A Lateráni Keresztelő Szent János bazilika

Római kalandunk beszámolói messze nem értek véget, így a következő blog bejegyzésünkben is az Örök Város egyik kiemelkedő nevezetességéről olvashattok.

Róma a pápa székhelye, így nagyon szoros a kapcsolata a katolikus vallással, tehát a városban rengeteg egyházi épülettel találkozhatunk. A több mint 900 templom közül, az előző írásunkban – Borromini építész kapcsán – már említett Lateráni Keresztelő Szent János főszékesegyház (Basilica di San Giovanni in Laterano) a római egyházmegye központja. A négy római pápai bazilika közül ez a legrangosabb (a másik a három a San Pietro in Vaticano, a San Paolo Fuori le Mura és a Santa Maria Maggiore).

A történelmi városközpont peremén található székesegyház az egyik legrégebbi és legnagyobb egyházi épület, ami hiába vetekszik a Szent Péter bazilikával, a tömeges turista áradat elkerüli, így szerintünk még meghittebb is. A templomok "szülő anyjának" is nevezik, hiszen az egyházi hierarchia figyelembevételével a lateráni még a Sz. Péter bazilikánál is fontosabb. Nem véletlen, hogy a pápák megválasztását követően egészen az avignoni fogságig a koronázásra mindig a lateráni bazilikában került sor (már amikor a pápát Rómában választották meg).

Róma ezen a részén hagyományosan patrícius villák álltak, a terület neve a Lateráni patrícius családról tanúskodik, amely birtoka volt, mielőtt Néró császár elkobozta volna tőlük. Itt állt Marcus Aurelius császár lovasszobra is, amit most a Capitoleumon láthatunk. Nagy Konstantin császár uralkodása alatt Faustina, a császár felesége a pápának adományozta, hogy ez legyen a rezidenciája, Konstantin pedig itt akarta felépíteni az első keresztény bazilikát (313-318). Mondjuk nem ez a legrégibb építmény, ami ránk maradt, ugyanis a bazilika mellett, a négyszög alakú San Giovanni in Laterano terén láthatjuk IV. Thotmesz fáraó egyiptomi obeliszkjét, amelyet 357-ben szállítottak Rómába és a Circus Maximusban állt. A pápa 1588-ban állíttatta fel a mai helyére.

A Konstantin-féle templomból nem sok maradt, hiszen ez az évek során sokszor leégett, kifosztották, de többször megújult. A mai bazilika a 14. századból származik, az épületet később bővítették, renoválták. Az utolsó simításokat a 19. században végezték el rajta.

A környező pápai rezidencia állapota az avignoni fogság során annyira leromlott, hogy a római visszatérés után a pápák inkább a Vatikán dombra költöztek. A régi rezidenciából így csak kisebb töredékek maradtak fenn. Ilyen a Scala Santa. Eredetileg ez a pápai palota díszlépcsője volt, ami a pápai magánkápolnához vezetett. A középső lépcsőt a 15. században meglehetősen fantáziadúsan Pontius Pilátus jeruzsálemi helytartói palotájának lépcsőjével azonosították, amin Jézus is végigment. A lépcsőt állítólag Konstantinus anyja, Szent Heléna hozatta Rómába, de csak 845 óta áll mai helyén. A lépcső 28 fokát faburkolat borítja, a bennük levő kristállyal fedett lyukak Krisztus vércseppjeinek helyét jelképezik. A mellette lévő két oldalsó barokk lépcsőn viszont rendesen is fel lehet jutni a „Sancta Sanctorum”-hoz, vagyis a pápák magánkápolnájához. A Jeruzsálemből származó ereklyék között itt őrzik a Lukács evangelista által festett Krisztus-képet is. Sajnos csak rácson keresztül csodálhattuk meg a szép cosmata stílusú mozaikpadlót. A Scala Santához a tér felőli oldalon nagy exedra csatlakozik. Ferdinando Fuga építész itt helyezte el 1743-ban az egykori pápai palota 1733-ban lebontott fogadótermét díszítő 6. századi mozaikot. Ez mondjuk szállítás közben darabokra tört, így csak egy másolatot látunk. A képnek igazából csak ikonográfiai jelentősége van.

A bazilikát övező terület mai formáját V. Sixtus pápa urbanisztikai rendezési koncepciójának köszönhetjük: a pápa Domenico Fontana építész közreműködésével jelölte ki azt a hálós útszerkezetet, ami összeköti a belváros főbb pontjait, mint pl. a lateráni és a S. Maria Maggiore bazilikát, majd ez utóbbit a Trinità dei Montival (tévesen fogalmazva a Spanyol lépcső tetejével), illetve a S. Croce in Gerusalemme templommal. Ezen hálózat része a Via Pia, vagyis a mostani Via XX Settembre és a Via del Quirinale. A pápai rendezés részeként állíttattak fel több obeliszket is: a Sz. Péter bazilika előttit, a lateránit, a Piazza del Popolón találhatót, és a S. Maria Maggiore bazilika mögöttit. Ez a városépítészeti pezsgés annyiban befolyásolta a Lateránt, hogy az új út megnyitása miatt visszabontották, ami még maradt a pápai palotákból, és az obeliszk felé kialakításra került egy új homlokzat, amit szintén Domenico Fontanának köszönhetünk (1586). Itt van az áldások loggiája is, igaz mostanában már nem egyértelmű, hogy ez a korábbi, és a fontosabb, nem a tulajdonképpeni főhomlokzaton található.

A bazilika mögött található a keresztelő kápolna. A régebbi templomoknál teljesen normális volt, hogy ebből a célból külön épületet emeltek, hiszen a tulajdonképpeni templomba csak a megkeresztelkedés után lehetett belépést nyerni. Ezt a nyolcszögletű épületet Konstantinus emeltette az eredeti bazilika mellett egy Kr. u. 2. századi fürdőépület és 1. századi villa helyére, viszont ezt követően többször is átalakították. Többek között Borromini is dolgozott rajta 1657-ben. Erre utalnak rajta a Chigi motívumokat felvonultató frízek (VII. Sándor pápa volt Chigi, a címere tölgyfát és egy hármas halom tetején lévő csillagot tartalmaz). A mostani csupasz kinézetét 1967-ben nyerte el, amikor eltávolították róla a vakolatot. Igazából stílszerűen alakították ki a belsejét egy római nymphaeumból, hiszen eredetileg a teljes testet alámerítették a keresztvízbe, nem csak a neofita (megtért) homlokát érte a permet. A belső tér nyolc ókori piros porfíroszlopból, továbbá nyolc kisebb fehér márvány oszlopból áll. Kupolája késő barokk stílusú. A Keresztelő Jánosról elnevezett bronzkapuja még 5. századi, a János evangélistáról elnevezett kapu azonban már 12. századból származik. A mennyezet mozaikjai lenyűgöző látványt adnak. Az oldalsó kápolnahelyiségekben különítették el a férfiakat és nőket. Ezeknek a kis kápolnáknak is gazdag a díszítése, hamarosan az itteni mozaikról is fogunk írni.

Az áldások loggiájától balra található a mostani lateráni palota. Ezt Domenico Fontana tervei alapján építették 1586-89-ben nyári pápai rezidenciaként. A minta a Farnese palota volt. Volt itt kórház, levéltár, 1844-től a vatikáni gyűjtemény egy része került ide, majd 1967-től a római egyházmegye vikariátusa üzemel benne. Az 1929-es lateráni egyezmények alapján a palota, a bazilika és a bazilika mögötti terület egy része a Vatikánhoz tartozik, tehát területenkívüliséget élvez. Ezzel olyan a státusza, mint a diplomáciai külképviseleteknek: pl. a római magyar nagykövetség is magyar felségterületnek számít.

A Keresztelő Szent Jánosnak és Szent János apostolnak szentelt bazilika mostani klasszicista stílus főhomlokzata a 17. században nyerte el mai formáját Alessandro Galilei tervei alapján. Rövid lépcsősoron jutottunk el a főbejárathoz, ezen kívül még négy ajtón keresztül juthatunk a templom belsejébe. A jobb szélső a szent kapu, amit a szent évek során nyitnak meg. Az oszlopos előcsarnok fölött loggia található, amelynek középen egy timpanon van. Az építmény tetején tizenöt szobor emelkedik: Jézust, Keresztelő Szent Jánost, az evangélistákat, az egyház doktorait és szenteket formáltak meg márványból. A templom címét hirdeti a dombormű felirata: „Omnium ecclesiarum Urbis et Orbis mater et caput” (a Város és a Földkerekség minden templomának anyja és feje). A középső régi bronzkapu a Forum Romanumról, pontosabban a Curia Juliáról való, amit még a Borromini-féle felújítás keretében hoztak ide. Az 56 m széles előcsarnok bal végződésénél Nagy Konstantin császár szobra áll, jobbra pedig a lateráni palotába vezető bejáratot találjuk.

Az épületbe lépve szemünk előtt szebbnél szebb szobrokat festményeket, oltárokat láttunk. Az öthajós templombelsőt gazdagon aranyozott kazettás mennyezet fedi, amit a márványmozaikos padlón lépkedve csodáltunk. A mennyezet égszínkék és bíborvörös színei még a késő reneszánszát stílust idézik. A cosmata padlón V. Márton pápa családi címere, az oszlop ismétlődik (V. Márton a Colonna családból származott), a főhajó mennyezete pedig 1562–68 között készült. VI. Pál pápa restauráltatta, így került ide az ő címere is. A Borromini-féle átalakítás során ide is íves boltozatot tervezett az építész, de ebből végül nem lett semmi, és csak a kettő-kettő szélső hajó mennyezetét alakították át. A főhajó 130 méter hosszú, eredetileg a hajókat oszlopok választották el. Ezt változtatta meg Borromini, amikor a középső hajót az apostolok szobrait befogadó fülkékkel töltötte ki. A 12 apostol 4 méteres szobrait már később, 1704 és 1718 között csinálták, ezek különböző szobrászok kezeit dicsérik. Az itt is felbukkanó Pamphili címermotívumok (olajágat tartó galamb, liliomok) ne tévesszenek meg: hiába adta X. Ince (eredeti nevén Giovanni Battista Pamphili) a megbízatást Borromininek, a szobrokat már a pápa unokaöccse, Benedetto Pamphili bíboros, a templom esperese rendelte.

A fő- és kereszthajók alkotta térben emelkedik a nagy gótikus márvány tabernákulum, amelyben Péter és Pál apostolok koponyáit helyezték el. Ez Arnolfo di Cambio építész hatását tükrözi, és V. Orbán pápa megbízásából Giovanni di Stefano készítette 1367-ben. Az alatta található pápai oltárnál csak a pápa misézhet. Ez az 1851-es restaurálás utáni állapotot mutatja.

A főoltár előtti térben V. Márton pápa sírját találjuk.

Az apszis mozaikjai csak ránézésre eredetiek: Jacopo Torriti 1291-es alkotását 1884–86 között helyzeték ide, és erősen újragondolták. A boltozat és a négyzeti tér közé eső, gyönyörűen díszített kórus átalakításával és díszítésével eredetileg Piranesit bízták meg, de az ő tervei nem valósultak meg. A boltív tetején a Megváltó óriási portréja látható az angyalokkal, alatta egy magaslaton kiemelkedő nagy drágakövekkel díszített kereszt és a jelképes „Új Jeruzsálem”, a négy evangéliumot szimbolizáló folyóval. A folyóparton szarvasokat jelenítettek meg. A kereszt lábánál Mária áll az apostolokkal, Szent Antallal, Szent Ferenccel és a képet megrendelő IV. Miklós pápával, aki megválasztása előtt szintén ferences szerzetes volt. Az apszis csúcsíves ablakai között apostolok képei láthatók. A mellettük térdeplő két kisebb alakú ferences barát egyike a mozaikok mestere, Torriti és a másik a segédje. Krisztus alakja és a folyók virágos rétje a gyermekekkel, madarakkal a 4. század stílusát idézi.

A rengeteg pápasír közül egyik sem az eredeti helyén van: egy részüket a régi bazilikából mentették meg, de jórészt utánérzésekről van szó. A jobb oldali oldalhajó második pillérén is egy ilyen. Ezt Damkó József készítette, és annak állít emléket, hogy II. Szilveszter pápa koronát küldött Szent Istvánnak. A síremléket 1909-ben készítette a művész az akkori esztergomi érsek megrendelésére, habár a felirat régebbi.

A sírok között persze nem csak pápák és bíborosok emlékeit találjuk, hanem jellegzetesen a nevezetesebb római családok is kialakították a saját kápolnájukat. Ezeket kegytemplomként használták, és itt tartották a családi szertartásokat, legyen szó temetésről, vagy esküvőről. Ennek megfelelően a Massimo, Torlonia, és Casati kápolna mellett megtaláljuk a bazilika legszebb kápolnáját is: a Cappella Corsinit. Ez XII. Kelemen pápa megbízásából készült Galilei tervei alapján. Falait színes márványokkal borították és a pápa itt található síremléke egy ókori porfír kád, amelyet Agrippa termáiból hozattak.

Már a főbejárat felé tartva a jobb első oldalhajó első pillérén egy Giottónak tulajdonított freskó részlet látható. Ez egykor az áldás-loggiát díszítette, és VIII. Bonifác pápát ábrázolja, amint éppen kihirdeti az első szent évet 1300-ban. VIII. Bonifác használta elsőnek a „Szt. Péter helytartója” helyett „Krisztus földi helytartója” címet, és ő kezdte kialakítani a triregnumot, vagyis a tiarát. Ez a pápai korona, ami VI. Pál pápa óta már csak a szimbólumok között létezik. VIII. Bonifácot adta hozzá a második koronát a korábbi püspöki süveghez, amivel a pápák égi és földi hatalmát szimbolizálta. A tiara harmadik koronáját XII. Benedeknek köszönhetjük, aki 1342-ben ezzel az egyetemes Egyház feletti uralmát akarta kifejezni. Visszatérve Giotto freskójához, ez egy vajmi szánalmas maradvány abból a freskóciklusból, amit a mester VIII. Bonifác megrendelésére készített. Ez a részlet azért maradt meg, ugyanis 1586-ban, amikor Domenico Fontana lebontotta a régi homlokzatot, akkor a freskó ezen részét leszakította, majd két évszázadig a bazilikában tárolták. Csak az 1700-as években került mostani helyére, amikor VIII. Bonifác családja, a Caetanik a pillérre helyeztették. Sokáig Giotto mesterének, Cimabuénak tulajdonították, csak később vált bizonyossá, hogy hogy vagy a mester keze munkája, vagy legalábbis a műhelyében készült.

Ezt követően sem kell még kimenni, ugyanis a bal kereszthajóból lehet kijutni a templomhoz tartozó gyönyörű 13. századi kolostorkerthez, amelyet faragott és csavart cosmata-berakásos oszlopok ékesítenek.

A templomról írt élménybeszámolónkat egy legendával, a lateráni izzadó kő legendájával zárnánk. A néphit szerint ugyanis a bazilikában a II. Szilveszter pápa sírját borító márvány izzad, és ha meghal egy pápa, akkor a csontok is zörögnek. A legenda szerint a pápa eladta az ördögnek a lelkét a világi sikerek érdekében (II. Szilveszter pápa fiatal korában az akkor arab kézen lévő ibériai területeken is tanult, erre vezethető vissza a történet, miszerint eladta a lelkét a sátánnak. Az is igaz, hogy tudományos érdemei is voltak.). II. Szilveszter tehát állítólag megkérdezte a sátánt, hogy meddig fog tartani a dicsősége, mire azt a választ kapta, hogy addig, amíg be nem teszi a lábát Jeruzsálembe. A pápa meg is nyugodott, de a legenda szerint amikor belépett a lateráni bazilika közelében található Jeruzsálemi Szent Kereszt bazilikába, akkor az ördög eljött érte és a pápa meghalt.

A pápa halála előtt végrendeletében azt kérte, hogy oda temessék, ahova a lovak viszik. A lovak bevitték a testét a lateráni bazilikába, és ahol izzadva megálltak, ott van II. Szilveszter pápa sírja.

Elég csacska történet, ami több sebből végzik, de legalább más oldalról is megismertük azt a pápát, akinek a tevékenysége a magyar államiság létrejöttéhez is köthető.

Mi tehát főleg olyan turistáknak ajánljuk a bazilikát, akik a csendesebb, de annál csodálatos templomokat szeretnék megnézni. Ilyenből több is van az Örök Városból. Ráadásul ezeken a helyeken a sorban állás és a tülekedés kihagyásával veszhetünk el a lenyűgöző mozaikokban.

Reméljük még nem nem unjátok Rómát, ugyanis hamarosan következik a folytatás a mozaikokkal…

A képeket nagy felbontásban itt láthatod.

Bernini és Borromini – a barokk Róma géniuszai

Római kalandunk előtt ráhangolódás céljából elolvastuk Peter Prange: A bazilika hercegnője című regényét. Magunk se gondoltuk volna, hogy egy regény, a valós és fiktív részletekkel ennyire jól be tudja mutatni a 17. század Rómáját, illetve a kor azon két nagyszerű művészének életét, rivalizálását, akikről ez a blogbejegyzés is szól. Olvasás közben, majd később a római utcákon sétálva visszarepültünk az időben...

Giovanni Lorenzo Bernini és Francesco Borromini kortárs volt, mégis eltérő stílusú, személyiségű művészekké váltak. A római barokk eme meghatározó személyiségeinek rengeteg szobrot, épületet köszönhetünk, rivalizálásuk pedig meghatározta a város építészeti fejlődését.

Bernini 1598. december 7-én született Nápolyban, családja 1605-ben költözött Rómába. Apja taníttatta, és a fiatal Bernini alkotásai már ekkor kitűntek, ami érett tudásra vallott. Scipione Cafarrelli-Borgese kardinális igen korán szárnyai alá vette: ekkor készült szobraiban már a természetesség és a mozgalmasság dominált. Szerette alkalmazni a kicsavart mozdulatokat, a szabálytalan, bonyolult testtartásokat, az elszánt arckifejezéseket.

Bernini igen jó kapcsolatot ápolt Maffeo Barberini bíborossal is, aki már VIII. Orbán pápa néven Bernini egyik legfontosabb megbízójává vált, és uralkodása alatt Bernini Róma egyik legtekintélyesebb művésze lett. Bernini ezt meg is hálálta, és az építészetben is maradandót alkotott. Fontos kihangsúlyozni, hogy a pápai megbízások, és a bíborosi kollégium tagjainak pártfogása mindkét művész munkásságát meghatározta.

A másik zseniális alkotó, Borromini, eredetileg Castelli néven Ticino kantonban, Bissonéban látta meg a napvilágot 1599. szeptember 25-én. Édesapja példáját követve a kőfaragó mesterséget tanulta ki Milánóban, majd 1619-ben Rómába költözött, ahol Carlo Maderno műhelyében kezdett el dolgozni. A Szent Péter-székesegyház, a Palazzo Barberini és a Sant' Andrea della Valle templom építésében segédkezett, díszítő elemeket, tervrajzokat készített. Madernót halála után Bernini követte, akivel Borromini ezt követően együtt dolgozott. Életük, munkásságuk ekkor kapcsolódott össze, de a különböző nézeteik miatt később már külön utakon tevékenykedtek.

Bernininek bohémabb, Borromininek inkább melankolikus természete volt. Bernini az építészetben és a szobrászatban is kiemelkedett, ezzel ellentétben Borromini „csak” az építészetben alkotott nagyokat. Bernini a hagyományokat folytatta, fejlesztette, míg Borromini szakított a múlttal.

Római utunk alatt a következő alkotásaik nyerték el legjobban a tetszésünket, amiket mindenképpen érdemes megnézni.

Az Apolló és Dafné című márványszobrot Bernini huszonévesen készítette a Borghese család megrendelésére. Ez volt az utolsó a Borghese családnak készített alkotások közül, ma is nagy népszerűségnek örvend, és a többi alkotása (Dávid, Perszéfóné elrablása, Aeneas) mellett ezt is a Galleria Borghesében találják az érdeklődők. Bernini nem egyedül dolgozott, ugyanis a virtuóz részek, mint például a falevelek és a gyökerek megmunkálásakor egyik segédje, Giuliano Finelli működött közre. A szobor azt a pillanatot örökíti meg, amikor Apolló már majdnem elkapta az előle menekülő najádot, Dafnét, akit az utolsó pillanatban az istenek babérfává változtattak. Dafné volt Apolló első szerelme, és ezt követően a babér lett Apolló legkedvesebb fája. Bernini a témát Ovidius Metamorfózisaiból vette, Daphné menekülése és átváltozása a tisztaságot szimbolizálja. Bernini úgy alkotta meg a művet, hogy a néző egyidejűleg látja Apolló és Dafné reakcióját, ami érzelmileg is hat a szemlélőre, hiszen ez egyszerre fejezi ki az üldözés, a segélykérés és az átalakulás szimbolikáját. A testhelyzetek, az érintés mind dinamikát kölcsönöznek az alkotásnak, amely mintha életre kelne. Számunkra ez a nagy kedvenc.

Bernini 1629-től, Carlo Maderno halálát követően lett a Szent Péter-bazilika fő építésze. Borromini ekkor, mint segéd vett részt az építkezésen. Együtt készítették el a kupola alatt található a 20 méter magas, aranyozott, csavart oszlopokon álló baldachint. Ez egy csapatmunka gyümölcse, így a két művészen túl olyan neveket is meg kell említeni a készítők között, mint Stefano Maderno (Carlo Maderno rokona, egyik legismertebb szobra Sz. Cecília testét ábrázolja a katakombákban lévő sírja felnyitásakor), Francois Duquesnoy (édesapja készítette a Brüsszel jelképévé váló pisilő fiút), Giuliano Finelli (vele már találkoztunk Apolló és Dafné szobra kapcsán), Luigi Bernini (Bernini testvére és számos alkotásában társa). A csavart oszlopokat a régi Sz. Péter bazilikából megmentett darabokról mintázták, amelyeket viszont a jeruzsálemi templomban használt darabok ihlettek. A baldachin tetejét és a rajta található szobrokat Borromini rajzolta: az alkalmazott íves megoldással a szerkezet könnyítését akarta elérni. A figyelmes turista az oszlopok talapzatánál érdekes dolgokat talál. Itt az avatatlan szemlélő csak a Barberini címer méhecskéit veszi észre, de ha figyelmesen megvizsgáljuk a címerek felső részét, akkor Sz. Péter kulcsai alatt egy szülő nő arcára bukkanunk, amint ez változik a vajúdás különböző szakaszaiban. Az utolsónál már az újszülött arca látható. A címerek alján található fura motívum pedig a női nemi szerv változását mutatja a szülés különböző fázisaiban. Nem ismert pontosan mit akart ezzel szimbolizálni Bernini. Lehetett egy fricska egy nem engedélyezett házasság miatt, vagy arra is utalhatott, hogy nem 9 hónapig, hanem 9 évig húzódott a baldachin készítése, illetve a pápa nehézségekkel teli, de eredményeket produkáló uralkodására is célozhatott. Mivel a baldachin képe közismert, mi így inkább az egyik fejről közöltünk fotót.

A Bernini és a Borromini közötti összhang, ami a baldachin kapcsán még felhőtlen volt, hamarosan megromlott, és pont a Sz. Péter bazilika kapcsán produkálta kettőjük legnagyobb konfliktusát: a Bernini által tervezett harangtornyokat pont Borromini szakmai véleménye alapján romboltatta le X. Ince pápa. Bernini viszont nem csak a ma már lebontott harangtornyokkal foglalkozott. A templom befejezése után ugyanis ki kellett alakítani az előtte lévő teret is a hívek számára, hogy jobban láthassák a körmeneteket. Fontos szempont volt, hogy a pápa is látható legyen a tér minden pontjáról, és az előirányzat szerint ennek be kellett tudni fogadnia 100 ezer embert. A Michelangelo Buonarrotti által tervezett kupolát a Carlo Maderno-féle homlokzat teljes egészében takarta. Bernini az ellipszis alakú térrel (amelyet körként érzékelünk), a felállított szökőkutakkal, valamint a tér oldalán található kolonnádokkal vonta el a figyelmet erről a hibáról. A főhomlokzat előtti, trapéz alakú tér (Piazza Retta) szolgált arra, hogy az emberek figyelmét a kupolára irányítsa. Ezeknek az építészeti bravúroknak köszönhetően a bazilika kupolája messziről is jól látható, és a tér felé sétálva először számunkra is kisebbnek látszik a tér.

A több, mint másfél évszázadig tartó építkezés 1667-ben fejeződött be. Ez a kolonnád és a tér kialakítása mellett a bazilika közvetlen környezetét is érintette, aminek része a Vatikán palotájához vezető Scala Regia: ez a lépcső a Vatikán ünnepi bejárata. Bernini ezen 1663 és 1666 között dolgozott. A helyszín viszonylag szűk, meredek sáv a templom és a palota között, amelyet szabálytalanul egymásba nyúló falak határolnak. Bernini színházi barokk elemeket használt, hogy a szinteket emelje. A Vatikánhoz vezető lépcső (lásd lent jobbra) cső formájú boltíves oszlopot alkot, amely szükségszerűen szűk lesz a látószög végén, ami perspektivikusan torzítja a távolságot. Bernini a lépcső végén, már a bazilika előterének magasságában Nagy Konstantin római császár lovas szobrát helyezte el.

A Chigi pápa, VII. Sándor nem csak a Sz. Péter tér rendezésével bízta meg Berninit, többek között a síremlékét is tőle rendelte meg (lásd fent jobbra). Ezt Bernini 1678-ban készítette el, és a szicíliai jáspisból készült ajtó egy részét elrejtő csodálatos drapérián komponálta meg a szobrokat. A négy szobor a pápa által gyakorolt erényeket ábrázolja, viszont a magasztosságot a szövet alól felbukkanó halál töri meg: a pápa nyugodt imádkozó arcával ellentétben áll az elmúlás csontváza, amely aranyozott bronzból készült. A szobrok fekete fehér színűek a gyász jegyeként. Bernini az Igazság szobrát eredetileg meztelenre tervezte, de ezt a pápa kifogásolta, így ő is ruhát kapott.

A Scala Regiánál használthoz hasonló optikai illúziót alkalmazott Borromini 1653-ban a Spada Palota kertjében található perspektivikus kolonnádnál. A palotát Spada bíborosról nevezték el, és néhány perces sétára található Róma híres piacától, a Campo dei Fioritól. A külső homlokzat impozáns barokk szobrai vonzzák magukra a tekintetet, de a stukkós díszítések a belső udvaron is folytatódnak. A palota pár termében egy képtár kapott helyet, de itt nem ez a legszebb, hanem az, amit Borromini alkotott. Az építész az optikai csalást alkalmazva olyan perspektívát hozott létre, amelynek hatására a 9 méter hosszú folyosó 30 méter hosszúnak látszik, és a végén levő szobor embernagyságúnak tűnik, miközben alig több, mint fél méter. (A kolonnád hétfőn, szerdán és pénteken délután 15 órától 17 óráig látogatható, szombaton pedig délelőtt 10 órától 12-ig). A palota többi része is nagyon szép, de állami hivatalként működik, így csak különleges engedéllyel látogatható.

Persze ne rohanjunk ennyire előre, ugyanis a két művész útja már jóval korábban, a Szent Péter bazilika építése után szétvált, és rivalizálásuk egyre csak nőtt.

Borromininek a San Carlo alle Quattro Fontane templom volt az első független munkája. Feladata közé tartozott a kolostor, a templom belső terének és a szomszédos épületek felújítása, ami 1634-től 1637-ig tartott, a homlokzatot viszont csak az élete végén tudta befejezni. Borromininek ügyesen kellett gazdálkodnia a térrel, ugyanis a telek olyan pici, hogy elfér a Sz. Péter bazilika egyik kupolát tartó pillérjében. A reneszánsz stílust teljesen mellőzve, a templom alaprajza két rombuszt alkotó, egyenlő oldalú háromszögből képzett gyémánt alakú kompozícióra épül. A sarkoknál tágas fülkéket alakított ki, ami egy hullámzó, ovális teret eredményezett. Az épület ovális, kazettás kupoláját egy izgalmas párkányzat és faoszlopok tartják. A kupola vezeti a látogatót a belső tér egyetlen fényforrásához, a laternához (ez egy sokszög vagy kör alakú, ablakokkal rendelkező tornyocska). Borromini az egyenes vonalak, a kerek formák helyett inkább a hullámos és az ovális vonalvezetést használta. Amikor bemegyünk a templomba, akkor a főoltártól jobbra tartva jutunk el a sekrestyéhez, illetve itt balra kanyarodva mehetünk le a kriptába. Eredetileg Borromini is ide kívánta, hogy eltemessék, de a halála ezt nem tette lehetővé.

A következő munkája Sant'Ivo alla Sapienza temploma és udvara volt, ami a római egyetem épületében található (lásd lent jobbra). A templomot szokatlan formája miatt Borromini mesterművének mondják, aminek az építésében 1640-től vett részt. A csillagokkal díszített kupola és a csiga alakú tornya igazi különlegességnek számít, amely az egekbe törő tudást szimbolizálja. A központosított alaprajzú főhajó szabályos hatszöget formál. Az épület több pápa uralkodása alatt készült: a homlokzat csillagjai és dombjai a Chigi címerre utalnak (VII. Sándor, 1655–67 között uralkodott); az udvar méhecskéi viszont a Barberini pápa, VIII. Orbán regnálására datálhatók (1623–44); itt sárkányok is vannak, amelyek a Boncompagni család címerében szerepelnek (XV. Gergely, 1621–23 között uralkodott). Ebben az a fura, hogy pont a Borrominit leginkább támogató X. Ince galambjai hiányoznak (a Pamphili címerben olajágat tartó galamb van három liliommal). Az építményben mindenesetre felfedezhető a dinamikus barokk és a racionalista geometrikus formák harmóniája.

Miközben Borromini javában dolgozott a Sant'Ivo alla Sapienza templomon, más megbízásokat is kapott. Ilyen volt a Propagnada Fide palotája (lásd fent balra). Ez a Római Kúria egyik hivatala, amely a missziókkal foglalkozik. Az épület a térnek nevet adó vatikáni spanyol nagykövetség mellett található, nem látogatható a turisták számára. A helyzet pikantériáját az adja, hogy Borromini az építkezést 1646-ban Berninitől vette át. Ez a váltás annak tulajdonítható, hogy Bernini ekkor lett persona non grata az új pápánál, aki hatalmi szóval Borrominit juttatta megfelelő megbízatásokhoz. 1646 volt az év, amikor a Sz. Péter bazilika harangtornyait is lebontották. Ebből is látszik, hogy a pápai áldás, vagy mellőzöttség szerződések felbontását is eredményezhette, így el tudjuk képzelni mennyire sürgőssé vált Bernininek, hogy újra elnyerje a pápa kegyeit.

Időközben Borromini egy másik jelentős megbízást is elnyert: a lateráni Szent János bazilika „modernizációjáról” van szó. Ez a római egyházmegye székesegyháza. A bazilika helyén már létesítése előtt is fontos épületek álltak, viszont a hatalmas, öthajós ókeresztény templom az 1600-as évekre meglehetősen rossz állapotba került. Borromini ennek a felújítására kapott megbízást X. Ince pápától. A 16 m széles, 87 m hosszú főhajó antik oszlopsorai köré pilléreket épített, és az azokban kialakított fülkékbe nagy barokk szobrokat állított. Az általa alkalmazott eljárás a Sz. Péter bazilikában már kipróbált sémát követi, csak letisztultabb formában.

A bazilika homlokzatának kialakításával később foglalkoztak, és erre a célra pályázatot írtak ki. Ennek vesztese, Ferdinando Fuga, a saját elképzelését a S. Maria Maggiore bazilika homlokzatánál valósította meg.

Ha már egyházművészetről beszélünk, Bernini munkásságában nagy szerepet kapnak az egyházi és misztikus témájú szobrok. Ilyen például a két extázis témájú műalkotása, amelyek minket is ámulatba ejtettek. Az egyik a Santa Maria della Vittoria barokk stílusú katolikus templomban található, és Szent Teréz extázisát ábrázolja, amit a megrendelő Cornaro család szobrai is színházi páholyból néznek a róluk elnevezett kápolnában. Az alkotás Szent Terézt ábrázolja, miközben várja egy szép angyal nyíldöfését, azaz Isten szeretetének megnyilvánulását. A szobor olyan könnyedségű, mintha nem is márványból készült volna. Az alkotás a barokk kor egyik legszebb kompozíciója, bár már megalkotása idején bírálatokat váltott ki a túlságosan érzékinek tartott ábrázolása miatt. Bernini Szent Terézt lehunyt szemekkel, elernyedt tagokkal ábrázolta. Testének apró rezdüléseiről ujjainak finom mozdulatai beszélnek. Félig ülő testtartása saját erejének elhagyásáról tanúskodik. A mellé lépő angyal könnyed kézmozdulata – ahogy megérinti Terézt – olyan, mintha máris lángra lobbantaná az imában elmerült apácát. Ez a lelki „égés”, a szeretettől való belső hevülést szimbolizálja.

Bernini másik hasonló témájú szobra a Boldog Ludovica Albertoni extázisa, amely a Tevere folyó jobb partján fekvő Trastevere negyedben álló San Francesco a Ripa templomban található. Az épület és a hozzá tartozó kolostor díszítése szerény, legértékesebb kincse Bernini szobra. Ez már az idős mester alkotása, aki a régi mintákat követte. Bernini a szobrot Ludovica halála után száznegyven évvel, röviddel boldoggá avatása után faragta. Az alkotás a fokozott szellemi állapotot olyan erőteljes testi tünetekkel mutatja meg, amelyek a test önkívületi állapotát jelzik. A Boldog Ludovica Albertoni halála című szobor olyan, mintha a szentéletű hölgy megengedné, hogy tanúi legyünk a haláltusájának a vörös jáspis terítővel övezett, rendezetlen ágyon. A szobor egy gesztikuláló színésznő benyomását kelti, a túlzóan realisztikus vízió azonban allegória is. Természetesen itt se mi vagyunk az egyedüli szemlélők, hiszen a puttó fejek jelzik, hogy az égiek is tanúi az eseménynek.

Bernini szobrait nem csak belső tereken csodálhattuk meg. Róma történelmi központjában sétálva a Piazza Navona téren pillanthatjuk meg a Négy folyó szökőkútját, vagyis a Fontana dei Quattro Fiumit, amit eredetileg Borromininek kellett volna elkészíteni. Több legenda főződik, ahhoz, hogy végül Bernini kapta a megbízást X. Ince pápától, mindenesetre ez fontos fordulópont Bernini karrierjében, mert ezzel a megbízatással került vissza a pápa kegyébe. Az építményen 1647 és 1650 között dolgozott és az ókori Aqua Virgo vízvezeték vizét használta fel a szökőkút működtetésére. Ennek az alapját mészkősziklák alkotják, amin a négy férfi márvány figurája a négy kontinens folyóit jelenti (Nílus, Giacomo Antonio Fancelli alkotása; Gangesz, Claude Poussin műve; Duna, Antonio Raggi szobra; Rio de la Plata, ezt pedig Francesco Baratta faragta). A Nílust jelképező alak fejét lepel fedi, mert meg akkor nem ismerték a folyó eredetét (A rossz nyelvek szerint viszont azért, mert a Borromini tervei alapján készült templomra néz. Ez azért sem igaz, mert Borromini a kérdéses szobor elkészülte után dolgozott a templomon). A Duna istene pápai szimbólumot tart, utalva arra, hogy ez a folyó van legközelebb a pápai városhoz. A Rio de la Plata istene érméken ül: ez Amerika gazdagságára utal. A Gangesz istene egy hosszú evezőt tart, ami a könnyű hajózást jelképezi. A kút közepén egy egyiptomi obeliszk emelkedik ki a szikla talpazatról, amely eredetileg Maxentius császár cirkuszában volt. A pápa címere is helyet kapott a kút szoborcsoportján: a teljes címer az obeliszk tövénél, a csőrében olajágat tartó galamb pedig az obeliszk csúcsán. Bernini a pápaság nagyságát az istenek rémült, elterült alakjával is szimbolizálta.

Bernini a folyókat ábrázoló alakok mellett állatfigurákat (oroszlán, krokodil, ló, sárkány) is megformált, ezzel utalva a kontinensek állatvilágára. A medencében kígyót és egy delfint is felfedezhetünk. Bernini a növényvilágot se hagyta ki az ábrázolások sorából, amellyel szintén az adott kontinensre utalt. Annyi érdekes látnivaló van ezen a szökőkúton, hogy azt nem is tudnánk szavakba önteni. Személyesen kell meggyőződni a szépségéről.

A Piazza Navona a rivalizálás szimbóluma is lehetne, hiszen a folyók szökőkútja mellett áll a Sant' Agnese in Agone templom, amit szintén X. Ince pápa rendelt meg. Ennek mások mellett Borromini volt a fő építésze. Az építkezés eleinte Girolamo Rainaldi tervei alapján folyt, Borromini 1653-1657 között vette át az irányítást, amikor megváltoztatta az eredeti terveket. A homlokzaton megnövelte a két torony közötti távolságot és a konkáv homlokzat kialakításával a kupolát kiemelkedőbbé tette. A tornyok szervesen összeépültek a homlokzattal, ami újdonságnak számított.

1672-től az építkezés vezetését Girolamo Rainaldi fia, Carlo vette át. A templom 18 évnyi munka után készült el, X. Ince pápát a főoltár elé temették. A templomban egy Szent Ágnes szentély is található: itt találjuk a koponyáját (Sz. Ágnes a szüzek, jegyesek és az erőszak áldozatainak védőszentje).

A két művész még idős korában is jelentős munkákat készített, de a búskomor Borromini 1667 nyarán idegrendszeri zavaroktól és depressziótól szenvedett, hogy majd önkezével vessen véget életének. Utolsó munkája a San Giovanni in Fiorentini templom Falconieri kápolnája volt, ahol a sírját is megtaláljuk.

Ha már Falconieri, akkor meg kell említenünk a magyarok kötődését Borrominihez: benne tisztelhetjük a Római Magyar Akadémia székhelyeként működő Palazzo Falconieri tervezőjét is. A palota legfelső szintjét alkotó loggiát máig Borromini loggiaként emlegetik (lásd lent balra, az itt készült 360°os panorámát lásd itt). Aki erre jár, feltétlenül menjen be. A portán kell megkérdezni, hogy fel lehet-e menni, majd némi liftezés után csak az utolsó csigalépcsőn kell felkapaszkodni (a tériszonyosoknak is megéri!), és máris fenn vagyunk a Janus-fejekkel díszített teraszon. Szerintünk Róma legjobb panorámateraszáról van szó.

Bernini halála előtt még részt vett az egyik kedvenc hídunk rendbetételében (lásd fent jobbra). A Ponte Sant'Angelo, vagyis az Angyalhíd a Tevere jobb partján álló Angyalvárat köti össze Róma belvárosával. Ez az egyike annak a nyolc kőhídnak, melyet a rómaiak a Tevere fölé építettek az ókorban, és még most is használatban vannak. A híd neve eredetileg Pons Aelius volt, igazi Angyalhíddá Bernini tette az angyalaival. IX. Kelemen pápa 1669-ben bízta meg a szobrok elkészítésével, aki segédekkel dolgozott, és a 10 angyal közül saját kezűleg csak kettőt fejezett be. Pont azt a kettőt, amit a pápa sajnált a hídra kirakni, és megtartott magának. Bernini kései munkáira jellemző a könnyed, légies, nyúlánk test, a féktelen lobogású, mégis kifinomult drapéria. Az angyalok szélfútta köpenyei fodrozódó öbleikkel és redőikkel teszik láthatóvá Jézus szenvedése fölötti fájdalmukat. Kezükben a passió egy-egy szimbolikus eszközét tartják.

Jelenleg a két Bernini-féle angyal a Sant Andrea della Fratte templomban látható. Pont abban a templomban, amely Borromini egyik legszerencsétlenebb megbízatásaként máig befejezetlen. A megrendelő ugyanis állandó pénzhiányban szenvedett, így a templomnak Borromini 1653–62 között csak a kupoladobját tudta megépíttetni, és a kupola máig nincs rajta. Ettől függetlenül Borromini itt is nagyot alkotott és építészek generációit inspirálta: Filippo Juvarra például ezt tanulmányozta, mielőtt jó nyolcvan évvel később hozzáfogott volna a mantovai Sz. Vér ereklyét őrző S. Andrea bazilika szintén régóta hiányzó kupolájának a megalkotásához.

Bernini 1680. november 28-án agyvérzésben halt meg, és a már a korábban is említett Santa Maria Maggiore bazilika főoltára közelében, a családi sírban, saját kérésére egy lépcsőfok alatt temették el. Bernini a reneszánsz egyetemesség utolsó képviselője és az első sokoldalú barokk mester volt. Az eredetiségre törekedett, minden műve egyéni vonásokkal telve, ugyanakkor szervezője és vezetője volt a többeket foglalkoztató műhelyeknek, amelyek az ő tervei alapján, az ő felügyeletével vállaltak és kiviteleztek nagy megbízásokat.

Bernininek rengeteg olyan műve van, amit nem említettünk, de ezek felfedezése legyen csak a olvasóink feladata. Mi csak elégedettek lehetünk, ha megteremtettük a lelkesedést. A klasszikus szemléletű Berninivel szemben Borromini építészete formabontóbb volt, és számos olyan alkotás fűződik a nevéhez, amiről mi nem beszéltünk, de ezekkel olyan ellenpólust képvisel a római barokk építészetben, amelyek meghatározzák azt. A két művész életének, stílusának ellentétes mivoltja ellenére se tudnánk elképzelni őket egymás nélkül. Róma barokk világa elképzelhetetlen lenne nélkülük.

Az Apolló és Dafné szoborcsoportról készített kép forrását lásd itt.

A padovai Scrovegni kápolna

A padovai Scrovegni kápolna Giotto di Bondione azon kevés freskóciklusai közé tartozik, amely komolyabb károk nélkül, a maga organikus egységében maradt ránk. Giotto már túl volt az assisi és római megrendeléseken, amikor Enrico Scrovegni, a Dante Isteni Színjátékában később pokolra "juttatott" (Pokol, 17. ének, 64-66. sor) Reginaldo Scrovegni bankár hasonló mesterséget űző fia megbízta, hogy fesse ki az apja lelki üdvéért emelt kápolnát. Giotto 1303 és 1305 között tartózkodott Padovában, és feltételezések szerint nem csak a freskókat, hanem az épület terveit is neki köszönhetjük.

Egy fogadalmi kápolnáról van szó, amely a - mostanra már lebontott - családi palota szomszédságában családi temetkezési helyként is szolgált. Eleve két bejárata volt: egy baloldalt, a család számára, ahonnan ma is belépnek a turisták, és a főbejárat, a hívek számára.

Az apszisban, a főoltár mögött található a megbízó sírja,

aki a főbejárat felett is megjelenik, amint felajánlja a Szűznek a kápolnát:

A belső homlokzat az Utolsó Ítéletet ábrázolja. A terv Giottóé, de a megvalósítás jórészt a segédeknek köszönhető. Ez alól kivétel a kápolna felajánlását ábrázoló jelenet, ami többek között azért is fontos, mert az ábrázolt személyek arányosak: hosszú évszázadok után megszűnt a hatalommal arányos nagyság ábrázolása, vagyis Giotto visszaadta az ember istenivel szembeni méltóságát.

Giotto a szentek és kárhozottak seregével több olyan mintát alkalmazott, amely másokat is megihletett. Elég csak Michelangelo Buonarroti Utolsó Ítéletére gondolni a Sixtusi kápolnában, ahol Sz. Bertalan úgy tartja a lenyúzott bőrét, rajta Michelangelo arcvonásaival, mint ahogy Giotto lógatta a kárhozottjait a saját kompozícióján.

A csillagokkal teli ég a teremtés nyolcadik napját, vagyis az örök végtelenséget ábrázolja. Az itt sorjázó nyolcszögű csillagok is a végtelent jelképezik.

 

Maiestas Domini ábrázolás a mennyezeten (részlet)

Az oldalfalak négy sávra oszlanak. A legalsó szintre, jobbra a hét erény, balra pedig a hét bűn trónszéken ülő, grisaille technikával megfestett alakja került.

Ezek egymással szemben párt alkotnak, mint:

fenn balra az igazságosság, jobbra az igazságtalanság;

lent balra a bőkezűség, jobbra pedig a fösvénység.

A második és a harmadik szintet bibliai jelenetek töltik ki, de a köztük található hamis építészeti elemeket is apróbb ótestamentumi epizódok díszítik. Pl. jobbra Jónást éppen elnyeli a cet, balra pedig Illést elragadja a tüzes szekér.

A legfelső sávból csak az Izsák feláldozását ábrázoló részt fotóztuk le.

A betlehemi gyermekgyilkosság képénél Giotto még az anyák arcán legördülő könnyet is ábrázolta.

Júdás csókja esetében Paolo Uccello is San- Romanói csata című alkotásánál is megfigyelhető a vonalak összevisszasága, csak itt nem fáklyákról, hanem lándzsákról van szó.

A halott Krisztus siratása című résznél - ha megfigyeljük a tekinteteket - egy angyal kivételével mindenki Jézus szemébe néz.

A Noli me tangere részleténél a katona úgy eldőlt, ahogy majd Piero della Francesca Feltámadás című freskójánál is láthatjuk.

A sort Jézus mennybemenetele, illetve Pünkösd zárja:

A kápolna melletti palotát 1827-ben lebontották, amikor elkezdődött az épület állagának a romlása. A helyzetet tovább súlyosbította a homlokzat vakolat rétegének eltűnése. Egy több évtizedes restaurálási folyamat eredményeképpen viszont jórész sikerült helyrehozni a károkat, és 2001 óta a turisták újra látogathatják. Megéri!

Hogyan juss el Rómába és éld túl a helyi közlekedést

Róma egy világváros, így szinte mindenhonnan eljuthatunk ide, viszont a helyi és a helyközi közlekedésnél is érdemes odafigyelni pár apróságra.
Már elmúlt az az idő, amikor a vasút és a busz volt a legolcsóbb változat, ettől függetlenül máig létezik ez az opció. A busz kb. 24 órás kaland, és általában a Tiburtina buszállomásra érkezik. Innen rögtön metróra és vonatra is pattanhatunk érkezés után, csak át kell sétálni az út túloldalára. A közvetlen vasúti összeköttetés már jó ideje a múlté, de aki a hosszú utakat preferálja, és hajlandó Bécsben megaludni, annak ez a lehetőség is a rendelkezésére áll. Maradt tehát a repülő. Rómának két nemzetközi repülőtere van: Fiumicino és Ciampino. Mindkét célállomásra megy fapados járat, mindkettőről könnyedén eljuthatunk a városközpontba.

Fiumicino
Fiumicinóról a leggyorsabb opció a Leonardo expressz, amely 15 percenként 32 perc alatt teszi meg a repülőtérről a Termini pályaudvarhoz vezető utat, és vissza. Egy út 14€, és ha a hármas terminálnál a biztonsági ellenőrzést is fel akarjuk gyorsítani, akkor egy 5€-s Fast track szolgáltatást is igénybe vehetünk (ez 4€, ha bemutatjuk a Leonardo express jegyünket a T3 Info Point munkatársának). Nincs poggyász korlátozás, ingyen utazhatnak a 4 év alatti gyerekek, felnőttenként egy-egy 4 év fölötti és 12 év alatti gyerek, a kis állatok hordozóban és a nagy állatok az utolsó kocsi előterében. A szolgáltatást sztrájk esetén is biztosítják, a Termini pályaudvarról 5:35 és 22:35 között 15 percenként, a fiumicinói reptérről pedig 6:23 és 23:23 között ugyanúgy 15 percenként indulnak a vonatok. Közvetlen járatról van szó, így máshol nem áll meg. Ha ez az opció érdekel, akkor a Termini pályaudvaron a 23. és 24. vágányt keresd, a fiumicinói repülőtéren pedig a hármas terminált, amin belül kövessük a jelzéseket. A jegyet online is megvehetjük a www.trenitalia.com oldalon, ami ajánlatos, hiszen így elkerüljük a fölösleges sorbaállást.

Másik vasúti opció a standard római helyi vasúti hálózat használata, ami a fiumicinói repülőtér esetében a Fr1-es vonalat jelenti. Ez a repülőtéren a Leonardo expressz mellől indul, majd nagyjából a Tangenziale (a római belső körgyűrű) vonalát követi a Via Salariáig (íme a megállók eddig: Fiumicino Aeroporto, Parco Leonardo, Fiera Di Roma, Ponte Galeria, Muratella, Magliana, Villa Bonelli, Roma Trastevere – villamos, Roma Ostiense – metró, Roma Tuscolana – metró, Roma Tiburtina – metró, Roma Nomentana, Nuovo Salario; jeleztem, ahol 200 méteren belül villamos, vagy metró összeköttetés van), hogy utána tovahaladjon Ortéig. A jegy 8€, a szerelvény hétköznap 15, hétvégén 30 percenként közlekedik, a repülőtér és a Nuovo Salario között 58 perc alatt teszi meg az utat. Ebben az esetben is a www.trenitalia.com oldalon lehet előre megvenni a jegyet. Fontos tudnivaló: interneten az ilyen jellegű utakra csak az utazást megelőző egy héten belül lehet jegyet venni. Aki előre szereti megvenni a jegyeit, annak se kell aggódni, mivel nem fog lekésni semmiről, ha ennél a transzfernél nem kapkodja el a dolgot.

Többféle autóbuszos megoldás is létezik: Cotral, Sit Bus Shuttle, T.A.M. Srl, Terravision, Atral-Schiaffini.
A Cotral kivételével mindegyik 30 percenként közlekedik, és a Cotral kivételével mindegyik a hármas termináltól indul.
A Cotral az alábbi helyekre juttat el minket: Termini pályaudvar (Piazza dei Cinquecento), Tiburtina vasútállomás, A metró Cornelia megállója, B metró Eur-Magliana megállója, Ostián a Piazza Sirio és a Piazza Stazione.
A SIT Bus Shuttle a Termini pályaudvar (Via Marsala) mellett a Vatikán közelében található Via Crescenzio 2. szám alá juttatja el utasait.
A T.A.M. Srl az Ostiense és a Termini pályaudvarhoz (Via Giolitti) szállít embereket.
A Terravision és az Atral-Schiaffini is a Terminihez megy, igaz az első a Via Marsala felőli oldalára, a második pedig a Via Giolittihez.
A jegyeket jellemezően a buszon is meg lehet venni, de ez a Cotral esetében felárat jelent. Érdemes inkább az online felületen előre dolgozni.

Ciampino
A ciampinói repülőtér esetében a vasúti összeköttetés csak akkor lehetséges, ha a 30 percenként közlekedő COTRAL/SCHIAFFINI buszokkal bemegyünk Ciampino városába, majd ott szállunk fel valamelyik vonatra. Az út 5 perc, a jegy 1,2€, ezt a sofőrtől is megvehetjük. Innen egy gyors, 16 perces út van még hátra a Termini pályaudvarig, amely 1,5€-ba kerül. A vasút 15 percenként jár, és a Termini pályaudvar előtt még megáll a Capannelle állomásnál.
A buszok az alábbiak: SIT, Terravision, RomaAirportbus-Schiaffini, Atral, ATAC.
Az Atac a római tömegközlekedési vállalat, amely a 720-as körjáratot üzemelteti a Laurentina busz és metróvégállomás, illetve a ciampinói repülőtér között, no meg ugyanide megy még a szintén körjáratként működő 520-as a Cinecittà-tól. Ezek normál városi buszok, a városi tarifarendszer részét képezik, amiről később úgyis lesz szó.
Az Atral egy Lazio tartományi tömegközlekedési vállalat, amelynek a járatai a ciampinói vasútállmásra és a Roma Anagnina metróvégállomásra visznek be. Egy út 1,2€. A menetrend a honlapon, vagy itt  található.
A RomaAirportbus-Schiaffini óránként jár, a Terminihez visz be. A jegyet online és a sofőrnél is megvehetjük.
A Terravision és a SIT 20-45 perces időintervallumokkal működtati a járatait, amelyek Ciampinóba, vagy a Termini pályaudvarhoz visznek be. Ha retúrjegyet veszünk, akkor spórolunk egy eurót. Online és a sofőrnél lehet jegyet vásárolni, mi szokás szerint az online opciót ajánljuk.

Taxi
A taxi olcsóbb, ha a belvárosból utazunk a repülőtérre, vagy vissza, mintha az aurelianusi városfalakon kívüli lenne az úti cél. A 40€-s fix tarifa Ciampinóról és Fiumicinóról is bőröndökkel együtt 4 főre értendő bármely belvárosi cím felé.

Róma tömegközlekedése
A turista valószínűleg már hallott arról, hogy Rómában sokszor sztrájkolnak, ami a tömegközlekedésre is vonatkozik. Ez általában nem jelent általános sztrájkot, viszont az utazó életét így is meg tudja keseríteni. Volt már, hogy egy országos közlekedési sztrájk utáni napon minden késett: a Firenzébe tartó vonat, a Rómába tartó járat, és a Leonardo expressz is. Még szerencse, hogy a repülő se időben szállt fel.
Ezen meglehetősen negatív helyzetet tovább fokozza, hogy Rómában hiába létezik hivatalos menetrend, ezt soha, senki se tartja be. Sokszor a Google pontosabban saccolta meg egy busz érkezését, mint a római tömegközlekedési vállalat hivatalos felülete. Ebből következik, hogy itt muszáj többszörösen túlbiztosítani a rendszert, ha időre megyünk. Másik apróság, hogy a metrók és a városi vasútvonalak kivételével egyik megállóban se fogunk használható táblát találni: Olaszországban ugyanis nem a megálló nevét, hanem az útvonalat tüntetik fel. Ha a Via Nomentanán a buszunk hatszor áll meg, akkor esélyünk se lesz kitalálni a hat megálló hol található az amúgy több kilométeres úton, mert a megállóban csak a megállók száma szerepel. Fontos tehát a szóbeli kommunikáció (információ kérése a többi utastól, vagy a sofőrtől), illetve élő gps-es kapcsolat egy lehetőleg offline térkép és a műholdak között, hiszen így legalább tudjuk hol járunk. A nekünk fontos megállót már előre kinézzük otthon, és amint közeledünk, le is tudunk szállni. Persze ember legyen a talpán, aki ezt csúcsidőben levezényli, de aki Olaszországban tömegközlekedik, az ne riadjon vissza a kalandoktól.
A metrók esetében megmaradt a bal oldali közlekedés, így ne lepődjünk meg, ha a megszokotthoz képest „rossz” irányba halad a jármű. Rómának három metróvonala van (A, B, C), amihez csatlakozik a B1-es szárnyvonal a Piazza Bologna állomástól. Apró érdekesség, hogy a B vonalat korábban adták át, mint az A-t, vagyis a betűk mögött nincs tényleges logika. A csiga lassú metró építésben Róma rekordokat dönget: a B vonal Termini és Rebibbia közötti szakaszát hiába adták át 1990-ben, a közbülső állomások közül a Ponte Mammolo csak 1995-től kezdett el üzemelni, a Quintiliani pedig csak 2003-tól!
A metrók mellett Rómának egész jó helyi vasúthálózata is van: a FR1-es vonallal (Orte-Fiumicino Repülőtér) már találkoztunk a fiumicinói repülőtéri transzferek bemutatásakor. A FR2-es a Tiburtinát köti össze Tivolival, a FR3-as a Tiburtina és Viterbo között jár. A 4-estől felfelé mindegyik vonal a Termini pályaudvarból indul: a FR4-es Frascatiba, Albano Lazialébe és Velletribe megy (nem tévedés, a vonal háromfelé ágazik), a FR5-össel Civitavecchiáig jutunk el, a FR6-os Cassinóba visz (nem Montecassino!), az FR7-es Minturno-Scauriba, a FR8-as pedig Nettunóba megy. A római önkormányzat illetékességi területén ezeket a vonalakat a városi tarifával használhatjuk, de a városon kívüli kirándulásokhoz is hasznos, ha tudunk a létezésükről.
Ezen vonalakat kiegészíti a Róma-Viterbo vasútvonal, ami a Piazza del Popolóhoz közel, közvetlenül a Borghese park bejárata melletti épületből indul, illetve a Roma-Lido vasútvonal, amely a Piramis metrómegállótól indul, és az ostiai strandon tesz le. Ez utóbbi használata végig 1,5€, ugyanis Ostia Róma része.
Ami még a kötött pályás közlekedést illeti, Rómának nagyon kevés villamos vonala van, ugyanis számunkra érthetetlen okokból ezeket folyamatosan visszabontották. Ami igazán hasznos, az a 8-as vonal: ez a Piazza Veneziától visz ki a Casalettóig (aki a Sz. István házba megy, az jegyezze meg, mert ezzel fog nap mint nap közlekedni).
Ami a buszokat illeti, a sofőr magától nem áll meg. Le kell inteni. Ha diskurálunk, és nem figyelünk, akkor minden további nélkül a megállóban hagy a busz. Csak arra vigyázzunk, hogy miután hozzászoktunk a leintéshez, ezt nehogy itthon is bemutassuk, különben morcos pillantásra számíthatunk a hazai BKV, Volán, vagy egyéb sofőröktől. A buszokra elől és hátul szállunk fel, középen szállunk le. A leszállási szándékot általában a középső ajtók környékén jelzi a villogó „Fermata prenotata” felirat, illetve egy csilingelő hang. Ne aggódjunk, a római sofőr kemény kiképzésen ment keresztül: sok esetben akkor is megvár, ha látja a rohanó utast, és az ajtót is képes az utolsó pillanatban leadott jelzésre kinyitni, persze ez utóbbit próbáljuk kerülni (egyéni tapasztalat alapján Rómában a buszok megvárnak, a metrók viszont nem). A római utas nem ismeri azt a szabályt, hogy először hagyjuk leszállni az embert, és csak utána tolakszunk felfelé. Ennek következményeit mindenki el tudja képzelni. Ne lepődjünk meg, ha a sofőr eltéved, vagy nem áll meg egy megállónál: többször tapasztaltuk már, hogy az utas segítette a még rutintalan vezetőt eligazodni. A római egy igazi interaktív tömegközlekedés.
A nagy tömegben előfordul zsebtolvaj, így legyünk óvatosak. Volt már, hogy az orrunk előtt próbált ügyeskedni egy „szakmabeli”, és még neki állt feljebb, amikor megkocogtattuk a vállát, mondván nem kellene… Aki viszont szem előtt tartja a holmiját, jól bezár mindent, az nagyjából védve van.
Különféle buszok léteznek: az expressz járat valóban gyors, a három számjegyűek viszont sokszor minden rózsabokornál megállnak. A személyes kedvenc a 492-es vonal, amely irtózatosan sok kurflival teszi meg az amúgy tök egyenes utat.
Természetesen léteznek éjszakai járatok is: ezek olyan korán indulnak, hogy bizonyos idősávokban egyszerre jár a nappali és az éjszakai busz is. A menetrend szokás szerint dísznek van, és előfordul, hogy hajléktalan jár rajta körbe-körbe: mégiscsak melegebb van a járatokon, mint a római "télben" (a városban a mínusz fok már nemzeti katasztrófának számít, a hó pedig különösen ritka vendég. Ebből következik, hogy amennyiben 10-20 évente egyszer havazik, az egész város lebénul, és szó szerint megáll az élet).
A standard jegy időalapú: 1,5€ és 100 percig érvényes. A 100 perc úgy értendő, hogy az utolsó érvényesítésnek a 100 perces időintervallumon belül kell lennie, majd ezzel a járattal még elmehetünk a végállomásig. Fontos kitétel, hogy kétszer nem metrózhatunk vele. Ezen felül vannak napijegyek (7€), illetve 48 órás (12,5€), 72 órás (18€), és heti (24€) opciók. Valószínűleg nem a havi és az éves bérletet fogjuk választani, de ilyen is van (35 és 250€).
A járművek sokfélék: az agyonfirkálttól a csili-vili példányig minden megtalálható, de arra készüljünk fel, hogy a standard ülés nem szövetbevonatú, hanem műanyag. Télen tehát könnyebben fázunk fel, nyáron pedig mi is ráolvadunk az ülésre. Légkondi általában van, nyáron enélkül nem is élnénk túl a hőséget.
A római tömegközlekedési vállalat honlapja tragikusan lassú és nagyon nem felhasználóbarát. Egyik-másik megállóban viszont működnek az utastájékoztató táblák. Itt a kedvenc kiírásunk az „A Capolinea”, vagyis a nevezett járat még a végállomáson dekkol, és nem tudni onnan mikor fog elindulni, illetve a megállóba érni.

Akinek további kérdése van, az nyugodtan tegye fel. Azt viszont nem győzzük hangsúlyozni, hogy a római városközpont bejárásához nincs szükség tömegközlekedési eszközökre, ugyanis minden közel van. Persze ezt úgy merjük állítani, hogy mi 10 km alatt meg sem állunk, ha egyszer elindultunk, és volt már, amikor 20 km-t mutatott a nap végére a lépésszámláló. A tömegközlekedéstől pedig nem szabad megijedni, mert ez csak elsőre rémisztő: valójában egy nagy kaland. Mi szerettük. Aki így jár munkába, valószínűleg már kevésbé van oda érte.