A nápolyi Versailles és egyéb királyi lakok nyomában (I. rész)

Nápolyt látni és meghalni. Sok uralkodó rettegett ettől, így lakhelyük évszázadokig inkább volt vár, mint palota, viszont a relatíve késői virágzás maradandót alkotott, és aki arrafelé jár, annak bemutatnánk a kedvenc királyi hajlékainkat a térségben.

Nápoly ugyan már a normann Hautvillek szicíliai királyságában is fontos szerepet kapott, és a Hohenstauf II. Frigyes is sokat időzött itt, de igazi fix uralkodói központtá csak az Anjouk uralma alatt vált. I. Anjou Károly (a mi Károly Róbert királyunk dédapja) valamiért nem a II. Frigyes által is használt Castel Capuanót választotta székhelyéül (ez ma is áll, de az erődszerű külsejét leszámítva semmi sem maradt az eredeti királyi lakból), hanem lecsapoltatott egy mocsaras öbölszakaszt, és felépíttette a Castel Nuovót, vagyis az Új Várat. Ezt az építtető dinasztia miatt Maschio Angioino-ként is emlegetik. A vár látott elég ostromot, hiszen először Nagy Lajos magyar király hadai szorongatták, majd a nápolyi Anjouk dinasztikus torzsalkodásai is eljutottak a királyi székhely fegyveres elfoglalásáig, de az épület nagyjából érintetlenül megérte az Anjouk bukását és az Aragóniai dinasztia felemelkedését. I. (Nagylelkű) Aragóniai Alfonz nápolyi uralkodóként elrendelte a régi hatalmi jelkép „Aragóniasítását”, és a Castel Nuovót vastagabb falakkal/tornyokkal látták el, amelyek már a korabeli ágyúkkal szemben is megállták a helyüket. Erre az időszakra tehető a főbejáratot díszítő fergeteges diadalív is, Francesco Laurana mesterműve, amely Aragóniai Alfonz nápolyi bevonulását örökíti meg. Az aragóniaiak körülbelül fél évszázadig ültek Nápoly trónján, amikor a francia s a spanyol nagyhatalom felforgatta Itáliát és a közvetlen beavatkozásukkal Nápolyban elkezdődött az alkirályok korszaka. Ekkor nem királyi palotákra, hanem erődökre és kaszárnyákra volt szükség, mégis a nápolyi Királyi Palota építése ekkoriban kezdődött meg.

Pedro de Toledo nápolyi alkirály ugyanis 1543-ban először egy alkirályi palotát emeltetett, majd abban a reményben, hogy III. Fülöp spanyol király meglátogatja tengerentúli birtokait, Lemos grófja, egy későbbi alkirály az alkirályi palota szomszédságában elkezdett építeni egy valóban palotaszerű királyi lakot, amelynek a kiforrott, kibővített és sokszorosan átépített mai változata néz a Piazza del Plebiscitóra (lásd lent). Pedro de Toledo úgynevezett alkirályi palotájának sem maradt sok nyoma, mivel az utolsó „eredeti” részeket a 19. században lebontották, hogy egy napfényes és impozáns lépcsőháznak biztosítsák a fényt. Az elhelyezkedés viszont maghatározónak bizonyult. Az alkirály ugyanis úgy építkezett, hogy a királyi lakból szükség esetén fedett és védett útvonalon át lehessen menni a Castel Nuovóba, ahonnan pedig ki lehetett hajózni. Uralkodónak lenni tehát akkor sem volt egy életbiztosítás.

A nápolyi helyzet a 18. század elején gyökeresen megváltozott. 1734-ben Bourbon Károly, akinek a különféle trónjain annyira sokszínű volt az uralkodói sorszáma, hogy egyszerűen csak Károlyként nevezte magát, megszerezte a nápolyi királyságot. A dél-olaszországi „regnum” újra független lett. Károly a Napkirály dédunokája volt, a Bourbonok Madridjában nevelkedett. Mivel sokadik fiúnak született, esélye se volt a spanyol trónra, vagyis a nápolyi királyi címe az elérhető legjobb eredménynek tűnt. Ideje volt otthonosan berendezkedni, vagyis méltó rezidenciára volt szüksége. Károly korábban Parmát uralta, anyja családjának régi hercegségét, de arról is szó volt, hogy esetleg a férfiágon kihaló Mediciek Toszkán nagyhercegi címét „utalják ki” neki. Nápoly tehát messze nem az első próbálkozásnak számított, így ez a hányatott fiatalkor is azt a vágyat erősítette, hogy Nápolyt már semmiképpen se engedje ki a kezéből. Oda is tette magát, a kiemelkedő uralkodói teljesítménye mellett vele indult el a nápolyi, és Nápoly-környéki kéjlakok építése (amelyek közül Portici, Capodimonte és Caserta is szóba kerül majd). Az már nem az ő hibája volt, hogy mindkét bátyja fiú utód nélkül halt meg, így 1759-ben megörökölte a spanyol trónt. Nápolyt ekkor már nem lehetett összevonni Spanyolországgal, így a dél-itáliai birtokait Ferdinánd fia, illetve ez ő leszármazottai örökölték meg, akik tovább vitték a nápolyi Bourbon hagyományt a déli királyság 1860-as felszámolásáig. A dinasztia folytonossága ugyan a napóleoni uralom hatására megszakadt, de az építkezés ekkor is folytatódott. Jöjjenek tehát a kedvenceink.

Castel Nuovo

Ahogy korábban is említettük, ez egy erőd (lásd legfelül a fotóját). Sajnos a kápolnát csak kiállítások alkalmával nyitják ki, pedig van benne pár Giotto freskótöredék. Akinek viszont van egy kis ideje, az erre is szánhat némi időt, ugyanis pár apróság azért akad. Ahogy már fent is említettük, a bejáratot díszítő diadalív fergeteges (lásd balra lent). Ennek megtekintéséhez ráadásul belépőjegyet sem kell fizetni. Ahogy belépünk az udvarra (lásd jobbra lent) két irányba haladhatunk.

Szemben van a bezárt kápolna, jobbra, az árkádok alatt sétálva a különféle műtárgyakat bemutató többszintes tárlatot tekinthetjük meg. Itt van 20. századitól kezdve reneszánsz festményig bezárólag szinte minden. Az olasz történelem és kultúra ismerete nélkül a tematika jelentős része semmitmondó (mondjuk Balázs mesélte melyik kép milyen felkelés, háború, természeti katasztrófa miatt kötődik Nápolyhoz), és itt igazából két dolog az, ami igazán unikum: a 3. és a 2. szint teraszáról a látvány, illetve az eredeti 15. századi bronz kapu, amelyben ma is benne van a francia ágyúgolyó. Ezt a bárók összeesküvése leverését követő diadalérzés közepette rendelték meg az Aragónok, hogy az Amboise-i kastély ajtófélfájába fejét beverő, és ezért elhunyt VIII. Károly francia király hadai zsákmányként magukkal hurcolásszák, hogy az őket megállító koalíciós hadsereg újra visszavigye Nápolyba. Ez a bronzkapu tehát a művészi értékén túl elég jól szemlélteti a királyság viharos sorsát a 15-16. század fordulóján (lásd balra lent).

Ha az udvaron balra haladunk, akkor a lépcső mellett látunk pár kisebb gótikus építmény-részletet, illetve betekinthetünk az egyik bástya alatt az ókori romok világába, viszont a lépcsőről közelíthetjük meg a Castel Nuovo másik kincsét: a csillagboltozatos Sala dei Baroni-t. Ezt a bárókról, vagyis a királyság főnemeseiről nevezték el, akiket itt tartóztattak le 1486-ban, miután az Aragóniai-dinasztia királyi hatalmának megdöntésére szövetkeztek. Láttunk már pár gótikus épületet, de a csillagboltozatok közül ez az egyik kedvencünk (lásd jobbra fent). Ma leginkább az önkormányzati tanácsülések helyszíneként hasznosítják a termet. Tőle jobbra található a kápolna, a bejárattól balra a zárt ajtó vezetett a királyi magánlakosztályokhoz, és a lépcsőhöz vezető kijárat másik oldalán lehetett régen kilépni az úgynevezett „Diadal” erkélyre. Aki olvasta Passuth Lászlótól a "Nápolyi Johanna" című könyvet, az azt is tudja, hogy a királynővé kikiáltott Johanna is erről az erkélyről mutatkozott be először uralkodóként.

A nápolyi Királyi Palota

Ahogy már korábban említettük, ez olyan királyi palotaként épült, amiben jó másfél évszázadig egy uralkodó se tette be a lábát. Amikor pedig végre saját királya lett Nápolynak Bourbon Károly személyében, akkor már a város-környéki, Versailles-típusú rezidenciák voltak a népszerűek, így Károly hivatalos székhelyként alkalmazta ugyan a városi palotát, de azonnal elkezdte az alternatív székhelyek építését. Ez pedig együtt járt azzal, hogy kevesebbet foglalkozott a nagybetűs királyi palotájával. Azért persze nem volt tétlen itt sem. Miután felmentünk a fergeteges lépcsőn, amelyet 1858-ban alakítottak ki, az első, vagyis a nemesi szint lakosztályait járhatjuk végig, és ezek között számos helységnél még a Károly-féle dekorációk maradtak meg.

Először is tehát pár szót a homlokzatról és a térről. A Plebiscito tér Olaszország egyik legszebb tere, ami kicsit ellentmondásos. A palota homlokzata ugyanis túlnyúlik a mellette lévő szárnyon, amely a fent már említett lépcsőt takarja. A „túlnyúlás” ugyanis egy hiányra utal: ebben a beszögellésben állt a régi alkirályi palota. A tér túloldalán lévő templom a római Szent-Péter bazilika kolonnádja és a római Pantheon mintájára épült. Ez egy fogadalmi templom, belül eléggé semmitmondó, és a Bourbon Restauráció jelképe, miszerint végre véget ért a francia forradalom és a napóleoni uralom miatt kényszerű szicíliai száműzetés. A tér két oldalán a katonai térparancsnokság ingatlanjait találjuk, amelyek szintén a Bourbon időszak termékei (a fotón felénk közelebb eső falán találjuk Türr István emléktábláját, hiszen a Bourbonok 1860-as bukása után ő volt Nápoly első katonai kormányzója). A tér neve mégis egy népszavazásra utal, amely 1860. október 21-ével a Savoiák vezette északi királysághoz csatolta a volt Bourbon királyságot. A Savoiák ezzel az aktussal kezdték meg szimbolikus nápolyi jelenlétüket. A palota homlokzata ugyanis már a Savoia dinasztia, és az egységes Olasz Királyság létezése során nyerte el mai formáját, mivel ekkor befalazták a homlokzat íveinek egy részét, és szobrokat helyeztek el bennük: utolsóként a nemzeti egység létrejöttekor uralkodó II. Viktor Emánuelét. Ez utóbbinak az unokája ráadásul demonstratíve a nápolyi királyi palotában született, és a nápolyi herceg címet kapta, vagyis a Savoiák is próbálták megteremteni a maguk nápolyi királyi hagyományát. Ez olyannyira jól sikerült, hogy a királyi palota hátsó traktusában ma is a III. Viktor Emánuel nevet viseli az itt született nápolyi herceg után a nemzeti könyvtár.

Tehát ott tartottunk, hogy feljutottunk a csoda szép lépcsőn (lásd balra lent). Ez az alaprajzon legfelül szerepel.

Az 1-es terem a királyi magánszínház, ami a 18. század végéig a palota lépcsőházaként működött. Természetesen a Savoiák térfoglalása eredményeként itt is az ő címerük díszíti már a teret. A helységet bombatalálat érte a második világháborúban, igaz még mindig jobban járt, mint a milánói Királyi Palota. Mondjuk elég luxus, hogy a királyi palotának volt magánszínháza, ugyanis a vele egybe épített San Carlo operaház is ezt a szerepet töltötte be, de oda ugye mindenki jegyet válthatott, néha pedig jobb volt szűk körben mulatni. A 2–5-ös termek az előszobák voltak a 6-os számmal azonosított trónterem előtt. Itt a trón is magán viseli a Savoia-dinasztia uralmát, ugyanis a tetején a sast már ők rakatták oda. Óriásiakat kacagtunk a trónra helyezett papíron (lásd balra lent): Tilos ráülni! Mondjuk aki átlép a kordonon, és sikeresen ráül, az meg is érdemli, hogy az őrök rászóljanak. :D

A palotában van egy másik trón is: ez a négusé, vagyis az etióp császáré. 1936-ban az olasz hadsereg ezt az addisz-abebai császári palotából szállította el, és 1940-ben a Nápolyban megrendezett, tengerentúli triennale kiállítás keretében állították ki. Azóta a nápolyi királyi palotát gazdagítja (lásd jobbra fent).

A termek kategorizálása egyszerű: az udvar főhomlokzata, vagyis a Piazza del Plebiscito felé a királyi lakosztályok néznek (mustársárga szín), a tenger felé pedig a királynői termek (világoskék szín). Az utóbbi eredeti bútorzata néhol csak részben maradt fenn, de ettől még ugyanúgy pazar minden. A 20-as számú vesztibülön keresztül lehet kijutni a függőkertekbe, amelyeket szépen rendbe raktak. Ez viszont egy különleges látogatás, amely csoportosan történik, és előzetesen kell rá jelentkezni. A 22-es helység bálterem volt (ez a Héraklész szalon, lásd lent), a 30-as pedig a palota magánkápolnája, ahol természetesen ott van az elmaradhatatlan nápolyi betlehem.

Ahol hiányos volt a bútorzat, ott a portici és a többi királyi palota készletéből merítettek. Egyes darabokat például a nápolyi Királyi Palota második szintjéről hoztak le a nemesi szintre. Aki tehát belép ide, az teljes élményt kap, egy olyan királyi lak benyomását, ahol minden a helyén van. A háborús károkat szinte észre se lehet venni, és mindenhol a pompa, illetve a dicső múlt tekint le ránk. Ezt a helyet mindenképpen érdemes megtekinteni!

Hamarosan folytatjuk beszámolónkat a többi királyi palotával.
Ha egyenesen a harmadik részre szeretnének ugrani, akkor ide kattintsatok.
Addig is:

innen töltöttük le az alaprajzot;

itt találtok még fényképeket a Castel Nuovóról;

itt pedig a királyi palotáról.