A tervezett város nem újdonság, különösen nem Olaszországban.
Már a rómaiak is tudták, hogyan kell várost alapítani, akik
természetesen megfelelő ismeretekre tehettek szert a görögök és
az etruszkok példájából okulva. A modern kori Olaszországban
viszont főleg a fasizmust emlegetik, amikor városalapításokról
van szó (lásd Littoria/Latina, vagy Sabaudia esetét). A helyzet
természetesen ennél sokkal összetettebb, hiszen a 19. században
is alapítottak új településeket (például Crespi d'Addát, vagy
Montevecchiót), viszont ezek főleg gazdasági célból, egy
iparvidék munkásai számára jöttek létre. A fasizmus bukása
után is alapítottak új településeket: ilyen például az 1968-as
belicei földrengés után ex novo felépített Gibellina városa.
Természetesen a természeti katasztrófákat követő
városalapítások számát bőségesen felülmúlja az üzemi
alapítású új negyedek száma (például Torviscosa vagy
Metanopoli). Egy város(rész)alapítás viszont mindenképpen kilóg
a sorból, ugyanis az EUR-t eredetileg kulturális célból
építették. A római városrész eredeti neve E42 lett volna,
hiszen az 1942-es világkiállítás színhelyéül szánták, majd
ebből lett az Esposizione Universale di Roma [Római
Világkiállítás], tehát EUR, és végül az Európa, amit szinte
senki se használ. Hosszútávon, az expó után pedig ide kívánták
kiköltöztetni a minisztériumokat, de végül a terv nem teljesen
úgy valósult meg, ahogy eredetileg akarták.
1935-ben Róma kormányzója (a fasizmus alatt Rómának nem
választott polgármestere, hanem kinevezett kormányzója volt)
javasolta Mussolininek, hogy nevezze Rómát az 1942-es
világkiállításra, amely arra is lehetőséget adott volna, hogy a
Római menetelés 20. évfordulóját a nemzetközi figyelem
központjában ünnepeljék meg. Mussolininek tetszett az ötlet, és
a megfelelő előkészítések, kisajátítások, illetve felmérések
után 1937. április 26-án kezdetét is vette az új negyed építése.
A kor ismert építészeit kérték fel, és a klasszikus római
urbanisztikai elveket kombinálták az olasz racionalizmussal.
Az olasz gazdaság viszont nem birkózott meg azzal a hatalmas
feladattal, amit Mussolini elvárt tőle, így a második világháború
során a munkálatok 1942-re leálltak. Ekkorra csupán pár épület
készült el, mint például a hivatali épület (amely most is az
EUR Rt. hivatalának ad otthont), vagy az ezzel szomszédos étterem,
ahol a kiállítás fogadásait akarták megrendezni.
Az építkezés nem kizárólag állami eszközökkel történt. A
Római Civilizáció Múzeuma például a FIAT cég megrendelésére
készült, amely sokáig az épület tulajdonosa is volt. Ez is
mutatja, hogy az épületek felhasználása összetett volt: az expó
után a FIAT pavilonját eleve múzeumi célból kívánták
hasznosítani.
Hasonló funkcióváltásra került sor a mostani Olasz Központi
Levéltár tömbje esetében is. Ezt eredetileg a Fegyveres Erők
épületének szánták, majd még a tervezési fázisban az olasz
gazdasági sikereket bemutató pavilont csináltak belőle. A második
világháború alatti leállásig csak az alapokat ásták ki, hogy
majd minimális módosítással az 1950-es évek végén felépítsék
az Olasz Központi Levéltár számára, amely azóta is itt működik.
Az épületeket, illetve ezek torzóit megviselték a második
világháború harcai is. 1943-ban megsérült az építés alatt
álló Szent Péter és Pál bazilika, illetve 1943. szeptember 10-én
itt is összecsaptak az olasz és német csapatok. A templom építése
az 1950-es években folytatódott, amikor rádöbbentek a hatóságok,
hogy a felhalmozott építőanyag jelentős része szőrén-szálán
eltűnt. Ez lett a sorsa pár műtárgynak is: a kibombázott
lakosok, akik szükségszállásként használták az EUR épületeit,
például eltüzelték Amerigo Tot egyik fából készült,
375×164×10 cm-es féldomborművét, de erre a sorsra jutottak a
légvédelmi óvóhely fa padjai is.
A negyed meglehetősen foghíjas állapotban volt, amikor az 1950-es
években újra elkezdtek foglalkozni vele, és némileg átértelmezve
ugyan, de végül is a sport és a kultúra fellegváraként
befejezték az 1960-as római olimpiára.
A két legismertebb épülete a fent is említett bazilika, amelyet a
negyed legmagasabb pontján emeltek, így Róma különböző
pontjairól látszódik (lásd fent), illetve a négyszögletes
Colosseum (lásd lent, az utca végén), avagy az Olasz Civilizáció palotája. A
templom természetesen nem Mussolini mauzóleuma, ahogy eredetileg
tervezték, a „római sajtházat” (a sok becenév egyike) pedig
2028-ig a Fendi divatcég bérli, ami azért is jó hír, mert a
befejezésétől kezdve többet állt üresen, mint amennyit valaha
is használták valamire.
A Kongresszusi Palota (lásd fent, az utca végén), amelyet majdnem teljesen
befejeztek a második világháború során, meglehetősen sok és
változatos eseménynek volt a tanúja. Az 1960-as római olimpia
alatt itt rendezték a vívók viadalait, de előtte például 1956.
december 8–14. között itt ülésezett az Olasz Kommunista Párt
8. kongresszusa, amely az 1956-os forradalom elítélése mellett
foglalt állást. 2002-től pedig minden év decemberében az egyik
fontos olasz könyvfesztiválnak ad otthont.
A néprajzi múzeumot befogató épület is elkészült 1942-re, és
az előterében látható többek között Amerigo Tot „A folklór
jellegzetes elemei” című márványból készített féldomborműve,
illetve a kolonnád két oldalát díszíti Enrico Prampolini
„Korporációk” és Fortunato Depero „Szakmák és Művészetek”
(lásd balra) című mozaikja. Egyszerűsítés lenne, ha a sok díszítést a
fasiszta rezsim megrendelőinek művészeti igényére vezetnénk
vissza. A Közmunkaügyi Minisztérium egyik 1935-ös (1935. február
9-ei 3790/129. sz.) és 1937-es (1937. április 29-ei Div. V, 4182.
sz.) körözvénye után ugyanis az úgynevezett Bottai-fél törvény
(1942. május 11-ei 839. sz. tc.) kötelezően előírta a
középületek esetében, hogy a költségek minimum 2%-át külső
dekorációra költsék. Ez nem vonatkozott az 1 millió – oktatási
épület esetében 500 ezer – líra alatti költségvetésből
emelt, illetve a „technikai-ipari” célú épületekre, viszont
szentesített egy olyan gyakorlatot, amit az új, 1949-es művészeti
törvény (1949. július 9-ei 717. sz. tc.) is fenntartott. A
rendelkezések célja pedig a művészet pártolása volt, bármiféle
politikai berendezkedéstől függetlenül. A fasizmus fennállása
során eltervezett mozaikokat tehát újabb és újabb kültéri
műtárgyak követték, így ebben sem figyelhető meg törés az EUR
1942 előtti és utáni épületei terén.
Az utcák elnevezése természetesen megváltozott. A Birodalom útja
ma a Cristoforo Colombo sugárút névre hallgat, és a még
Mussolini által megrendelt, de csak 1959-re befejezett Guglielmo
Marconi obeliszk se a Birodalom téren, hanem a Marconi téren áll.
A negyed a római tömegközlekedés fejlődését is elősegítette.
Az első római metróvonal ugyanis eredetileg ezért épült, hogy
összekösse a tulajdonképpeni várossal az expó területét: ez a
mai B vonal déli szakasza. Az expón belülre is terveztek egy
kisvasutat, aminek a 19 km hosszú alagútrendszere máig létezik,
és a különféle hivatalok összekötésére szolgált volna,
viszont ma már csak a tűzoltók és a vízvezetékek karbantartói
használják. Mussolini egy bunkert is terveztetett, amely megépült,
és egy ideje szó volt arról, hogy látogathatóvá teszik. Ki
tudja. Az EUR néhol kissé rideg, de monumentális, és a maga
módján szép. Aki teheti nézze meg. Az itteni múzeumok éppen
általános karbantartáson esnek át, és 2020-ra ígérik az újbóli
megnyitásukat. Ha akkor mentek, akkor pedig mindenképpen
látogassatok el a Római Civilizáció Múzeumába!
Az expó tervezett alaprajzát innen töltöttük le.
Az EUR 1953-as állapotát ábrázoló fénykép innen származik
Itt pedig további képeket találtok a városrészről.
