Minden 2022 márciusában, Rómában kezdődött. Balázs pár zakkant tanítványa kirándulni szeretett volna, Balázs is lelkesedett az ötletért, így párban elmentünk velük. Nagy buli volt, hamar megtaláltuk a hangot a csapattal, szokás szerint lejártuk a lábunkat, finomakat ettünk, mázlink volt az időjárással és a hazatérés után a „kölkök” gyakorlatilag maguktól akartak folytatást. Tanulmányi kirándulás esetén a részünket teljesen saját zsebből kell fizetni (a Hallgatói Önkormányzatnál csak a hallgatók pályázhatnak, a kísérő tanár, aki tolmács, szervező stb. megtisztelve érezheti magát, hogy saját pénzén "gardedámozza" az egyetemi ifjúságot), mi a bölcsész fizetésünkkel igencsak előre tervezünk, hosszas spórolás után valósítjuk meg világbejáró projektjeinket, így egy már korábban is tervezett utat tudtunk felajánlani, amihez csatlakozhattak a srácok. Szerencsére volt kedvük Palermóhoz.
A pályáztatás kacifántosra sikeredett, de végül a hallgatóság szállás- és útiköltségét jórészt fedezte a HÖK. A szállásadó is ügyeskedett a foglalásnál, de ezt a magunk előnyére tudtuk változtatni, mert pont annyival kellett kevesebbet fizetnünk, amennyivel kompenzáltuk az akkoriban igencsak megroggyant forint okozta átváltási veszteséget. Természetesen most is elhangzottak hajmeresztő kérdések arra vonatkozólag, hogy miket lehet vinni a repülőn poggyászként (az egyik delikvens hajvasalója Róma után végül Palermóba is eljutott), ami miatt Róma után már csak nevettünk. Hiába, csípjük a csapatot, ők a kedvenc „zakkantjaink”.
Eljött a nagy nap. Ezúttal nem kellett rohanni a repülőtéren, a biztonsági ellenőrzésnél és a kapunál minden rendben volt, az ivóflaskák feltöltése is simán ment, és a legfontosabb, hogy senkit se akartak megmotozni (ezekre mind sor került a római út során). Szicília magasságában már kiguvadt szemmel vizslattuk a szigetet, erre senkit sem engedtek leszállni. Hozzánk közel történt az incidens, így mi ketten értettük az intézkedés okát, a többiek pedig Messengeren megkapták az infót: egy hatökör dohányozni akart a repülőgép mosdójában, így miatta a repülőtéri rendőrséget kellett várnunk. A hivatalos formaságok után végre Punta Raisi kifutópályáját koptathattuk, ahonnan buszok vittek a terminálhoz. Természetesen vagy három busszal érkezett a 13 fő, hiszen mindenki máshol ült, így máskor szállt le a gépről. A repülőtéren hamar megtaláltuk a vonatot, sikerült a Trenit appon megvenni a jegyet (hiába, a vérprofik bandája!), felszálltunk, és az olasz viszonyokhoz képest meglepően pontosan érkeztünk meg a Palazzo Reale–Orleans megállóba. Innen pár száz méterre, a Székesegyház mögött volt a szállás, amit villámgyorsan belaktunk. A PMO Guest House a Via Gioeni 19 szám alatt található, jó a környék, habár egyik este jó kis csetepatét hallattunk a földszinti lakók között: jó dél-olaszországi hangulatban ordibáltak, természetesen az összes környező erkélyről a műsort bámulták/bámultuk, de a pár plusz decibel okozta halláskárosodáson és a vigyorgáson kívül más következménye nem lett a dolognak. Vasárnap este végül volt még egy kiadós rohanás, mert majdnem a tengerpartig elmentünk, hogy nyitvatartó boltot találjunk, de ezt a láblejárást már megszokhatta a csapat, és most legalább nem a hírhedt római macskaköveken kellett haladni. A fenti fotókon láthatók jellegzetes utcaképek. A jobb oldali tér a Quattro Canti, Palermo szíve.
Hétfőn első programként megtekintettük a Normannok Palotáját, benne a királyi lakosztályokat, illetve a kápolnát. A jegyvásárlás során bunkó és pofátlan alakokkal volt dolgunk: minden hivatalos – és olasz nyelvű – igazolás ellenére a történész hallgató egyetemista csapatot középiskolás tanulmányi kirándulók csoportjaként kezelték, így a teljes ingyenesség helyett mindenkiről legomboltak egy jó eurót. Amikor Balázs megjegyezte, hogy azért esetleg alkalmazhatnák a saját honlapjukon szereplő tarifákat, illetve újságíró is van közöttünk, aki mindezt megírja, csak arra tellett tőlük, hogy mi csak ne fenyegessük őket. Ezen incidens ellenére mindenkit úgy kellett felmosni, a látottak magukért beszéltek, és természetesen az ökörködés is elkezdődött, hiszen sikerült beazonosítani a Cappella Palatina mozaikjain párat a kirándulók közül. Aznap végül a székesegyház és a San Cataldo templom után egy kiadós vásárlásra kerítettünk sort, amikor természetesen cannolót és facsart narancslevet is üzemi mennyiségben fogyasztottunk. A végpont a Teatro Massimo (Olaszország legnagyobb, Európa harmadik legnagyobb operája, lásd fent), illetve a bíróság (a racionalista építészet egyik fontos példája, lásd lent) környéke volt.
Kedden hajnalok hajnalán keltünk és elbattyogtunk a központi pályaudvarra, ahol felszálltunk a legelső agrigentói vonatra. Ott elsétáltunk a buszpályaudvarra, megvettük a helyi és a helyközi jegyeket, illetve az amúgy hihetetlenül pontos helyi busszal lecsurogtunk a Templomok Völgyéhez. Ekkor majdnem elhagytunk pár srácot, akik hozzászoktak az olaszos lazasághoz, és csak az utolsó pillanatban szálltak fel a buszra, de ennyi izgalom mindenkinek kell. A templomromoknál természetesen volt portréfotózás, csoportképkészítés, csak úgy izzottak a fényképezőgépek (lásd lent). Ekkor jött a kérdés: hol együnk? Végre kijutottunk a hozzánk legközelebbi kapunk és elindultunk felfelé, a múzeum irányába. Igazából távolabbra igyekeztünk, de itt is volt bár, ahol mindenki örömére le lehetett ülni és jól be lehetett tárazni tápanyagból. Ebéd után visszamentünk a buszmegállóhoz, ami a busztársaság által kipreparált Google térképen természetesen nem ott volt, ahol ténylegesen megállt a Realmontébe igyekvő járat. Mi meg futhattunk a busz után. A buszsofőr olyan aranyos volt, hogy a realmontei megálló előtt, még a parton letett minket, ahonnan végül a tengerparton kellett végigsétálni, hogy eljussunk a Töröklépcsőhöz. Ide már két magyar hölgy is követett minket, plusz egy menő bolhafészek, aki gyakorlatilag diktálta nekünk a tempót. A Töröklépcsőnél volt, aki bement a vízbe (készült elég kompromittáló fotó), de volt, aki csak napozott. Végül szinte mindenki feljutott a sziklaperemre, ahol együtt vártuk meg a naplementét. Itt is voltak kalandok, mert velünk mindig történik valami. A lényeges és publikus információ: mindenki túlélte: :D Végül egy hetekkel korábban Whatsappon lebeszélt taxis szállított minket vissza az agrigentói vasútállomásra, ahol meg az ételautomata akart kifogni rajtunk. Természetesen a nap megtette a hatását, a fél csapat végigaludta az utat Palermóig, majd félzombi üzemmódban visszatámolyogtunk a szállásra. Kemény, de gyönyörű nap volt!
Szerdán picit később keltünk, majd a reggeli után elbattyogtunk a Piazza Indipendenzára, ahol az „Indipendenza – Palazzo Reale” nevű és 912 kódú megállóban szálltunk fel a Monrealéba tartó 389-es körjáratra, amire még hétfőn vettük meg a jegyet (a buszon ugyanis drágább). Odafelé egy szardellás dobozban utaztunk, visszafelé már levegősebb volt a járgány. A székesegyházról már egy korábbi, mozaikos posztunkban is áradoztunk, így ez kötelező programnak számított. A belső tér és a tetőterasz megtekintése után ebédeltünk, majd szabad program következett. Páran velünk megnézték a kerengőt (ahol Balázs örömére magyar hadifoglyokat is őriztek az első világháború során), mások vásároltak. A kerengő kapcsán jó tanács, hogy itt mindenhova lehet jegyet venni, a székesegyháznál viszont csak az utóbbira, de a kerengőbe nem, vagyis aki csak egyszer akar jegyet vásárolni, az a kerengőnél költekezzen. A tetőterasz pénztára pedig bent a templomban, az egyik torony lábánál található. Visszafelé megálltunk a „Calatafimi–Pindemonte” megállónál és elsétáltunk a kapucinus katakombákhoz. Sokkoló élmény volt! A halál a maga pőre valóságában!
Csütörtök volt az utolsó teljes napunk. Volt piacozás (éljen a Vucciria, lásd fent), felmásztunk pár kilátó teraszra (a Santa Caterina templom teraszára, illetve a Santissimo Salvatore kupolájához), szokás szerint nagyon jókat ettünk (mi például a Santa Caterina cukrászda kézműves pisztáciás cassata tortáját is kipróbáltuk: mennyei, mindenkinek ajánljuk), és természetesen volt bőven kultúrprogram. A nap végére már búcsú hangulat uralkodott el rajtunk, hiszen nagyon megkedveltük Palermót!
Végül pénteken reggeli után indultunk haza: először gyalog a Palazzo Reale–Orleans vasútállomásig, utána vonattal a Punta Raisi-i Falcone és Borsellino repülőtérig, majd a Ryanair járatával Ferihegyre. A földet érés annyira kiábrándító volt! Mindig jó érzés hazajönni, de a napfényes Palermo után, ahol éjfélkor is pizsamában partiztunk a tetőteraszon (fent látható a kilátás innen a székesegyházra napkeltekor), napközben pedig 26-28 fok melegben barnultunk le a szabadtéri programokon, Budapesten egy összefüggő szürke felhőréteg fogadott. Maga a depresszió! Ennek örömére a hazatérés után kb. két órával le is foglaltuk a következő utunkat karácsony utánra: Athénba. Erről viszont majd később számolunk be. ;)
Ezen szubjektív élménybeszámolóhoz természetesen majd részletes fotós mellékletek társulnak amelyeket ide is belinkelünk:
Itt található a poszt az agrigentói Templomok Völgyéről.
Itt a Töröklépcsőről.
Itt Monrealéről.
Itt a palermói San Domenico templomról, benne Tüköry Lajos sírjáról.
Itt a Normannok palotájáról.
Itt a Székesegyházról.
Itt a San Cataldo templomról.
Itt a Martorana templomról.
Itt a Santa Caterina kolostor együtteséről.
Itt a Palazzo Mirtóról.
Itt pedig a Palazzo Abatellisről.
