Minden gyerek hallott Oroszlánszívű Richárdról. Mindannyian
olvastuk, vagy legalább láttuk Robin Hood történetét. Az
iskolában tanultunk a Magna Chartáról és Földnélküli Jánosról.
Az viszont már kevésbé valószínű, hogy János és Richárd,
ezen ismert királyi testvérpár szüleivel, a Plantagenet dinasztia
alapítóival is találkoztak olvasóink, pedig ők voltak az igazi
személyiségek, és nem a civakodó, esetenként hibát-hibára
halmozó gyerekeik. A Fontevraud apátság róluk szól, ugyanis ez
az ő temetkezési helyük.
II. Henrik Anjou hercegeként, és az angol trón potenciális
örököseként született. Eme nagyra hivatott ifjú nemcsak a
középkori Anglia egyik meghatározó uralkodójává vált, hanem
egy birodalmat hozott létre, amit Anjou-birodalomnak is nevezünk.
Henrik ugyanis feleségül vette Aquitániai Eleonórát, ezt a
temperamentumos asszonyt, aki a mai Franciaország délnyugati részét
hozta hozományként a házasságba. A korszak egyik leggazdagabb és
legbefolyásosabb nőalakja nemcsak gyerekeket szült, hanem fontos
politikai és kulturális döntéseket hozott. Az előbbiek közé
tartozott a fiai támogatása, amikor rendre fellázadtak apjuk ellen, illetve az utóbbiak egyike volt a családi nyughelynek
szánt apátság támogatása. Fontevraud Anjou tartományban található,
amelynek ekkoriban az angol király volt az ura, így cseppet sem
meglepő, hogy II. Henrik támogatta az ötletet, miszerint ősei
földjén temessék el. Az persze már nem szerepelt a tervekben,
hogy II. Henrik Chinon várában halt meg, miután a fiai vereséget
mértek rá, és szinte alig maradt valaki mellette, aki részt vett a
temetésén. A sors fintora, hogy az apját legyőző Richárd is a
mai Franciaország területén halt meg, miután egy ostrom során
eltalálta egy nyílvessző. Jánost csak azért nem lehetett a
családi sírboltba temetni, mert halálakor már elvesztette a
franciaországi családi családi birtokokat, és furán jött volna
ki, ha az angol uralkodót az ellenséges francia
uralkodó egyik apátságában temetik el.
Fontevraud történetében tehát az első aranykor jó 100 évig
tartott: az apátságot 1101-ben alapították, a század közepén már a Plantagenetek támogatását élvezte, Aquitániaia Eleonóra
1204-ben halt meg az apátságban, jó 10 évre rá pedig János
elveszítette mind Normandiát, mind Anjou-t. Mondjuk már a 12.
század végén se lehetett minden rendben, ugyanis Flandriai Matild
apátnő (1189–1194) az apátság mérhetetlen szegénységére
panaszkodott. A lassú hanyatlást a 100 éves háború gyorsította
fel, és a 15. század közepén már alig laktak benne. 1457-ben,
vagyis az utolsó utáni pillanatban az aktuális apátnő reformot
hirdetett, amihez a királyi áldást is megszerezte. Ezzel kezdetét vette
az újabb aranykor, amely a 18. század végéig tartott. Korábban
is szokás volt, hogy az uralkodó család egyes lánytagjai az
apátságban tartózkodjanak, vagy akár az apátnői tisztséget is
betöltsék, de sohase volt túl szoros a kapcsolat az uralkodóval.
XIV. Lajos uralkodása idejére mindez megváltozott: 1670-ben a
királyi szerető, Madame de Montespan testvére került az apátság
élére, aki nagyon szoros kapcsolatot ápolt az udvarral. Ez a
következő apátnők alatt se változott, ugyanis 1738-ban XV. Lajos
négy lányát is az apátságba küldték, hogy itt nevelkedjenek.
A dicsőség hirtelen ért véget, mivel a francia forradalom alatt a
birtokokat is elveszítette a rend, majd ez utóbbit is feloszlatták.
Hamarosan az apácák helyét a foglyok vették át, ugyanis
Clairvaux-hoz és Mont Saint-Michel-hez hasonlóan a Fontevraud
apátságból is börtön lett, sőt, Clairvaux után ez lett az
ország legkeményebb fegyháza. Ezen persze nem változtatott, hogy
az épületet 1840-ben felvették a műemlékek országos jegyzékébe.
A kultúra szó szerint 1963-ban vette újra pártfogásába a
helyet, ugyanis a francia Kulturális Minisztérium tulajdonába
került az ingatlan. A helyreállítási munkálatok egészen 1985-ig
elhúzódtak, igaz a templomon egészen 2006-ig dolgoztak.
Ahogy a korábbi nászutas beszámolónkban jeleztük, az Isteni
Gondviselés kísérte utunkat, amikor meglátogattuk az apátságot.
Az útjelző tábláknak köszönhetően Chinon után szinte rögtön
kikapcsoltuk a navit, mivel már nem volt rá szükségünk. Gyorsan
megtaláltuk az apátsággal szemben található telken kialakított
parkolót, és villámgyorsan beszereztük a jegyünket. Sajnos a
konyhát éppen restaurálták, így ezt csak kívülről
tekinthettük meg, de minden más tárva nyitva állt.
Megcsodáltuk a templom kapuját, majd amikor beljebb kerültünk le
is szakadt az ég.
Az apátsági templomot Miasszonyunknak szentelték, és a munkálatok
kezdetét követően kevesebb, mint 20 éven belül fel is
szentelték. Az épület jellegzetes példája az úgynevezett
Plantagenet-gótikának: az ívek már a magasba törnek, de a falak
még tömzsiek, és relatíve kevés a fény. Itt minden impozáns: a
belmagasság eléri a 23 métert, és a főhajót négy darab 10
méter átmérőjű kupola fedi. Eredendően a falak nem voltak
fehérek: a szentély környékén megmaradtak kisebb freskó
részletek. Ezek egyike Tolouse-i VII. Rajmundot, Oroszlánszívű
Richárd unokaöccsét ábrázolja, akit szintén a templomba
temettek, igaz a sírja nem maradt fenn. A templom igazi
látványossága viszont Oroszlánszívű Richárd, II. Henrik angol
király és Aquitániai Eleonóra, illetve Angoulême-i Izabella,
vagyis Richárd szüleinek, és sógornőjének a síremléke.
Eleonóra síremléke lett a kedvencünk: még a halálában is a
könyvet bújta. A testekből sajnos semmi sem maradt meg, ugyanis a
Francia Forradalom során feldúlták a sírokat.
Apropó, a bal oldalhajóból le lehetett menni az altemplomba, ahol
nagyon érdekes volt látni a korábbi korszakokról tanúskodó
épület töredékeket.
Ekkor még javában esett az eső, majd amikor kiértünk a nagy
kerengőbe nemhogy elállt a zivatar, de az ég is egész
kék lett. A mostani kerengő a 16. századból származik, ugyanis a
déli galériát 1519-ben, a másik hármat pedig 1548-ban
átépítették. A falak menti beugrókban és a padló borításán
is gyakori az L B monogram: ez Louise de Bourbonra, az egyik apátnőre
utal, aki elrendelte egyrészt a kerengő, másrészt a káptalan
terem újjáépítését.
Az utóbbiban a festmények Thomas Pot nevéhez fűződnek, és a
Passiót, illetve Szűz Mária mennybevitelét ábrázolják. Szépek, de a
nem megfelelő felhasználás miatt kissé kopottak. A káptalanterem
ugyanis a börtön érában sokáig kamra volt, és amikor egy
konyhát is kialakítottak itt, akkor a nedvesség csak tovább
rontott a festmények állapotán.
A káptalanteremben leginkább a faragványok tetszettek. A portál
fenséges, és a szomszédos ívek is gyönyörűek!
Mi ezt követően megtekintettük a refektóriumot (lásd lent),
illetve egy női sorsokkal foglalkozó kiállítást. Ez nagyon tetszett,
ugyanis az oktatás, hétköznapi élet, családban betöltött
szerep mellett olyan témákat is felölelt, mint például a divat.
Sőt, még a korban használt parfümök illatát is rekonstruálták.
A kolostor valóban alkalmas terepnek bizonyult ennek a témának a
feldolgozásához, hiszen az apátnők nemcsak jelentős családok sarjai
voltak, hanem a 17–18. században egyenesen a királyi udvarral is
kapcsolatban álltak, vagyis ráláttak a világi életre, hanem hatottak is erre.
A kiállítás után tovább barangoltunk a kolostor területén, és
betévedtünk egy kisebb kápolnába. A kiírás alapján
megtudtuk, hogy ez a Szent Benedek kápolna, amelyet az ispotály
látogatói számára tartottak fenn. Ez az épület is a 12.
századból származik, román stílusú, viszont Louise de Bourbon
apátnő utasítására leválasztották a felső részét, hogy ezt
is az apátnői lakosztályhoz csatolhassák. A lenti képen látható
is, ahogy „lyukas” a mennyezet. Amúgy a börtön érában a
kápolnában sörfőzde működött.
Ezt követően tovább nézelődtünk, bekukkantottunk a cellákba,
megcsodáltuk kívülről a 12. századi konyhát (lásd jobbra
fent), és eljutottunk a Szent Lázár priorátusig. Ebben ma egy
étterem és egy szálloda működik, viszont mi úgy gondoltuk, hogy
inkább kívül szeretnénk enni, vagyis így, a bejárható útvonal
végén búcsút mondtunk a kolostornak. Csodálatos egy hely,
gyönyörű látnivalókkal, vagyis aki erre jár, mindenképpen
látogassa meg, mert megéri.
Itt találtok további képeket a templomról.
Itt a kolostorról.
Itt pedig a környező házakról.
