Március második felében a hétvégék kifejezetten kellemesek
voltak, így a természetben jártunk amikor csak lehetőségünk
nyílt rá: legyen ez a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert, a
Füvészkert, vagy a pilisszentiváni Jági-tanösvény. Március
utolsó napján úgy gondoltuk, hogy egy posztra kívánkozó helyre
kellene elmenni, így a solymári Szarkavár és a Paprikás-patak
völgye felé vettük az irányt. Ezek könnyen megközelíthetőek,
ugyanis a solymári vasútállomás mellett találhatóak, így akár
tömegközlekedéssel is könnyen el lehet ide jutni.
Először felmentünk a várhoz, amelyet egyes helyeken hibásan
Szarkavárnak neveznek. Ezt a 14. század végén építette Lackfi
István nádor, Nagy Lajos király kedvelt híve. A Lackfi család
bukását követően Luxemburgi Zsigmond királyi birtokként
kezelte, a felesége is megtartotta saját kezében, majd 1442-től
különféle nemesi családok birtokolták (a Korbáviai grófok, az
Olnadi Czudarok és a Rozgonyiak zálogbirtokként, 1455-től a
Garaiak nádori ága teljes jogú tulajdonként). A Garai család
nádori ága 1482-ben férfiágon kihalt, és ekkor Mátyás király
megszerezte a várat, hogy 1490-ben már Corvin János birtokolja. A
század végén II. Ulászló király sikeresen visszaszerezte, és a
várkastély 1536-ban még biztosan állt. Az erődítmény valójában
csak kisebb vadásztársaságok befogadására volt alkalmas, így
állandóan csak a várnagy és egy kisebb őrség tartózkodott
benne. Az igen egyszerű kiképzésű vár egy több helységből
álló központi épülettömbből és tornyos falakból állt. A vár
jelentősebb kiépítésére, vagyis az Öregtorony építésére, a
palota bővítésére, és reneszánsz kőkeretes nyílásokkal való
átépítésére csak 1500 körül került sor. A helye jelentősége
abban rejlett, hogy a pilisi erdőségekben, vagyis egy közkedvelt
vadászterületen állt, amely a budai királyi székhelyhez is közel
feküdt. Komoly erőt nem tudott megállítani. Ennek megfelelően
valószínűsíthető, hogy Buda 1541-es török bevételét követően
pusztult el, szerepét a törökök által emelt pilisvörösvári
palánkvár vette át. A 18. század elején Bél Mátyás még a
fedetlen termeiről írt, a század második felében viszont
építőanyagnak széthordta az újonnan betelepített falu
lakossága.
Miután a Mátyás-domb építőanyagát újrahasznosították, semmi
sem utalt arra, hogy itt egy erőd állt. A feltárást 1929–1940
között Valkó Arisztid végezte, aki csupán a fizikai munkákra
kapott segítséget a környező település leventéitől. A
vizsgálódást az 1970-es években folytatták Kozák Károly
régész, Horler Miklós építész és Feld István régész
hallgató irányításával, hogy azok az 1990-es évek végétől
segítsék a több lakóépületet és az öregtornyot övező
hosszúkás ovális alakú várfalak, illetve a várkút
megtalálását. A romkerten 2005–2006 folyamán végeztek
látványos fejlesztést: ekkor magasították vissza eltérő módon
a várfalat, ekkor emelték az eredeti tornyot idéző kilátót, és
ekkor alakították ki a várkút felépítményét. Természetesen a
munkálatok ekkor sem álltak le, és folyamatosan folytatódnak. A
vár 2013. július 1. óta hivatalos nyitvatartási rend szerint
látogatható (április, október: Sz-V: 10-18, május-szeptember:
K-V: 10-18, novembertől márciusig zárva), belépődíj
ellenében (300 Ft, kedv.:200 Ft). Van saját honlapja,
és különféle rendezvényeknek is otthont ad.
Miután megcsodáltuk a panorámát, elolvastuk az információs
táblákat és bejártuk a vár területét, visszamentünk a WC
irányába, hogy innen ne a vasútállomás, hanem a Paprikás-patak
felé forduljunk, amelyet Jegenye-völgyként is ismerhetünk. Ezt
Pesthidegkút felől is megközelíthetjük, igaz erre először nem
jöttünk rá. Néztünk is ki a fejünkből, amikor olyanokkal
találkoztunk a vízeséstől a vár felé visszatérve, akik szembe
jöttek velünk, amikor a vízesés felé haladtunk, de a térkép
alapján rádöbbentünk, hogy most elég slamposan készültünk
fel, és létezik számos „alternatív” megközelítés. Sebaj,
több is veszett Mohácsnál. A „kirándulók” közül a kutyák
voltak a legjobbak: nagyokat kacagtunk, amikor egy addig felettébb
engedelmes beagle hirtelen szagot fogott, és se szó, se beszéd,
nekilódult. A gazda mondhatott amit akart, a Millennium-réten
ugathatott a többi kutya, ő továbbra is követte a szagot.
Persze nem csak kutyákkal találkoztunk. Közvetlenül a vár alatt
található ugyanis a Petneházy Lovaspark, és a pacikkal pont
előttünk indultak neki a nagyvilágnak, hogy már csak pár darab
maradjon a kerítés mögött. Ezek kiváló fotóalanynak
bizonyultak és öröm volt nézni, ahogy jobbra-balra kolbászoltak.
Ahogy elhagytuk a Millennium-rétet, lassan vizet is láttunk a
patakmederben. Ennek a vár felé eső részén ugyanis csak a száraz
árkot követhettük.
A rét után hamarosan a Rózsika forrást is megtaláltuk. Ennek ma
már nem iható a vize, de ettől függetlenül szép a Rumán Sándor
által készített szobor, amely egy vizet öntő lányt ábrázol.
Ezt követően egy fura betongát maradványait pillantottuk meg
(lásd balra lent). Ez az egyik utolsó emléke a „Sziklafürdő”-nek,
amelyet 1929 után alakítottak ki. Ez a patak körülbelül 100
méter hosszú szakaszon történő felduzzasztásával jött létre,
a második világháború végén ment tönkre, és amikor felmerült
a helyreállítása, akkor ezt már csak a Paprikás-patak
szennyezettsége miatt nem engedélyezték.
Mi persze nem álltunk meg, hiszen a vízesés volt a célunk (lásd
jobbra fent). Hamarosan ide is elértünk, és miután lemásztunk az
alsó mederhez, nekiálltunk fényképezni. Szerencsére volt benne
elegendő víz, így látszik, hogy milyen impozáns. Ez ugyanis a
Budai-hegység legmagasabb vízesése a maga majdnem 5 méteres
esésével.
Természetesen az út tovább megy, de mi ezen a ponton
visszafordultunk. Volt ugyanis még egy programunk, ami ráadásul
határidősnek bizonyult: meg kívántuk nézni Máté Bence
fényképeit a Szent István bazilika előtt.
Az Alsó-Jegenye-völgyet nem mi fedeztük fel, voltak elegen rajtunk
kívül, igaz még bőven az élvezhetőségi határon belül, így
mi csak megerősíteni tudjuk, hogy nagyon kellemes hely. Az út
könnyen járható, a természet szép, a természeti képződmények
érdekesek. Az egyik legkülönlegesebb ezek közül a homokkőfal,
ahol sajnos se oda, se vissza nem tudtunk olyan fotót készíteni,
mint amit szerettünk volna, ugyanis állandóan gyerekek mászkáltak
rajta.
Itt találtok további képeket a túráról.
