Az első magyarországi ciszterci kolostor anyatemploma – Heiligenkreuz

Zirci látogatásunk során már tervbe vettük, hogy elmegyünk Heiligenkreuz kolostorába, de a sok-sok terv mellett az utazásra csak 2019 őszén került sor. A ciszterci rend történetéről a zirci beszámolóban már írtunk, így ezt most mellőznénk. Heiligenkreuz kapcsán csupán annyit kívánunk kiemelni, hogy az első magyarországi ciszterci kolostor, a bátaszéki alapítói innen érkeztek, így ebben a csodás osztrák kolostorban tisztelhetjük a magyarországi ciszterci közösségek anyatemplomát. Heiligenkreuz a ciszterci kolostorok rangsorában előkelő helyet foglal el, mivel az első ciszterci közösség 1098-ban alakult Citeaux-ban, a heiligenkreuzi apátság pedig 1133-ban épült, ráadásul ez utóbbit Morimond-ból, a négy nagy eredeti ciszterci közösség egyikéből alapították. A fennállás terén is rekordokat állított fel Heiligenkreuz, hiszen az általunk már szintén bemutatott reini apátság után ez a világ második legrégebb óta folyamatosan működő ciszterci közössége.

Heiligenkreuz a bécsi erdőben található, könnyen megközelíthető, viszont ez a 12. században egyáltalán nem volt így. Akkoriban a ciszterci szerzetesek direkt a nagyvilági zsongástól távol kerestek megfelelő helyszínt a kolostoruknak. Babenberg III. Lipót osztrák herceg Párizsba küldte egyik fiát, Ottót, akit a történészek ma Freisingi Ottóként ismernek. Freisingi Ottó tanulmányai során hallott a ciszterciekről, a rendbe is belépett, és az ő kérésére alapította apja a Heiligenkreuzi kolostort, illetve a Bécstől észak-nyugatra található klosterneuburgit is.

Az eredeti épületből kevés részlet maradt fenn, hiszen az eredetileg román stílusú apátságot részben gótikus, később pedig barokk stílusban építették át. A látogató a belépőjegy megvétele után az udvarba kerül, itt indul a vezetett látogatás, és itt például az apátsági templom homlokzatát is megcsodálhatja, amely a jellegzetes bélletes kapuival tipikusan román stílusú. Ez 1187-ben készült el, a bejárat feletti három ablak a Szentháromságra utal, amely szimbolika jellegzetes a ciszterci templomoknál. A templom hajó kissé sötét, az itteni kórus stallumai hiába gyönyörűek, a faragott és intarziával teli részletek megtekintéséhez rendesen ki kellett nyitnunk a szemünket. Ti se rohanjatok át rajta, mert megéri (lásd lent).

Az orgona is érdekes, ugyanis Schubert nemcsak játszott rajta, hanem egy különleges darabot is komponált rá, így azóta Schubert-orgonának is hívják a hangszert (lásd jobbra fent).

A templom gótikus része 1295-ből származik. Senkit se csapjon be a főoltár: ez neogótikus stílusú, és 1887-ben áldották meg. A felette lévő kereszt is átverés, ugyanis 1980-ban készült másolat, mivel az 1138-as olaszországi eredetit nem sikerült megszerezni.

A festett üvegablakok csodálatosak, a tér a gótikus templomokra jellemző módon tágas és méltósággal teli.

A túra ezt követően a sekrestyében folytatódik, ami túlnyomó részt barokk stílusú, hogy végül az impozáns munkatermen (lásd fent) keresztül kijussunk a kerengőbe. Ennél több csodálatos részt is felfedeztünk. A kerengő 1220 és 1240 között épült, vagyis pont akkor, amikor folyamatban volt a váltás a román stílusról a gótikusra. Ennek megfelelően mindkét stílus jegyeit felfedeztük.

A Káptalanterem azóta is az egyik kedvencünk. Itt választják az apátokat, itt „öltöztetik be” a novíciusokat, így természetes, hogy ez a közösségi élet egyik központja. Ennek megfelelően szép freskók díszítik a falakat, amelyek az itt eltemetett Babenbergeket is bemutatják. A terem közepén található II. (Civakodó, avagy Harcias) Henrik osztrák herceg, az utolsó Babenberg síremléke. Őt mi onnan is ismerhetjük, hogy amikor IV. Béla király menekült a muhi csata után, II. Henrik herceg zsarolta meg ahelyett, hogy menedéket nyújtott volna neki. Ezen cseppet sem kedvező ausztriai fogadtatás után fordult délnek a menekülő magyar királyi család, és ezért születhetett Dalmáciában a budapesti Margit-szigetnek is nevet adó Árpád-házi Szent Margit.

A káptalanterem ablakai 19. századiak, a rózsaablak az 1879-es párizsi világkiállításra készült.

A kerengőről nyílnak kisebb-nagyobb helységek. Az egyik ilyen az úgynevezett Halottas kápolna, de a Káptalanterem mellett a másik kedvencünk a Kútház. Ez a ciszterci kolostorok egyik jellegzetessége, ugyanis az alapítók próbáltak mindig olyan helyet találni, ahol friss forrásvíz is elérhető. Számos ciszterci apátság neve is utal a vízbőségre, avagy a tisztaságra: pl. Clairvaux (tiszta völgy), Trois Fontaines (három forrás), vagy Bélakút a Szerémségben. A mai heiligenkreuzi kútház üvegablakai helyett jórészt modernkori pótlásokat találunk, igaz az egyik üvegtábla 1295-ből származik. A kút 1556-ban készült Rómában és öt ólommedencéből áll. Egészen a 16. század közepéig mosdóként is szolgált. Nagyon magas a víz ásványi anyag tartalma, az magyarázza a kutat borító lerakódást.

A látogatás csak vezetés keretei között történhet, ami angolul és németül zajlik, de adnak magyar nyelvű információs füzetet, így annak is hasznos a túra, aki nem ért a fenti nyelveken. Mi egy nagyon kedélyes, jól felkészült szerzetest fogtunk ki, aki csak tovább javította az amúgy is csodás élményeinket a vicces megjegyzéseivel.

Az apátsági látogatás után megebédeltünk, majd elmentünk a helység határában található temetőbe. Mivel a csodás őszi színeket nem hagyhattuk szó nélkül, így a hangulatos fasort is lefotóztuk. 131 éve, 1889. január 31-én ide temették el Marie von Vetserát, Rudolf trónörökös szeretőjét, és társát a halálban. A mayerlingi vadászkastélyban történt tragikus halálesetek máig nem tisztázottak, Marie sorsa pedig különösen tragikus. A vérbe fagyott holttestet a rokonok felsőbb utasításra hintóba rakták, mintha még mindig élt volna, és először a heiligenkreuzi temető öngyilkosoknak fenntartott részében temették el. A lány halálhírét szigorúan elkülönítették Rudolf trónörökösétől. A temetésen a család részéről csak Marie nagybátyja és gyámja vehetett részt, még az édesanyját is kizárták. Őt a császári udvar nyomására a temetés napján útnak indították Velencébe, de gyászában út közben visszafordult. A Vetsera családot kiközösítették, a lányuknak csak 1889. május 16-án emelhettek rendes síremléket, amit ma is láthatunk. Ezt a későbbiekben többször is meggyalázták: 1945-ben a szovjet hadsereg katonái, akik valószínűleg ékszereket kerestek, illetve 1991. július 8-án, amikor a mayerlingi tragédia megszállottja, Helmut Flatzelsteiner linzi bútorkereskedő elraboltatta a hamvakat, hogy azokat elemezhesse. A maradványok csak 1993. október 28-án térhettek vissza a helyükre. Morbid kuriózum, hogy az 1889-es koporsó megtekinthető a mayerlingi vadászkastély épületéből kialakított karmelita zárdában.

Itt találhattok további fotókat a templomról.

Itt pedig a kolostorról.

A felhőkarcoló tégla-székesegyház városa – Albi

A nászutunk után többször emlegettünk, hogy más francia vidéket is szívesen megismernénk. Nemhiába szálltunk fel izgatottan a repülőre 2019 végén, hiszen karácsonyi ajándékként lehetőséget kaptunk Franciaország dél-nyugati részének felfedezésére. Ez csak egy rövidebb kóstoló volt, de apró lépésekkel kell kezdeni mindent. Az se volt elvetendő szempont az úti cél kiválasztásakor, hogy arrafelé kellemesebb a hőmérséklet télen.

Carcassonne-ról már írtunk, hamarosan beszámolunk Toulouse különleges helyeiről, most fogadjátok élményeinket a téglából emelt Albiról.

A város a Midi-Pyrénées tartományban található, és a Tarn folyó osztja ketté. A két partot hidak kötik össze, amelyek közül a legöregebb a 9. században kőből épült, 151 méter hosszú, nyolc boltívvel tagolt Pont-Vieux (Öreg híd) (lásd lent).

A település történelmében nagy szerepet játszottak a vallási mozgalmak. A 11-12. században kezdett kibontakozni a katár eretnekség, amelynek az itteni követőit albigenseknek is nevezték. A vallás hívei között nemesek és polgárok is voltak, egyes esetekben a főpapok is engedélyezték, hogy albigensek kapjanak adományokat. Az eretnek mozgalom a bogumil eszmékhez hasonlóan egy duális rendszerben gondolkodott, amely a jót és a rosszat is egyenértékű erőként kezelte. A társadalmi elfogadottsága olyan méreteket öltött, hogy III. Ince pápa egy keresztes hadjáratot hirdetett meg ellenük, amely véres leszámolásokra, illetve a dél-franciaországi politikai vezető réteg gyökeres lecseréléséhez vezetett. A hadjárat befejezése természetesen nem jelentett az összes hívő áttérését, így a katolikus püspök a hadjárat részleges eredményeinek ismeretében kezdte el építeni a püspöki palotát és a hatalmas katedrálist.

A püspöki város 2010 óta az UNESCO világörökség része, de mi teszi ennyire különlegessé?! Elvégre minden történelmi városban találkozhatunk ilyen klasszikus funkciókat betöltő épületekkel. Az albi tégla-épületek mérete, szimbolikus szerepe, történelmi jelentősége mind hozzájárult a világörökségi cím megszerzéséhez. A látvány pedig valóban festői, különösen a lenyugvó nap fényében!

Albi központja nagyon kicsi, egy délután alatt rendesen be lehet barangolni, de a látnivalók annál szebbek. Ha a környéken jártok, úgy semmiképpen se hagyjátok ki a Sainte-Cécile székesegyházat, a Berbie-palotát, valamint a Saint-Salvi templomot.

A jelenlegi katedrális helyén már a 4. századtól álltak vallási épületek. A most is látható gótikus székesegyházat viszont 1282-ben kezdték építeni Bernard de Castanet püspök kezdeményezésére, hogy csaknem kétszáz év múlva fejezzék be. A leglátványosabb munkálatok 1380-ig tartottak, majd 1480. április 23-án szentelték fel, de a mennyezet freskókat csak 1512-ben készítették. A meghatározó stílus a gótika, ezen belül az úgynevezett lángoló gótika, de a nagy orgona például már barokk (1734–1736 között készítették). A székesegyház hatalmas falai inkább egy erődre emlékeztetnek, amely mellett az ember csak eltörpül. Ezzel akarták demonstrálni a katolikus egyház erejét a keresztes háborúk alatt. A külső tégla borításnak is szimbolikus üzenete volt: a puritán külső az Egyház szegénységére utalt, amely az albigensek egyik fontos kritikájára volt a válasz, miszerint az Egyház elanyagiasodott.

A 113 méter hosszú, 35 méter széles, 40 méter magas épülethez egy 78 méter magas nyolcszögletű harangtorony is társul. Amikor megközelítettük a várost, a torony azonnal a szemünk elé tárult, közelebb haladva pedig a hatalmas építmény is egyre csak fölénk tornyosult. A 19. században hozzáadott 7 méteres fióktornyok pedig csak tovább növelik az elképesztő tömeget. Az épület környéke nem mindig volt ennyire „üres”: a környező teret is a 19. században alakították ki César Daly irányításával. A nagy harangtornyot a 14. században csak a mostani tető szintjéig építettek meg, hogy a 15. században érje el mai magasságát. A torony biztonságot is jelentett, a városi, és a püspöki védművek részét képezte, így szóba se jöhetett, hogy ezen keresztül vezessen a templom főbejárata. Ennek megfelelően a tökéletes kelet-nyugat tájolású székesegyháznak több bejárata van, főbejáratként pedig a dél oldal közepén nyíló, 1392-ben kialakított, Dominique de Florence-féle kaput használják (lásd fent). A kaput szinte teljesen elfedi a körülbelül 1530-ból származó előtető, ami a lángoló gótika egyik remeke. Természetesen a lenyűgöző külsejét több szögből is lefotóztuk, majd beléptünk a főkapun. A katedrális belseje még látványosabb. Az építmény kívülről egy vár, belülről egy művészeti gyűjtemény. A hosszú, négyszög alakú alaprajza egy csarnoktemplomot takar, aminek az a lényege, hogy a templom minden pontjáról lehessen látni a miséző papot. Itt viszont ez azért sem valósulhat meg, mivel a kórus pontosan a templom felét hagyta meg a hívőknek, és az két részt egy magas fal választja el. A mostani főoltár senkit se csapjon be, ez ugyanis 1980-ból származik. A falak mentén két sorban freskókkal díszített kápolnákat, a keleti oldalán pedig öt sokszögű kápolna látható. Ezek oldalkápolnák a 15. században felső galériákat kaptak.

Ennyi faragott csipke díszítést, freskót még nem sokat láthattunk más katedrálisokban. Nemhiába ez a világ legnagyobb kifestett székesegyháza! A gyönyörű boltíves mennyezettet 1509-1512 olasz festők készíttették és még soha nem kellett restaurálni. A harangtoronytól az apszis felé haladva a mennyezeti díszítést követve eljutunk az ószövetségi prófétáktól az újszövetségi jelentekig. Ha a kórust és a kincstárat is megnézzük, akkor kapunk egy több nyelven összeállított füzetecskét is, amely segítségével mindegyik jelenetet be lehet azonosítani, ami ugye a látvány megemésztésében is segít.

A már említett festményeket itáliai, valószínűleg bolognai művészek készítették korai reneszánsz stílusban. Szerintünk a leglátványosabb a nyugati falon látható. Az „Utolsó ítélet” című alkotást érdemes közelebbről is elemezni (lásd lent), amelyet egy francia-flamand festő festett 1474 és 1484 között. Felette az orgona, Christophe Moucherel alkotása és a 18. századból származik. Az orgona nem csak miséken szólal meg, ugyanis a Christophe Moucherel nevéhez fűződő egyesület koncerteket szervez júliusban és augusztusban.

A kincstárat és a kórust a templom másik felében láthattuk ezt a részt hajótól a kőből készült csipkerítés választja el. A kórust nemrég újították fel. A kincstárban a kiállítás a világörökségi védettség elnyerését is elősegítő albi térképet mutatja be. Ez az egyik legkorábbi ismert európai térképábrázolás. Az eredeti hét lakat alatt, és a megfelelő környezeti előírásoknak megfelelően a városi könyvtárban őrzik, közönséges halandó nem láthatja. A Mappa Mundi a 8. század közepén rajzolt térkép, amelyet oktató dokumentumként használták a püspöki könyvtárban. Patkó formájában ábrázolja a világot, amelyet kecskebőrének, vagy juh bőrének vastag pergamenjére festettek. 2015 októberében felkerült az UNESCO „A világ emléke” listájára, így Albi két UNESCO listán is szerepel. A térképen kívül a 14. és 19. századból származó értékes tárgyakból láthattunk ízelítőt a kincstárban. Akit viszont nem érdekel a kora-középkori térképészetet körüljáró tárlat, annak elegendő befizetni a kórusra, amit viszont mindenkinek melegen ajánlunk! Itt kapunk audioguide-ot is, amely 11 nyelven hallgatható. Az egyházi figurákkal díszített kórus külseje az Ószövetséget, a belső tér pedig az Újszövetséget idézi. A nyitvatartásról és az árakról infókat itt olvashattok, igaz csak francia, angol, illetve spanyol nyelven.

A mennyezeti festmények tematikájához hasonlóan a kórus falait kívülről az Ószövetség, a belső falakat pedig az Újszövetség személyiségeit ábrázolják. Az oltár a 20. század elején készült, a szentségtartó 18. századi, minden más a 15. század végén készült. Az oltárnál, Szűz Mária két oldalán az apostolok sorakoznak. Szűz Máriával szemben, a kórus nyugati kapuja felett pedig a névadó, Szent Cecília szobrát találjuk, aki Isten dicsőségére történő éneklésre buzdít minket.

A kórus a kanonokok és egyéb egyháziak számára fenntartott hely volt, ahol minden nap miséztek. A fa stallumok is a hierarchiát jelölték: a püspök külön ült, a kanonokoké volt a felső sor, az alsó helyeken pedig az egyéb klerikusok, vagy szolgáló testvérek foglalhattak helyet. A falakon 70 darab kerubot is találunk, és mindent beborít a márványcsipke. Mi nem győztünk betelni a látvánnyal, reméljük más is eljut majd ide. Addig is a poszt alján található link segítségével megtekinthetitek a többi fotónkat.

A katedrális után a mellette álló Berbie-palota felé vettük az irányt (lásd lent). A különös alakú egykori püspöki székhelyet 1265-ben építették, de később többször átalakították. A középkorias erődjelleg viszont most is nyilvánvaló. Érdekesség, hogy ez Franciaország egyik legrégebbi, és legjobban megmaradt palotája, és egyben az első francia világörökségi helyszín is! Az albi püspöknek 1905-ben kellett kiköltözniük. A város híres szülöttje, Henri Toulouse-Lautrec 1901-es halálát követően pedig a család egy alkalmas kiállítóteret keresett a festő életművének bemutatására: az 1922. július 30-án megnyitott Berbie-palota azóta is Henri Toulouse-Lautrec életművének egyik legfontosabb bemutató helye.

A posztimpresszionizmus egyik legeredetibb mestere Albiban született egy arisztokrata család gyermekeként. Sajnos gyerekkori balesetei miatt lábai sosem fejlődtek együtt testével. Szülei miután tudomásul vették, hogy a művészetet választotta hivatásául, műtermet rendeztek be számára Párizsban. Henri 1882-ben Léon Bonnet iskolájában, majd később Fernand Cormonnál tanult. 21 évesen anyagilag is függetlenné vált és Montmartre-on műtermet bérelt. Nappal dolgozott és kiállításokra járt, esténként szórakozott: gyakori vendége volt a Molin Rouge-nak, amely környezet számos művének szolgált ihletül. Témáit ugyanis a pezsgő éjszakai életből merítette. Emellett a modern plakátművészet egyik megalapozóját is tisztelhetjük személyében. Az Elles című litográfia-sorozat megjelenése után fizikai és lelki állapota is romlani kezdett. Munkáját hanyagolta és az italozás felé fordult. Annak ellenére, hogy egy kezelés után nem ivott egy évig ez a gyógyulás nem volt tartós. A lábait paralízis támadta meg, és 1901. szeptember 9-én meghalt. A műteremében maradtak befejezetlen munkák, de párizsi kiállítótermében nem fogadták be ezeket, nem úgy mint Albiban. Így a Berbie-palotában az érdeklődők valamivel több mint ezer darabot számláló gyűjteményt láthatnak. Ez a legnagyobb Lautrec-anyaggal rendelkező közgyűjtemény, amely a kortársak művészetét is bemutatja. Néhány művet mi is lefotóztunk, de itt találtok információkat. Természetesen pár terem esetében az eredeti enteriőrök is fennmaradtak. Ezek is nagyon szépek (lásd lent).

A múzeum után nem bántuk meg, hogy még a kertet is megnéztük, ahonnan lenyűgöző panoráma tárult elénk, akár a folyó, akár a katedrális felé néztünk. A 17. század végén francia stílusban létrehozott kert ingyen látogatható. A két teraszon és a klasszikus kertben kellemes sétát tehetünk, valamint mi a fotózás szerelmesei is kiélhettük magunkat.

A városban egy kisebb román stílusú templomot is felfedeztünk. A Saint-Salvy a beszámolónk végén szerepel, de érdemes ezzel kezdeni a látogatást, hogy a székesegyház után ne tűnjön kevésnek a látvány. Egy régi, hangulatos templomról és szép kerengőjéről van szó. Salvi a városka egyik első püspöke volt a 6. században. A templom pedig a kanonokok temploma volt, akik a püspök után a második egyházi hatalomnak számítottak Albiban. Érdemes megfigyelni az építőanyagot, ugyanis a legrégebbi részek a 11-12. századból származnak, román stílusúak, és kőből készültek. A későbbiek viszont gótikusak, de ezekhez téglát, vagyis már egy olcsóbb anyagot használtak. A stílusok váltakozását leginkább a harangtoronynál figyelhetjük meg. Itt román stílusú és kő az alsó rész, miközben a teteje már tégla és gótikus. Ezt egy kilátó rész koronázza, amin a város címere található.

A templom is aranyos, viszont látszik, hogy kevésbé gondozzák, mint a székesegyházat. Pár részlet, dekoráció neogótikus, de ezek nem rontják az összhatást.

A gyönyörű várost nehezen hagytuk el, így még sétáltunk egyet a gondozott utcákon. Természetesen kipróbáltuk az egyik utcai árusnál a gesztenyés palacsintát, és nagyon ízlett. Semmiképpen se hagyjátok ki, ha Franciaországban jártok!

Itt láttok további képeket a székesegyház külsejéről.

Itt meg a belsejéről.

Itt pedig a Berbie-palotáról.

Carcassonne – a város, nem a társasjáték

2020 első napjaiban eljutottunk Dél-Franciaország eme csodájához, és talán mostanra tértünk magunkhoz. Sok-sok középkori (hangulatú) vár maradt fenn szerte e világon, de Carcassonne egyedi. Nem hiába nevezték el róla a 2000-ben kiadott német társasjátékot, hiszen aki ezt játssza egy középkorias környezetet teremt tornyokkal, falakkal, templomokkal, utakkal, meg a különféle kiegészítésekből ismert elemekkel. Ma úgy tűnik, mintha a középkor hagyta volna leginkább rajta a nyomát a központon, viszont a területet már jóval Krisztus előtt is lakták. Az itt megforduló népek (rómaiak, vizigótok, szaracénok, frankok stb.) mind újabb és újabb erődítéseket emeltek. A város a Trencavel bárók birtokaként tett szert nagy jelentőségre, akik váltakozva csapódtak a toulouse-i, illetve a barcelonai grófokhoz. Amikor a katár eretnekség ellen III. Ince pápa 1209-ben keresztes hadjáratot hirdetett, Carcassonne várát is megostromolták, hogy két hét után elfoglalják, mivel a védőknek elfogyott a vize. A katárok, vagyis ahogy arrafelé hívták, az albigensek elleni keresztes hadjárat egyik vezető figurája, Simon de Monfort rögtön be is jelentkezett új birtokosként, hogy a terület végül királyi birtok legyen. Amit ma látunk, az már a királyi időszak terméke.

1247-ben IX. Szent Lajos francia király leromboltatta a várdomb alatti falucskát, és a lakosokat áttelepítette az Aude folyó túloldalára. Ennek örömére az új városnak a Szent Lajos város nevet adták. Habár a középkori erőd oldalán is van egy inkább kertvárosias lakórész, Carcassonne azóta is inkább az Aude túlsó partján fejlődik. A Szent Lajos városrész is érdekes, hangulatosak az utcái, de a túlpart konkurenciája mellett labdába se rúg. Mi bementünk a Szent Mihály székesegyházba, de kicsit olyan érzésünk volt, mintha Schulek Frigyes társai vették volna kezelésbe, és egy carcassonne-i Mátyás templomot akartak volna kreálni. Nem sokat veszítetek, ha kihagyjátok. Különösen, hogy éppen felújítják kívülről. Aki vasúttal akar eljutni Carcassone-ba, az viszont mindenképpen megismeri a Szent Lajos városrészt, mivel ennek egyik oldalán van a vasútállomás, a másikon pedig a középkori vár.

A székesegyház után lementünk a folyópartra és kerestük a legjobb rálátást a középkori városra, de az ég kissé kiégett, így egy egyszerűbb fotóval kell beérnetek (lásd a címlapfotót legfelül). Ahogy már írtuk, IX. Lajos király utasítására letakarították a várdomb környékét, hogy a várat könnyebben lehessen védeni. Ezt követően építették ki a kettős falrendszert is. Szép Fülöp, Szent Lajos unokája alatt fejezték be a várbéli román templom átalakítását is gótikus székesegyházzá. Az erődítési munkálatok annyira eredményesnek bizonyultak, hogy 1355-ben, a 100 éves háború során, amikor a Fekete Herceg megostromolta Carcassonne-t, a csapatai csak az alsóvárost tudták lerombolni.

Mivel Carcassonne határerődnek számított, egy ideig törődtek is az épületekkel, de a 17. századra már nagyon korszerűtlennek számítottak ezek a középkori falak és tornyok, így elkezdődött a lassú hanyatlás. Ráadásul az 1659-es pireneusi béke délebre tolta a francia határt, így Carcassonne katonai jelentősége gyakorlatilag megszűnt. 1849-ben egy hivatalos közlöny is megjelent a francia állam részéről, amely a középkori részek bontásáról rendelkezett, de ez zavargásokhoz vezetett. Ismert személyek is felkarolták a városka ügyét, és végül Eugène Viollet-le-Duc kapta a feladatot, hogy állítsa helyre a középkori részeket. Az úriembert onnan is ismerhetjük, hogy a párizsi Notre-Dames jórészt neki köszönheti mai formáját. A 2019-ben leégett fióktorony is például a Viollet-le-Duc-féle neogótikus kiegészítések egyike volt. Az építész sok esetben nem restaurált, hanem újraálmodott korábban létező, de nem mindig rekonstruálható elemeket. Carcassonne esetében is történtek ilyen túlkapások, de ezek az egyszerű turistának fel se tűnnek, vagyis nem muszáj sokat gyötrődnünk azon, hogy mi eredeti, és mi nem. A hangulat középkorias, ez a lényeg. Szakmailag már nem egyszerű a történet, de ne vesszünk el a részletekben.

Mi kocsit béreltünk, és a Chemin de Montlegun-ról nyíló Parking Cité felől közelítettük meg a középkori várost. Ennek megfelelően a Narbonne-i kapun léptünk be (a kettős falrendszerhez hűen a kapu is kettős), és belevesztünk a városi forgatagba. Carcassonne ezen része olyan, mint Szentendre központja: állandóan ünnep van, szinte minden házban boltok és vendéglátóipari üzemek működnek, csak ez szűk utcákkal párosul. Van giccs is elég, így akit nem ez vonz, az nyugodtan vágjon át az első megpróbáltatáson. A nyugodtabb, és ezért hangulatosabb részeket ugyanis a Narbonne-i kaputól távolabb keressük. A Rue Saint-Louis-t például mindannyian a szívünkbe zártuk.

A középkori városrészben két fő attrakció van: a Saint Nazaire bazilika, illetve a Château Comtal és a hozzá tartozó, bejárható falszakaszok. A tortúra múzeumától kezdve más attrakciókat is ajánlgatnak a turistának, de ilyenből már láttunk eleget, így ezeket inkább kihagytuk.

A Château Comtal (lásd fent) a középkori városrészen belül az urasági várat jelöli. Belépőjegyet kell fizetni, de szerintünk megéri, ugyanis csak így mehetünk fel a falakra, no meg a vár is érdekes. Vannak benne középkori freskók, és szobrok is, de leginkább a gyilokjárók és a falak az ütősek. A kaputoronyban például az „orgona” működéséről találtunk bővebb leírást, máshol a gyilokjáró fogalma, és a középkori íjászok bemutatása volt a téma. Akit a harcászati problematika kevésbé köt le, annak meg a látványtól fog leesni az álla, ugyanis tisztább időben a Pireneusokig ellátunk.

A vártól két irányba mehetünk végig a falakon. Az egész várnegyedet nem sétálhatjuk körbe, de a falak közel felét bejárhatjuk. Az észak-nyugati a régebbi és a rövidebb, a dél-nyugati a parádésabb. Habár vissza lehet fordulni az egyik rész végén, hogy a vártól tovább haladva a másik szakaszt is bejárjuk, mi csak a dél-nyugatin voltunk, és a Saint Nazaire bazilikánál kijöttünk a forgóajtón. Sajnos eléggé fújt a szél, és az eget is felhők borították, de így is oda voltunk, meg vissza. Ezt egyszerűen látni kell!

Azért is érdemes előbb felmenni a falakra, mert a Saint Nazaire bazilika külső fotózása innen a legjobb (lásd fent). Ahogy korábban említettük, ez eredetileg egy romos, román stílusú templom volt, amiből a lángoló gótika egyik ékszerdobozát varázsolták a 13. és a 14. század fordulóján (a munkálatok 1269–1330 között zajlottak). A bélletes kapunál és a főhajónál még érződik a román stílus, az üvegablakok, a kereszthajó és a szentély viszont már tisztán gótikus. Érdemes töviről hegyire végignézni az üvegablakokat, mert a színei és a kidolgozottsága mesés. Ráadásul 1280-ból származik a szentélyben lévő ablak, amely Dél-Franciaország legrégebbi üvegablaka. Ez az alábbi témákat ábrázolja: Levétel a keresztről, Jézus sírba helyezése, Jézus viszi a keresztet, Jézus keresztre feszítése, Jézus letartóztatása, Jézus megostorozása, a jeruzsálemi bevonulás, az Utolsó Vacsora, a betlehemi gyermekgyilkosság, az egyiptomi menekülés, Jézus születése, a Háromkirályok imádása, az Angyali Üdvözlet, Szűz Mária látogatása Erzsébetnél.

1803-ban veszítette el a templom a carcassonne-i székesegyház címet, amelyet ma már a korábban említett Szent Mihály templom visel. Ez a szerep átruházás is jelezte a középkori városrész korabeli hanyatlását. A 19. századi felújítás viszont a templomot is érintette. Eugène Viollet-le-Duc keze nyomát leginkább a templom külsején keressük, ugyanis a már említett román stílusú bélletes kaput szinte teljesen újrafaragták. A belső falfestések is 19. századiak, de itt egyáltalán nincs az embernek Mátyás templomos érzése: a régi kevésbé tűnik rekonstrukciónak.

A bazilika megtekintése után andalogtunk a városban, bevásároltunk (Franciaországban mindig veszünk kézműves szappant), és emésztettük a látottakat. Örökre szívünkbe zártuk a helyet, aki teheti, menjen el ide, mert nemcsak szép, hanem egyenesen mesés ez a csoda!

Itt találtok további fotókat a Szent Mihály székesegyházról.

Itt láthattok egyéb városi képeket.
Itt vannak a Château Comtal-ban kattintott felvételek.

Itt a várról és a falakról készült fotókat találjátok.

Itt pedig a Saint Nazaire bazilikáról láthattok felvételeket.

Gyerekek különleges táborhelye – a tóalmási Andrássy-kastélyban jártunk

A kellemes idő szeptember utolsó vasárnapján is kicsalogatott minket a szabadba. Következő kirándulási helyszíneként egy Pest megyei községet választottunk, a tóalmási Andrássy-kastélyt látogattuk meg. Indulás előtt érdeklődtünk a megadott telefonszámokon, de nem nem jártunk szerencsével, így kockáztattunk, és bíztunk a feltüntetett nyitvatartásban. Tóalmás Budapest felől Tápiószecsőn át a 31-es főúton közelíthető meg. A kastély a falu északnyugati részén, egy dombos területen áll és az épületet körülölelő erdős, tavas parkkal együtt meseszerű látványt nyújt a látogatók számára. A díszített vaskapu előtt látható faliújságon rögtön a WOL Élet Szava Magyarország Alapítvány plakátja tűnt fel. 1989-től ez az alapítvány használja a birtokot, majd később a tulajdonába is került, de ne rohanjunk ennyire előre.

A kastély – pontosabban a most látogatható kúria elődjének – története a 18. századra nyúlik vissza. A faluban 1737 előtt Prónay Gábor báró építtetett néhány házat, majd özvegye – Róth Éva – a ma Öregkastélynak nevezett úri lakot álmodta meg: ez jelenleg romos állapota miatt nem látogatható. 1779-ben a kúria mellé Heinrich Christian Nebbien egy kertet is tervezett, akinek a neve ismerős lehet. Többek között ő jegyezte a budapesti Városliget rendezési tervét is.

Később a birtok Prónay Sándor – egykori királyi kamarás és a magyarországi Evangélikus Egyház egyetemes felügyelője – tulajdonába került. Az aranysarkantyús vitéz egy csodás kastélykertet is terveztetett az épület köré, amelyet Bócz-kertnek nevezett el. Azonban ekkor még nem sejtette, hogy ez az idilli birtok micsoda botrányok melegágya lesz.

1894 és 1895 között Wahrmann Renée és családja élt itt. Ybl Lajos tervei alapján egy új 50 szobás, fényűző, neobarokk stílusú kastély valósulhatott meg a birtokon. Valójában az épület eklektikus, így neoreneszánsz jegyeket is felfedeztünk rajta. A gazdag Wahrmann lány érdekházasságot kötött Krausz Izidorral, céljuk leginkább a szabados, nagyvilági élet biztosítása volt. Ennek szükséges kelléke volt a kastély, így gondját viselték. Az épület nemcsak kívül, hanem belül is impozáns. A főbejárat is szép, majd az ebédlő melletti szoba neorokokó faldísze ejtett ámulatba minket. Mégis az ácsolt íves kétkarú falépcsőt tartottuk az egyik legszebb résznek. Ezt tévesen a párizsi Operaház lépcsőjéhez hasonlítják, de nincs sok hasonlóság a kettő feljáró között, amitől persze cseppet sem csúnya a tóalmási lépcső. Az úrnő egy pálmaházat is tervezett, ami az egyik szalonból nyílik. Ezt 2013-ban felújították és az őszi napsütésben gyönyörű látvány mutatott a benne tükröződő fák miatt. Ma ezt a részt étteremként használják, és csak az ajtón keresztül csodálhattuk meg. Az úri ingatlanban a korabeli divatnak megfelelően egy népi motívumokkal berendezett parasztszobát is kialakítottak, de erről csak a fotók maradtak fenn.

A csíkszentkirályi és krasznahorkai Andrássy grófok 1910 körül vásárolták meg a kastélyt. Az első világháború, illetve az azt követő időszak alatt az uraság személyi titkára – Friedl Henrich – lakott huzamosabb ideig a kastélyban, mert az Andrássy család csak vadászatok alkalmával és nyaranta használta. A második világháború a tóalmási kastélyt sem kímélte a magyarországi kastélyokhoz hasonlóan. Habár a falak megmaradtak, szinte az összes berendezés eltűnt. Sajnos ezekről írásos és képi anyag sem maradt meg.

A háború után felújították és a SZOT gyermeküdülőjeként hasznosították. Viszont sokaknak nem erről lehet ismerős a kastély, hiszen több filmet is forgattak a területén. Ki ne ismerné „A tizedes és a többiek", „Különös házasság”, a „Só Mihály kalandjai” vagy az 1971-es „Csárdáskirálynő” című filmeket.

A 90-es évektől a WOL ÉletSzava Magyarország Alapítvány használja és 2001-től meg is vásárolta. A gyerekek és a mi örömünkre 2009-től zajlik a korszerűsítés, így a nyári táborok és a bentlakásos bibliaiskolák lakói, illetve a turisták is kellemesen érezhetik magukat.

Miután mindent megcsodáltunk a kastélyban a park felé vettük az irányt. A 29,5 hektáros angolparkban ma is értékes növényeket fedezhettünk fel. A hatalmas platán-, tölgy-, és gesztenyefák alatt felemelő érzés volt sétálni, főleg így ősszel. A parkban a pálmaházzal szemben egy felújított neoreneszánsz stílusi víztornyot is felfedeztünk, amely ipartörténeti emlék.

Összességben tetszett nekünk a kastély és környezete, habár a homlokzatra és a külső lépcsőkre ráférne egy újabb felújítás. Sőt, a park központi tavacskájának elburjánzott növényeit is ritkítanánk, hogy a tavirózsák és az úszkáló kacsák szépségében még jobb tudjunk gyönyörködni.

Ha meglátogatnátok a kastélyt jó ha tudjátok, hogy a bejáratnál a portás „állja” a látogatók útját, aki kedvesen fogad mindenkit de a csekély belépődíj befizetése (500 Ft) nélkül senkit se enged be.

Itt találtok további fotókat a parkról.

Itt pedig a kastélyról.

Nápolyban a föld alatt nőnek igazán a növények

Lementünk a föld alá és nem bántuk meg. Nápolyban egy komplett földalatti járatrendszer van, tele izgalmasabbnál izgalmasabb látnivalóval, így másnak is ajánljuk, hogy szálljon le a mélybe, tehát kalandra fel!

Nápolyban sok földalatti túra közül választhatunk. Például elmehetünk a San Gennaro katakombába: itt egy baráti csapat járt ott, és nagyon tetszett nekik. A királyi palota közelében található a Bourbon alagút, ami szintén ígéretes. Az egész földalatti turista-centrikus feltárási projekt viszont körülbelül 30 évvel ezelőtt kezdődött, és a San Paolo Maggiore bazilika mellett nyílik a komplexum lejárata. A konkurencia persze jó nápolyi módra lemásolta az ötletet a korábban említett helyszíneken, így az eredeti csapat bőszen hirdeti, hogy ők az egyedüli hivatalos túraszervezők, már ami a földalatti Nápoly megmutatását hirdeti. Ez viszont senkit se izgasson: mindegyik túra kiváló.

Ha belevágunk a nagy kalandba, akkor lépcsőzni kell. Lefelé 136 fokot, amivel körülbelül 40 méter mélyre ereszkedünk le. Az emelkedés szakaszosan történik, így ez sem megterhelő. Lent állandó a hőmérséklet, vagyis öltözzünk fel, mert a nyári hőség után elég ütős a 16-17 fok és a 90%-os páratartalom. A túrának csak egy olyan szakasza van, ahol nincs fix világítás: itt mindeni kap egy elektromos mécsest, de ezt akár ki is lehet hagyni. Mi teljesen bejártuk az útvonalat, és nagyon élveztük. Körülbelül másfél órás kaland volt, bármikor visszamennénk.

A mostani város alatti első járatok kialakítása valamikor 5000 évvel ezelőttre tehető, habár a tufa komolyabb méretű kitermelése csak a Kr. e. 3. századtól kezdődött. Ekkor a görögök voltak a hely urai, és Neapolis templomai, palotái számára bányászták a tufát. A munkálatok melléktermékeként kialakított földalatti lyukakat pedig temetkezési helyként használták. Valami hasonló történt a korábban már bemutatott orvietói földalatti járatok kialakításakor is. A rómaiak megjelenésekor se állt se a folyamat, sőt! Ekkor kezdődött a földalatti járatok szisztematikus kiépítése. A városnak ugyanis egy jól működő vízhálózatra volt szüksége, amihez a körülbelül 70 kilométerre található Serinótól kellett Nápoly központjába vezetni az éltető nedűt. A római mérnökök összekötötték a népegészségügyet a katonai felhasználással, ugyanis a hálózat egyik ága szolgálta ki a Miseno helyfokon kialakított Piscina Mirabilis nevű víztározót, amely egyben a császárkori flotta egyik támaszpontjaként működött.

A nápolyi vízvezeték rendszer cseppet sem volt felhasználóbarát. A folyosók szélessége egy vékony felnőtt, vagy egy nagyobb gyerek közlekedését tette lehetővé (lásd jobbra fent), akik számára gyalogos peremet is kialakítottak, hogy magas vízállás esetén is közlekedhessenek, mert ők takarították a ciszternákat. A rendszer majdnem 23 századon keresztül biztosította a városiak ellátását, így érthető, hogy a járatokat folyamatosan takarították és bővítették. Amúgy valahol ma is látszik az ókori vakolat, amellyel vízhatlanná tették a falakat. A vízvezetékek viszont a 16. században már elégtelennek bizonyultak a város ellátásához, így 1629-ben Cesare Carmignano egy újabb vízvezeték építését finanszírozta. A rendszer a 19. század végéig működött, és a karbantartói köré egy külön legendát is szőttek. A pozzaro (szó szerint a kútjáró) a nedvesség ellen vaskos köpennyel védekezett, ami miatt össze lehetett téveszteni a szerzetesekkel. Innen jön a másik nevük: Monaciello (monaco = szerzetes). A helyi folklórban pedig „monaciello” néven emlegetik a házi szellemet is, amely a földalatti labirintuson keresztül jut be a lakásokba, ahol adományokat hagy, vagy kisebb tréfákat űz.

A fénykorában 2 000 000 m² nagyságú vízellátó rendszert a kolera miatt hagyták sorsára, ugyanis az 1884-es nagy nápolyi kolera járvány során – mint utólag kiderült tévesen – a kórokozó terjedéséért a földalatti vízvezetékrendszert okolták, így ennek a használatát a 20. század elejére teljesen beszüntették.

Jött a második világháború, és a bombázások ellen óvóhelyekre volt szükség. A hatóságok újra felfedezték a földalatti járatokat, és egyrészt újra megnyitották őket, másrészt próbálták alkalmassá tenni ezeket nagy embertömegek biztonságos befogadására. Kellett például világítás, illemhely és tusoló.

Azon meglehetősen naiv feltételezésből kiindulva, hogy a légitámadások nem fogják érinteni a templomokat, egyedül a vallási intézményekhez vezető nyílásokat hagyták szabadon, amelyek a szellőzést biztosították az óvóhelyen tartózkodóknak.

A második világháború szőnyegbombázásai megcáfolták ezen feltételezés. A bejárat melletti San Paolo Maggiore bazilika is súlyos károkat szenvedett, de a Nápolyt sújtó támadások ezekben az óvóhelyekben jellemzően nem okoztak kárt. 1943-ban viszont megbukott Mussolini diktatúrája, a Badoglio-kormány pedig csak az ország északi és középső felének német megszállása mellett tudott átállni a Szövetségesekhez. Nápolyban a német csapatok kivonulását komoly utcai harcok előzték meg. Az ekkor keletkezett károkat a németek által helyben hagyott időzített bombák, és egyéb csapdák csak tovább súlyosbítottak. Egyáltalán nem véletlen, hogy a föld alatt pár a világháborús harcokra utaló emléktárgyat is elhelyeztek.

Van viszont egy teljesen szürreális része a túrának. A 2015-ös milánói expón felmerült egy olyan ötlet, amit Nápolyban, 35 méter mélyen, az „Orti Ipogei” nevű részen valósítottak meg: növényeket termesztenek. Mi bazsalikomot találtunk a cserepekben (lásd a legelső képet). A fűszernövény biztosan kiváló minőségű, ugyanis már a környező termeket is belengte az illata.

A második világháború után a földalatti járatrendszert vagy illegális szeméttelepként használták, vagy a sötét üzelmeik miatt feltűnést kerülők útvonalaként működött. Sok járat ma is járhatatlan a behajigált hulladék miatt. A látogatást megszervező társaság többek között ezek megtisztításával foglalkozik. Nekik köszönhetően pár ciszterna ma is tartalmaz vizet, viszont ezeket csak miattunk, turisták miatt töltötték fel, az illúzió viszont tökéletes.

A túra két különálló rész bemutatásával végződött. Megtekintettünk egy „bassi” (szoba-konyhás, földszinti) lakást, amelynek a pincéje valójában az ókori nápolyi színház egyik járata volt, ahova szintén lementünk. Ezen felül megnéztünk egy hagyományos nápolyi Betlehemeket bemutató, szintén ókori színház maradványokat tartalmazó épületrészt is.

Ez a földalatti világ egy nagyon izgalmas hely, mindenkinek ajánljuk. Alapból olasz és angol nyelvű idegenvezetéssel indítanak csoportokat, de foglalás esetén más nyelvű idegenvezetőt is találnak. Erről lásd az alábbi honlapot.

Itt találtok további fotókat a látványosságról.