lásd lent), ahol 1500-as évekből származó majolika stílusú csempézett padlót láthattunk.

Amikor a vonathoz értünk már ránk esteledett, de még mindig a város bűvöletben voltunk. Örültünk, hogy a látnivalók közül sokat meg tudtunk nézni, de biztosan visszatérünk még, mert ez a város a történelem, a művészet és a hagyományok fellegvára, ahol még sok nevezetesség várja, hogy felfedezzük.

Sajnos kívülről nem tudtunk jó fényképet csinálni a városról, így az első képet innen szedtük.

Itt van még fotó a földalatti túráról.

Itt találtok még képet a San Andrea templomról.

Itt pedig utcarészleteket, és egyéb városi fotókat láthattok.