Az eddigi posztjainkban bemutatott venetói villák mind a Brenta partján épültek, pontosabban annak Padova és Velence közötti, igencsak szabályozott szakasza mentén. Mind közel találhatók Velencéhez, hajóval megközelíthetőek, de szárazföldön találhatóak, így kissé különbözik az itteni időjárás a lagúnák fülledt meleg éghajlatától.
Más venetói villákat is bemutatunk a későbbiekben, egyeseket szöveges, másokat csupán fényképes poszttal, de a Brentának ezen a végső szakaszánál csak három villa látogatható, így egyfajta összegzésként, illetve a legnagyobb bemutatása érdekében mindenképpen egy írásos posztot terveztünk. Jöjjön tehát pár információ és érdekesség a Villa Pisaniról.
Valószínűleg senkit se fog meglepni az az információ, hogy Stra település a Brenta mentén található. Igazából ez egy a sok közül, amelyek ma már gyakorlatilag összenőttek. Régóta lakják, neve a rajta keresztülhaladó útra utal. Amikor a Velencei Köztársaság, gomba módra épültek itt a nyaralók, hiszen ideális a klímája és jó helyen található. A Pisanik kettőt is építtettek, amelyek mind fennmaradtak, de csak egyet lehet látogatni. Ez utóbbi építése meglehetősen későn, valamikor 1720 után kezdődött és a munkálatok 1756-ban fejeződtek be. Igazából már a 16. században is állt itt egy épület, egy kisebb villa, amelyet „csak” gyökeresen átépítettek 1720-at követően. Palladio stílusát követték, a ritmikus homlokzat is ezeket a mintákat követi.
A látogatás során a parkot és a palotát külön-külön, és együtt is meg lehet tekinteni. Mi mindkettőt megnéztük, és a hagyományos látogatás sorrendjétől eltérően a parkkal kezdtünk, így azt még relatíve „hűs” viszonyok között tekinthettük meg. A Pisanik nem spóroltak, a korabeli európai uralkodóházakkal versengtek, egy egy késői „Versailles utánzatként” épült, és a korszakban nem egyedül, hiszen nagyjából ekkor kezdődtek Nápoly mellett a casertai palota munkálatai. Mondjuk volt is értelme versengeni, hiszen 1735 és 1741 között pont egy Pisani, pontosabban Alvise Pisani ült a velencei dózsék trónusán.
A korabeli szokásoknak megfelelően a park egy franca stílusú kert, amelyet egy óriási medence ural. A medence csak 1911-ben épült egy tudományos kísérlet keretében, de annyira jól sikerült, hogy állandósították. Ebben a park egyik végén található kis pavilon, illetve maga a palota is tükröződik. Igazából a pavilon csak nagynak látszik, de nem az. :)
Persze találunk labirintust (ez a COVID helyet miatt jelenleg nem látogatható, és még a Pisanik alakíttatták ki 1721-ben), szökőkutakat (lásd fent). Van télikert, vagyis Orangerie, és a parkban rengeteg szobrot láthatunk. Ezek jórészt mitológiai témákat elevenítek fel, de a barokk során különösen népszerű „groteszk” témája is előkerül (lásd lent).
Plusz a főkertész háza is különleges, mert egyben mulatozás helyszíne. A csigalépcsőn fel lehetett menni a teraszra, ahol zenés esteket rendeztek. Nyáron kifejezetten kellemes lehetett.
A park után bementünk a belső udvarra, majd felmentünk a lépcsőn és felfedeztük a nemesi lakosztályokat. Eredetileg 114 szobája volt az épületnek, ugyanis Alvise Pisani a Velencei Köztársaság 114. dózséja volt. Ma már ezek száma 168, vagyis volt mit megnéznünk.
A palota a Velencei Köztársaság bukását követően uralkodói rezidencia lett. Először Napóleon aludt itt, igaz csak pár éjszakát. Az ágya persze fennmaradt.
Huzamosabb ideig tartózkodott itt a mostohafia, Eugène de Beauharnais, vagyis az itáliai alkirály. Eugène hivatalosan Milánóban és a szomszédos monzai Villa Realéban székelt, de a család gyakran megfordult a Villa Pisaniban is. Igaz ez utóbbi 1807 júliusától már nem a Pisanik birtoka volt, ugyanis a család eladta Napóleonnak, aki a francia korona birtokai közé sorolta, és használatba adta át a mostohafiának. A korszakot nem sok barokk belső élte túl, ezek közül kiemelkedik a Bacchus diadalának terme, amelyet 1770 körül Jacopo Guarana festett ki.
A másik gyöngyszer a bálterem, amelynek a mennyezetét Giambattista Tiepolo festett ki 1761 és 1732 között.
A Pisani család allegóriája olyannyira élethű, hogy a megrendelő, Luigi Pisani családtagjait is felismerhetjük.
Másik nagy kedvencünk a kínai szoba. Itt a Pisanik spóroltak, és nem bútorokkal, porcelánokkal, hanem kínai stílusú tárgyakat ábrázoló freskókkal adták meg a hangulatot.
Miután a játékadósságok miatt csődbe ment Pisanik eladták a birtokot, hét éven keresztül zajlottak a munkálatok. A villa belseje ekkor kapta az empire stílusú díszítéseit, és a parkot is jelentősen átalakították. Ráadásul az akkori mindennapi élet nyomait is fellelhetjük. Eugène jól nősült, felesége a bajor király lánya volt, gyerekeik pedig szinte mind koronás főkkel házasodtak. Korábban persze gyerekek voltak, és a teljes északi szárnyat a négy gyerek lakta a dadákkal, meg a szolgáikkal. A legnagyobb lány, Joséphine két szobát is kapott az anyja lakosztály mellett (őbelőle később svéd királyné lett). A fenti képen látható bölcső is a családé volt. Ágost, a később portugál királyi férj, illetve Amália, I. Péter brazil császár második felesége biztosan használta. A kis faló pedig eredetileg az istállóban várta a gyerekeket.
Szintén az intim szféra részét képezte a lenti fürdőszoba.
A család hivatalos lakosztályaiban is sok érdekesség maradt fenn. Ilyen például az ebédlő, ahol a velencei hivatalnokok képei néznek le a falról, de az asztalon a napóleoni korszakból származó étkészletet csodálhatjuk meg.
Eugène dolgozószobája is fennmaradt, a cseresznyefából készített bútorzat eredeti. Persze ez a helység más miatt is emlékezetes, ugyanis 1934. június 14–16-án itt találkozott először Mussolini és Hitler. A palota akkor már igen romos állapotban volt, így a látogatás kedvéért restaurálták.
Ez az elhanyagolás a 19. századi felemás viszonyoknak volt a következménye. 1814-ben például a Habsburgok királyi rezidenciaként tartották meg, és újrahasznosították a Beauharnais korszak kellékeit. Mint például ezt a hordozható széket (balra lent), amelyről leszedték a korábbi címert, és rárakták a sajátjukat. Egy Habsburg se lakott itt, fontos személyek átmeneti szállásaként használták. Megfordult itt IV. Károly spanyol király, Habsburg Mária Lujza (Napóleon felesége), I. Sándor orosz cár, és II. Ferdinánd nápolyi király. 1866-ban viszont az olasz hadsereg vezérkara használta, és egy éjszakát II. Viktor Emánuel olasz király is eltöltött itt a szeretőjével, későbbi morgantikus feleségével a szép Rosinával. Ezt az éjszakát is őrzi egy hálószoba, illetve jobbra lent egy ruha rekonstrukció, amelynek az eredetijét Rosina hordta (jobbra lent).
1866-ban Veneto tartománnyal együtt ezt a villát is megszerezte az olasz állam, de olyannyira nem használták, hogy a Savoiák 1868-ban visszaadták állami kézbe, mivel már nem számított királyi rezidenciának, majd 1882-ben már a venetói emlékművekkel foglalkozó tartományi hivatal kezelésébe adták, amelynek amúgy se volt elég pénze, így nem sokat tudott költeni az akkor már Villa Reale néven emlegetett épületre. A folyosók és a termek így évtizedekre kiürültek.
Az elvadult kertet és a néhol már egyenesen romos villát örökítette meg Gabriele D'Annunzio a Fuoco (Tűz) című regényében. 1909-bena padovai egyetem kapta meg a földszinti szobákat és a kertet, hogy vízügyi kísérleteket végezzenek, az 1920-as években pedig már a padovai egyetem diákszállásaként hasznosították. 1934-ben a Mussolini-Hitler találkozó előtt gyors helyreállításba kezdtek, majd a második világháború után megállíthatatlanul romlott az ingatlan állaga. Egészen az 1980-as évekig kellett várni, hogy komolyan foglalkozzanak ezzel a csodával, viszont az akkor elkezdett restaurálást követően már nagyon figyelnek mindenre, és mind a park, mind a villa várja a látogatókat.
Nekünk nem ez a kedvencünk, de tagadhatatlan, hogy ez az egyik legimpozánsabb venetói villa. Télen nagyon hideg, hiszen nyári rezidenciának készült, így nem is lehet kifűteni, tavasztól őszig viszont csodálatos, és a park is pompázatos. Melegen ajánljuk a látogatását.
Itt találhatók még fotók a parkról.
Itt pedig a villáról.
A korábban már említett Villa Foscari La Macontenta fotói itt találhatóak.
Itt pedig a Villa Widmannról készített fényképek láthatóak.
