Nincs
olyan hely, amelyet valamilyen formában ne érintettek volna az
emberi történelem folyamatos háborúi. Az itáliai félsziget
városai csak nagyon rövid ideig, a Római Köztársaság
fénykorától Aurelianus császár uralkodásáig maradtak falak
nélkül, majd egészen a 19. század végéig valamilyen formában
mindig fenntartották a védműveket. Van, ahol ezeket folyamatosan
korszerűsítették, máshol megmaradt egy korábbi állapot.
Cittadella
területe már a bronzkor óta lakott: 1990-ben tárták fel az
akkori helység maradványait. A város mai szerkezete viszont a
középkorban alakult ki, ugyanis a mostani települést 1220-ban
alapította Padova. Ez egy előretolt helyőrség volt, ugyanis a
trevisóiak által emelt Castelfranco ellen emelték. Cittadella
eltért a konkurens településtől: ez nem csak egy erőd volt,
hanem egy új város, amelyet a környező terület közigazgatási
székhelyeként is hasznosítottak. Padova és birtokai 1406-ban
kerültek velencei uralom alá, ekkor Cittadella is követte az
anyaváros sorsát. A velencei uralom alatt végre beköszöntött a
béke, és a helyiek elkezdtek a középkori falakon kívül is
építkezni: korábban a falakon kívül senki sem szavatolta a
biztonságukat. Habár 1797-ben a campoformiói béke felszámolta a
Velencei Köztársaságot, Cittadellának ebből csak a közigazgatási
ide-oda csatolások problémája okozott nehézséget.
A
falakat már a velencei uralom alatt elkezdte felszámolni a
lakosság, ugyanis szépen elhordták a földből készült belső
támasztékot, ami 1774-ben egy jelentősebb szakasz leomlásához
vezetett. Habár ekkorra már jócskán eljárt az idő a városi
falak felett, a lakosok bizalma nem lehetett feltétlen, így a
leomlott szakaszt azonnal kijavították. A stabilitást viszont
továbbra se biztosították, így a támaszték elhordása miatt
1785-ben egy újabb szakaszon omlott össze a védmű. Ezeket a romló
szakaszokat végül mindig helyreállították, így ami ránk
maradt, az lényegében egy teljes fal, amely azon kevés európai
középkori védművek egyike, aminek a tetején ma is végig lehet
menni.
A
falat négy kapu töri meg, amelyek az égtájakat követik: Padova,
Vicenza, Bassano del Grappa és Treviso felé vezet innen út, így a
vonatkozó kapuk is ezekről az irányokról kapták a nevüket. A
falakat nem alapozták alá, csupán egy földből készült töltésen
nyugszanak. Ez nem igazán okozott gondot, ugyanis eredetileg sokkal
szélesebb volt az árok, amely körülvette a falakat, és régen is
víz nehezítette ezen az átkelést. Ma a falak sugara 1461 méter,
vastagságuk 2,1 méter, ami 80 cm-re csökken legfelül, és
általában 14 méter a magasságuk, habár a négy kaputorony a 30
métert is eléri. Ezeken felül van még 12 darab négyszögletes
6×4×22 méteres nagyobb, illetve 16 db. 6×3×15 méteres kisebb
torony. Ma az északi, vagyis a bassanói kapunál lehet bejutni a
falakra, és ha nem szeretnénk végigmenni az egészen, akkor a
déli, vagyis a padovai kapunál is ki lehet jönni. A két nagy
kapuban kiállítás is van, amely részben a régészeti feltárás
leleteit mutatja be, illetve a település középkori életének
katonai aspektusaival foglalkozik. Ezek jórészt a város
történetének padovai időszakát, és az akkori háborúskodást
mutatják be. Az 1300-as években ugyanis többször is
megostromolták a települést, és volt, amikor el is foglalták. A
falak jelenkori helyreállítása és látogathatóvá tétele
1992-ben kezdődött, a múzeumot is ekkor alakították ki.
A
városban megtalálunk mindenféle érdekességet. Ha a bassanói
kapu felől közelítjük meg a városközpontot, akkor a
buszpályaudvarnak is helyet adó első terecske sarkán egy
modernista épületet találunk. El se lehet téveszteni, stílusa
jellegzetes: ez volt a fasiszta párt helyi székháza.
Nem
sokkal később kiérünk a főtérre, ahol a székesegyház és a
városi színház mellett például a helyi lakosok városvédő
szervezetének a székházát is megtaláljuk. Érdemes különben
kihasználni a főútvonalak mellett szinte végig fennmaradt árkádok
nyújtotta védett gyalogos útvonalat, ugyanis a hangulathoz néhol
régi freskók is társulnak.
A
székesegyház szép, de elég késői, mivel a mai formáját az
1913-ban átadott homlokzat kivételével 1776–1826 között nyerte
el. A környező kápolnák viszont nagyon szép középkori freskó
részleteket is rejtenek.
Az
Isonzó expressz utasai viszont nem csak a fenti szépségekért,
hanem a város határában található temető miatt látogatták meg
a települést. Az első világháború után ugyanis elkezdték
felszámolni a Piave-menti temetőket, és az 1940-es évek
exhumálásainak köszönhetően ez lett az egyik legnagyobb
gyűjtőtemető, ahol a Monarchia 21 478 elhunyt katonája
nyugszik. Van közöttük mindenféle nemzetiségű: 662 osztrák,
2 638 magyar, 787 jugoszláv, 1 016 lengyel, 437 román, 24
orosz és 394 szlovák. Ezen felül 1 695 személy nemzetiség
ismeretlen, és egy körülbelül 10 000 fős tömegsír is van.
A szlovákok jórészt a csehszlovák légió halottai.
A
temető délnyugati sarkában található bódéban általában
fellelhető egy helyi szakember, aki tud segíteni a temető
nyilvántartás megtekintésében is.
Itt
találtok további fotókat a falakról.
Itt
vannak még képek a városról.
Itt
pedig a temetőről.
