San Lorenzo – a firenzei reneszánsz gyöngyszeme

Palermo, Nápoly, Róma és Velence mellett Firenze az az olasz város, ahol a legeldugottabb templom is kincseket rejt, minden sarkon találunk valami érdekességet és sajnos rengeteg a turista is. A covid idején nem a tömeg uralja ezeket a helyeket, és amikor újra utazhatunk reméljük megtaláljuk az egyensúlyt az üzlet és az élvezhető turizmus között, de addig is nosztalgiázzunk! Most tehát jöjjön egy ismert, de sokszor mégis csak felületesen megtekintett csoda, vagyis a firenzei San Lorenzo templom. Donatello, Medici, Brunelleschi, Michelangelo és még sorolhatnánk. Ismert nevek, a művészettörténet és az egyetemes kulturális örökségünk meghatározó szereplői és mindegyik kötődik ezen poszt témájához. Az itteni kincsek közül sok apróság a kedvencünk, de a legismertebbeket inkább csak megemlítjük, hogy maradjon meglepetés akkorra is, amikor az olvasó eljut ide, vagyis Kedves Olvasó, kérjük ne katalógusként olvasd a lentieket, mert ez inkább csak amolyan szubjektív beszámoló, annak is inkább a figyelemfelkeltő fajtájából.

Firenzében mindenki ismeri a San Lorenzót. Minden látogató elmegy mellette, vagy legalábbis a távolból látja. Ez a templom ugyanis a „kötelező haladási irány” mentén fekszik. Mi például a Santa Croce templom, vagy a Santa Maria Novella pályaudvar környékén szoktunk parkolni, igaz az utóbbi a jellemzőbb, mert az utóbbi évek során inkább vonattal mentünk Firenzébe. Ilyenkor mindig megsimogatjuk a Santa Maria Novella templom falait, majd irány a központ, pontosabban a San Lorenzo kupolája. Ez a „kupolairányt” azért is egyszerű, mert ez a viszonyítási pont elég jellegzetes formájú. Igazából a kupola nem a templomé, hanem egy kiegészítésé. A Mediciek mindig is kötődtek a helyhez, a közelben áll a palotájuk, a család tagjai is szinte mind itt nyugszanak. Amikor pedig a város tényleges urai főnemesi címet szereztek, a családi templom kibővítéseként építtették meg az új sírboltjukat. Ez az egyik legfontosabb uralkodói nyughely Itáliában, ugyanis az évszázadok során a tetemeket nem bolygatták, így nem is olyan rég egy kiterjedt genetikai és antropológiai kutatás keretében az összes sírt megvizsgálták. Megérte, mert nagyon sok érdekes dolgot fedeztek fel. Aki arra jár, nézze meg a Cappella dei principi, vagy Cappelle Medicee nevű részt is. Pazar, bár némileg eltúlozták a sok-sok féldrágakövet, de ugye Firenze a drágakőcsiszolás és az intarzia egyik fellegvára. Mi most csak ennyit írunk erről a részről, de valószínűleg figyelemfelkeltésnek elég ez is. Ha viszont sírokról beszélünk, akkor nekünk nem ez, hanem a kriptában található a kedvencünk, ugyanis itt nyugszik Donatello (lásd lent)!

További kiegészítés, amely szintén nem képezi a tulajdonképpeni San Lorenzo részét, a Michelangelo Buonarroti által használt búvóhely. Ezt pár hónapig használta a művész, amikor a Medici család bosszújától tartva – az ellenük fellépő köztársaság lelkes támogatója volt – elbújt a 7*2 méteres szobácskában. Véletlenül, 1975-ben fedezték fel a helységet, amely ugyan kicsi, de a falakat Michelangelo rajzai borítják. Szintén a San Lorenzóhoz kapcsolódik fizikailag, de nem képezi részét a könyvtár. Itt a padok is nagyon szépek, de a kedvencünk a lépcsőház. Az a firenzei szürke kő, az a kecses vonalvezetés…

Tehát, a San Lorenzo. Ahogy eddig is írtuk, ez egy különleges hely. A mai épület jórészt reneszánsz, a barokk kiegészítések nem rontanak rajta. A homlokzata csupasz, ezt ugyanis nem érte utol a 19. században a székesegyház és a Santa Croce sorsa. Rengeteg terv született a befejezésére, de végül egyik se valósult meg. Nem baj, a csupasz külsőt tökéletesen egyensúlyozza a letisztult és elegáns belső. A legelső képen már láthattátok, hogy a tér szellős, fényes és pont ezért fenséges. Meg is érdemli, hiszen ez volt Firenze legelső székesegyháza! A mai épület viszont jórészt a 15-16. századi állapotot tükrözi, vagyis a reneszánsz átépítések dominálnak. A fenti alaprajzon is látszik, hogy ez a máshol is gyakori T alakot követi, igencsak elüt arányaiban a templomtól a főoltár mögötti nagyhercegi kápolna, és a T két szárnyánál pedig tisztán megfigyelhetők a sekrestyék. Az oszlopok közei, a kecses ívek mind a szellősséget és egyben a dinamizmust kölcsönzik a térnek. A fenti mennyezetrész aranyozása elsőre nem is tűnik fel, hiszen tényleg nem a barokkos giccs volt a tervezők szeme előtt. Ez az a hely, ahol a lényegről valóban semmi se vonja el a figyelmünket!

Ezért is rögtön szembetűnő a két szószék. Az egyik a Passió, a másik pedig a Feltámadás jeleneteit ábrázolja, innen a nevük. Ikrek, eredetileg nem is szószéknek készült a díszítésük, viszont az összeillesztést követően ez lett belőlük. Ezek Donatello utolsó munkái, és fenomenális a dinamizmusuk! 1460 után készültek, először a Feltámadást ábrázolót fejezte be a mester (természetesen a tanítványai segítségével). Az összeállításra viszont biztosan Donatello halála után került sor. Nem tudni, hogy mindent Donatello fejezett-e be, de a Szent Lőrinc mártírhalálát ábrázoló részleten van egy dátum (1465. június 15.), vagyis Donatello 1466-os halála előtt már datálható volt a mű, amelyet ma Donatello munkásságának csúcspontjaként értékelnek! Mi két részletet mutatunk be. A fenti részleten a Kereszthalált és keresztről való levételt láthatjuk (a Passió szószékéről). A lenti képnél balról jobbra haladva Krisztus leszáll a pokolra, feltámad, illetve Mennybe megy (a Feltámadás szószékéről).

Másik érdekesség, és ezt szinte senki se nézi meg tüzetesebben, a főoltár előtti sír, amelyet Andrea del Verrocchio alakított ki. Firenze első Medici ura, az idősebb Cosimo nyugszik itt. A nyughely szerénysége és egyben arroganciája hihetetlen: a tulajdonképpeni testet a főoltár alatt található pillérben helyezték örök nyugalomra (lásd a lenti képen a keresztekkel és Medici címer labdáival díszített pillért), ahova általában szenteket szoktak temetni, miközben a sír jelölése a lehető legegyszerűbb, hiszen csak egy szokványos padlóba illesztett feliratról van szó (lásd a fenti képen). A kettősség annyiban érthető, hogy Cosimo megkapta az igencsak megtisztelő „Haza atyja” címet, viszont a főoltár alatti nyughely mégiscsak kissé túlzás. Sebaj, Cosimo teremtette meg a hagyományt, őt követően temettek szinte minden Medicit a templomba.

Ez a temetkezési hullám természetesen szebbnél szebb alkotásokat megrendelését vonta maga után. Először kialakították a régi, majd az új sekrestyét. Mindenki az újat, és a Michelangelo-féle síremlékeket szokta emlegetni, viszont a régi szerintünk ugyanolyan szép, ha nem szebb, mert letisztultabb. Brunelleschi alakította ki a Mediciek megrendelésére, akik eleve mauzóleumnak szánták, így egyáltalán nem meglepő, hogy a középső „asztal” lényegében egy sír. A sekrestyét a végletekig egyszerű építészeti elemek határozzák meg, amelyek keretet adnak a Donatello-féle színes, mozgalmas dekorációnak. Állítólag a két művész össze is veszett emiatt, ugyanis Brunelleschi szerint Donatello munkája elvonta a nézelődő figyelmét az építészeti elemekről. A szakítás olyan mértéket öltött, hogy a két jó barát, akik korábban rendszeresen együtt dolgoztak, Brunelleschi következő megrendelésekor (a Santa Crocéhoz tartozó Pazzi kápolna esetében) már külön utakon jártak. Kár, mert szerintünk ez a sekrestye így szerves egészt alkot.

Ez a sekrestye is példázza, amit a legelején írtunk: minden apróság egy művészeti hírességhez köthető. Külön nem fotóztuk le, de a falba illesztett rácsozat és szarkofág, amely – mondanunk se kell – egy Medici sírját jelzi, a korábban már említett Verrocchio alkotása, akit Leonardo Da Vinci mestereként is ismerhetünk.

Végül új sírokra volt szükség, így a Mediciek megrendelték az Új Sekrestyét, de ezzel kapcsolatban már említettük, hogy úgyis szinte mindenki ismeri, ezért nem mutatjuk be részletesen. Persze a Michelangelo-féle szobrokat szeretjük, szépek, de az igazi kedvenceink a fentiek.

A látogató többféle kombinációban vehet jegyet. Mindenkinek a legtöbb elemet tartalmazó kombinációt javasoljuk, mert megéri, és tüzetesen járjuk végig a helyet, hiszen másképp nehéz befogadni a sok-sok szépséget. Végülis a turizmus nem futóverseny. :)

Az alaprajzot innen töltöttük le.

A Frari, avagy a kedvenc velencei templomunk

A Santa Maria Gloriosa dei Frari templom eredete abba a legendás korba nyúlik vissza, amikor Assisi Szent Ferenc Velencén át utazott a Szentföldre. Nyomában itt is felbukkantak követői, a barna kámzsás szerzetesek. Ők voltak a testvérek, vagyis a fratres. Jacopo Tiepolo dózse a 13. században földterületet adományozott a szerzeteseknek és egy nagyobb összeg felajánlásával elindulhatott egy kisméretű templom építése, amit Szűz Máriának ajánlottak fel. A neve is innen származik: a szerzetesek Szűz Mária temploma. A nagyobb templom építése 1250-ben kezdődött Nicolò Pisano tervei alapján gótikus stílusban. A többi nagy ferences rendi itáliai templomhoz hasonlóan, ez is kedvelt temetkezőhely volt. Az 1339-ben elhunyt dózse is itt nyugszik. Rajta kívüli firenzei és milánói kereskedők, illetve két gazdag velencei patrícius család, a Corner és a Pesaro is sokat áldozott a templom építésére. Nem meglepő tehát, hogy nekik is van itt kápolnájuk.

Napjainkban a látogatók a benne őrzött műalkotások gazdag választéka és az itt eltemetett személyek miatt keresik fel. Ha ugyanis van olyan, hogy velencei panteon, akkor ez az.

A templom főhomlokzatának portálja velencei gótikus díszkapu. A csúcsív tetején Jézus szobra emlékeztet arra, hogy a 15. század végén Trevisan tábornok hazahozta a barátok részére Krisztus vére ereklyéjét. A jobb pilléren Bartolomeo Buon alkotása, a Madonna a Gyermekkel, a bal oszlop felett pedig Szt. Ferenc szobra.

Amint belépünk, balról és jobbról rögtön két impozáns síremléket látunk: a fehér márvány piramist formázó emlékművet Canova eredetileg Tizianónak szánta, de végül a terv átalakult, és Bécsben, az Augustinerkirchében ez alapján készült Habsburg Mária Krisztina sírja. Canovát 1822-es halálakor szülővárosában, Possagnóban helyezték örök nyugalomra, de a szíve ide, ebbe a tervei alapján készült síremlékbe került. Vele szemben van Tiziano emlékműve, ami évszázadokkal a művész 1576-os halála után, csak 1852-re készült el. Tiziano pestisben halt meg, így nem lett volna szabad templomban eltemetni, de az ő esetében kivételt tettek. Mindkét síremléket Canova tanítványai készítették.

A templomban nyugvó harmadik művész Claudio Monteverdi, az opera első nagy mestere. Monteverdi Cremonában született, majd a mantovai herceg udvari zenészeként aratta első sikereit, 1613-tól pedig a velencei Szent Márk székesegyház karnagya lett. Sírját egy padlóba ágyazott márványlap jelzi, amin mindig van virág. A nyughelyeként szolgáló milánóiak kápolnáját Alvise Vivarini Sz. Ambrus oltárképe is díszíti.

A szomszédos Corner kápolnát viszont Alvise nagybátyja, a muranói Bartolomeo Vivarini Trónon ülő Szent Márk Keresztelő Szent Jánossal, Szent Pállal és Szent Miklóssal című 1474-es alkotása díszíti.

A főoltár mögött található a templom egyik nevezetessége: Tiziano Mária mennybevitele című festménye. A kép nem tetszett a szerzeteseknek, akik csak azt követően tartottak rá igényt, amikor a külföldi követek versengeni kezdtek érte. A képnek több olvasata van: dicsőíti a finanszírozó velencei patríciusokat, a ferencesek teológiai nézeteit Mária szeplőtelen fogantatásáról, és Szűz Mária megdicsőülését, amely diadal egyben a Velencei Köztársaság diadala is a cambrai ligával szemben.

A főoltár mellett közvetlenül jobbra látható a Keresztelő Sz. János kápolna, amely csak 1904-ben kapta a nevét, ugyanis ekkor helyezték át ide az eredetileg a bejárat melletti firenzeiek oltárát, ennek középpontjában Donatello Keresztelő Szent János szobrával. Ez a művész egyetlen Velencében látható műve.

A milánóiak kápolnája, vagy a firenzeiek kápolnája egy általános jelenség: minden független állam a másik fővárosában fenntartott egy saját templomot vagy kápolnát. Olaszországban ma ez már csak Rómában maradt fenn, ahol továbbra is minden középkori és modern nemzetnek van egy saját nemzeti temploma. Ahol a középkori államok összeolvadásából született a mostani modern nemzet, ott több nemzeti templom is lehet. Spanyolország esetében pl. ez azt jelenti, hogy az aragóniai és a kasztíliai korona római temploma is fennmaradt.

Innen kettővel jobbra, már közvetlenül a sekrestye mellett található a Bernardo-kápolna, amelynek oltárát Bartolomeo Vivarini 1482-ben festett táblaképe, a Madonna és a Gyermek Szent Andrással, Bari Szent Miklóssal, Szent Péterrel és Szent Pállal díszíti. A képet az 1631-es pestisjárvány után az Egészség Madonnájának is nevezték.

A főhajó közepén található kórus az egyedüli, amely eredeti helyén maradt meg Velencében. A külsejét 1475-ben márványlapokkal borították. A domborművek rajta egyházatyákat és prófétákat ábrázolnak.

Tőle balra található a Pesaro kápolna, és az oltáron Tiziano Pesaro Madonna című festménye.  A Szűz előtt lobogó zászlón a Borgia családból származó VI. Sándor pápa címere látható, ugyanis a kép Jacopo Pesaro 20 pápai hajó kapitányaként aratott 1502-es győzelméről emlékezik meg.
A megrendelő ezzel az alkotással kelt versenyre a család másik ágával, amely viszont a sekrestyében található Madonna a zenélő angyalokkal című művet rendelte meg Giovanni Bellinitől. Az 1478-ban készült festmény a velencei festészet egyik legjelentősebb remeke.

Műkincsek gyűjtőhelye, művészek nyugvóhelye, és mindez egy szellős itáliai gótikus templomban... Kell ennél több? Nekünk ez az egyik kedvenc velencei templomunk.

A képeket nagy felbontásban itt látod.