2019. június 28., péntek

A Maintenon-i kastély, amelynek a gazdája szeretőből királyné lett


Ha már az első hivatalos királyi szerető birtokáról írtunk, akkor soron következő posztunk egy olyan helyről szóljon, amely egy másik különleges rekorddal büszkélkedhet: Maintenon úrnője volt az első (és egyben utolsó) királyi szerető Franciaországban, akiből királyi hitves is lett.
A nászutunk első napja utazással telt, hiszen Beaumont-ból el kellett autókáznunk a Tours melletti szállásunkhoz. Chartres mellett mentünk el és már akkor is feltűnt a Maintenon tábla, amely Balázsból azonnal előhozta a történészt. Persze utólag azt is megtudtuk, hogy több filmet is forgattak itt, többek között az eredeti Tulipános Fanfan egy részét is.
Mi tehát mentünk a Loire-vidékre, fantasztikusan éreztük magunkat, kokszosra nyomogattuk a fényképezőgépeinken az exponáló gombot, és sajnos elérkezett a pillanat, amikor vissza kellett indulnunk Versailles felé. Az aznapi programot kissé sűrűre terveztük, és mivel eléggé lógott az eső lába, így inkább úgy döntöttünk, hogy megváltoztatjuk az útitervet, és Fontainebleau helyett Maintenon-ba megyünk, majd pedig több időt töltünk Versailles-ban. Leraktuk a kocsit, miután Regina elnavigált a parkolóhoz, és egyáltalán nem csalódtunk: Maintenon egy kis ékszerdoboznak bizonyult.
Természetesen itt is minden egy erőddel kezdődött, igaz nem tudni mikor vált külön lakóhely a városfal részét képező öregtoronyból. Az viszont már biztos, hogy a 12. század elejétől kezdve ismert kinek a birtoka volt a terület. A 15. század második felében már biztosan állt itt valamiféle kastély, mert egy 1509-es parlamenti rendelet az előző tulajdonosok által emelt kastélyt is a királyi pénzügyminiszternek adományozta a birtokkal együtt. A képbe 1674-ben került a későbbi Madame de Maintenon, leánykori nevén Françoise d’Aubigné, aki ekkor vette meg a birtokot sok más területtel együtt. A hölgy ekkor már XIV. Lajos törvénytelen gyerekeinek a nevelője volt, de még nem volt viszonya az uralkodóval. 1675-ben a királyi kegy nyilvánvalóvá vált, ugyanis az uralkodó a nagy nyilvánosság előtt Maintenon márkinőjének nevezte ki Françoise-t. Ettől kezdve a birtok egyike lett azon helyeknek, ahova a király és szeretője elmenekülhetett az udvar zaja elől. Az új márkiné pedig komoly fejlesztésekbe kezdett.
A kastély, amelyet megvett, még egy hagyományos, négy tornyú, zárt négyszög alaprajzú épület volt, amelyet egy árok vett körbe. Ezt már akkor is az Eure folyó táplálta. Az új tulajdonos leromboltatott tornyokat, átköltöztette az istállót és megnyitotta a park felé az addig zárt épületegyüttest. A települést is fejlesztette, ugyanis a király engedélyezte számára, hogy pékség, piac, kórház és iskola is üzemelhessen.
 
 


XIV. Lajos azért is szállt meg többször a kastélyban, mivel a kert végén haladt keresztül az a gigantikus vízvezeték, amely a versailles-i kertek vízellátását is biztosította (volna). Ennek az építését pedig kényelmesen lehetett felügyelni a kastélyból. A Colbert-féle vízemelő Marlynál a Szajna vizét juttatta el Versailles-ba, de ez kevésnek bizonyult. A kertek mellett ugyanis a várost is el kellett látni, és miután 1684-ben kiderült, hogy az Eures folyó 26 km-re Pontgouin-tól magasabban fekszik, mint a versailles-i palota fő víztározójaként használt Trappes-i tó, azonnal elkezdődött az építkezés, amely 110 kilométernyi vezeték lefektetését jelentette. 30 ezer ember látott neki, kétharmaduk katona volt: csatornákat kellett kivájniuk, illetve Maintenon-nál egy gigantikus vízvezetéket is fel kellett építeni. A nagy maintenoni vízvezeték 4600 méter hosszú lett volna, három sor ívből állt volna, amelyből csak az elsőt építették meg. Ez 47 ívet jelent, mindegyik 13 méter széles, 14,6 méter mély és 25 méter magas. Az alapozás 5 méteres, a pillérek 7,8×1,95×30 méteresek. A második sorozat 195 ugyanolyan ívből állt volna, mint az első sorozat. A harmadik pedig 390 ívből, amelynek a teljes magassága 72 méter lett volna.
Az építkezést akadályozta, hogy járvány tizedelte a munkásokat, 1688-tól majdnem 10 évig Franciaország háborúzott, majd elkezdődött a spanyol örökösödési háború, amely tovább apasztotta az államkincstárt, így a nagy terv végérvényesen megrekedt. Amint erre sor került, a király se ment többet Maintenon-ba, és Françoise, aki ekkor már a felesége volt, mivel sohase hagyta el a királyt, szintén örök búcsút mondott a birtokának, így az ottani fejlesztések is leálltak. Csekély vigasz, hogy XIV. Lajos a feleségének adományozta a vízvezeték elkészült szakaszát.
A kastély kápolnájában viszont ott a síremléke. Ez senkit se tévesszen meg: Madame de Maintenon a Versailles „mögötti” Saint-Cyr-ben halt meg, ott is nyugszik, és az akkori leánynevelde, a mostani katonai főiskola kápolnájában lévő síremlékének a másolatát találjuk Maintenonban.

Az egyik francia király ezt követően visszatért Maintenonba, igaz egy számára kevésbé kellemes pillanatban: X. Károly lényegében itt mondott le a trónról, miután az 1830-as júliusi forradalom elsöpörte az uralmát.
1698-ben Madame de Maintenon unokahúgát feleségül vette a későbbi Noailles márki, akinek a családja ekkor kapta meg Maintenon-t. A kastély most is az övék, és pont azért, mert magántulajdon, a belső termekben nem engedélyezték a fényképezést. Kár, mert gyönyörűek az enteriőrök. Mi megvettük a prospektust, hogy legyen némi vizuális emlékünk, ide pedig bemásolunk egy képet, amelyet az egyik francia programszervezői oldal honlapjáról töltöttünk le (lásd fent).

Itt találtok további képeket a kastélyról.

2019. június 20., csütörtök

A firenzei Medici palota kápolnája


Mostanában láttuk az olasz–amerikai koprodukcióként forgatott Medici sorozat második évadját. Ha figyelembe vesszük, hogy ez egy fiktív történet, akkor könnyű szívvel megbocsájthatjuk a változtatásokat, az egyszerűsítéseket, a szólamok pufogtatását. A forgatási helyszíneken viszont mindig nagyot nevettünk, mert Róma helyett előkerült a bagnaiai Lante villa parkja, illetve a viterbói Pápák palotája; Milánót Mantova alakította a Szent György erőddel, a Te palotával, illetve a S. Lorenzo rotundával; a firenzei jeleneteket részben Pienzában, részben Montepulcianóban vették fel. Valami viszont legalább hasonlítani akart az eredeti helyszínhez: ilyen a pienzai Piccolomini palotába varázsolt Háromkirályok kápolnája. A Piccolomini palota „alakítja” a firenzei Via Larga-i Medici palotát, ahol valóban van egy ilyen kápolna, igaz kissé más az alaprajza. A sorozatban gyakran előkerül a kápolna egyik ismert részlete, amin az idealizált aranyhajú ifjú vezeti a családját, és népét. A sorozatban nagyobb a tér, az alaprajz téglalap alakú, az oltár szélesebb a valóságosnál, és közvetlenül a Lorenzót ábrázoló képrészlet előtt található. Nagyon szeretjük ezt a kápolnát, így a sorozat, Lorenzo il Magnifico, a festő Benozzo Gozzoli és un bloc a kápolna rajongóinak szeretnénk egy kicsit kedveskedni pár fényképpel a helyről, illetve pár magyarázattal mindenhez.
A freskót valamikor 1459 és 1463 között készítette Benozzo Gozzoli a Medici palota első, vagyis „nemesi” emeletén. A kápolna alaprajza nagyjából egy T betűre emlékeztet, aminek a szára az apszis, a feje pedig a „családi” tér, ugyanis ez a család magánkápolnája. A freskó a Napkeleti bölcsek vonulása helyett a pápa által vezetett 1459-es menetet ábrázolja, amely Firenzén keresztül tartott Mantovába. A résztvevők pedig az 1439-es firenzei zsinatra is utalnak, amely a nyugati és a keleti kereszténység közötti szakadás megszüntetését célozta.

Az egész élén álló aranyhajú ifjú hivatalosan Gáspár király, valójában viszont ez a fiatal Lorenzo il Magnifico idealizált portréja. Erre utal az arcát övező babér is (laurus/Laurentius). Előtte két apród viszi az ajándékait: a mirhát és a királyi hatalmat jelképező kardot. Lorenzót lóháton követi az apja (Köszvényes Piero) és szamárháton a nagyapja, az akkori családfő (Öreg Cosimo, a Haza Atyja). Piero előtt áll egy a ló szemébe néző figura: ő valószínűleg Cosimo törvénytelen fia (Carlo), vagy a Medici család egyik azonosítatlan tagja. A Piero és Cosimo közötti fekete hajú lovast pedig általában Piero öccseként, Giovanniként azonosítják. Cosimo után egy afrikai személy töri meg a sort, akit két felénk forduló lovas követ: a pej lovon a milánói hercegség örököse (Galeazzo Maria Sforza), a barnán pedig Rimini ura (Sigismondo Malatesta) ül.

Galeazzo Maria Sforza feje mellett van két lófej, amelyek felett két fiatal gyerek portréját találjuk: ezek a festés pillanatában ábrázolják Köszvényes Piero fiait: a 11-13 éves Lorenzót és a 7-9 éves Giulianót. Ha még egy sorral feljebb megyünk, akkor pont Lorenzo és Giuliano fölött találjuk a festő, Benozzo Gozzoli önarcképét. Ő az, akinek a piros sapkáján egy aranyszínű felirat fut végig, amely egyben aláírás is: OPUS BENOTII (Benozzo műve). Benozzo Gozzolitól balra és jobbra is találunk szakállas alakokat: ők görög hivatalnokok. A festő feletti sorban a piros alapon arany mintás fejfedős, lefelé konyuló szájú alak pedig a pápa: II. Pius, eredeti nevén Enea Silvio Piccolomini. Mellesleg Pienza az ő nevét viseli, ugyanis a pápa reneszánsz városként átterveztette szülőhelyét, aminek a nevét is megváltoztatta.

Ha jobbra fordulunk, akkor a sarokban három lovon ülő lányt látunk (lásd balra lent): ők Lorenzo és Giuliano testvérei: balról jobbra haladva Nannina, Bianca e Maria dei Medici, habár az azonosításuk kérdéses. A sorozatban amúgy csak Bianca szerepel. Az ajtó felett pedig Boldizsár király képében a bizánci császár, VIII. Palaiologosz János portréját találjuk (lásd jobbra lent). A vasrácsos ablak a császár és a lányok között későbbi betoldás, eredetileg itt voltak a király ajándékait hozó szolgák.


A császárt követően el is jutottunk a lépcsőház felé nyíló sarokhoz, amely szintén egy későbbi módosítás eredménye. Az eredeti freskó most teljesnek tűnik, de ennek csak egy része eredeti. Jacopo Chiavistelli a felújítás során azt az utasítást adta, hogy az elveszett részekre stilárisan illeszkedő, de amúgy semmitmondó elemeket kell festeni, így nem tűnik fel elsőre, hogy sérült a kompozíció. A sarkot követően kezdődik a nyugati fal. Itt bal oldalt találjuk a harmadik napkeleti bölcs ősz szakállú portréját: ő lenne Menyhért, habár az alak valójában József konstantinápolyi pátriárka vonásait viseli. Előtte haladnak az ajándékot szállító apródok: az aranyból készült toronyszerű tárgy az egyik kezében a tömjént tartalmazza.

Ha eljutunk a kép kétharmadáig, akkor egy kék ruhában, a lován leopárdot szállító ifjat látunk: ez Giuliano de Medici idealizált portréja. Tőle jobbra pedig a Medici család támogatóinak népes táborát találjuk, amint éppen a hegyi ösvényen haladnak felfelé. A majom felett Bernardo Giugni alakja található: ő Öreg Cosimo barátja és firenzei követ volt. Tőle kettővel balra található Neri Capponi, amint az ég felé emeli a szemét. Ő is Cosimo szövetségese volt. Tőle balra hátrafelé, vagyis felénk fordul Benozzo Gozzoli a kékes fejfedőjével. A felettük lévő sorban a fal felől balra haladva Angelo Tani alakját csodálhatjuk (ő volt a Medici bank Brugge-i fiókvezetője), akitől balra Francesco Sassetti található (ő genfi és lyoni fiókot irányította). Benozzo Gozzoli alakja felett található Dietisalvi Neroni, Cosimo későbbi ellenfele, tőle balra pedig a szeme sarkával hátrafelé sandító alak Roberto Martelli, a Medici bank római fiókvezetője. Egy újabb sorral feljebb, a zöld csúcsos sapkás fiatal mögött látunk egy kék fejfedős fogurát: ő Luca Pitti, a Pitti palota építtetője. A sorozat második évadjának első részében merényletet követnek el Köszvényes Piero ellen. A valóságban ezt a merényletet Luca Pitti szervezte, a megbízó nem menekült meg, sőt, börtönben halt meg.

A mennyezet faborítását, illetve az intarziás padokat Giuliano Sangallo rajza alapján készítették. Az apszis (lásd balra) két oldalát is Benozzo Gozzoli festette: itt angyalokat ábrázolt a mestere, Beato Angelico stílusában. Az oltár feletti kép másolat: Filippo Lippi Gyermek Jézus imádata című festményének eredetije ma Berlinben található.
Cserében a palotában egy másik Filippo Lippi-féle Madonna a Gyermekkel témájú képet találunk (lásd lent középen). Igaz ennek még az a különlegessége, hogy a hátoldalán fennmaradt Lippi stílusgyakorlata (lásd lent jobbra).


A palotát Öreg Cosimo építtette az 1440-50-es évek fordulóján és szerintünk a kápolna mellett az egyik legszebb eleme pont az udvar.
1659-ig az épület a család tulajdonában maradt, viszont ekkorra már a Pitti palotában székelt a nagyhercegi udvar, a régi Medici palota elvesztette funkcióját, így egy firenzei bankár család, a
Ricciardik vásárolták meg. Hozzájuk köthető a tükörterem kialakítása, amelynek a mennyezeti freskóját Luca Giordano készítette az 1680-as években. Szépnek szép, de a Benozzo Gozzoli-féle freskókat jobban szeretjük.
Amúgy még különféle termeket találunk itt, de talán csak az egyik fogott meg: ez az olasz köztársasági elnök hivatali hálószobája, amikor Firenzében tartózkodik (lásd lent).


Itt találtok még képeket a kápolnáról.
Itt pedig egyben láthatjátok a freskósorozatot.

2019. június 17., hétfő

Loches, az első hivatalos francia királyi szerető nyughelye


A Loire-menti kastélyok jelentős része a Loire mellékfolyói mentén található: Loches esetében az Indre nyugati partjánál magasodik a várhegy, rajta egy részben befejezetlen reneszánsz kastéllyal, a többé-kevésbé épp erődítménnyel, illetve egy gyönyörű templommal. Ahogy nászutas beszámolónkban említettük, Loches tartalék úti cél volt, de egyáltalán nem bántuk meg, hogy elmentünk. Aznap ugyanis a középkori várkastélytól a reneszánsz kéjlakig bezárólag mindenféle épületet láttunk, a Loches-i fellegvár pedig teljesen illett az aznapi élményözönbe, illetve igazán jó érzés volt a nap végén sétálni a település hangulatos utcácskáin. Miért éri meg elmenni ide? Íme kedvcsináló bejegyzésünk.
Loches fellegvárát fél évezreden keresztül alakítgatták. Ezekre a munkálatokra szükség volt, ugyanis a Plantagenetek és a francia királyi dinasztia szüntelen torzsalkodása sokszorosan érintette, így határvárosként folyamatosan fejleszteni kellett a védelmét. Amikor pedig elült a fegyverek zaja, akkor a francia királyi ház Loire-menti kastély-hálózatának részeként itt is a kor kényelmét biztosító székhelyet kellett kialakítani.
A várhegyet egy két kilométer hosszú fal övezi. A tornyok különböző korokból származnak. A legrégebbit, az úgynevezett öregtornyot, vagy donjon-t 1013–1035 között emelte III. Fekete Fulkó. Ezt később kiegészítették plusz védelemmel, például a 12. században bástyákkal, a 15. században pedig barbakánnal. A száz éves háborút befejező VII. Károly királynak ez volt az egyik kedvenc kastélya, nem véletlen, hogy a szeretőjének, Agnès Sorelnek adta. A király utódja, XI. Lajos jórészt itt nőtt fel, de neki Amboise és Tours volt a kedvence, így az ő uralkodása alatt a Loches-i erődöt börtönné alakították át. A vár a 15–18. században államférfiak őrzésére szolgált, vagyis magas rangú foglyok börtöneként használták. Többek között Ludovico il Moro, Milánó fogoly hercege is itt raboskodott és itt halt meg. Két cella most is a nevét viseli.
A francia vallásháborúk alatt a helyőrségnek voltak kellemetlen pillanatai, ebből a korból származik annak a teremnek a díszítése, ahol a várban szolgáló tisztek alakjaival borították be a falat.
Az amerikai függetlenségi háború során angol hadifoglyok raboskodtak itt, majd a francia forradalom során teljesen kifosztották a helyet. A helyreállítás 1806-ban kezdődött el, a 19–20. században megyei börtönként is használták, majd az 1950-es években megnyitották a turisták előtt. A börtönszint félelmetes, és igazán hangulatos. Maga a donjon viszont egy üres héj, de fel lehet menni a tetejére. A tériszonyosok számára nem a legjobb élmény, de aki bírja a magasságot, azt fergeteges látvány fogadja.



A várhegy túloldalán található a királyi kastély, ami egy torzó. Még a 14. században emelte az első épületet V. Károly francia király testvére, és Chinon mellett ez volt VII. Károly kedvenc rezidenciája. Ezt az első királyi lakot bővítette ki VIII. Károly és XII. Lajos, habár a munkálatok fő mozgatórugója a feleségük, Bretagne-i Anna volt.
A legszebb rész Anna oratóriuma, amely egész szép állapotban maradt fenn (lásd fent). A másik kedvencünk a kutyákkal díszített lépcső: a vadászebek ugyanis évszázadok óta vigyázzák a bejáratot.
A 16. század végétől a francia királyok elfeledkeztek a palotáról, a következő nevezetesebb esemény a hely történetében a francia forradalom volt, mivel 1793-ban itt működött a helyi forradalmi törvényszék és börtön. A napóleoni korszaktól egészen az 1920-as évekig pedig a polgári törvényszék működött a palotában. Az eredetitől céltól eltérő felhasználás rányomta a bélyegét az épületre, de a kiállítás érdekes, és pár építészeti érdekesség is előbukkan ahogy végighaladunk a termeken.
Természetesen a lépcső itt is pazar, habár még nem az a rafinált szerkezet, mint amit Blois-ben és Chambord-ban találtunk.

Közvetlenül a palota szomszédságában található a Saint-Ours templom, amely a helyi káptalan székhelye volt. A legenda szerint a 10. század második felében alapította a fent említett III. Fekete Fulkó apja.
A portálja gyönyörű, egész jól megmaradtak a színei is, de nekünk leginkább Agnès Sorel sírja tetszett. A hölgy jó, de nem kiemelkedő családból származott és 1444-ben került a királyi udvartartásba. Extravagáns, művelt asszony volt, aki divatot teremtett, befolyást gyakorolt a politikai döntésekre, és a történelemben elsőként kapta meg a hivatalos királyi szerető címet. Nem ő volt az utolsó: az unokája, Louis de Brézé Diane de Poitiers, vagyis egy újabb királyi szerető férje volt. A méltó utódok között érdemes még megemlíteni IV. Henrik asszonyait, illetve XIV. és XV. Lajos szeretőit. A síremléket VII. Károly megrendelésére készítették, eredetileg a főhajóban állt. XVI. Lajos utasítására rakták át mai helyére, ugyanis kerülgetni kellett, ami állítólag zavarta a misézést. A szobor a francia forradalom alatt súlyos károkat szenvedett, Agnès maradványait is megbecstelenítették: a restaurálás, illetve a maradványok ide-oda költöztetése miatt csak 2005-ban került minden vissza a helyére. A halottat hagyományos formulákkal, de egyedi módon ábrázolta az ismeretlen művész: a lábainál a bárányok a nevére, és a női szelídségre is utalnak, Agnès kezében eredetileg egy imakönyv is volt, de ez már eltűnt, a félig csukott szemekkel pedig olyan, mintha imádkozna. A színhasználat is egyedi: a vakítóan világos alabástrom sírkő élesen elüt a fekete márvány talapzattól.
A templom másik híres halottja Ludovico Sforza, akinek a maradványait nemrégiben fedezték fel. Mondjuk ezt követően is üres marad a neki szánt díszes síremlék a paviai kolostorban, de legalább tudjuk hol nyugszik.

A várnegyed mellett pedig ott a város, amely egy valódi ékszerdoboz. Szépek az épületek, a központból majdnem teljesen kitiltották a kocsikat, és élénk utcai életet tapasztaltunk amikor mi voltunk. Ha arra jártok, mindenképpen nézzetek be: érdemes.

Itt találtok további képeket a templomról.
Itt az erődről.
Itt a palotáról.
Itt pedig a városról.

2019. június 8., szombat

A paviai kolostor

Ha az irodalmi alkotások közül szemezgetünk, akkor a kolostor szóról általában Stendhal pármai kolostorára gondolunk, vagy Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratára. Kolostor viszont elég sok van, Olaszországban ezek jelentős része viszonylag sértetlenül vészelte át az évszázadokat, és habár irodalmi alkotásokat kevésről neveztek el, művészeti – és esetenként történelmi – értékük felbecsülhetetlen. Aki elmegy Milánóba, vagy Paviába, az hamar rádöbben, hogy az egyik legszebb olaszországi karthauzi kolostor pont a két város között található. A Certosa di Pavia, avagy a paviai kolostor Milánóból és Paviából is könnyen megközelíthető vonattal, ugyanis a Certosa di Pavia nevű állomás pont a kolostor mögött található. Természetesen kocsival is el lehet ide jutni, és akinek van rá lehetősége, az kerékpárúton is megközelítheti a helyet.

Pavia a barbár királyságok, vagyis a gót és longobárd uralom alatt vált igazán fontossá, ugyanis ekkor királyi székhelyként működött. A longobárd királyság meghódítása után is megmaradt fontos központnak, és csak a 14. században sikerült a milánói uralom alá vonni a települést. Ezt a milánói Visconti család háborúk hosszas sorával érte el. Persze a milánói hódítást követően is elismerték a város jelentőségét, ugyanis Gian Galeazzo Visconti, aki a paviai apátságot is alapította, miután elérte, hogy őt herceggé emelje a császár, az örökösét a paviai gróf titulussal ruházta fel. Ez a hagyomány egészen a milánói hercegség 16. század eleji bukásáig fennmaradt.

Az apátságot fogadalmi templomként emelte a fent nevezett Gian Galeazzo. Az első milánói Visconti herceg nem volt egy egyszerű személyiség. Egy meglehetősen keménykezű, és sokszor kifejezetten despotikus nagybácsi árnyékában nevelkedett, akit neki sikerült megbuktatni. A felesége viszont a kérdéses nagybácsi leánya volt. Gian Galeazzo nem elégedett meg a hatalom megszerzésével, ugyanis a Visconti uralom kiterjesztése érdekében folyamatosan intrikált, háborúzott, és ha kellett, akkor a saját ígéreteit, no meg államközi szerződéseket is megszegett. A Viscontik uralma egyre csak nőtt, Gina Galeazzo pedig úgy érezte, hogy a családja számára egy igazi dinasztikus kegytemplom is kellene, így felesége 1390. január 8-ai fogadalma értelmében 1396. augusztus 27-én letette az apátság alapkövét. Ezt természetesen meg is örökítették, a kérdéses jelenetet a főbejárat jobb oldalán, a legalsó sorban találjuk (lásd lent).

Gian Gaeazzo 1402-ben meghalt, feleségével együtt az apátsági templomban nyugszik. Síremlékét nem ő, hanem dédunokája, Ludovico il Moro rendelte meg 1492-ben. Ez elkészült, Ludovicóé már kevésbé. Gian Galeazzo alakja mellett a feleségéét is kifaragták, de ezt mi nem látjuk. A feje melletti női alakot viszont annál inkább: ez, és a lába melletti figura az erényeket testesíti meg.

A ravasz róka, a korabeli itáliai hadurak egyik legjelesebbje, aki oly sok év után végre egyesítette a Visconti birtokokat, halála előtt újra szétosztotta ezeket fiai között, akik ráadásul nem is hagytak törvényes utódokat, ugyanis Gian Galeazzo utolsó fia, a szintén meglehetősen körmönfont Filippo Maria 1447-es halálával összeomlott a Viscontik milánói uralma. Egy rövid köztársasági kitérő után a Sforzák szerezték meg a hatalmat Milánó felett, és a dinasztia alapító Francesco fiai a Visconti ősökhöz hasonlóan egymást marták. A második Sforza herceg meggyilkolását követően azon rendje módja szerint meg akarták szerezni a hatalmat a legitim, de kiskorú örököstől, és a belharcok eredményeképpen a sötét bőre miatt Mórnak csúfolt Ludovico vette kezébe a gyeplőt. Már a dinasztia alapító Francesco Sforzának fontos volt a hatalma legitimációja, Ludovico esetében pedig különös jelentőséggel bírt a Visconti ősökhöz fűződő viszony fitogtatása, így a Sforzák számára kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy támogassák Gian Galeazzo Visconti paviai projektjét. Természetesen az építkezés újra felgyorsult, és a 15. század végére be is fejeződött. Lodovico il Moro ekkoriban pengeélen táncolt: miközben a szoros felügyelet alatt tartott legitim herceg Paviában élt, addig a szomszédos apátságban a festők már Ludovicót dicsőítették, illetve Ludovico és ifjú felesége, Beatrice d'Este síremlékét készítették elő. Az ifjú herceg életét állítólag méreg oltotta ki, Lodovico pedig 1494-ben már milánói hercegként fogadta itt az Itáliába betörő VIII. Károly francia királyt. A Sforzákat dicsőítő festmények megmaradtak, a síremléknek csak a fedlapja készült el, és ez is csak a 19. század végén került mai helyére: a paviai apátság bal kereszthajójába. A megrendelők viszont nem itt nyugszanak. Beatrice hamvait Milánóban találjuk, Ludovicót viszont Franciaországban temették el.

A templom latin kereszt alaprajzú, lombardiai gótikus stílusban épült, de már a reneszánsz elemei is feltűnnek rajta.
 

Természetesen a barokk is megjelent, ugyanis az oltárok egy részét 17. századi márványintarzia díszíti, no meg a falakon a freskók egy része is már ebben a stílusban készült. A főoltár felől indul Szűz Mária és Jézus története, hogy elérjünk a kupolához, vagyis a Paradicsom és az itt időző szentek és boldogok seregéhez. Ez utóbbi még reneszánsz, a falakon viszont már Daniele Crespi barokk alkotásait találjuk.

A reneszánsz stílus főleg a homlokzatot uralja. Ezt a 15–16. század fordulóján díszítették és a munkálatokat több művész is irányította. Jellemzően fiktív építészeti elemek keretezik a különféle jeleneteket, amelyek részben a Bibliából vett történeteket ábrázolnak. Ezeket persze kiegészítik az ókori és mitikus személyek, illetve események. A portál felett a trónoló Szűz Máriát találjuk, illetve ennek közvetlen szomszédságában az apátság építésével kapcsolatos epizódok a jellemzőek.

Az apátság vezetéssel látogatható. Ma már nem a karthauziaké, hanem a ciszterci rend tartja fenn. Belépőjegyet nem szednek, de a látogatás végén adományt elfogadnak. A ruhájuk különbözik a karthauziékétól, így ne lepődjünk meg, hogy a kereszthajóban, amikor felnézünk, karthauzi, és nem ciszterci csuhában „néznek le” ránk a szerzetesek festett alakjai.
A látogatás során a templom után a két kerengőbe jutunk, amelyeket stílszerűen kis és nagy kerengőnek neveznek. Mindkettőben gyönyörű terrakotta díszítéseket találunk.

A kisebbikből ráadásul a templom tornyát is megcsodálhatjuk.

A kis kerengőre a közösségi terek nyíltak, mint például a templom, a refektórium, a káptalan terem. A nagy kerengőből viszont a szerzetesi cellákba lehetett bemenni.

Ezek közül egyet látogathatunk meg, ahonnan már a kijárat felé vezet az utunk.
Csodálatos hely az apátság, megéri megtekinteni, mi teljesen beleszerettünk. Arra viszont vigyázzunk, hogy hétfő kivételével, amikor egyáltalán nincs nyitva, 11:30 és 14:30 között bezárják, és ekkor csak a külső kaput csodálhatjuk.

Itt találtok további fényképeket a homlokzatról.
Itt pedig a templomról és a kolostorról.