A
két gyönyörű városról
– Pápa, Zirc – írt beszámolónk
után visszatérünk Veszprémbe még egy
bejegyzés
erejéig, amiben a veszprémi Vár egyházi nevezetességeivel
foglalkozunk. Ebben a Boldog
Gizella Főegyházmegyei Múzeumot,
a Szaleziánumban
kiállított tárgyakat,
illetve a Gizella és
a Szent György
kápolnát
szeretnénk bemutatni. Habár az
egyházmegye fő temploma, vagyis a Szent
Mihály-főszékesegyház
télen nem látogatható, erről is lesz majd szó. Ezzel
a poszttal kezdtük volna a
bakonyi sorozatunkat, de
eddig hasztalan vártunk a
Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeum munkatársaitól olyan
képre, amivel részletesebben tudtuk volna illusztrálni
írásunkat (a
helyszínen tilos volt fotózni),
viszont írásos megkeresésünkre nem érkezett
válasz.
Mielőtt mesélnénk a
meglátogatott helyszínekről, érdemes némi történelmi
áttekintést is adnunk az egyházmegyéről.
A
veszprémi a jelenlegi 12 magyarországi egyházmegye közül az
egyik legrégebbi, ugyanis a 10. század végén még Géza fejedelem
alapított itt templomot, viszont az egyházmegyei struktúrát már
fia, Szent István építette ki 1002-ben. Területéhez tartozik –
Veszprém mellett – Fejér, Győr-Moson-Sopron és
Komárom-Esztergom megye néhány települése is. Az egyházmegye
négy főesperesi, hét esperesi kerületből, valamint 180
plébániából áll. Az egyházmegye főpásztora 1997 óta dr.
Márfi Gyula érsek. A főegyházmegye védőszentje Szent Anna,
társvédőszentje Boldog Gizella, főtemploma pedig a veszprémi
Szent Mihály-székesegyház.
Veszprémet
Szent István király óta a „királynék városának” nevezték,
ugyanis az egyházmegye főpásztora koronázta a királynékat, és
ők voltak egyben a királynék kancellárjai is. A koronázás
hagyománya eleinte a szokásjogon alapult, ezt csak III. Ince pápa
1216-os oklevele tette hivatalossá (az oklevelet a veszprémi
egyházmegyei levéltárban őrzik, a nemesmásolatát kiállították
a Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeum Gizella termében). A
királynéi kancellári pozíció viszont
már jóval korábban kőbe vésett szabállyá vált. A koronázás
során betöltött szerepet azért is kellett pápai okirattal
megerősíttetni, ugyanis egy ilyen esemény mindig ajándékokkal
járt, ami miatt az esztergomi érsek szívesen végezte
volna el a királynéi koronázást is.
A
középkori hagyományoknak megfelelően – a püspökök jellemzően
az átlagosnál iskolázottabban voltak – az uralkodók gyakran
bízták meg őket diplomáciai szolgálatokkal is, ráadásul a 15.
század második felétől egyre több püspök katonai feladatokat
is vállalt (korábban is katonáskodtak, ha a földesúri viszályok
ezt tették szükségessé, illetve a banderiális rendszer miatt
korábban is ki kellett állítaniuk katonákat a király számára,
de a 15. század előtt nem volt jellemző, hogy hivatalosan is
betöltsenek katonai pozíciókat).
Az
egyházmegye püspökei közül kiemelkedik
Robertus (1209–1226),
aki megvédte a királyné koronázó jogot az esztergomi érsekkel
szemben. Ő részt
vett a IV. lateráni zsinaton, valamint részben kezdeményezésére
indult el II. András
király a keresztes hadjáratra. Bertalan
püspök idejében (1226–1244) alapították meg a Szent Katalin
kolostort. Szécsi Pál idejében
(1263–1275) az egyházmegye területén tevékenykedő remetéket a
pálos szerzetesrendbe szervezték be. Vetési
Albert (1458–1486) Mátyás király
kedvelt diplomatája volt, aki a szegények számára fürdővel
ellátott ispotályt létesített Veszprémben, valamint átépítette
a Szent György-kápolnát. Utóda, ifj.
Vitéz János (1489–1499) több
itáliai diákot pártfogolt és 1497-től a Dunai Tudós Társaság
elnöke lett. Beriszló Péter
püspök (1512–1520) pedig 1515-ös zsinati határozatban –
hazánkban elsőként – szabályozta az anyakönyvvezetési
gyakorlatot.
A
16. századtól a török hódítás a nem kímélte az egyházmegye
területét és Veszprém városát is veszély fenyegette. 1544-ben
a püspök és a káptalan menekülésre kényszerült: a püspök
Sümegre, a káptalan pedig Sopronba költözött. Veszprémet
1552-ben, 1593 és 1598 között, illetve 1683-ban foglalták el a
török csapatok, később a magyar (és német) végvári katonaság
uralta a települést. Az egyházfők sokáig nem tudtak visszatérni
az egyházmegye központjába, így a Sümegen tartózkodó, vagy
katonai feladatokat ellátó püspököknek nem volt lehetősége a
híveikkel törődni. A káptalan 1630-ban tért vissza a városba, a
püspökre viszont még egy ideig várni
kellett.
A
18. század elejétől a püspökök nagy erővel láttak hozzá az
újjászervezéshez: az elpusztult templomokat, plébániákat fel
kellett újítani, a török hódoltság árnyékában szabadabban
szerveződő protestánsokat kívánták áttéríteni és a
papnevelés újjáélesztése mellett nagy gondot fordítottak az
egyházi fegyelem megszilárdítására is. 1777-ben a zalai és vasi
plébániákból létrehozták a szombathelyi, a Fejér megyei
területekből pedig a székesfehérvári püspökségeket, illetve a
pápai főesperesség a veszprémi püspökséghez került. A 19.
század elején a főpásztorok a magyar nyelv ápolását is
fontosnak tartották, így 1833-ban elrendelték a magyar nyelvű
anyakönyvvezetést, 1834-ben pedig tanítóképzőt alapítottak.
A
20. század elején Hornig Károly
püspök (1888-1917) – a püspökök közül először – kiadatta
a püspökség római okmánytárát, 1907-1910 között pedig
neoromán stílusban restauráltatta a leégett Szent
Mihály-székesegyházat.
A
második világháború ideje alatt Mindszenty József volt az
egyházmegye püspöke (1944-1945), akit a nyilas diktatúra
börtönbe zárt. A rendszerváltozás után, 1993-ban újabb
szervezeti átalakuláson esett át az egyházmegye: a Balatontól
délre eső Somogy megyei területekből II. János Pál pápa
létrehozta a kaposvári püspökséget, s ezzel együtt Veszprémet
érseki rangra emelte.
A
gyűjtemények felfedezését a Boldog
Gizella Főegyházmegyei Múzeum
anyagával kezdtük.
A múzeum feladata a várban lévő egyházi műemléképületek: az
Érseki Palota, a Gizella-kápolna, a Szent György-kápolna és a
Piarista templom karbantartása, illetve kiállítások szervezése.
Hozzájuk tartozik az Érseki Palota állandó enteriőr
kiállításának gondozása, a műtárgyvédelem szakmai ellátása.
Az Érseki Palota
előreláthatónak 2018 nyaráig tartó felújítási munkálatai
miatt most még nagyobb odafigyelésre van szükség, hogy a
látogatók száma ne csökkenjen, viszont a feladat nem lehetetlen,
hiszen meglehetősen reprezentatív, és érdekes gyűjtemény áll a
rendelkezésre.
A
török hódítás olyan pusztítást okozott, hogy szinte semmi se
maradt fenn a korábbi korszak kincseiből.
A gyűjtemény csökkenése viszont nem írható kizárólag a
hódítók számlájára:
pl. Szent István idejéből egészen 1217-ig a Szent Mihály
székesegyházban őriztek egy női koronát, amit II. András
királyunk vitte magával a Szentföldre. A betelepült
szerzetesrendek használati tárgyai, valamint az azok mintájára
már itthon készült ötvösmunkák, textilek is jelentősen
elősegítették a liturgikus tárgyak gyarapítását. A templomokat
főúri adományok is gazdagították. A mostani gyűjtemény viszont
szinte kivétel nélkül a török hódoltság után keletkezett.
Ennek őrzése érdekében egyre sürgetőbb igény volt egy olyan
helyre, ahol ezeket a tárgyakat kiállítják. A gyűjteménybe
reneszánsz, barokk ötvös-, ortodox liturgikus tárgyak, faszobrok,
grafikák, liturgikus textíliák tartoznak. Ide
tartozik pl. Padányi Biró Márton
miseruha-garnitúrája, amit Bánáss László püspök és Klempa
Sándor apostoli kormányzó gyűjtött össze. A ma
is létező múzeumi intézményt 1985-ben
Szendi József veszprémi püspök
alapította, első
igazgatója Márton Antal kanonok volt,
aki hatalmas szervező munkával alakította ki a raktári rendet,
végezte az anyag szakmai feldolgozását és folytatta a gyűjtést.
Ahogy
korábban említettük, az Érseki Palota
munkálatai miatt a múzeum most csak a Tejfalussy-házban
üzemel, amely eredendően kanonoki
lakóház volt, és csak később alakítottak át múzeummá.
Az
itt megtekinthető, a magyar királyné-koronázás témájú
kiállítás egy válogatás a tavalyi Kiegyezési-évforduló
kapcsán készült tárlat
anyagából. Szerencsére a látottak között volt az Erzsébet
királyné koronázási díszruhájából készült miseruhakészlet,
illetve még néhány használati és dísztárgy: ilyen pl.
Ranolder János veszprémi püspök
emlékalbuma, benne Székely Bertalan, Rauscher Lajos és Keleti
Gusztáv munkáival. A királynéi koronázási díszruha a
hagyományoknak megfelelően került Veszprémbe: a koronázások
után ezt a szokásoknak megfelelően kapta meg a királynéi
kancellár, vagyis az aktuális veszprémi püspök. Ezzel együtt a
gyűjteményt gazdagította az Erzsébet 1854-es menyasszonyi
ruhájából készített vecsernyepalást és miseruha, illetve a
rámába helyett menyasszonyi koszorú is. A koronázási ruha
kapcsán érdekesség, hogy a koronázás során nem készült
fénykép a ruháról. Erre csak korábban, 1866. március 17-én
került sor Emil Rabending bécsi fényképész műhelyében. Eduard
von Engerth 1872-es, I. Ferenc József
József királlyá koronázása Budán, 1867
című, sokáig elveszettnek hitt képén is a Rabending-féle fotók
alapján sikerült megformázni Erzsébet ruháját. A többi
látnivalóért még biztosan visszajövünk még, mert a Vetési
Albert püspök (1410–1486) Velencében készült 15. századi
miseruhája, Zita királyné koronázási ajándéka, Hornig bíboros
pásztorbotja, IV. Károly kelyhe, Mindszenty bíboros veszprémi
püspöki tárgyai, a firenzei és a velencei reneszánsz festmények,
az orosz és a szerb ikonok, a bakonyi üveghuták, a Herendi
Porcelánmanufaktúra remekei, az Albrecht Dürer tanítványainak
műhelyében készült metszetek és több közel- és távol-keleti,
főként török, arab és japán műtárgyak is biztosan mind
lenyűgözőek.
A
múzeum után átsétáltunk Gizella és
Szent György kápolnákhoz.
István
király feleségéről elnevezett, eredetileg két szintes kápolna
Veszprém egyik gyöngyszeme, amely a legidősebb királyi
magánkápolnának számít. A
kápolna alapító oklevelét nem ismerjük. Az építkezés a vallon
származású Robertus püspök személyéhez kapcsolható, aki a
székesfehérvári királyi magánkápolna nagyprépostjából
1209-ben lett veszprémi püspök, majd 1226-tól esztergomi érsek.
A kápolna az egykori Püspöki Palota magánkápolnájaként
működött. Esterházy Imre püspök az 1720-as évek elején
restauráltatta a székesegyházat és a Gizella-kápolnát is,
Padányi Biró Márton püspök pedig Tiethart József veszprémi
kőműves segítségével új tetőt készíttetett. Nagypréposti
funkciója idején, 1745 előtt a kápolnában a kispapok borát
őrizték. Leváltása után nem kívánt kiköltözni az általa
1741-ben egy emelettel bővített Nagy préposti Palotából, így
jogutódja, Orosz Pál nagyprépost nem vehette azonnal birtokba a
rezidenciát, így a kápolnán keresztül, erőszakosan próbált
bejutni a Palotába, és a kápolna kapuját fahusángokkal
beverette. A kápolna életében Koller Ignác püspök (1762-1773)
ideje alatt új fejezett kezdődött, ugyanis a katonai használatot
átvészelt Püspöki Palota helyett újat építtetett Fellner Jakab
építésszel. Az épület északi határát Fellner a Nagypréposti
ház déli homlokzati falánál
jelölte ki, ezért a kápolnát is elbontották volna, de ez óriási
felháborodást váltott ki. Főleg, hogy ekkor fedezték fel a “more
graeco” (azaz görög, tehát bizánci stílusban) festett
apostolfreskókat.
Mára
csak az alsó kápolna maradt meg (no meg a felső kápolnából az
északi fal), ennek falain a freskók egy rész elpusztult: az
eredetileg 12 apostolból csak a keleti falon maradtak meg a 13.
századi bizánci stílusú freskók, illetve egy Mária-fejet
sikerült egész jó állapotban rekonstruálni, amit viszont a
Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményében tekinthetünk meg. A
boltozati zárókövei is említésre méltóak: ezek eredetileg a
felső kápolnához tartoztak, de a restaurálás során, mint az
eredetihez legközelebb álló darabokat építették be az alsó
kápolnába. Az épület a korai gótika jegyeit viseli magán. A
boltozatokat hordó támkötegek felett a boltindítások,
diadalívpillér-fejezetek maradtak meg, melyeken 11 kis
sárkányfigurát is megpillantottunk. Az alsó kápolna megközelíti
a késő Árpád-kori egyházi művészet szintjét, itt folyt az
egyik legkorábbi magyarországi műemléki helyreállítás.
A
keleti falszakaszt is freskók díszítették, amelyek
a feltételezések szerint a keresztre
feszített Jézust, és jobbján
Szűz Máriát, illetve Szent
Jánost ábrázolták.
A keleti és a nyugati falakat a középkori falak nyomvonalában
építették újjá. Ekkor a
feltárt, de levert freskókat újrafestették, és
új nyugati bejárati ajtó készült új
homlokzattal. A Koller-féle helyreállítást egy latin nyelvű
felirat is bizonyítja:
„Ezt
a kápolnát, amelyet a hagyomány szerint Boldog Gizella, Szent
István első apostoli király felesége alapított, és amely sokáig
elhagyatva hevert, nagymányai Koller Ignác veszprémi püspök régi
alakjába és fényébe visszaállította, s az értünk keresztre
feszített Krisztus Urunk tiszteletére az oltárt 1772. április
10-én felszentelte.”
Ekkor
barokk stílusban új oltárt emeltek,
mögötte egy szobor is állt, de 1938-ban a barokk hangulatú
kápolnát román stílusúvá alakították vissza. Eltüntették a
barokk freskókat és az oltárt. Helyreállították a román
stílusú apostolfreskókat. A kápolna modern oltárt, új, díszes
vasrácsos ajtót kapott. Az alacsony oszlopfejezetek feletti frízben
latin nyelvű felirat is olvasható: Memoriae
Beatae Giselae Sacrum (Boldog Gizella emlékének szenteltetett).
Az alsó mezőben látható latin nyelvű feliraton rögzítették az
ajtó tervezőjének, készíttetőjének nevét, rangját és a
készítés évét.
1957-ben
a székesegyház északi oldala mellett fedezték fel a Szent
György-kápolna maradványait,
amelyet ma egy üveg bunker véd, így kívülről nem is gondolná
az ember, hogy itt egy kápolna maradványai találhatók. Az egyházi
jellegre egyedül a bejáratnál álló modern Imre herceg szobor
utal.
A
kutatók a ránk maradt kápolna építésének idejét a 13. század
első harmadára teszik, felfedezésekor faragott és festett
falrészek kerültek elő. A középkori oklevelekben is említett
szentély patkó alakú volt. A kápolna szélein álló oszlopokból
csupán egy maradt meg, amit a főbejárat déli oldalán láthatunk.
A főbejáratot hármas oszlopkötegek szegélyezték, a kapu
küszöbkövén latin nyelvű felirat olvasható: IN LIMIE NO SEDETO.
Ennek helyes olvasata: „in limine non sedeto”, azaz: a küszöbre
ne üljetek. A figyelmeztetés a Szent György-napi búcsúba
látogatóknak szólt, ugyanis itt őrizték Szent György
fejereklyéjét, amelyet még Szent István király kapott a bizánci
császártól 1016-1018 között a bolgárok felett aratott győzelme
emlékére. A kápolna káptalanterem is volt és 1417-es források
szerint püspököt is választottak itt.
Vetési Albert püspök a kápolnát felújíttatta és vörös
márvány gótikus oltárt emeltetett, síremlékét a kápolna
közepén láthatjuk: a püspök vörös márványból készült
sírköve egy nagy termetű, fekvő alakot ábrázol püspöki
ornátusban, velencei miseruhában, püspökbottal. Kezét a mellére
fektetett misekönyvén nyugtatja, ujján püspökgyűrű látható.
A sírkő bal alsó sarkában feliratos tábla hirdeti, hogy a követ
Ujhelyi János kanonok, segesdi főesperes állíttatta. A sír alján
a később eltemetett kanonok egészben fekvő csontvázát találták
meg, míg a lábainál a korábban eltemetett püspök csontjai
feküdtek. Jelenleg is vizsgálatokat végeznek a maradványokon, így
a sírt most egy üveg lappal védelmezik a további sérüléstől.
A kápolna feltárása után egy korábbi építményt is találtak,
ami egy körtemplom (rotunda) volt, szintén patkó alakú
szentéllyel. Mivel a Szent Imre-legenda megemlékezik erről a
korábbi templomról, valószínűleg a ránk maradt kápolna a
korábbi építményt váltotta le.
A
kápolnák mellett nem szabad kihagyni az egyházmegye fő templomát,
a Szent Mihály-főszékesegyházat sem.
Az eredeti templom az államalapítás idejében épült, így ez
Magyarország egyik legrégibb székesegyháza. A neoromán stílusú
épület a várban, a Szentháromság tér északi oldalán
helyezkedik el. Szent István uralkodása után két toronnyal
bővítették, amelyeket a város számos pontjáról láthatunk. Az
1380-as veszprémi tűzvészt követően a katedrálist gótikus
stílusban építették újjá és 1400-ban szentelték fel. Az
altemplomot is ekkor alakították ki. Az épület többi része a
török időkben ment tönkre. A székesegyház újjáépítését
csak a 18. század elején kezdték meg, de barokk stílusban. 1907
és 1910 között Aigner Sándor tervei alapján fejeződött be az
építkezés, amely végül neoromán
stílusú lett. A
gótikus szentély és az altemplom viszont
még az eredeti. Az üvegablakok a második
világháború alatt megsemmisültek, az új ablakok Árkayné
Sztehló Lili munkáját dicsérik. 1981-ben II. János Pál pápa a
székesegyházat basilica minor rangra emelte.
2005
szeptemberében a bazilikán helyreállítási munkálatokat
végeztek. Ekkor a két tornyot újították fel, majd 2010-ben
állami támogatásból a templom külseje és belseje is megújult.
A templom főhajója kazettás síkmennyezetű, az oszlopfőket az
Árpád-kori faragványok mintájára alakították ki. A
mellékhajókban két-két oltár található.
A főbejárattól balra a Mária mennybemenetele- és a Szent
György-, főbejárattól jobbra pedig a Szent Anna- és a Szent
Imre-oltárt látható.
A templom falképeit Szirmay Antal készítette, amelyek az Árpád-ház
szentjeit, Nagy Szent Gergelyt, Nepomuki Szent Jánost és Hippói
Szent Ágostont, valamint a négy evangélistát ábrázolják. Az
üvegablakokon Szent Istvánt, Szent Margitot, Boldog Ilonát,
Gizella királynét, Szent Józsefet és Szent Gellértet láthatjuk.
A székesegyház Boldog Gizella királyné jobb alkarcsontját
ereklyeként őrzi, illetve a
gótikus altemplomában egykori veszprémi püspökök nyugszanak:
Bánáss László, Beriszló Péter és Padányi Biró Márton. A templomnak öt harangja van: egy az északi, négy a déli
toronyban. Eredetileg hat volt, de a hiányzókat a mai napig nem
pótolták. Az 1725-ben Franz Ulrich Scheichel harangöntőjében
készült a 3,5 mázsás Szentháromság-nagyharang
és ez az
egyetlen, amely eredeti formájában
fennmaradt. Az 1923-ban készül majdnem egy mázsás Szent
István-harangot Szlezák László
aranykoszorús mester öntötte. Gombos Lajos 1974-ben készítette a
700 kilós Beöthy/Szent
József-harangot. A 220 kilós Szent
Anna-harang és a 125 kilós
Lélekharang 1937-es,
ezeket Szlezák László öntötte.
A székesegyház mellett található
a vár egyetlen tere: a Szentháromság tér, rajta a Szentháromság
szoborral. Ezt 1750-ben Padányi Bíró Márton püspök
megrendelésére állították, aki a szükséges terület
kialakítása érdekében két házat is lebontatott. Az emlékművet
Walch Tamás építész tervei alapján Schmidt Ferenc szobrász
faragta az Öskü melletti Bánta-pusztáról származó puha
mészkőből. A megrendelőre utal a püspöki címer, illetve
felette a latin nyelvű felirat: STUEBATUR PRO GLORIA CULTU QUE
DIVINO AEVITERNO UNI ET TRINO A BIRO ANTISTITE MARTINO. 1750. (Az
örök egy és hármas Istenség dicsőséges kultuszáért
állíttatta Bíró Márton püspök. 1750).
A több szintes emlékmű tetején
a két szárnyas angyalfej mellett a felhőtrónuson ülő Jézus
Krisztus és Atyaisten alakja magaslik. Mögöttük, az aranyozott
vörösréz dicsfényben a Szentlelket jelképező galamb látható.
A pillértest tövében, a földgömbön áll a 12 csillagos,
dicsfényes glóriával övezett Szűz Mária alakja. Már egy alsóbb
szintet díszíti Szent Márton és Szent Miklós püspökök, hátul
pedig Nepomuki Szent János szobra. Alattuk már Szent István és
Szent Imre, hátul pedig Szent Flórián alakja magasodik. A szobrok
között domborművek láthatók, alul Szent Péter, Mária Magdolna,
továbbá Szent Pál; felül Szűz Mária Szent Annával, középen a
pár említett püspöki címer, végül pedig Alexandriai Szent
Katalin. A korlátot 1784-ben emelték: ezen Szent Sebestyén, Szent
Rókus és hátul Szent György szobra áll.
A
templom után a Szaléziánum
Érsekségi Turisztikai Központ felújított
barokk épületébe látogattunk el, ahol a
több mint 1000 m²-en, és négy szinten
temérdek látnivaló van. Az épületet az írók és újságírók
védőszentjéről, Szalézi Szent
Ferencről neveztél el.
Megismerkedhetünk a halimbai füvespap történetével,
megcsodálhatjuk a madaras, barokk freskóval díszített termeket,
megtekintünk több időszaki kiállítást is. A liturgikus tárgyak
bemutatják az egyház életét. Bepillantást kaphatunk az
ostyasütés és gyertyakészítés fortélyaiba, valamint a
hegedűkészítő mester munkáját is láthatjuk. A Bíró-Giczey
ház földszintjét 1733-ban Padányi Bíró Márton püspök
építtette, 1772-ben épült hozzá az emelet, Giczey István
őrkanonok megrendelésére. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park
Igazgatósága működött itt 2005 tavaszáig, majd
2011-től turisztikai látogatóközponttá
alakították át. A kiállító termeket tárlétvezetéssel és
magunk is bejárhatjuk, mi az utóbbit választottuk. A bejárat jobb
oldalán kapott helyet a Halimbai
Füvesszoba, amely bemutatja Dr. Szalai
Miklós, a halimbai „füves” pap történetét, aki országszerte
ismert gyógynövényszakértő papként tevékenykedett. A
rendszerváltás előtt kuruzslónak nyilvánították, ám róla
nevezték el a Halimbárium gyógynövénykeveréket. A kiállítás
keretében szárított gyógynövénytablók és egy üveggel fedett
tároló asztal segítségével megismerhetjük a Halimba és
környékéről származó gyógy- és fűszernövényeket, a „füves”
pap receptjeit, illetve gyógynövényekkel és gyógyteákkal
kapcsolatos érdekességeket. A belső udvaron található a
Halimbárium Gyógynövénykert,
ahol jó időben felfedezhetjük a Halimbai Füvesszobában látott
gyógy- és fűszernövényeket. Minden növény mellé készült
leírás, így megismerhetjük az egyes fajok eredetét,
elterjedését, gyógyhatásait és felhasználási területeit. A
keresőfelület tematikus, így akár problémára is kereshetünk.
Az
épület kertjében kialakítottak egy műhelyet
is, ahol a hegedűkészítés folyamatába pillanthatunk be. A
hangszerek közül a hegedű mindig kiemelt figyelmet kapott,
készítését körüllengi valami titokzatosság. Sümegi
Elemér műhelye 2011 óta látogatható
a Szaléziánum udvarán található kis épületben. Tanúja
lehetünk egy-egy munkafolyamatnak: új hegedű, vagy cselló
formálódásának, vagy használt hangszerek restaurálásának. A
műhely kézműves mestereknek állít emléket és 19. és 20
századi asztalosszerszám gyűjteményt is megnézhetünk. A műhely
galériaként is működik, melyben a mester rajzai mellett
művészbarátainak kiállítása tekinthető meg. Iskolai,
munkahelyi csoportok, baráti társaságok számára rendhagyó
órákat, csoportfoglalkozásokat, bemutatókat tartanak.
A
ház második emeletén, a tetőtéri galériában, a Főegyházmegye
hétköznapjaiba pillanthatunk be. Külön kiemelnénk, hogy a modern
multimédiás eszközökkel tarkított kiállító terem mindenki
számára élvezetes múzeum látogatást kínál. Megnézhetjük a
liturgikus naptárat, az egyházi szertartás eszközeit, a Veszprémi
Főszékesegyház kottatárát, és itt bele is hallgathatunk a
18-19. századi zenei művekbe. A virtuális utazással a
Főegyházmegye múltja és jelene tárul elénk.
Az
első emeleti négy freskódíszes barokk, puttós mennyezetű
termemben a korabeli műtárgyak megtekintésével átélhetjük a
barokk világ hangulatát, illetve Padányi Bíró Márton veszprémi
püspök munkásságát is áttekinthetjük.
Az
első terem mennyezet tele van allegorikus figurával. A balra,
középpontban, puttókkal övezve Ceres látható, a földművelés
istennője. Kezében attribútumát, a sarlót tartja. Ceres magva, a
gabona, két puttó kezében látható. A mennyezet középtengelyében
alul gereblyét tartó puttó repül, és egy szalmaszállal
megcsiklandozza a fekvő kisded orrát. A középtengelytől kissé
jobbra fenn, a felragyogó felhő felett, Phoebus Apolló száguld. A
ragyogó istenség négy pompás paripával húzott szekéren ül.
Alatta két puttó van felfelé és lefelé tartott fáklyákkal. Ők
a hajnal és az alkony, a kezdet és a vég, az élet és a halál
szimbólumai. Lent jobbra, az alvó férfialak kaszával Szaturnusz,
az emberiség aranykorának jelképe. Ő a földművelés, a termés
római istene. Ugyanő a görög mitológiában Kronosz, az idő
allegóriája. A kép keresztény gondolatiságában Krisztus áll,
jelképrendszerét a tudós kanonok, Giczey István tervezte. A
kisded természetesen maga a gyermek Jézus. Krisztust a barokk
korban gyakran gereblyével és kalapban ábrázolták, mert a
feltámadás után Mária Magdolna először kertésznek vélte.
Apolló a keresztény értelmezés szerint is Krisztus megfelelője:
ő a fény, a világosság, a nappal és az éj, de a kezdet és a
vég is. A búzakalász a feltámadott Krisztusra és az Utolsó
Vacsorára utal, a búza kenyér formájában az Oltáriszentséget
jelképezi. A kasza a halálnak, a megállíthatatlan időnek az
attribútuma. A puttók, vagyis a gyermek angyalok, a gyermek Jézus
földöntúli játszótársai. Az angyal az Úr küldötte, szárnya
pávatollakból áll: ez a Mennyei Paradicsomra és a mennyei trón
őrizőinek szemekkel borított szárnyára utal.
A
falmezők tengelyében a párkány felett, a festett falon négy
címerpajzson az Apolló-mítoszból vett jeleneteket örökítettek
meg. A barokk művészet gyakran merített Ovidius Átváltozások
című művéből. Az ablaktól jobbra eső ajtó felett a
babérkoszorús fejű, Apolló-Phoebus késével éppen megnyúzni
készül a szatírként ábrázolt Marszüászt, az öntelt fuvolást,
aki versenyre hívta őt, és akit legyőzött lantjátékával.
Fogadásuk tétje az volt, hogy a győztes azt tehet a másikkal,
amit csak akar. A következő képen Apolló a rettenetes Python
sárkánnyal küzd, aki a delphoi jósdát őrizte. A következő
képen Apollót lóval és bikával ábrázolták, ugyanis amikor az
Olümposzról száműzték az istenek, Apollónak Admétosz király
istállójában kilenc évig kellett dolgoznia pásztorként. A
negyedik kartusban egyik hűtlen szerelmével, Khorinosszal látható.
Miután egy holló beárulta a csalfa lányt, a feldühödött Apolló
megölte.
A
másik két teremben megismerkedhetnek az Érseki Levéltár és
Könyvtár rejtett kincseivel: ősnyomtatványok, emlékkönyvek és
–albumok, kéziratok, térképek és oklevelek csodálhatók meg.
Az
épületben található még a Bonaventura
Tea- és Kávéház, ahol ebéd
után kipróbáltuk a finom kávét és forrócsokit. Ezeket másnak
is ajánljuk.
Reméljük
ezzel teljessé vált a bakonyi utunk beszámolója, és az
áttekintésével Ti is kedvet kaptok, arra, hogy felfedezzétek a
térség gyöngyszemeit.
Eduard
von Engerth képét innen vettük:
Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet:
HU.BFL.XV.19.d.1.13.003
A
képről még lásd még: Papp Katalin: Eduard von Engerth: I. Ferenc
József királlyá koronázása Budán, 1867-ben In: A
Szépművészeti Múzeum közleményei87. Szerk.: Tátrai Vilmos. Budapest, 1997. pp. 171–176.
További képeket itt
láthattok a Szaléziánumról.
