A Monarchia nyomában és a trieszti kikötő bűvöletében

Magyarország mellett kedvelt úti célunk Olaszország, ahova – ha lehetőségünk engedi – többször is elutazunk. Korábban sok helyen megfordultunk már együtt és külön is. Most novemberben pedig alig vártuk a trieszti utunkat, amikor Balázs konferenciás programja után turistáskodni is tudtunk. Habár ez az út kissé megfázósan kezdődött, a trieszti látványvilág, illetve a friss tengeri levegő kárpótolt minket. Különösen úgy, hogy két nap alatt megismertük a ködös, illetve a napos trieszti városképet is.

Trieszt az Adriai-tenger mélyén, stílszerűen a trieszti öbölben fekszik és Friuli Venezia Giulia tartomány központja. Habár nem kis település, a központ könnyen körbejárható gyalog, sőt még praktikusabb is az autómentes közlekedés, hiszen nehéz szabad parkolót találni. Ráadásul a központnak vannak részei, ahova a megfelelő engedély hiányában nem is szabad behajtani gépjárművel. Mi az autót egy parkolóházban hagytuk. A város amúgy tömegközlekedéssel is könnyen megközelíthető, ugyanis a Flixbus járataival minden nap elérhetjük, és csillagtúrák szervezésekor kiválóan alkalmas bázisnak. A tengerparti sétánnyal szegélyezett városból ugyanis eljuthatunk pl. Predjama-ba, Miramare-ba, Duino-ba és Aquileia-ba, illetve közel van több barlang (pl. a postumiai és a Grotta Gigante), no meg a szomszédban fekszik a Doberdó és a Goriziai-medence, ami bővelkedik az első világháborús emlékekben. Predjamába, Miramaréba, Duinóba és Aquileiába most mi is ellátogattunk, ezek szemet kápráztatóak, így ha erre jártok ezeket semmiképpen se hagyjátok ki. Egy későbbi beszámolóban majd írunk róluk részletesen.

Trieszt hosszú történelme során többféle uralom alatt állt, amelyek a város kultúráját is formálták. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a város a latin, a szláv és a germán kultúrák találkozási pontja. Trieszt szellemiségére igencsak rányomta a bélyeget a Monarchia multikulturális légköre, és az utcákon sétálva kicsit olyan, mintha egy osztrák, vagy magyar nagyvárosban járnánk. Mondjuk a történelmi multikulturalizmusból nem sok maradt, és az első világháború előtti állapotokhoz képest a mostani Trieszt csak árnyéka önmagának, de azért van itt élet. Egyesek szerint Trieszt maga a bárok városa. Mondjuk mások – főleg az Észak-kelet-Olaszországi lakók – szerint a triesztiek az olasz „skótok”. A mi tapasztalataink alapján ez csak azt erősíti meg, hogy Olaszországban rájár a rúd a kikötőkre, hiszen a nyugati olaszok Genovát emlegetik a fösvények paradicsomaként.

Triesztben könnyű eligazodni. Mi a tengerpart felé kezdtük a barangolást, ahol már messziről láthattuk a mólóknál pihenő vitorláshajókat, kereskedelmi hajókat, ami természetes, hiszen Trieszt a tengeri kereskedés egyik fellegvára. Miközben a játszadozó sirályok, hajók mellett sétáltunk, a tiszta kék vízben gyönyörű medúzákra lettünk figyelmesek, amelyek olyanok voltak mint egy fehér csipke.

A part mellett több mólón is nézelődhetünk, köztük a leghíresebb a tengerbe 200 méter hosszan benyúló Audace móló, amely a ködös és napos időben egyaránt festői látványt mutat. Ezt az 1918. november 3-án befutó olasz torpedórombolóról nevezték el.

 

 

Innen nem messze, közvetlenül a part mellett egy dekoratív szoborcsoportot láttuk meg, amely a partra érkező katonát és a várakozó helyi asszonyokat ábrázolja. A szobor egyszerre hétköznapi, másfelől merész. A bronz szobor együttest 1966-ban Fiorenzo Bacci formázta meg, aki a hősies katonát állította szembe a hétköznapi varrónőkkel. Még az ábrázolt cérna, a spulni, illetve az olló is élethű. Ez a jelenet a valóságban egy időben, de más helyszínen történt, és mégis összekapcsolódik. Az olasz erők hősies érkezéséhez pedig az is hozzátartozik, hogy a Monarchia már 1918. október 31-én feladta a város, így nem volt senki, akinek az elnyomása alól fel kelljen szabadítani azt. Máshol „legalább” a jugoszláv delegációkkal kellett egyezkedni, ugyanis a Monarchia hadereje november elejére már összeomlott, jórészt a III. piavei csatának köszönhetően. A hősies szobornak tehát igazából a Piave mellett lenne a helye, de ne legyünk telhetetlenek.

A tengerparti séta után ideje volt, hogy a város belsejével is ismerkedjünk. Utunkat az 1756-ban létrehozott mesterséges kikötő felé folytattuk, amit a triesztiek Canale Grande-nak neveztek el. Ez egyáltalán nem hasonlít a névadó velencei „testvérére”, de a kis kávézókkal, éttermekkel szegélyezett tér meglehetősen romantikus. A végén feltűnő Sant'Antonio Nuovo templom számára pedig nagyon jó előteret biztosít. Ez utóbbiról majd még bővebben is beszámolunk. A Canale Grande-t átszelő két kisebb híd is hangulatos. A Vörös-híd melletti piacnál a zöldség és gyümölcs illata csapott meg minket. Ráadásul a James Joyce-ról készült szobor is jól mutat. Ezt Nino Spagnoli készítette 2004-ben.

A Canale Grande közelében, a Piazza Del Ponterosso tér közepén, a Giovanni Mazzoleni-féle szökőkút kis puttója csalogatott minket, majd tovahaladtunk a Sant'Antonio Nuovo templom irányába. A tér többi híres épülete is nagyon szép, legyen szó a Carlo Schmidl színházi múzeumról, Arduino Berlam “vörös felhőkarcolójáról”, Trieszt Stella Polare nevű történelmi kávézójáról, a Carlo Maciachini építész-féle szerb ortodox templomról, és nem utolsó sorban a Matteo Pertsch által tervezett Carciotti palotáról.

A Sant'Antonio templomot (lásd lent) a svájci Pietro Nobile tervezte neoklasszikus stílusban. Az építkezésre 1825 és 1849 került sor. A homlokzatát alkotó hat jón oszlop a budapesti Nemzeti Múzeumra emlékeztetett minket. Az oszlopok felett Francesco Bosa szobrait láthatjuk, melyek a város védőszentjeit ábrázolják: Szent Justust, Szergioszt, Serviust, Maurót, Eufémiát és Teklát. Két orgonája is van, de a belseje eltér attól, amit megszoktunk az olasz templomokban. A hatalmas ablakkal megvilágított tágas teret boltívek szegélyezik, de minket inkább csak az apszis freskója fogott meg, amelyet Sebastiano Santi festett 1836-ban. Ez a kép Jézus dicsőséges bevonulását ábrázolja Jeruzsálembe.

Ezt követően a már említett szerb ortodox egyház épületébe is betértünk (lásd fent), amelynek varázslatos a kék kupolája. A Szentháromság és a Szent Szpiridon szerb ortodox templomot Carlo Maciachini tervezte 1869-ben. Négy kék kupolás harangtornya és a külső falak mozaikjai bizánci stílust tükröznek. A homlokzatát kilenc nagy szobor díszíti, amelyeket Emilio Bisi milánói szobrász készített. A belső tere is tele van mozaikokkal, amelyeket az arany és a kék szín uralja. A templom díszítésben még Pompeo Bertini festőművész és Antonio Caremi díszítőművész is segédkezett. A 40 méter magas, 38 méter hosszú és 31 méter széles templom 1600 hívő befogadására képes.

Később, a Canale Grande-tól nem messze, Trieszt másik híres téren folytattuk a nézelődést. A Piazza Unita d'Italia a város legnagyobb tere, ahol a századfordulóban épült paloták állnak. A legek kedvelői úgy is ismerhetik, hogy ez Olaszország legnagyobb tengerre néző tere. A 12 000 négyzetméteres terület tenger felőli részén az 1850-es évekig a kikötő állt. Mára csak a szuggesztív tengerparti sétány maradt, de ez esztétikailag csak javított a helyzeten. A téren éppen a karácsonyfákat díszítették, amikor arra jártunk. Ez november első fele volt, de sohase lehet elég korán kezdeni. A tér két központi helyén VI. Károly császár 1728-ban készült szobra és a Négy Kontinens 1754-ben emelt díszkútja áll. Itt egy kedves helybéli idős bácsi mesélt a kút alakjairól amit Balázs segítsége nélkül is értettem. Hiába, lassan, de biztosan az olasz nyelvtanulás is meghozza a gyümölcsét. A paloták közül fontos megemlítenünk az eklektikus stílusban épült Városházát (ezt a tengerrel szemben találjuk), a barokk Pitteri Palotát, illetve a neoreneszánsz Lloyd Triestino Palotát. Az utóbbi a Lloyd hajótársaság székhelye volt, most pedig a tartományi kormányzat tevékenykedik benne. A tér egy igazi hatalmi központként működik, ugyanis nemcsak a városházát, hanem a prefektusi hivatalnak otthont adó palotát is itt építették fel. Ez utóbbit a Lloyd-dal szemben találjuk.

Miközben a tér pazar épületeiben gyönyörködtünk még az időről is elfeledkeztünk, viszont mielőtt ebédelni mentünk volna, egy másik híres tér, a Piazza Della Borsa felé sétáltunk. Ez közvetlenül a Piazza Unità d’Italia mellett található, és itt főleg gazdasági épületek találhatóak, de a tér közepén az osztrák I. Lipót császár szobrára és a Neptun-kútra is felfigyeltünk. A leghíresebb palota például az Antonio Mollari által tervezett tőzsdepalota (Borsa Vecchia). Ez Trieszt egyik legjelentősebb klasszicista emléke, és az ék alakú épület olyan, mint egy görög templom. Fő homlokzatát négy dór oszlop alkotja, amelyeket fríz és timpanon koronázza. Az alsó oszlopfülkékben négy szobrot, középen pedig egy hatalmas ajtót láthatunk: a szobrok a négy földrészt jelképezik. A négyes szám máshol is feltűnik, ugyanis a homlokzat középső sávjában négy domborművön négyesével tevékenykednek a puttók.

Egy finom helyi ebéd után még visszatértünk a Canale Grande-hoz, majd elindultunk San Giusto dombja felé. A meredek domboldalra fárasztó felmászni, de a látványért megéri. Miközben felfelé haladtunk, az Orto Lapidario-ba is bekukkantottunk, ahol a sok régészeti emlék között a régészet egyik meghatározó alakja, a német Johann Joachim Winckelmann nyugszik, akit Triesztben gyilkoltak meg 1768-ban. Születésnapja (december 9.) a régészet világnapja.

A San Giusto erőd és a mellette található katedrális fenomenális. Az erődöt 1470–1630 között építették, viszont a régészeti feltárások alapján ezen a területen korábban is egy katonai építmény állt. Ennek az állapota az idők során annyira leromlott, hogy 1470-ben, egy városi felkelés leverését követően, III. Frigyes császár parancsára a város lakóinak költségén kellett felújítani. Ezek a munkálatok valójában egy teljesen új épületet eredményeztek. A Habsburg uralom alatt az erődöt folyamatosan bővítették, viszont ez mára elvesztette katonai szerepét, ugyanis a látogatók a város védőszentjéről elnevezett múzeumot találják a falai között, ahol középkori fegyvereket, bútorritkaságokat nézhetnek meg.

Mi most csak a templomba mentünk be, és az erődöt kívülről tekintettük meg. Az erődhöz tartózó székesegyházat egy 5. századi kora keresztény épület romjaira építették. A két oldalára a 9. és a 12. században hozzáépítettek egy-egy templomot, majd ezt a három templomot a 14. században egyesítették: így kialakult mai öthajós formája.

A harangtornya 1337 és 1343 között épült. A homlokzat díszítései részben újrahasznosított ókori emlékek. Ezek is szépek, de leginkább a 14. századi rózsaablak nyűgözött le minket, mielőtt beléptünk volna a templomba. A hajókat oszlopok választják el egymástól, amelyek szintén újrahasznosított ókori emlékek. Az apszisok díszítései is lenyűgözőek. A legérdekesebb mozaikot a jobb oldali mellékhajónál fedeztük fel, és ez Jézust ábrázolja. Ezzel csak a Szűz Máriát ábrázoló másik mozaik vetekszik.

Az erőddel és a katedrálissal szemben első és második világháborús emlékműveket láthatunk. A Nagy Háború kapcsán a várost elfoglaló harmadik hadsereg dicsőségét zengi egy szarkofág. A székesegyház és az erőd közötti területet pedig a második világháborús felszabadulási emlékmű uralja. Innen szép kilátás nyílik Triesztre.

A dombról lefelé, mielőtt a Santa Maria Maggiore templomba tértünk volna be, Trieszt egyik római kori látnivalója mellett sétáltunk el (lásd fent). Az Arco del Cardo Tergeste római város főutcájának egyik kapuja volt. Az utca megmaradt szakaszát is láthatjuk a kapu körül. A kapu 7,2 méter magas, 5,3 méter széles, és 2 méter vastag. Korinthoszi pillérfővel, kazettás mennyezettel és díszített ívvel rendelkezik. A város másik római korból megmaradt műemléke a színház, de erről majd a templom után írunk.

A Santa Maria Maggiore a jezsuiták barokk plébániatemploma, amelyet a 17. században építettek. Giuseppe Mezler és Gregorio Salateo volt az első két trieszti jezsuita, akik 1619-es érkezésüket követően rögtön megalapították a helyi jezsuita kollégiumot. E mellé épült a templom. Az alapkövet Rinaldo Scarlicchio püspök tette le 1627. október 10-én, de az építkezés még sokáig húzódott. 1682-ben, még a felszentelés napján sem volt teljesen kész, sőt egy tűzvész miatt később sem tudták befejezni. 1773-ban, a rend megszűnésekor még a kupola, két oltár és más építészeti elemek is hiányoztak. A kupolát végül csak 1817-ben fejezték be. Nem tudjuk pontosan kik voltak az építészei. Több nevet is szoktak említeni, de a legbiztosabb Andrea Pozzo, hiszen ő a jezsuita templomok főépítészeként biztosan jóváhagyta a terveket. A templom belseje nem múlja felül a San Giusto katedrálisét, de itt is találhatunk szép díszítéseket.

A főoltáron Szűz Máriát láthatjuk a Mennybevitel pillanatában. A szentségmutató mindkét oldalán jezsuita szenteket ábrázoló szobrokat találunk. Az 1742-ben épült fehér márvány szószék díszítései is egyedülállóak, de legjobban a központi hajó félgömb alakú nyolcszögű kupolája tetszett, amelyet Giovanni Righetti tervezett. A rozettás kupola csegelyein Giuseppe Bernardino festette meg a négy evangélistát.

A már említett színházat Traianus császár uralkodás alatt építették a San Giusto domb lábánál. Kialakításánál felhasználták a domb lejtőjét is. Nagy valószínűséggel Q. Petronius Modestus is szerepet játszott az építkezésben, mert a helyszínen több feliraton szerepel, mint megrendelő. A színházban 6 000 fő fért el. A nézőtér alsó része kőből, a felső része pedig fából készült. A római birodalom bukása után a színházzal nem foglalkoztak, így a természet visszahódította, és csak az 1930-as években tárták fel. A cavea fala épen megmaradt, de a színfalakat már nem építették vissza. Az ásatások során megtalált szobrokat, feliratokat a Városi múzeumban (Museo Civico) nézhetjük meg.

A színház után már a szállásunk felé sétáltunk és a Corso Italia-hoz, Trieszt legfontosabb utcájához értünk. Itt tartják legtöbbször a felvonulásokat, történelmi eseményeket, ünnepeket. Itt inkább a kirakatokat szemléltük, de néhány üzletbe is betértünk, hogy megnézzük a kínálatot és hogy egy kicsit felmelegedjünk. Az utcán Umberto Saba trieszti író szobrára is rábukkantunk. A bronz alkotást James Joycéhoz hasonlóan Nino Spagnoli készítette és 2004 óta áll a Via Dante, illetve a Via San Nicolò metszéspontjában. A szobrászművész Federico Patellani fotója alapján formálta meg az írót. A szobor lábánál látható plakettre az 1944-es „Avevo” című versét írták.

Amolyan bónuszként este eljutottunk a Caffè San Marcóba, amely a város egyik történelmi kávéháza (és könyvesboltja), ugyanis itt szervezték a konferencia résztvevőinek a vacsorát. Ennek közvetlen szomszédságában találjuk Európa második legnagyobb zsinagógáját. Ezt méreteiben csak a budapesti, Dohány utcai múlja felül. Eleve ez az információ is jelzi, hogy a Monarchia zsidó közösségei között milyen fontos volt a trieszti. A zsinagógát négy év után, 1912-ben avatták fel. A templom ma is működik, és bizonyos napokon tátogatható. A zsidó közösség viszont mára erősen lecsökkent, ugyanis az 1931-es kb. 5000 főből csak 2300 élte túl a második világháborút. A különbség jórészt az auschwitzi megsemmisítő táborban halt meg. A túlélők száma az elvándorlás miatt tovább csökkent, így ma már csak körülbelül 700 főt számlál a helyi közösség.

Ha Olaszországot egyszer látod beleszeretsz. Ha többször, akkor pedig biztosan nem unod meg, mert minden szegletében van valami különlegesség. Ilyen Trieszt is, melynek épületei, terei, múltja tükrözi az olasz vitalitást, és még érdekesebbé teszi, hogy ez keveredik a Monarchia történelmével. Most is kellemes visszagondolni a tengerparti sétákra, a játszadozó sirályokra, illetve az impozáns épületek látványára.

Reméljük ezzel a kis ízelítővel kedvet kaptok ahhoz, hogy elmenjetek ebbe a pompás kikötővárosba.

Itt találtok további képeket a Canal Grandéról.

Itt láttok még képek az evangélikus templomról.

Itt a San Giusto székesegyházról.

Itt a Santa Maria Maggiore templomról.

Itt a szerb ortodox templomról.

Itt a Sant'Antonio Taumaturgo templomról.

Itt vannak még képek a Piazza Unitàról.

Ide raktuk az emlékműveket, és egyéb szobrokat ábrázoló fotókat.

Ide a madarakról készült fényképeket töltöttük fel.

Ide a kikötőről kattintott felvételeket.

Itt pedig a vegyes, máshova be nem sorolt fotók kerültek.

Egy régi templom Hévizgyörkön, amely föltámadt poraiból

Blogunk egy éves lett, és miközben átnéztük az írásainkat rájöttünk, hogy van egy restanciánk. Egy évvel ezelőtt ígértük, hogy külön posztban írunk a Magyarországon található Árpád-kori templomokról, köztük egy igazán a szívünkhöz közel állóról, amely nincs is messze Budapesttől. Az eddig felkeresett Árpád-kori templomokról végül külön-külön írtunk, és most ideje közreadni beszámolónkat a tavaly ekkortájt meglátogatott templomról is.

2017. november végét Aszódon töltöttük a szüleimmel és egyik nap megmutattam Balázsnak a szomszédos Hévízgyörk legrégebbi templomát, vagy ahogy az itt élők nevezik: az Öregtemplomot. A Pest megyében, pontosabban a Gödöllői-dombság keleti lejtőin elterülő falu múltjához szorosan kapcsolódik ez az Árpád-kori templom. Persze a település nem csak erről híres: a lankás, domboktól ölelt Galga-mente még napjainkban is igen sokszínű népi kultúrát őriz, így Hévízgyörknek is fontos a kulturális élete. Rendszeresen megszervezik például a szüreti mulatságot, illetve a Hévízgyörki Asszonykórus 1969 óta lép fel országszerte és külföldön.

A Cserhát-vidékéhez tartozó Galga-mente az Északi-középhegység és az Alföld átmeneti sávjában helyezkedik el. A területen hamar megfordultak az emberek, ugyanis már az őskorban is lakták: a rézkortól a későbronz koron át többek között a kelta és szarmata törzsek is nyomot hagytak errefelé.

Az 58 kilométer hosszú Galga-patak (Becske határában ered, és Jászfényszaru határában ömlik a Zagyvába) változatossá tette ezt a vidéket. A vidék szépségét a meredek patakpart, a dombok és a sík részek adják. A gazdag termőföld a növénytermesztésnek, illetve az állattartásnak is kedvezett, így sűrűn lakott települések (Becske, Nógrádkövesd, Galgaguta, Acsa, Püspökhatvan, Galgagyörk, Galgamácsa, Aszód, Bag, Hévízgyörk, Galgahévíz, Tura, Boldog, Jászfényszaru) alakultak ki.

A talált leletek ellenére máig sok a tisztázatlan kérdés a terület középkori topográfiáját illetőleg, hiszen ebben az időben három Györknek nevezett helység is létezett (a mai Hévízgyörk, Vámosgyörk, Galgagyörk). A 14. és a 15. századból származnak az első olyan írásos emlékek, amelyek már utalnak a falu nevére (Gyerk), de az első pontos említés egy 1565-ből származó adóösszeírás-töredéken olvasható: itt szerepel a Hewyzgeork megnevezés. A területet ekkoriban – egymás után – több család is birtokolta: a Fornak és Pohárnok család után a Rozgonyiak, de megemlíthetjük a Bornemisszákat is.

A 16. század második felében elég hosszú ideig nincsenek források a településről, ami arra utal, hogy a falu rövid időre elnéptelenedett, vagy drasztikusan lecsökkent a lakosság. A folyamat a tizenöt éves háború után fordult meg. A település az 1700-as években a bujáki, és részben a hatvani uradalom része lett, hogy igen gyorsan betagozódjon a helyi hatalmasság, a Grassalkovich család birtokaiba. Ekkoriban Hévízgyörkre is Nógrád megyéből érkeztek betelepülők.

Hévízgyörk az én szívemhez is hozzánőtt, még ha nem is éltem a faluban. Aszódi lakosként ugyanis gyakran jártam itt: sokat kirándultunk, kerékpároztunk a környéken, pl. a Györki tóhoz, amely jó helyet biztosít horgászásra, pihenésre.

A falu életében a vallás is fontos szerepet játszik. Ma három felekezet hívei négy templomot használnak, amely közül három műemlék.

A falu fő nevezetességét jól kitáblázták, de a helyiek is szívesen útba igazítanak. A templomkapu kulcsát a szomszédtól kérhetitek el. Amúgy könnyen odatalálhatunk a falu címerében is megjelenő Öregtemplomhoz, hiszen a füves domb tetején álló épület fehéren virító homlokzatát messziről fel lehet ismerni. A romantikus hatást növeli a gondozott – gyümölcsfákkal, szőlőtőkékkel tarkított – templomkert. Mi a szüret utáni időszakban látogattuk meg a helyet, de a hangulat mindig garantált.

A kápolna nagyságú templom román kori, amelyen gótikus átépítések is történtek. Például ilyenek a sekrestye ma már nem látható csúcsíves ablakai, amelyek létezéséről Arányi Lajos kutatástörténetéből tudhatunk. Ő készítette a műemléki leírást és az alaprajzot is a templomhoz. Itt lent a sekrestye falazatának az egyik részletét láthatjátok.

Az épület első írásos emléke 1472-ből származik, ekkor a templomot még Szent Péternek szentelték. Később, egy másik feljegyzésben a 4 forintos, Szent Márton adójának nevezett egyházi adó már a templom mai védőszentjének nevére utal.

Az 1600-as években a reformátusok birtokolták a helyet, amely 1662 és 1666 között lett újra a katolikusoké. Ezt követően a lakók egyházi tizedét már a katolikus egyház szedte. 1675-ben a Pongrácz-féle térkép már templomos helynek jelöli Hévízgyörköt.

A törökök uralma alatt a település elnéptelenedett, így a templomot se tartották karban. A teteje megrongálódott, de a torony megmaradt. Az 1700-as évektől egy kövekből épült, szögletes tornyú, sekrestyével bővített templom állt itt. Bag leányegyházaként a templomot 1733-ban helyreállították, és 1746-tól hivatalosan is Szent Márton a védőszentje. 1771-ben egy villámcsapás okozott károkat, és ekkor hiába hozták rendbe Grassalkovich Antal özvegye, Klobusiczky Teréz segítségével, a későbbi karbantartásával viszont már nem törődtek. A 18. és 19. század során a templomot folyamatosan használták, de a romló állapota miatt már egy új templom építésére volt szükség. Az új épület az 1930-as évekre készült el, így ekkor az Öregtemplom elveszítette funkcióját. 1945-ben bombatalálat is érte, így az 1958-as írásokban már romtemplomként említik, ahol romos falakról, sisak nélküli toronyról, illetve a romos oromfalú szentélyről írnak.

A lakosok, a plébánia, a régészek, kutatók nem hagyhatták, hogy a templom teljesen eltűnjön, így 1985-ben új korszak indult a templom életben. A Szent Márton Alapítvány emblémájával ellátott táblán olvashatunk a templom restaurálásról. A felújítás legfőbb szellemi irányítója és gondozója Pálos Frigyes prépost, plébános volt. A felújítási projekt lelkes segítője volt Holnapy Dénes és Pongrácz Attila ifjú építész jelölt, illetve az aszódi Petőfi Múzeum igazgatója, dr. Asztalos István. Az igazgató Tari Edit régészt kérte fel a kutatáshoz, feltáráshoz. Két ács szakiparos vállalta az ácsmunka kivitelezést: édesapám Kiss Viktor, és Balázs Vendel. Az asztalosmester Hartmann Ferenc volt. Két iparművész – Félegyházi Károly, Ozsváry Csaba – készítette az ötvös és kovács munkákat. Nem utolsó sorban a falu lakói is segítettek az építési munkálatok alatt. A felújítás 1988-ig tartott, az épületet november 13-án, a Szent Márton napját követő vasárnap szentelték fel.

A munkálatok során sok lelet került elő, hiszen a templom körül feltárták a temetőket és a templom megmaradt részeit is. A föld mélyén 26 középkori szarmata temetkezőhelyet találtak, ezek közül csak hat maradt meg teljesen. A sírokban csontokat, szerszámokat, kerámia tárgyakat, ékszereket, ruhadíszeket, üveggyöngyöket és még sorolhatnánk mi mindent találtak. Egy kemencét is felfedeztek a templom épületén belül, ami egy rendkívüli középkori ritkaság, hiszen a kemencét jellegzetesen nem templomban építettek. Nagy valószínűséggel ebben a miséhez szükséges kenyeret, ostyát sütötték.

A templom keletelt, de hossztengelye északra négy fokot eltér a csillagászati kelettől. Ahogy Velemér kapcsán is említettük, a keletelés nem a pontos kelet-nyugat irányt jelentette, hanem az építészek abból indultak ki, hogy a védőszent ünnepén hol kelt fel a nap. Ez pedig az év során mindig változik. Az egyhajós, kváderkövekből és téglából emelt épület nyugati homlokzata a kettős hódfarkú cserépfedésű templomtoronnyal kezdődik, melynek csúcsán a kettős bronz kereszt egy vörösréz toronycsúcson látható. További kettős kereszteket a hajó és a szentély tetőgerincén helyeztek el. A torony négyzet alakú és felfelé keskenyedik. A tornyon eleinte kosáríves záródású, zsalugáteres ablakok voltak, amelyeket három keskeny nyílászáróra cseréltek. A falak közel egy méter vastagak. A kétszárnyú bejárati ajtót kőkeret szegélyezi, de déli oldalról is megközelíthetjük a templom belsejét. Itt az ajtót egy míves és négyszögletű, Szent Mártont ábrázoló bronzrelief díszíti. A feltáráskor talált gótikus támpilléreket részlegesen befalazták a templom falába.

Az épület belseje tizenhét méter hosszú, hét és fél méter széles. A karzat fából készült és a szintén fából ácsolt lépcsőn fel lehet menni a toronyfülkébe. A falak fehérek és vakoltak, régebben freskók díszítették. A szentélynél a török korból származó freskótöredékeket sikerült megmenteni.

A szentélyben egy barokk oltár alapozásának a maradványait is felfedezték az újjáépítés során. A ma látható tömboltár a maga egyszerűségében illik a templomhoz. A dongaboltozatú szentély alacsonyabb és kisebb a hajónál, innen egy félköríves kőkeretes román stílusú ajtón keresztül jutunk be a szabálytalan négyszög alaprajzú sekrestyébe, ahonnan egy feljáró vezet a szószékre. A sekrestye oldalát és a torony sarkait támpillérek alkotják. A falak itt már csak 50 cm vastagok.

A szentély egyik fali mélyedésében fedeztük fel a mise kellékeit.

A fény három, kőkeretes, osztás nélküli, rézsűs ablakon szűrődik be.

A szószéktől balra, a falon láthatjuk egy egyszerű keretben a Szent Mártont bemutató restaurált oltárképet. A keret oromzatán fából készült, festett, 48 cm magas szobrok állnak. Az alakok Jézus Krisztust, Szent Erzsébetet és Alexandriai Szent Katalint ábrázolják, illetve a képkeretre még megfaragták a gipsszel borított, festett fából készült 70 cm magas Szent István és Szent László alakját is. Mindegyik szobor barokk és az 1700-as évekből származnak. A szentély felé haladva felfedeztük a restaurált rózsaszín homokkőből készült, 16-17. századi keresztelő medencét, amely fölött aranyozott, háromkarú gyertyatartó látható. E fölött találtuk a faragott, festett, népi hagyományokat idéző, szintén barokk Pietát. A templomhajóban egyszerű, ácsolt padokon ülhetnek a hívők és a látogatók. Ma is tartanak itt esküvőket, ünnepi alkalmakkor pedig szentmiséket.

Szeretjük az olyan templomokat, amelyeknek érdekes múltja van. Ezek közül különösen a szívünkhöz nőttek az Árpád-kori templomok, amelyek felfedezését fontosnak tartjuk. Aki további információkra kíváncsi a hévízgyörki Öregtemplom kapcsán, annak ajánljuk A hévizgyörki középkori templom. Szerk.: Asztalos István. Aszód, Petőfi Múzeum, 1989. kiadványt, amely az aszódi Múzeumi Füzetek sorozat 39. száma.

Amúgy, aki beolvassa a kerítésre kihelyezett QR kódot, az a templom történetéről helyben is kap információkat.

A templomról készült további képeket itt találjátok.