A 61-es temesvári gyalogezred emlékművének avatása a Doberdón

2018. március 24-én a Doberdón tartózkodtunk, ahol barátaink újra felavatták a cs. és kir. 61-es temesvári gyalogezred első világháborús emlékművét, amelyet a Magyar Kormány támogatásával nemrég sikerült felújítani. A munkálatokat Silvio Stok építész vezetésével a csíkszentmártoni Viridis Egyesület, a szegedi Meritum Egyesület, és a san martino del carsói Barlangkutató Csoport végezte.

A sztélét eredetileg az ezred katonái emelték 1915 októberében egy dolinában, amely többek között helyet adott az ezredparancsnokság épületének, és egy kisebb temetőnek is. Azóta az oszlop megrepedt, a felső része le is dőlt, és a dolinát teljesen benőtte a növényzet. A helyreállítás során a felső részt visszahelyezték a helyére, és úgy sikerült kitisztítani a dolinát, hogy megmaradt a csöndes erdei miliő, miközben a helyszín is megközelíthetővé vált.

24-én délelőtt került sor az utolsó simításokra, amikor mi is készítettünk pár fényképet, majd az ünnepély kezdetéig megtekintettünk a közelben pár első világháborús helyszínt:

- József főherceg dolináját

- illetve a cs. és kir. 46-os szegedi gyalogezred parancsnokság sziklába faragott emlékkövét.

Ezen felül még számos első világháborús emlékmű található a környéken, amelyek pontos helyét jelzi a san martino del carsói Nagy Háború Múzeuma előtt található térkép.

A 16 órakor kezdődő ünnepség során többen is beszédet mondtak, amelyek kihangsúlyozták az elvégzett munka jelentőségét, kiemelték az önkéntes segítők érdemeit, és kitértek a részt vevő szervezetek lassan egy évtizedes együttműködésére.

A beszédeket egy temesvári gimnazista citerával kísért éneke követte.

Az avatás után a múzeum melletti sátorban egy estig tartó eszem-iszom kezdődött, ahol a szegedi halászlevet és a túrós csuszát helyi édességek, pálinka, fröccs és mérhetetlen mennyiségű jó hangulat kísérte.

Köszönjük, hogy jelen lehettünk, jó volt újra találkozni.

Reméljük a képekkel, illetve korábbi beszámolónkkal másoknak is kedvet csináltunk, hogy ellátogasson erre a csodálatos helyre.

Itt találhatók képek a készülődésről.

Itt láthattok képeket az avatásról.

Itt a san martino del carsói Nagy Háború Múzeumról.

Itt pedig az emlékműről és környékéről.

Lillafüredi élmények

A kirándulás és a fotózás a kikapcsolódási formák közül a kedvencünk, de ezt már biztosan sejtitek. Magyarországon és külföldön egyaránt rengeteg felfedezni való van, és nem is kell feltétlenül messzire menni, hogy szépet lássunk. Következő írásunkban Magyarország kirándulóhelyei közül a Bükk egyik legszebb helyéről olvashattok.

Lillafüred a bükki hegyek, völgyek között a Szinva- és a Garadna-patak összefolyásánál, a 2505-ös közút mentén található. Ez a városrész Miskolc területéhez tartozik, mégis távol van a város zajától. Lillafüred Hámorhoz tartozott 1950-ig, amikor a községet Miskolchoz csatolták. Ettől függetlenül a településnek semmi köze urbanisztikailag a közeli városhoz, ráadásul itt, a hegyek és sziklák között egy túraparadicsomra bukkanhatunk.

Mielőtt bemutatnánk a látogatható helyeket, egy kis történelmi kitekintésre invitálnánk Titeket.

A Garadna-völgyben a két patak összefolyásánál alakult ki egy kisebb, természetes tó. 1813-ban egy völgyzáró gáttal ezt visszaduzzasztották, hogy biztosítsák a vashámorok – vízzel hajtott pörölyök – működéséhez szükséges vizet. A település nevét Bethlen István miniszterelnök unokahúgáról, Vay Erzsébetről kapta, akit Lillának becéztek (Lilla úgy kapcsolódott a térséghez, hogy testvére, Vay Elemér, akkor Borsod vármegye főispánjaként teljesített szolgálatot). Miután Bethlen István miniszterelnök lett, a Népszövetség támogatásával építtette fel a Palotaszállót. 1926 és 1930 között Pávai-Vajna Ferenc geológus a környéken meleg vízre bukkant, de a fúrás félbe maradt, a helyén ma emlékmű áll.

A Lillafüreden eredő, közel húsz kilométer hosszú Szinva-patak kelet-nyugati irányban szeli át Miskolcot és a Sajó folyóba torkollik, de nem mindig volt így, ugyanis a Palotaszálló építésekor alakult ki a patak ma ismert medre. A tó északkeleti végében alakították ki azt a zsilipet, amely a vizet a „kis vízesés”-be vezette. 1928-ban már a Palotaszálló parkjának határát a Szinva új medre jelentette, s az a sziklafalról lebukva alakította ki a „nagy vízesést”. A híres lillafüredi vízesés 20 méteres magasságával minket is lenyűgözött, nemhiába, hiszen Magyarország legmagasabb vízesése. A sétányról biztonságosan meg lehet közelíteni, az Anna-mésztufabarlang felől pedig közvetlenül a vízesés lábához jutottunk. Az Anna-mésztufabarlang egy része a vízesés alatt van, de a barlangról még olvashattok az alábbiakban. A vízesés nemcsak a hóolvadás idején vagy nyáron nagyszerű látvány, ugyanis télen a megfagyott zuhatag jégcsapjai a fotózás szerelmeseinek kedvenc témái.

A Palotaszállót egy meredek emelkedő tetején, az itt található Herman Ottó szobor mellől pillantottuk meg. A támfallal megerősített szálloda olyan, mintha egy erődítmény lenne. A felső részénél teraszos sétányrendszert alakítottak ki, ahonnan az Anna-mésztufabarlang és több kisebb kőfülke nyílik. József Attila szobra és az István főherceg látogatása emlékére emelt oszlop is itt fedezhető fel, illetve a sétányról szépen látszik a 20 méter magas vízesés. A függőkert két oldalán a Szinva, illetve a Garadna patak csurdogál. Az épülettől a Szinva-források felé hatalmas park terül el, ami tele van botanikai ritkaságokkal. A kert felett, a kőhídon át Felsőhámor faluba sétálhatunk át.

A híres neoreneszánsz stílusban épült szállodát 1925 és 1929 között Lux Kálmán tervezte, és Mayer János, az akkori földművelésügyi miniszter avatta fel. 1945-ig a vendégek elsősorban a korabeli elit köreiből kerültek ki, konferenciákat rendeztek, hírességeknek is kedvelt helye volt. 1933-ban az írókongresszuson József Attila is részt vett. Természetesen a táj szépsége őt is megihlette, amit az Óda című versében is érezhetünk. Egy híres film – az 1934-ben forgatott Meseautó – is itt játszódott. A második világháborúban hadikórházat rendeztek be az épületben a sebesült orosz katonák számára, viszont a kórházi üzemelés helyrehozhatatlan károkat okozott az eredeti berendezésben. A háború után az üzemeltetési jog a Bükki Gyógyfürdőkre, majd a Szakszervezetek Országos Tanácsára szállt: a szálloda ezután 40 évig SZOT-üdülőként üzemelt. Az épület 1993-ban a Hunguest Hotels szállodalánc tulajdonába került, amikor kor-és hangulat hűen felújították. A szállót 2015-ben a Magyar Értéktár részének nyilvánították.

A Szinva völgyében a patak jobb partján folytattuk a Lillafüredi túránkat. A Mária-sétányon barangoltunk, amikor felfedeztük a Patrona Hungariae szoborfülkét, amit 2013-ban avattak fel, és pontos mása a Mátyás templom Lorettói Kápolnájában található vörös márvány szobornak. Tovább sétálva a Limpiászi keresztre is rábukkantunk, ami egy tábori oltár és a Bükk vidékének egyik legismertebb kegyhelye. A kereszt korpusza másolat, a fából faragott eredetije a spanyolországi Limpias nevű település templomában áll. A feszület és az oltár 1920 környékén épült, szentmiséket is tartanak a helyszínen.

A Mária-sétány itt ér véget, ezután a völgybe leereszkedtünk és ellátogattunk Herman Ottó házába, amit Peleháznak is neveznek. Herman Ottó egykori nyaralója 1898 és 1903 között épült. 1951-ben került a miskolci múzeum gondozásába, majd 1964-ben pedig a látogatók számára is megnyílt. A 2007-ben felújított épület – Herman Ottó életét, munkásságát bemutató emlékház – két szobából áll. Az első helyiségben eredeti bútorokat is láthatunk: a kéziratok, levelek, személyes tárgyak mutatják be a biológus magánéletét. A második szobában a tudományos munkájával, illetve egy gazdag tárgyi gyűjteménnyel ismerkedhetünk. A ház kertjében múzeumpedagógiai foglalkozást is tartanak: ottjártunkkor éppen utánunk egy iskolás csoport érkezett a múzeumba. A tárlatot hétfő kivételével minden nap 9 órától 17 óráig látogatható április 16-tól október 31-ig.

A múzeum után a barlangok felé vettük az irányt: először az Anna-mésztufabarlangot csodáltuk meg, ami 272 méter tengerszint feletti magasságban nyílik. A barlang egyedülállónak számít, mert csak hat ilyen barlang létezik. A barlangot 1833-ban fedezték fel Stark András bányász segítségével, amikor a hámori kohók vízellátása érdekében nyitottak egy tárlót a mészkőben. A barlangban fakadó források vizét Miskolc vízellátásánál hasznosították. Nagy népszerűségnek örvendett, Petőfi Sándor is megfordult itt 1847. július 8-án. A század második felére azonban a vashámorok bezárásával egy időben a barlang is feledésbe merült. Később 1912-ben nyitották meg újra, majd 1927-ben, amikor a Palotaszállót építették, újabb üregekre bukkantak: ezután alakították ki a mai bejáratot és vezették be a villanyvilágítást. A barlangot 1951-ben védetté, majd 1982-ben fokozottan védetté nyilvánították. Nyitvatartását a Bükki Nemzeti Park honlapján találhatjátok meg. A barlangban láthatunk szép mészkőalakzatokat, megkövesedett növényeket és a növények lenyomatait is. A téli szezon kivételével egész évben látogatható, a turistáknak kiépített, 380 méteres szakasz bejárása körülbelül fél óráig tart. A barlang teljes hossza 568 méter.

Magyarország idegenforgalmi barlangjai közül itt készült el az első, olyan világítási rendszer, amely LED-es fényforrásra épül, hogy a lámpaflórától megóvják a falakat. A barlangot a Szinva patak vize által lerakott mésztufával és egymástól független, 34 nagyobb üreg a mesterséges tágításával és összekötésével alakult ki. A barlangban állatok is élnek. 28 ízeltlábú fajt, valamint simaorrú denevéreket és patkósdenevéreket fedeztek fel.

A barlang nevére sok variációt ismernek: lehet, hogy Fazola Henrik adta a múlt században, vagy a helyi erdész feleségéről nevezték el, de mások szerint Szent Anna nevét viseli.

Az Anna-barlang és a Szent István-barlang a cseppköves barlangtípusnak a legérdekesebb fajtái. A két barlangban az érintetlen, gondosan őrzött cseppkövek gyönyörű látványt nyújtanak. Néhány cseppkőnek neve is van, de csak a fantázia szabhat határt, hogy mit látunk bennük. Például a Paradicsom-teremben a barlangászok az egyik képződményt Éva almafájának nevezték el. A gyerekek viszont átkeresztelték Brokkoli-teremmé, mivel a benne található képződmények brokkolira hasonlítanak, nem paradicsomra.

A szivárvány színeiben pompázó cseppkövek látványát a lámpák fényei segítik. A villanyvilágítással nagyszerű színhatásokat és fényhatásokat érnek el és láthatóvá válnak a titokzatos magasságokba vesző barlangtermek boltozata is. Régebben a barlangban miséket is tartottak, de a Hámori templom felépítése után ez a funkció megszűnt, igaz esküvőket még mindig tartanak, ha a Nemzeti Park engedélyezi. A háborúk idején óvóhelyként szolgált, sajnos ekkor sok cseppkő megrongálódott.

A Szent István-barlang a környék legnagyobb cseppkőbarlangja és a Bükki Nemzeti Parkban, a Szinva völgyében, az Eger felé vezető műút mellett, 331 méter tengerszint feletti magasságban található. 1913-ban fedezték fel, állítólag egy kutya beleesett az egyetlen természetes bejáratánál. A Létrás-tető–István-lápa alatt húzódó, nagy barlangrendszer utolsó tagja, a feltárását 1927-ben kezdték meg Révay Ferenc irányításával. 1931-ben nyílt meg a látogatók számára. A második világháború során – Anna-barlanghoz hasonlóan – károkat szenvedett, a világítás is tönkrement, amit 1955-ben hoztak rendbe.

A hűvös, tiszta levegőjű barlang teljesen pollenmentes, és közel 100%-os páratartalmú, ami allergiás szervezetünknek igazán jót tett, amíg lent bóklásztunk. A Fekete-teremben 1988 óta légzőszervi betegeket gyógyítanak és 1991 óta gyógybarlang és fokozottan védett természeti értékké nyilvánították. A barlang késő triász, anisusi mészkőből alakult ki. A legmélyebb része a Pokol elnevezésű terem. A megnyitott szakaszon első érdekes képződménye a Mamutfogsor. Belseje felé haladva különleges elnevezésű terembe érkeztünk, ami nem más mint a Meseország, ahol mesefiguráknak látszó cseppköveket fedezhetünk fel, az Oszlopok csarnoka pedig tele van összenőtt cseppkövekkel. A Színházterem is érdekes, ahol a cseppkő nézőtér és színpad várja a látogatókat. A barlang belső részei vízelvezető járatokkal is tarkított, 1958-ban és 1974-ben feltört benne a víz, és a barlangot elöntötte, majd a bejáraton kizúdult az útra. A világítás hatására a fal itt is mohásodni kezdett, ezt korszerűbb világítás bevezetésével igyekeznek megállítani.

A barlangok felfedezése után még a Hámori – tó környékén sétáltunk. A tó a Garadna völgyében, a Szinva patak mésztufagátjának duzzasztó hatása miatt keletkezett. A jelenlegi méretű tavat 1810-ben Fazola Frigyes hozta létre a kohászat állandó vízellátása érdekében. A gyár vízgazdálkodásában a tó igen fontos szerepet játszott; a vízállását naponta mérték, a zsilipek nyitását gondosan följegyezték. A tó másfél kilométer hosszú, helyenként meglehetősen mély. A tavon nyáron csónakázni és vízibiciklizni lehet. A partján a Neptun Búvárklub épülete található. Az egyik partján vezet a Bánkútra vezető autóút, a másik oldalon festői sétány található. A völgyzáró gáttól nem messze, a völgy déli oldalában fakad az Eszperantó-forrás vize, ami az erdei vasút alatti átereszen átfolyva jut a tóba.

Hazafelé megálltunk Lillafüredtől néhány kilométerre a Garadna völgyében fekvő pisztrángtelepnél. A látogatók itt friss sült halat is fogyaszthatnak, sokan vásárolnak is. Hasonló telep működik a Szalajka-völgyben, ám ez abban különbözik tőle, hogy itt árulják is a kifogott halakat.

A pisztrángtelep és Lillafüred közötti út mellett még megálltunk a 205 éves őskohónál, ami Magyarország egyik kiemelt ipartörténeti műemléke. Mellette áll a Massa Múzeum, egy korabeli, rekonstruált vasverő, illetve egy műszaki skanzen, ahol a vasmű történetének legfontosabb eseményeit, dokumentumait, az itt használt és készített korabeli szerszámokat és termékeket lehet megtekinteni. Fazola Henrik már 1765-től telepített kohászati üzemeket a Garadna és a Szinva patakok völgyében. Mária Teréziától kapott alapítólevéllel 1772-ben vasolvasztót épített Felsőhámorban (ma Ómassa). Az üzem beindításához stájer és felvidéki, vasgyártásban jártas szakembereket telepített le. A telepen kovács- és szegverő üzem is létesült, a kohó azonban 1820-ban beszüntette működését.

Az üzemet 1847-ben István nádor is meglátogatta, de járt itt Petőfi Sándor is, aki hangulatos írásban számolt be a látottakról. A faszénnel fűtött terméskőből épült kohó négy, acél vonórúddal megerősített sarokpilléren állt. A kohó zömök, kétlépcsős csonka gúla formájú. Az építmény oldalán kosárívű boltövek láthatóak. A keleti és a nyugati oldali nyílásban történt a levegő fújtatása, az északi nyílásban csapoltak. A kohó magassága 11,4 méter, térfogata 22 köbméter volt. Az átlagos napi termelés 1300 kilogramm, az adagsúly 5600 kilogrammot tett ki. A négyrészes fújtatókat működtető vízkerék 7 méter átmérőjű volt, a fújtatók 16 percenkénti löketszámmal dolgoztak. A nagyolvasztót 1832-ben átépítették. A kohó mellett vasverő műhely is épült, ahol a farkaskalapácsokat vízzel hajtott kerekekkel működtették. A nagyolvasztóval egy időben kezdték a hámori völgygát építését, amit 1812-ben fejeztek be. 1951-ben műemléki helyreállítása elkezdődött a Lenin Kohászati Művek és az Országos Műemléki Felügyelőség műszaki és anyagi közreműködésével. A munkálatokkal első ütemben 1954-re készültek el. Az őskohóból évente egyszer, a szeptemberi Fazola-napok keretén belül jelképes csapolást hajtanak végre, miközben sok más programot is rendeznek.

Reméljük Lillafüred bemutatásával kedvet kaptatok egy kis kirándulásra, ha már nyakunkon van a tavasz, hiszen rengeteg dolgot lehet még felfedezni ebben a bükki városrészben és környékén, ahol a kisvasút miatt a gyerekek is jól éreznék magukat.

A veszprémi vár egyházi kincsei

A két gyönyörű városról – Pápa, Zirc – írt beszámolónk után visszatérünk Veszprémbe még egy bejegyzés erejéig, amiben a veszprémi Vár egyházi nevezetességeivel foglalkozunk. Ebben a Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeumot, a Szaleziánumban kiállított tárgyakat, illetve a Gizella és a Szent György kápolnát szeretnénk bemutatni. Habár az egyházmegye fő temploma, vagyis a Szent Mihály-főszékesegyház télen nem látogatható, erről is lesz majd szó. Ezzel a poszttal kezdtük volna a bakonyi sorozatunkat, de eddig hasztalan vártunk a Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeum munkatársaitól olyan képre, amivel részletesebben tudtuk volna illusztrálni írásunkat (a helyszínen tilos volt fotózni), viszont írásos megkeresésünkre nem érkezett válasz.

Mielőtt mesélnénk a meglátogatott helyszínekről, érdemes némi történelmi áttekintést is adnunk az egyházmegyéről.

A veszprémi a jelenlegi 12 magyarországi egyházmegye közül az egyik legrégebbi, ugyanis a 10. század végén még Géza fejedelem alapított itt templomot, viszont az egyházmegyei struktúrát már fia, Szent István építette ki 1002-ben. Területéhez tartozik – Veszprém mellett – Fejér, Győr-Moson-Sopron és Komárom-Esztergom megye néhány települése is. Az egyházmegye négy főesperesi, hét esperesi kerületből, valamint 180 plébániából áll. Az egyházmegye főpásztora 1997 óta dr. Márfi Gyula érsek. A főegyházmegye védőszentje Szent Anna, társvédőszentje Boldog Gizella, főtemploma pedig a veszprémi Szent Mihály-székesegyház.

Veszprémet Szent István király óta a „királynék városának” nevezték, ugyanis az egyházmegye főpásztora koronázta a királynékat, és ők voltak egyben a királynék kancellárjai is. A koronázás hagyománya eleinte a szokásjogon alapult, ezt csak III. Ince pápa 1216-os oklevele tette hivatalossá (az oklevelet a veszprémi egyházmegyei levéltárban őrzik, a nemesmásolatát kiállították a Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeum Gizella termében). A királynéi kancellári pozíció viszont már jóval korábban kőbe vésett szabállyá vált. A koronázás során betöltött szerepet azért is kellett pápai okirattal megerősíttetni, ugyanis egy ilyen esemény mindig ajándékokkal járt, ami miatt az esztergomi érsek szívesen végezte volna el a királynéi koronázást is.

A középkori hagyományoknak megfelelően – a püspökök jellemzően az átlagosnál iskolázottabban voltak – az uralkodók gyakran bízták meg őket diplomáciai szolgálatokkal is, ráadásul a 15. század második felétől egyre több püspök katonai feladatokat is vállalt (korábban is katonáskodtak, ha a földesúri viszályok ezt tették szükségessé, illetve a banderiális rendszer miatt korábban is ki kellett állítaniuk katonákat a király számára, de a 15. század előtt nem volt jellemző, hogy hivatalosan is betöltsenek katonai pozíciókat).

Az egyházmegye püspökei közül kiemelkedik Robertus (1209–1226), aki megvédte a királyné koronázó jogot az esztergomi érsekkel szemben. Ő részt vett a IV. lateráni zsinaton, valamint részben kezdeményezésére indult el II. András király a keresztes hadjáratra. Bertalan püspök idejében (1226–1244) alapították meg a Szent Katalin kolostort. Szécsi Pál idejében (1263–1275) az egyházmegye területén tevékenykedő remetéket a pálos szerzetesrendbe szervezték be. Vetési Albert (1458–1486) Mátyás király kedvelt diplomatája volt, aki a szegények számára fürdővel ellátott ispotályt létesített Veszprémben, valamint átépítette a Szent György-kápolnát. Utóda, ifj. Vitéz János (1489–1499) több itáliai diákot pártfogolt és 1497-től a Dunai Tudós Társaság elnöke lett. Beriszló Péter püspök (1512–1520) pedig 1515-ös zsinati határozatban – hazánkban elsőként – szabályozta az anyakönyvvezetési gyakorlatot.

A 16. századtól a török hódítás a nem kímélte az egyházmegye területét és Veszprém városát is veszély fenyegette. 1544-ben a püspök és a káptalan menekülésre kényszerült: a püspök Sümegre, a káptalan pedig Sopronba költözött. Veszprémet 1552-ben, 1593 és 1598 között, illetve 1683-ban foglalták el a török csapatok, később a magyar (és német) végvári katonaság uralta a települést. Az egyházfők sokáig nem tudtak visszatérni az egyházmegye központjába, így a Sümegen tartózkodó, vagy katonai feladatokat ellátó püspököknek nem volt lehetősége a híveikkel törődni. A káptalan 1630-ban tért vissza a városba, a püspökre viszont még egy ideig várni kellett.

A 18. század elejétől a püspökök nagy erővel láttak hozzá az újjászervezéshez: az elpusztult templomokat, plébániákat fel kellett újítani, a török hódoltság árnyékában szabadabban szerveződő protestánsokat kívánták áttéríteni és a papnevelés újjáélesztése mellett nagy gondot fordítottak az egyházi fegyelem megszilárdítására is. 1777-ben a zalai és vasi plébániákból létrehozták a szombathelyi, a Fejér megyei területekből pedig a székesfehérvári püspökségeket, illetve a pápai főesperesség a veszprémi püspökséghez került. A 19. század elején a főpásztorok a magyar nyelv ápolását is fontosnak tartották, így 1833-ban elrendelték a magyar nyelvű anyakönyvvezetést, 1834-ben pedig tanítóképzőt alapítottak.

A 20. század elején Hornig Károly püspök (1888-1917) – a püspökök közül először – kiadatta a püspökség római okmánytárát, 1907-1910 között pedig neoromán stílusban restauráltatta a leégett Szent Mihály-székesegyházat.

A második világháború ideje alatt Mindszenty József volt az egyházmegye püspöke (1944-1945), akit a nyilas diktatúra börtönbe zárt. A rendszerváltozás után, 1993-ban újabb szervezeti átalakuláson esett át az egyházmegye: a Balatontól délre eső Somogy megyei területekből II. János Pál pápa létrehozta a kaposvári püspökséget, s ezzel együtt Veszprémet érseki rangra emelte.

A gyűjtemények felfedezését a Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeum anyagával kezdtük. A múzeum feladata a várban lévő egyházi műemléképületek: az Érseki Palota, a Gizella-kápolna, a Szent György-kápolna és a Piarista templom karbantartása, illetve kiállítások szervezése. Hozzájuk tartozik az Érseki Palota állandó enteriőr kiállításának gondozása, a műtárgyvédelem szakmai ellátása. Az Érseki Palota előreláthatónak 2018 nyaráig tartó felújítási munkálatai miatt most még nagyobb odafigyelésre van szükség, hogy a látogatók száma ne csökkenjen, viszont a feladat nem lehetetlen, hiszen meglehetősen reprezentatív, és érdekes gyűjtemény áll a rendelkezésre.

A török hódítás olyan pusztítást okozott, hogy szinte semmi se maradt fenn a korábbi korszak kincseiből. A gyűjtemény csökkenése viszont nem írható kizárólag a hódítók számlájára: pl. Szent István idejéből egészen 1217-ig a Szent Mihály székesegyházban őriztek egy női koronát, amit II. András királyunk vitte magával a Szentföldre. A betelepült szerzetesrendek használati tárgyai, valamint az azok mintájára már itthon készült ötvösmunkák, textilek is jelentősen elősegítették a liturgikus tárgyak gyarapítását. A templomokat főúri adományok is gazdagították. A mostani gyűjtemény viszont szinte kivétel nélkül a török hódoltság után keletkezett. Ennek őrzése érdekében egyre sürgetőbb igény volt egy olyan helyre, ahol ezeket a tárgyakat kiállítják. A gyűjteménybe reneszánsz, barokk ötvös-, ortodox liturgikus tárgyak, faszobrok, grafikák, liturgikus textíliák tartoznak. Ide tartozik pl. Padányi Biró Márton miseruha-garnitúrája, amit Bánáss László püspök és Klempa Sándor apostoli kormányzó gyűjtött össze. A ma is létező múzeumi intézményt 1985-ben Szendi József veszprémi püspök alapította, első igazgatója Márton Antal kanonok volt, aki hatalmas szervező munkával alakította ki a raktári rendet, végezte az anyag szakmai feldolgozását és folytatta a gyűjtést.

Ahogy korábban említettük, az Érseki Palota munkálatai miatt a múzeum most csak a Tejfalussy-házban üzemel, amely eredendően kanonoki lakóház volt, és csak később alakítottak át múzeummá.

Az itt megtekinthető, a magyar királyné-koronázás témájú kiállítás egy válogatás a tavalyi Kiegyezési-évforduló kapcsán készült tárlat anyagából. Szerencsére a látottak között volt az Erzsébet királyné koronázási díszruhájából készült miseruhakészlet, illetve még néhány használati és dísztárgy: ilyen pl. Ranolder János veszprémi püspök emlékalbuma, benne Székely Bertalan, Rauscher Lajos és Keleti Gusztáv munkáival. A királynéi koronázási díszruha a hagyományoknak megfelelően került Veszprémbe: a koronázások után ezt a szokásoknak megfelelően kapta meg a királynéi kancellár, vagyis az aktuális veszprémi püspök. Ezzel együtt a gyűjteményt gazdagította az Erzsébet 1854-es menyasszonyi ruhájából készített vecsernyepalást és miseruha, illetve a rámába helyett menyasszonyi koszorú is. A koronázási ruha kapcsán érdekesség, hogy a koronázás során nem készült fénykép a ruháról. Erre csak korábban, 1866. március 17-én került sor Emil Rabending bécsi fényképész műhelyében. Eduard von Engerth 1872-es, I. Ferenc József József királlyá koronázása Budán, 1867 című, sokáig elveszettnek hitt képén is a Rabending-féle fotók alapján sikerült megformázni Erzsébet ruháját. A többi látnivalóért még biztosan visszajövünk még, mert a Vetési Albert püspök (1410–1486) Velencében készült 15. századi miseruhája, Zita királyné koronázási ajándéka, Hornig bíboros pásztorbotja, IV. Károly kelyhe, Mindszenty bíboros veszprémi püspöki tárgyai, a firenzei és a velencei reneszánsz festmények, az orosz és a szerb ikonok, a bakonyi üveghuták, a Herendi Porcelánmanufaktúra remekei, az Albrecht Dürer tanítványainak műhelyében készült metszetek és több közel- és távol-keleti, főként török, arab és japán műtárgyak is biztosan mind lenyűgözőek.

A múzeum után átsétáltunk Gizella és Szent György kápolnákhoz.

István király feleségéről elnevezett, eredetileg két szintes kápolna Veszprém egyik gyöngyszeme, amely a legidősebb királyi magánkápolnának számít. A kápolna alapító oklevelét nem ismerjük. Az építkezés a vallon származású Robertus püspök személyéhez kapcsolható, aki a székesfehérvári királyi magánkápolna nagyprépostjából 1209-ben lett veszprémi püspök, majd 1226-tól esztergomi érsek. A kápolna az egykori Püspöki Palota magánkápolnájaként működött. Esterházy Imre püspök az 1720-as évek elején restauráltatta a székesegyházat és a Gizella-kápolnát is, Padányi Biró Márton püspök pedig Tiethart József veszprémi kőműves segítségével új tetőt készíttetett. Nagypréposti funkciója idején, 1745 előtt a kápolnában a kispapok borát őrizték. Leváltása után nem kívánt kiköltözni az általa 1741-ben egy emelettel bővített Nagy préposti Palotából, így jogutódja, Orosz Pál nagyprépost nem vehette azonnal birtokba a rezidenciát, így a kápolnán keresztül, erőszakosan próbált bejutni a Palotába, és a kápolna kapuját fahusángokkal beverette. A kápolna életében Koller Ignác püspök (1762-1773) ideje alatt új fejezett kezdődött, ugyanis a katonai használatot átvészelt Püspöki Palota helyett újat építtetett Fellner Jakab építésszel. Az épület északi határát Fellner a Nagypréposti ház déli homlokzati falánál jelölte ki, ezért a kápolnát is elbontották volna, de ez óriási felháborodást váltott ki. Főleg, hogy ekkor fedezték fel a “more graeco” (azaz görög, tehát bizánci stílusban) festett apostolfreskókat.

Mára csak az alsó kápolna maradt meg (no meg a felső kápolnából az északi fal), ennek falain a freskók egy rész elpusztult: az eredetileg 12 apostolból csak a keleti falon maradtak meg a 13. századi bizánci stílusú freskók, illetve egy Mária-fejet sikerült egész jó állapotban rekonstruálni, amit viszont a Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményében tekinthetünk meg. A boltozati zárókövei is említésre méltóak: ezek eredetileg a felső kápolnához tartoztak, de a restaurálás során, mint az eredetihez legközelebb álló darabokat építették be az alsó kápolnába. Az épület a korai gótika jegyeit viseli magán. A boltozatokat hordó támkötegek felett a boltindítások, diadalívpillér-fejezetek maradtak meg, melyeken 11 kis sárkányfigurát is megpillantottunk. Az alsó kápolna megközelíti a késő Árpád-kori egyházi művészet szintjét, itt folyt az egyik legkorábbi magyarországi műemléki helyreállítás.

A keleti falszakaszt is freskók díszítették, amelyek a feltételezések szerint a keresztre feszített Jézust, és jobbján Szűz Máriát, illetve Szent Jánost ábrázolták. A keleti és a nyugati falakat a középkori falak nyomvonalában építették újjá. Ekkor a feltárt, de levert freskókat újrafestették, és új nyugati bejárati ajtó készült új homlokzattal. A Koller-féle helyreállítást egy latin nyelvű felirat is bizonyítja:

„Ezt a kápolnát, amelyet a hagyomány szerint Boldog Gizella, Szent István első apostoli király felesége alapított, és amely sokáig elhagyatva hevert, nagymányai Koller Ignác veszprémi püspök régi alakjába és fényébe visszaállította, s az értünk keresztre feszített Krisztus Urunk tiszteletére az oltárt 1772. április 10-én felszentelte.”

Ekkor barokk stílusban új oltárt emeltek, mögötte egy szobor is állt, de 1938-ban a barokk hangulatú kápolnát román stílusúvá alakították vissza. Eltüntették a barokk freskókat és az oltárt. Helyreállították a román stílusú apostolfreskókat. A kápolna modern oltárt, új, díszes vasrácsos ajtót kapott. Az alacsony oszlopfejezetek feletti frízben latin nyelvű felirat is olvasható: Memoriae Beatae Giselae Sacrum (Boldog Gizella emlékének szenteltetett). Az alsó mezőben látható latin nyelvű feliraton rögzítették az ajtó tervezőjének, készíttetőjének nevét, rangját és a készítés évét.

1957-ben a székesegyház északi oldala mellett fedezték fel a Szent György-kápolna maradványait, amelyet ma egy üveg bunker véd, így kívülről nem is gondolná az ember, hogy itt egy kápolna maradványai találhatók. Az egyházi jellegre egyedül a bejáratnál álló modern Imre herceg szobor utal.

A kutatók a ránk maradt kápolna építésének idejét a 13. század első harmadára teszik, felfedezésekor faragott és festett falrészek kerültek elő. A középkori oklevelekben is említett szentély patkó alakú volt. A kápolna szélein álló oszlopokból csupán egy maradt meg, amit a főbejárat déli oldalán láthatunk. A főbejáratot hármas oszlopkötegek szegélyezték, a kapu küszöbkövén latin nyelvű felirat olvasható: IN LIMIE NO SEDETO. Ennek helyes olvasata: „in limine non sedeto”, azaz: a küszöbre ne üljetek. A figyelmeztetés a Szent György-napi búcsúba látogatóknak szólt, ugyanis itt őrizték Szent György fejereklyéjét, amelyet még Szent István király kapott a bizánci császártól 1016-1018 között a bolgárok felett aratott győzelme emlékére. A kápolna káptalanterem is volt és 1417-es források szerint püspököt is választottak itt. Vetési Albert püspök a kápolnát felújíttatta és vörös márvány gótikus oltárt emeltetett, síremlékét a kápolna közepén láthatjuk: a püspök vörös márványból készült sírköve egy nagy termetű, fekvő alakot ábrázol püspöki ornátusban, velencei miseruhában, püspökbottal. Kezét a mellére fektetett misekönyvén nyugtatja, ujján püspökgyűrű látható. A sírkő bal alsó sarkában feliratos tábla hirdeti, hogy a követ Ujhelyi János kanonok, segesdi főesperes állíttatta. A sír alján a később eltemetett kanonok egészben fekvő csontvázát találták meg, míg a lábainál a korábban eltemetett püspök csontjai feküdtek. Jelenleg is vizsgálatokat végeznek a maradványokon, így a sírt most egy üveg lappal védelmezik a további sérüléstől. A kápolna feltárása után egy korábbi építményt is találtak, ami egy körtemplom (rotunda) volt, szintén patkó alakú szentéllyel. Mivel a Szent Imre-legenda megemlékezik erről a korábbi templomról, valószínűleg a ránk maradt kápolna a korábbi építményt váltotta le.

A kápolnák mellett nem szabad kihagyni az egyházmegye fő templomát, a Szent Mihály-főszékesegyházat sem. Az eredeti templom az államalapítás idejében épült, így ez Magyarország egyik legrégibb székesegyháza. A neoromán stílusú épület a várban, a Szentháromság tér északi oldalán helyezkedik el. Szent István uralkodása után két toronnyal bővítették, amelyeket a város számos pontjáról láthatunk. Az 1380-as veszprémi tűzvészt követően a katedrálist gótikus stílusban építették újjá és 1400-ban szentelték fel. Az altemplomot is ekkor alakították ki. Az épület többi része a török időkben ment tönkre. A székesegyház újjáépítését csak a 18. század elején kezdték meg, de barokk stílusban. 1907 és 1910 között Aigner Sándor tervei alapján fejeződött be az építkezés, amely végül neoromán stílusú lett. A gótikus szentély és az altemplom viszont még az eredeti. Az üvegablakok a második világháború alatt megsemmisültek, az új ablakok Árkayné Sztehló Lili munkáját dicsérik. 1981-ben II. János Pál pápa a székesegyházat basilica minor rangra emelte.

2005 szeptemberében a bazilikán helyreállítási munkálatokat végeztek. Ekkor a két tornyot újították fel, majd 2010-ben állami támogatásból a templom külseje és belseje is megújult. A templom főhajója kazettás síkmennyezetű, az oszlopfőket az Árpád-kori faragványok mintájára alakították ki. A mellékhajókban két-két oltár található. A főbejárattól balra a Mária mennybemenetele- és a Szent György-, főbejárattól jobbra pedig a Szent Anna- és a Szent Imre-oltárt látható. A templom falképeit Szirmay Antal készítette, amelyek az Árpád-ház szentjeit, Nagy Szent Gergelyt, Nepomuki Szent Jánost és Hippói Szent Ágostont, valamint a négy evangélistát ábrázolják. Az üvegablakokon Szent Istvánt, Szent Margitot, Boldog Ilonát, Gizella királynét, Szent Józsefet és Szent Gellértet láthatjuk. A székesegyház Boldog Gizella királyné jobb alkarcsontját ereklyeként őrzi, illetve a gótikus altemplomában egykori veszprémi püspökök nyugszanak: Bánáss László, Beriszló Péter és Padányi Biró Márton. A templomnak öt harangja van: egy az északi, négy a déli toronyban. Eredetileg hat volt, de a hiányzókat a mai napig nem pótolták. Az 1725-ben Franz Ulrich Scheichel harangöntőjében készült a 3,5 mázsás Szentháromság-nagyharang és ez az egyetlen, amely eredeti formájában fennmaradt. Az 1923-ban készül majdnem egy mázsás Szent István-harangot Szlezák László aranykoszorús mester öntötte. Gombos Lajos 1974-ben készítette a 700 kilós Beöthy/Szent József-harangot. A 220 kilós Szent Anna-harang és a 125 kilós Lélekharang 1937-es, ezeket Szlezák László öntötte.

A székesegyház mellett található a vár egyetlen tere: a Szentháromság tér, rajta a Szentháromság szoborral. Ezt 1750-ben Padányi Bíró Márton püspök megrendelésére állították, aki a szükséges terület kialakítása érdekében két házat is lebontatott. Az emlékművet Walch Tamás építész tervei alapján Schmidt Ferenc szobrász faragta az Öskü melletti Bánta-pusztáról származó puha mészkőből. A megrendelőre utal a püspöki címer, illetve felette a latin nyelvű felirat: STUEBATUR PRO GLORIA CULTU QUE DIVINO AEVITERNO UNI ET TRINO A BIRO ANTISTITE MARTINO. 1750. (Az örök egy és hármas Istenség dicsőséges kultuszáért állíttatta Bíró Márton püspök. 1750).

A több szintes emlékmű tetején a két szárnyas angyalfej mellett a felhőtrónuson ülő Jézus Krisztus és Atyaisten alakja magaslik. Mögöttük, az aranyozott vörösréz dicsfényben a Szentlelket jelképező galamb látható. A pillértest tövében, a földgömbön áll a 12 csillagos, dicsfényes glóriával övezett Szűz Mária alakja. Már egy alsóbb szintet díszíti Szent Márton és Szent Miklós püspökök, hátul pedig Nepomuki Szent János szobra. Alattuk már Szent István és Szent Imre, hátul pedig Szent Flórián alakja magasodik. A szobrok között domborművek láthatók, alul Szent Péter, Mária Magdolna, továbbá Szent Pál; felül Szűz Mária Szent Annával, középen a pár említett püspöki címer, végül pedig Alexandriai Szent Katalin. A korlátot 1784-ben emelték: ezen Szent Sebestyén, Szent Rókus és hátul Szent György szobra áll.

A templom után a Szaléziánum Érsekségi Turisztikai Központ felújított barokk épületébe látogattunk el, ahol a több mint 1000 m²-en, és négy szinten temérdek látnivaló van. Az épületet az írók és újságírók védőszentjéről, Szalézi Szent Ferencről neveztél el. Megismerkedhetünk a halimbai füvespap történetével, megcsodálhatjuk a madaras, barokk freskóval díszített termeket, megtekintünk több időszaki kiállítást is. A liturgikus tárgyak bemutatják az egyház életét. Bepillantást kaphatunk az ostyasütés és gyertyakészítés fortélyaiba, valamint a hegedűkészítő mester munkáját is láthatjuk. A Bíró-Giczey ház földszintjét 1733-ban Padányi Bíró Márton püspök építtette, 1772-ben épült hozzá az emelet, Giczey István őrkanonok megrendelésére. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatósága működött itt 2005 tavaszáig, majd 2011-től turisztikai látogatóközponttá alakították át. A kiállító termeket tárlétvezetéssel és magunk is bejárhatjuk, mi az utóbbit választottuk. A bejárat jobb oldalán kapott helyet a Halimbai Füvesszoba, amely bemutatja Dr. Szalai Miklós, a halimbai „füves” pap történetét, aki országszerte ismert gyógynövényszakértő papként tevékenykedett. A rendszerváltás előtt kuruzslónak nyilvánították, ám róla nevezték el a Halimbárium gyógynövénykeveréket. A kiállítás keretében szárított gyógynövénytablók és egy üveggel fedett tároló asztal segítségével megismerhetjük a Halimba és környékéről származó gyógy- és fűszernövényeket, a „füves” pap receptjeit, illetve gyógynövényekkel és gyógyteákkal kapcsolatos érdekességeket. A belső udvaron található a Halimbárium Gyógynövénykert, ahol jó időben felfedezhetjük a Halimbai Füvesszobában látott gyógy- és fűszernövényeket. Minden növény mellé készült leírás, így megismerhetjük az egyes fajok eredetét, elterjedését, gyógyhatásait és felhasználási területeit. A keresőfelület tematikus, így akár problémára is kereshetünk.

Az épület kertjében kialakítottak egy műhelyet is, ahol a hegedűkészítés folyamatába pillanthatunk be. A hangszerek közül a hegedű mindig kiemelt figyelmet kapott, készítését körüllengi valami titokzatosság. Sümegi Elemér műhelye 2011 óta látogatható a Szaléziánum udvarán található kis épületben. Tanúja lehetünk egy-egy munkafolyamatnak: új hegedű, vagy cselló formálódásának, vagy használt hangszerek restaurálásának. A műhely kézműves mestereknek állít emléket és 19. és 20 századi asztalosszerszám gyűjteményt is megnézhetünk. A műhely galériaként is működik, melyben a mester rajzai mellett művészbarátainak kiállítása tekinthető meg. Iskolai, munkahelyi csoportok, baráti társaságok számára rendhagyó órákat, csoportfoglalkozásokat, bemutatókat tartanak.

A ház második emeletén, a tetőtéri galériában, a Főegyházmegye hétköznapjaiba pillanthatunk be. Külön kiemelnénk, hogy a modern multimédiás eszközökkel tarkított kiállító terem mindenki számára élvezetes múzeum látogatást kínál. Megnézhetjük a liturgikus naptárat, az egyházi szertartás eszközeit, a Veszprémi Főszékesegyház kottatárát, és itt bele is hallgathatunk a 18-19. századi zenei művekbe. A virtuális utazással a Főegyházmegye múltja és jelene tárul elénk.

Az első emeleti négy freskódíszes barokk, puttós mennyezetű termemben a korabeli műtárgyak megtekintésével átélhetjük a barokk világ hangulatát, illetve Padányi Bíró Márton veszprémi püspök munkásságát is áttekinthetjük.

Az első terem mennyezet tele van allegorikus figurával. A balra, középpontban, puttókkal övezve Ceres látható, a földművelés istennője. Kezében attribútumát, a sarlót tartja. Ceres magva, a gabona, két puttó kezében látható. A mennyezet középtengelyében alul gereblyét tartó puttó repül, és egy szalmaszállal megcsiklandozza a fekvő kisded orrát. A középtengelytől kissé jobbra fenn, a felragyogó felhő felett, Phoebus Apolló száguld. A ragyogó istenség négy pompás paripával húzott szekéren ül. Alatta két puttó van felfelé és lefelé tartott fáklyákkal. Ők a hajnal és az alkony, a kezdet és a vég, az élet és a halál szimbólumai. Lent jobbra, az alvó férfialak kaszával Szaturnusz, az emberiség aranykorának jelképe. Ő a földművelés, a termés római istene. Ugyanő a görög mitológiában Kronosz, az idő allegóriája. A kép keresztény gondolatiságában Krisztus áll, jelképrendszerét a tudós kanonok, Giczey István tervezte. A kisded természetesen maga a gyermek Jézus. Krisztust a barokk korban gyakran gereblyével és kalapban ábrázolták, mert a feltámadás után Mária Magdolna először kertésznek vélte. Apolló a keresztény értelmezés szerint is Krisztus megfelelője: ő a fény, a világosság, a nappal és az éj, de a kezdet és a vég is. A búzakalász a feltámadott Krisztusra és az Utolsó Vacsorára utal, a búza kenyér formájában az Oltáriszentséget jelképezi. A kasza a halálnak, a megállíthatatlan időnek az attribútuma. A puttók, vagyis a gyermek angyalok, a gyermek Jézus földöntúli játszótársai. Az angyal az Úr küldötte, szárnya pávatollakból áll: ez a Mennyei Paradicsomra és a mennyei trón őrizőinek szemekkel borított szárnyára utal.

A falmezők tengelyében a párkány felett, a festett falon négy címerpajzson az Apolló-mítoszból vett jeleneteket örökítettek meg. A barokk művészet gyakran merített Ovidius Átváltozások című művéből. Az ablaktól jobbra eső ajtó felett a babérkoszorús fejű, Apolló-Phoebus késével éppen megnyúzni készül a szatírként ábrázolt Marszüászt, az öntelt fuvolást, aki versenyre hívta őt, és akit legyőzött lantjátékával. Fogadásuk tétje az volt, hogy a győztes azt tehet a másikkal, amit csak akar. A következő képen Apolló a rettenetes Python sárkánnyal küzd, aki a delphoi jósdát őrizte. A következő képen Apollót lóval és bikával ábrázolták, ugyanis amikor az Olümposzról száműzték az istenek, Apollónak Admétosz király istállójában kilenc évig kellett dolgoznia pásztorként. A negyedik kartusban egyik hűtlen szerelmével, Khorinosszal látható. Miután egy holló beárulta a csalfa lányt, a feldühödött Apolló megölte.

A másik két teremben megismerkedhetnek az Érseki Levéltár és Könyvtár rejtett kincseivel: ősnyomtatványok, emlékkönyvek és –albumok, kéziratok, térképek és oklevelek csodálhatók meg.

Az épületben található még a Bonaventura Tea- és Kávéház, ahol ebéd után kipróbáltuk a finom kávét és forrócsokit. Ezeket másnak is ajánljuk.

Reméljük ezzel teljessé vált a bakonyi utunk beszámolója, és az áttekintésével Ti is kedvet kaptok, arra, hogy felfedezzétek a térség gyöngyszemeit.

Eduard von Engerth képét innen vettük: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.13.003

A képről még lásd még: Papp Katalin: Eduard von Engerth: I. Ferenc József királlyá koronázása Budán, 1867-ben In: A Szépművészeti Múzeum közleményei87. Szerk.: Tátrai Vilmos. Budapest, 1997. pp. 171–176.

További képeket itt láthattok a Szaléziánumról.

"Mert mi is egy kicsit pápaiak vagyunk..."

A blogunkat folytatjuk a veszprémi utunk második állomásának beszámolójával. Most az egykor még bő vízzel csurdogáló Tapolca-patak völgyében, a Pápai-síkság központjában található városba kalauzolunk el benneteket, ahol a katolikus Nagytemplomot, az Esterházy–kastélyt és a Kékfestő Múzeumot látogattuk meg.

Pápa a nevét egy bajor lovagtól (Popo) kaphatta, de már a kelta korszakból is találtak itt régészeti leleteket. Igaz most Pápa történelmével nem untatnánk benneteket mert erről már meséltünk az „Élménybeszámolóegy bakonyi barangolásról” című írásunkban.

Először a kastélyhoz mentünk, de útközben láttuk Jókai Mór házát, ahol egy emléktábla jelzi, hogy itt lakott az író, amikor Petőfi Sándorral és Orlay Petrich Somával a pápai kollégium diákja volt.

Az Esterházy-kastély Pápa központjában, a katolikus templom mögött található. A barokk kastély és az egykori erődrendszer fontos szerepet töltött be a város életében. Ma a felújított kastély kiemelt idegenforgalmi helyszín.

A 15. században a kastély helyén a Garaiak által emelt vár állt. Komoly hadászati szerepet a török hódoltság kialakulásakor kapott, ugyanis a török hadsereg többször is megtámadta a várost, amely Győr egyik elővédjeként működött, tehát közvetve Bécs védelmében is szerepet kapott. Az első földsánc 1532-ben épült ki a város körül, majd ezt folyamatosan fejlesztették. Akkor is, amikor a vár rövid ideig (1594–1596) török uralom alá került. 1626-ban került a vár az Esterházy család tulajdonába, de egy jelentős tűzvész nagy mértékben megrongálta az épületet. Az erőd a Rákóczi-szabadságharcban töltött be utoljára katonai szerepet, amikor 1707-ben császári csapatok szállták meg. A háborúk és az elhanyagolás miatt az épület végül pusztulásnak indult.

Esterházy Ferenc 1743-ban a katonai funkció elvesztésével egy nagy rezidenciát terveztetett a vár helyére és Franz Anton Pilgram építészre bízta a munkálatokat, amelyeket később Fellner Jakab, majd Grossmann József folytatott. A vizesárokkal körbevett épület látványterve a kastély Nádor-termének falát díszítő festményen látható, ami számunkra is érdekes látványt nyújtott, mert olyan tájat ábrázol, ami nem teljesen pápai. A hegyek ábrázolásával ugyanis a nagyságot és gazdagságot akarták az Esterházyak illusztrálni. A festményen látható tó viszont jórészt valós: a kiterjedt vízfelületet ugyanis később, már Esterházy Károly püspök száríttatta ki, és a helyén alakította ki a mai parkot. A kastély átalakításának terve sohase valósult meg teljes egészében, ugyanis a birtokot megöröklő Eszterházy Károly már az egyházi építkezésekre helyezte a hangsúlyt.

A barokk stílusú építmény végül 1784-ben készült el és az Esterházyak cseszneki ágának egyik lakóhelyeként szolgált. Az épület pusztulása 1945-től kezdődött, ugyanis ekkor a szovjet hadsereg szállta meg, amely 1959-ig maradt itt, és ekkor a berendezési tárgyak vagy megsemmisültek vagy eltűntek. Ezt követően a városi könyvtár, a zeneiskola, a művelődési ház és a helytörténeti múzeum kapott helyet a kastélyban.

Az 1960-as évek közepén helyreállították a külső homlokzatot, 1990-ben a kastélykápolnát is helyrehozták, amely Európa Nostra-díjat kapott. A főépület felújítása 1988-ban kezdődött, kisebb megszakításokkal 2015-ben fejeződött be. A Grossmann József által tervezett váristálló és kocsiszín, illetve a mellette álló őrségházak felújítása még várat magára. Múzeumként 2015. április 17-től látogatható, ami egy 3600 négyzetméteres terület bejárását teszi lehetővé.

A ma már nem látható kastélykaput 1860-ban Párizsból hozatták. A díszudvaron így az 1790-es években készült kapuőrző, címertartó kő oroszlánok fogadtak minket. A kastélypark előtti ideiglenes kerítést azért emelték, mert hamarosan elkezdik a kapu helyreállítását.

Az egy emeletes barokk stílusú kastély a versailles-i palota mintáját követi kicsiben. Az épület parkra néző főszárnya íves oromzattal záruló középrizalittal és sarokrizalittal (gazdagon díszített homlokzat) tagolt. Az oromzaton láthatjuk az Esterházy-címert. A két szárnya manzárdtetővel fedett, azaz meredekebb tetősíkját egy alacsony hajlásszögű tető követi, és ez díszített. A központi épület nem zár be derékszöget a két oldalsó szárnnyal, ugyanis az épület kialakításakor a vár szabálytalan alaprajzát követték. Ezt a pontatlanságot a főbejárat előtt található kocsibeálló/terasz próbálja kompenzálni.

Az előcsarnokba belépve barokk pompájú, kőkorláttal és stukkós mennyezettel rendelkező lépcsőház tárult elénk, de mielőtt idegenvezetőnk végigkísért volna a kastély termein, a földszinten megnéztünk egy kiállítást, majd a moziterembe mentünk, ahol egy Pápáról szóló kisfilmet vetítettek le.

Az épületegyüttes középső szárnyában reprezentációs helyiségeket láthattunk, az oldalszárnyakban voltak a vendéglakosztályok, ezek mellett a nyugati szárnyban a tulajdonos lakott. A keleti szárnyban van a kastélykápolna, amelyet a helyreállítás előtt a városi könyvtár olvasótermeként használtak.

A belső tereket az 1860-as években Esterházy Pál újíttatta fel, ekkor került kialakításra a Nádor-terem és az Ősök csarnoka is.

A Nádor-terem berendezése lényűgöző. Az intarziás parketta, a barokk kályha sokat érzékeltet abból, milyen lehetett a kastély korábban. A családi birtokokat bemutató festmények közül viszont több hiányzik. A legfontosabb, a pápai kastélyt ábrázoló látványterv viszont szerencsére fennmaradt. A barokk főúri élet hétköznapjait bemutató vezetéssel megelevenedett előttünk a múlt, ami különleges élményt nyújtott számunkra, és valószínűleg más látogatót is megfog majd. A tapéta az eredeti mintáit követi: a család fényképek segítettek a rekonstrukcióban, így eredeti minták alapján lehetett újragyártatni sok díszítőelemet. Habár az eredeti bútorok megsemmisültek, ezeket sikerült korabeli bútorokkal, festményekkel, és használati tárgyakkal pótolni, így az illúzió meg van, és így megismerhetjük, hogy az akkori főúri családok mit csináltak mindennapjaikban. Ez a bemutatás szerves részét képezi a vezetésnek: a korhű ruhában idegenvezetőink úgy fogadtak, mintha a főúri család vendégei lennénk, és korabeli énekkel, tánccal, illetve szófordulatokkal varázsoltak 18. századi hangulatot a 21. századi turista számára.

A többi teremben is látványos barokk stílusú tárgyakat, műalkotásokat láthatunk. Az északkeleti szárnyat teljesen könyvtárrá alakították át, a végében nyolcszögletű kápolna látható, aminek a freskóit Joseph Ignaz Mildorfer készítette 1750-ben. A csegelyeken az angyalok tartják Jézus szenvedésének relikviáit (a töviskoszorút, a szögeket, a kalapácsot, a szivacsot, a lándzsát és a kelyhet), a kupolán Jézus Krisztus mennybemenetelét ábrázolták.

A kastély kápolnája 1945-től zárva volt és világi célra használták. 2015-től viszont újra felszentelték, és katolikus istentiszteleteket, esküvőket és keresztelőket lehet itt tartani.

Az Esterházy kastély parkja kiterjedt zöldfelületként övezi az épületet, igaz ez most téli időszakban kevésbé látványos. A háború előtt nagyobb volt, vadasparkot alakítottak ki benne, ahova a köznép nem tehette be a lábát. A háború után erdőirtások miatt kisebb parkká vált. Szerencsére maradtak még benne ősfák. Szép időben jókat lehet sétálni a juhar, kőris, gesztenye fák, sajmeggyek, vörösfenyők és bükkök alatt. A kastélypark van, amikor a rendezvényektől is hangos: az épület északi oldalán található szabadtéri színpadon rendszeresek a koncertek.

A vezetés végén megtudtuk, hogy hátra van még a kastély kerítésének helyreállítása, a kovácsoltvas díszkapu rendberakása, a kastélypark rendezése, a váristálló és az őrházak felújítása, újraépítése. A kastély falai között, olyan volt sétálni, nézelődni, mintha ha egy barokk családi látogatáson lettünk volna. Bátran mondhatjuk, mintha, mi is egy kicsit pápaiak lennénk.

A kastély után a Kékfestő Múzeum felé vettük az irányt. Útközben megnéztük a katolikus Nagytemplomot is, amelyet 1774-ben gróf Esterházy Károly egri püspök, pápai földesúr adományából építettek. Fellner Jakab halála miatt az építkezést Grossmann József vette át. A templom 15 évig épült, 1795. május 3-án szentelték fel. Hatalmas egyhajós, úgynevezett csarnoktemplom, amely copf stílusban, barokk és klasszicista jegyekkel épült. Hossza 42 méter, szélessége 22 méter, belső tere 24 méter, a gyönyörű rézborítású, összetett sisakban végződő tornyai 72 méter magasak. A homlokzata timpanonos, fölötte szobor-kompozícióval. A belső terében a márványborítás vörös és sárga színekben pompázik. A mennyezetfreskókat Franz Anton Maulbertsch (osztrák festő) készítette. A három kupolafreskó, a szegélyképek, és főoltárkép Szent István életét ábrázolja. Szent István és László szobrait, a gyóntatószéket, a bronz keresztelőkutat, és a libanoni cédrusból faragott szószéket Prokop Fülöp alkotta meg. A négy mellékoltár Zirckler János alkotása, amelyeket Nepomuki Szent Jánosnak, Szent Annának, Józsefnek és Borromei Szent Károlynak szenteltek. A Szűz Mária-kápolna, a sekrestye és a két oratórium freskóit is Maulbertsch festette. A falakon lévő stációkat Cziráki Lajos faragta. A templom alatti kriptában nyugszanak az Esterházy család pápai ágának tagjai.

A Kékfestő Múzeumban nagyon kedvesen fogadtak, elmesélték a kékfestés történetét, menetét, majd mi magunk fedezhettük fel, hogyan is készülnek a szép tárgyak, ruhák ezzel az eljárással.

A kékfestés egy textíliákon alkalmazott színmintázási technológia, amely jellegzetesen kék alapon fehér színben jelenik meg. A kékfestő kelme az elmúlt századokban jelentős szerepet játszott a magyar népviseletben és a lakástextíliák körében, de ma is népszerű. Több kisvállalkozó foglalkozik ilyen termékek előállításával. A kékfestő kifejezés először 1770-ben a pápai Bengely István panaszos levelében fordul elő, majd innen terjedt el. Indiában, Kínában és Egyiptomban számos olyan leletet találtak, amelyek bizonyítják, hogy több ezer évvel ezelőtt ismert volt ez a technika.

A kékfestés alapvetően a gátlónyomás technológiáján alapul. Ez azt jelenti, hogy a szövetre a mintának megfelelően egy gátlószert nyomnak, amely a később felvitt színezéket elszigeteli a szövettől, így az csak a gátlószerrel nem fedett részeket fogja be. A kékfestő kelme előállítása két alapvető munkafázisból áll: mintázás a fedőanyaggal, majd színezés az indigócsávában.

Először a nyers szövetet kimossák forró (több mint 60 °C-os) vízben, hogy a szövésnél használt íranyagokat eltávolítsák, majd kiöblítik az anyagot és kiszárítják a szabad levegőn. Ezután kikeményítik kukorica- vagy burgonyakeményítővel, majd újra kiszárítják. Később a szövetet felfeszítik a nyomóasztalra és a gátlószer és a nyomódúc segítségével rányomják a mintát. Ezután újra szárítás következik, majd a színezést ismétlik, annak függvényében, hogy milyen árnyalatot szeretnének elérni. A gátlószert végül savas fürdővel távolítják el. Az utolsó alkalmazott eljárás a mángolás, amely hatására az anyag sima, ráncmentes lesz.

A technika alapjai ma se változtak, de az eszköztár sokat fejlődött a századok során. Az eredetileg fából faragott dúcokat ugyanis felváltották az alakos rézszegekkel és -huzalokkal kivert formák, illetve ez a munkafolyamat a gépesítésnek köszönhetően már nagyon régóta elvesztette manualitását.

Az európai kékfestők a gátlószert különböző vegyszerekből készült oldatban vitték fel. Színezékként növényi festékeket, a kék szín előállítására pedig az Indiában honos Indigofera tinctoria nevű növényből kinyert az indigót használták. A gátlószer összetétele – amit a magyar kékfestők papnak neveznek –, általában minden üzem féltve őrzött gyártási titka volt.

A nagyipari textilnyomás elterjedése természetesen visszavetette a kisüzemi kékfestést. Ennek ellenére tovább él, mint népművészeti tevékenység és néhány üzem ma is működik. Ilyen például az 1906-ban alapított, ma Tóth Ildikó és Gerencsér Zsolt által működtetett Győri Kékfestő Műhely, a dunaföldvári Gál Gyula, a nagynyárádi Sárdi János, szentendrei ifj. Kovács Miklós, a tiszakécskei id. Kovács Miklós, a szombathelyi Szakács, a bácsalmási Skorutyák János Kékfestő Műhely és a Tolnai Kékfestő Műhely és Múzeum, amelyek egyúttal látogatható bemutatóhelyek is.

A működő műhelyek részben a hagyományos vagy a tájegységhez igazodó népművészeti mintákat használják, de modern mintázat is előfordulhat. A kollekciók megjelennek a vásárlóközönség előtt és szerepelnek rangos kiállításokon is. Többen a kékfestők közül állami kitüntetésekben is részesültek művészi tevékenységükért. Bódy Irén textilművész, akadémikus állandó kiállítását mi is megnézhettük a pápai Kékfestő Múzeumban.

A múzeumot a Kluge-féle kékfestő műhelyben alakították ki. Ez a kékfestő műhelyek között az egyik leglátogatottabb bemutatóhelyeknek számít. Az üzem 1956-ig működött, majd az épületegyüttes és az egész berendezés műemléki védelem alá került. 1962-től nyílt meg a nagyközönség számára, majd 1983-ban a Kluge cég fennállásának 200. évfordulója alkalmából felújították. Az egykori üzem őrzi a tárgyi emléket, gyűjti a kékfestéssel kapcsolatos más kékfestő műhelyek munkáit emlékeit, termékeit is.

A céget Carl Friedrich Kluge alapította, akinek már több felmenője is kelmefestéssel foglalkozott. A családfő 1783-ban a szászországi Sorauból érkezett Magyarországra és Sárváron alapított kékfestő műhelyt. 1786-ban költözött át Pápára és ott a ma is álló épület helyén hozta létre üzemét. Akkoriban Pápán már 4-5 hasonló üzem működött, ami azt mutatja, hogy igen népszerű volt a „kékfestő” anyag.

Az alapító jelentős szakmai tapasztalatra tett szert különböző országok műhelyeiben. Ezt fia, Kluge Károly tovább bővítette, amikor apja nyomdokába lépett és az 1809-ből származó mintakönyvében 72 textildarabkából álló gyűjteményt állított össze a készítési eljárásokkal együtt. Ezek a jegyzetek az átlagosnál magasabb szakmai felkészültségről tanúskodnak. Nem hiába, az 1806-ban felvett vagyonleltár tanúsága szerint az akkori viszonyoknak megfelelően korszerűen felszerelt kékfestő műhely igen jól jövedelmezett, és a Kluge család a vagyonosak közé tartozott. Ennek jegyében 1896-ban készült el a család emeletes új lakóháza.

Kluge Károly 1895-ben halt meg, fia Kluge Ferenc is Európa szerte tanulta ki a kelmefestést, majd folytatta az apja által korábban már megkezdett korszerűsítést és új gépek beszerzését. Az üzem alapításának 100 éves évfordulójára, 1883-ban olyan szintre emelkedett a termelés, hogy azt 1884-ben „Blaudruck-Färberei” néven már a vezető cégek között emlegették. A 19-20. század fordulóján az üzemet tovább bővítették. A korábban használt vízkereket leszerelték, gőzgéppel hajtották meg a mángorlót, a keményítőgépeket, a szárítóhengereket. 1912-ben a favázas nyomógépet egy német gyártmányú fémvázas gépre cserélték.

Kluge Ferenc volt a család utolsó, szakmával foglalkozó férfi tagja. Lánya, Kluge Matild és férje ugyan átvette az üzem vezetését, de szakmailag nem értettek hozzá. Az üzemet tulajdonképpen az egyik segéd, Kovács József vezette egészen 1945-ig.

A háború miatt visszaesett a termelés, de így is hét Kluge generáció vitte az üzemet. 1956-ban az épületet és eredeti berendezését műemlékké nyilvánították és állami támogatással, helyreállítva múzeummá nyilvánították. Itt a hagyományos eszközöket és technológiát alkalmazva készítik a kékfestő textíliákat, és májustól októberig – előzetes egyeztetés alapján – csoportok is látogathatják.

Minket különösen megfogott a lenti műhely, ahol a mosómedencék a régi műhely hangulatát idézték.

Pápa városa természetesen nem csak a felsorolt nevezetességekről híres. Említésre méltó a református kollégium gyűjteménye, illetve érdemes sétálni a szép város utcáin, ugyanis a különféle épületek egytől egyik különlegesek. A kastély ráadásul múzeumpedagógiai szempontokból is érdekes: látogatását óvodás és iskolás csoportoknak is ajánljuk, mivel a kastély kiállítótermei, a marionett bábszínháza, a 3D-s moziterme, valamint rendezvénytermei egyaránt alkalmasak az egyéni és csoportos foglalkozásokra. A Kékfestő Múzeum is ajánl hasonló foglalkozásokat, vagyis itt is ki lehet bontakoztatni a kreativitást. Gyertek és fedezzétek fel Pápát!

A kastélyról itt látsz további képeket.

A Nagytemplomról készült további fotókat itt látod.

A Kékfestő Múzeumban készített további képeket pedig itt találod.

Ez pedig a pápai vegyes fényképválogatásunk.