Jeanne d’Arc nyomában, vagyis Chinon várában jártunk

Már korábban, a Fontevraud-i apátságról írt posztunkban is jeleztük, hogy Chinon a Platagenet dinasztia egyik erőssége volt, és itt halt meg II. Henrik angol király, Oroszlánszívű Richárd, illetve Földnélküli János apja. Az erődöt viszont más miatt szoktuk emlegetni: Jeanne d’Arc-ot itt mutatták be a francia trónörökösnek. Legyen szó írott szövegről, vagy filmről, minden Jeanne d’Arc-kal kapcsolatos mese egyik drámai pillanata, amikor a fiatal lány, aki korábban sohase látta a meghatározó francia politikusokat, a trónteremben a tömegben elbújó igazi trónörököst köszönti, és nem a trónra ültetett udvaroncot, akivel próbára tették őt. Erre 1429 februárjában, Chinon várában került sor, vagyis úgy is fogalmazhatunk, hogy az orleans-i szűz politikai és katonai karrierje itt kezdődött el. A hely tehát II. Henrik király miatt nem csak az angol, hanem a francia történelemben is fontos szerepet töltött be, ráadásul hiába romos, azért még így is eléggé impozáns erőd, amit öröm végigjárni.

Ma egy három részre tagolt várat találunk a városka felett. Ennek legöregebb része a Szent György erőd, ami még nagyjából a Plantagenetek korát idézi. Korábban is volt itt erősség, de nagyjából 1160 körül II. Henrik építtetett az őseitől megörökölt ódon erődítmény elé egy korszerű várat, ami arra is alkalmas volt, hogy udvarával megszállhasson benne, amikor a városban jár. Ezt az új építményt a kápolna védőszentjéről, Szent Györgyről nevezték el. II. Henrik óta sok-sok évszázad telt el, a királyi palotából Földnélküli János alatt igazi erődítmény vált, majd a 100 éves háborút követően elkezdődött a hanyatlás. Tényleges látnivaló nem sok maradt belőle, de a látogató ma ezt látja először, amikor megveszi a belépőjegyet, ugyanis a vár modern fogadóközpontja a Szent György erőd falai között kapott helyet.

A tényleges látogatás már az úgynevezett középső várral kezdődik. Ide az Óratorony (lásd fent) által őrzött kapun keresztül, egy igazán látványos felvonóhídon keresztül juthatunk be. A torony igen magas. Eredetileg tömzsibb volt, és a 14. század végén nyerte el mai formáját, igaz már a 12. századtól ez őrizte a középső vár bejáratát. A felvonóhidat Fülöp Ágost francia király építtette, mai magasságát a 14. századi hozzáépítésekkel nyerte el. Ekkor építették a fogadótermeit, a csigalépcsőt, és 1399-es az óra is. Azt különben muszáj előrebocsájtani, hogy Chinon várában rengeteg lépcső van, ezek jelentős százaléka csigalépcső, és aki mindegyiket bejárja, az bőségesen túlteljesíti a napi minimum testmozgást. A többi turistához hasonlóan mi is bementünk az Óratorony alatti kapun, megmásztuk az Óratornyot, megcsodáltuk a panorámát, majd elindultunk a középső vár felfedezésére.

A középső vár az alábbi részekből áll: a királyi udvarház, az Argenton torony, a Kutyák tornya és a már említett Óratorony. Az Argenton torony az egyik legmodernebb, ugyanis XI. Lajos 1477-ben az életrajzírójának, Philip Commynes-nek, Argenton urának adományozta az erődöt, aki megerősítette a középső vár észak-nyugati szegletét, és felépítette a nevét viselő tornyot, amely már az új tűzfegyverek ellen is hatásosnak bizonyult. A falai 5 méter vastagok voltak, ágyúállásokat alakítottak ki benne, és eleve alacsonyabbnak épült, mint a többi torony. A katapultok világában ugyanis minél magasabb volt a fal és a torony, annál hosszabb ostromlétrára volt szükség, hogy a támadó felérjen a tetejéig. Az ágyúk viszont ezeket a magas, és jellemzően vékonyabb falakat könnyen áttörték, és a lövések hatására a magas toronyról csak úgy zúdult a törmelék a saját védők nyakába. Ennek köszönhetően beköszöntött az alacsonyabb, de tömzsibb erődök korszaka. A Kutyák tornya korábbi, még Fülöp Ágost építette. Nevét onnan kapta, hogy a 15. században itt tartották a királyi vadászkopókat. A többi toronyhoz hasonlóan ezt is be lehet barangolni, de nincs benne semmi különleges, csak lépcső lépcső hátán.

Nekünk igazából a királyi udvarház tetszett, vagyis ami megmaradt belőle (lásd fent). Ez új korában körülbelül kétszer akkora volt, mint most. Annak a teremnek a fala is csak részlegesen maradt fenn, ahol állítólag a Jeanne d’Arc és a trónörökös, vagyis a francia dauphin első találkozása történt (lásd balra lent).

A mai udvarházat még 1370 körül kezdte el építeni Louis, Anjou első hercege. A munkálatok VII. Károly és Anjou Mária alatt folytatódtak, de az U alakú épületből mára elpusztult a festők lakása, a teniszpálya és a Szent Melánia kápolna. A különleges felhasználásra utalt a tetők díszes kivitele is: ennek nyoma a kutyás építmény (lásd jobbra fent). A fennmaradt déli szárnyban egy múzeumot alakítottak ki, ahol rekonstrukciókkal és pár eredeti műtárggyal nagyon látványosan mutatják be a 15. század első felének királyi udvarát. A különféle forrásoknak köszönhetően be lehetett azonosítani a királyi és a királynéi lakosztályt, illetve ezek kiszolgáló helységeit is, vagyis nem csupán a helyi muzeológusok fantáziálásának lehetünk a tanúi. Van itt konyha, hálószoba, raktárhelyiség. Egyes szobákban a százéves háború fegyvereit tartalmazzák a tárlók, máshol Jeanne d’Arc emlékezetét ápolják, de rövidfilmeket is nézhetünk a vetítőteremben. Mindez nagyon látványos.

Miután megokosodtunk és kijöttünk az udvarházból, a Coudray erőd felé indultunk, amely a három vár közül az utolsó, vagyis ez az, ahol az utolsó ellenállást lehetett kifejteni. Itt is három torony van: a Boissy, a Coudray és a Malom torony. A Boissy tornyot a 13. században építették (lásd fent), de nevét a vár 16. századi kormányzójáról kapta. Van benne pár impozáns, vagyis akkoriban impozánsnak számító boltíves terem, amelyben ma modern installáció kapott helyet. Később természetesen átalakították, és Jeanne d’Arc idejében már át lehetett jönni ide közvetlenül a királyi udvarházból is.

A Malom torony az egyik legöregebb, ugyanis még Földnélküli János uralkodása alatt építették. Onnan kapta a tetejét, hogy az újkorban szélmalmot működtettek benne. Akit vonz a 12. századi katonai építészet, az kigyönyörködheti benne magát, de mi igazából ekkor már kissé kifulladtunk a sok lépcsőzéstől. Ennek ellenére újra visszatért a lelkesedésünk, amikor bejártuk a Coudray tornyot (lásd lent).

 

1205-ben Fülöp Ágost bevette a várat, és ezzel leáldozott a Plantagenetek itteni uralmának. A francia uralkodó tisztában volt Chinon stratégiai fontosságával, így azonnal belekezdett egy újabb erődítési hullámba, és ennek lett az eredménye a Coudray torony. Ennek van saját felvonóhídja, orgonája, gyiloklesője, kandallója, latrinája. Az egyik legfelső szinten a falakban kialakított lyukakról megtudtuk, hogy galamb-dúcok, ami teljesen logikus, hiszen a külvilággal való kapcsolattartás ellenőrzése csakis a galambok legbiztonságosabb toronyban kialakított dúcaival volt megvalósítható (lásd lent).

Amikor lejjebb másztunk a lépcsőkön, fura faragványokat találtunk. Ezeket a templomos lovagok elöljárói vésték be, ugyanis a tornyot 1308-ban börtönként használták, és állítólag a nagymester, Jacques de Molay is megismerte a cellát (lásd balra lent).

A hely nem mindig működött börtönként: 1429-ben például itt szállásolták el Jeanne d’Arc-ot is, igaz őt már megbecsült vendégként. Mondjuk a kilátás fenséges (lásd jobbra fent), így akár még élvezni is lehetett az itt tartózkodást, ha éppen nem egy lenti cellában rostokolt a vendég.

Chinon, habár a Loire-menti kastélyok közé tartozik, egy meglehetősen masszív erőd. Nekünk tetszett, habár a látogatás végére már a hátunk közepére kívántuk a sok lépcsőt. Fontos tudnivaló, hogy hétfőn is nyitva van, vagyis a hely segít kitölteni minőségi programmal a hét legrázósabb napját, már ami a nyitvatartásokat illeti. Van, amikor hagyományőrző játékokat is rendeznek a várban, ilyenkor még szebb, de a hely, illetve a csodás táj télen-nyáron is sokat nyújt, így melegen ajánljuk, hogy ti is ejtsétek útba, amikor arra jártok.

Itt találtok további képeket a várról.

A sárkányos lovagok várainál, Ozorán és Simontornyán jártunk

Folytatjuk régebbi országjáró élményeink bemutatását és újra Magyarország dél-dunántúli részére hívunk meg Benneteket. 2016. novemberben a gyönyörű tolnai lankák között jártunk, ahol Ozora és Simontornya váraiban repültünk vissza a múltba.

Útközben a szőlőtőkékkel körülölelt dombokon már messziről felfigyeltünk az ozorai várkastélyra és a mellette álló templomra.

A friss patakokkal tarkított Ozorát már ősidők óta lakják. A kutatók ezt onnan gondolják, hogy a településhez tartozó Tótipusztán 1871-ben nagy jelentőségű avar leletegyüttest találtak. Az első írásos emlék egy pécsi püspöki alapítólevélből származik. A falut a 15. századig az Ozorai nemesi család birtokolta, majd Luxemburgi Zsigmond király az egyedüli örököst, Ozorai Borbálát „fiúsította”, és 1399-ben feleségül adta a firenzei kereskedőcsaládból származó Filippo Scolarihoz, akit ezt követően birtoka után Ozorai Pipoként is emlegettek. Eme sokoldalú személyiség a király szolgálatában számos győztes hadjáratot vezetett, védte új hazáját a törököktől, illetve a király arany- és sóbányáival is foglakozott, és a Zsigmond király által 1408-ban alapított a Sárkány-lovagrendnek is alapító tagja volt. A király nagyra becsülete Pipót, így számos birtokadományban részesítette. 1411-ben Sárvár várát is neki adományozta, igaz ő ezt később a közelebbi Simontornyára cserélte: erről a várról is írunk bővebben a későbbiekben.

Pipo 1416-ban – a király engedélyével – a szülővárosából építészeket, kőfaragó mestereket hivatott és egy pompás főúri várkastélyt építettet Ozorán. Halála után 1426-tól felsége lett a várkastély birtokosa, majd őt Hédervári Lőrinc nádor követte. A későbbiekben a vár többször gazdát cserélt. A meglehetősen romos épületet 1727 és 1733 között az Eszterházyak helyreállították és egy kastélyszerű hivatali, tiszttartói központot alakítottak ki benne. A külső várfalakat nem hagyták meg és a leomlott délnyugati szárnyból is csak a földszintet újították fel, amely egy új, kőkeretes barokk kapun közelíthető meg. A külsőleg egyszerű épület belseje stukkódíszítést, illetve rokokó falfestést kapott. Az újabb átépítésre az 1800-as évek elején került sor: ekkor az U alakú kastélyt börtönné, illetve magtárrá alakították és ez az 1970-es évekig így is maradt. Csak az ezredfordulóra sikerült múzeummá alakítani, 2006-ban pedig a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága az emeleti termeket is helyreállította.

A vármúzeum 2001-ben nyitotta meg a kapuit a látogatók előtt. A berendezett szobák mellett más turistacsalogató programokkal, illetve állandó kiállításokkal is várják az érdeklődőket. Például Illyés Gyula életművével és Bazsonyi Arany festőművész műveivel ismerkedhetünk. A négyzet alaprajzú épület – hétfő kivételével – az év minden napján várja a látogatókat. A közelben parkolási lehetőség is van.

A várhoz az egykori várárok fölött kialakított feljárón jutottunk el. A vár körül virágos és fűszernövényes kert látható, igaz ennek szépségét inkább a melegebb hónapokban élvezhetjük. Miután belépünk a várkapun, olyan érzésünk volt, mintha visszarepültünk volna a reneszánsz korba.

Szépnek találtuk a várudvar közepén látható kutat, amely egy Verrocchio-féle kút másolata, de a várfalon felfedeztük egy Michelangelo-féle alkotás másolatát is. Ezek egy korábbi reneszánsz tárlat után maradtak itt. A rekonstruált reneszánsz kőfaragványokkal díszített belső udvar és a faácsolatú, oszlopokkal tagolt emeleti körfolyosók hangulatosak. A szobák előtti folyosókon szárított gyógynövények utalnak arra, hogy az egykori úrnő gyógyítással is foglalkozott, no meg a növények illata távol tartotta a férgeket, illetve a rovarokat is. A várfalakon felkúszó szőlő különösen tetszett. Persze nem tudhatjuk, hogy ez annak idején is így volt-e, mindenesetre romantikus hangulatot kölcsönöz a kastélynak. A levelek novemberi színei pedig még pompázatosabbak.

A várat tárlatvezetővel, csoportosan nézhetjük meg, így amíg vártuk, volt időnk fotózni az udvaron, illetve a földszinti kiállításokat is meg tudtuk nézni. A tárlatvezető sok érdekes dolgot mesélt a berendezett konyhában és az emeleti szobákban is.

 

A konyha hatalmas, a megtalált leletek alapján felállított két kemence arra utal, hogy a vár lakóinak bőséges ételeket készítettek. A kemencéken kiállított konyhai edények, köcsögök jól illusztrálják hogyan is főzhettek itt. A folyosókon kiakasztott növényekhez hasonlóan itt is láttunk néhányat. A fenti helyiségekben a lovagtermet és a haló részeket nézhettük meg. Mindegyik gazdagakon berendezett, igaz már utángyártott bútorokkal. A gyerekek és férfi látogatók nagy örömére a lovagtermet igen élethűen rendezték be. Itt egy 35-40 kilós páncélba öltözött ember és egy lópáncél fogadott minket. A falon látható pajzs pedig Mátyás király seregére utal, de több Zsigmond-kori fegyvermásolattal is ismerkedhettünk. A lovagteremből nem hiányozhatnak a trónszékek, illetve egy gyönyörű reneszánsz kandalló sem, de egy gipszmásolat-gyűjteményt is kiállítottak: a szoborreplikák a reneszánsz művészet remekműveit idézik. A királyné szobájában a tipikus korhű baldachinos ágy mérete is utalt arra, hogy akkoriban ülve aludtak. Az egyenes alvás ugyanis túlságosan hasonlított a halottak helyzetére a koporsóban. Fürdőszoba nem volt, hiszen nagyon ritkán fürödtek, viszont a hálóból nyílik egy rekonstruált árnyékszék is. Több szobában élethű korhű ruhákba öltöztetett figurákat is kiállítottak, amelyek alapján az az érzésünk támadt, mintha Pipo, vagy esetleg Ozorai Borbála fogadna minket.

2010-ben egy 17. századi német reneszánsz cserépkályha is gazdagította a vár gyűjteményét, számunkra ez volt a legszebb tárgy, amit itt láthattunk (lásd balra lent).

Más hasonló korabeli várakkal ellentétben itt a belső falakon kevés festményt, freskót fedeztünk fel, pedig korábban ezeket a falakat is ékesítették ilyen művek, viszont a többszöri átalakítások során szinte teljesen elpusztultak. Csak a befalazott kápolnában maradt meg egy Szent László freskó maradvány (lásd jobbra fent). Ebben a a helyiségben egyébként őriznek egy Szent György ereklyét is.

A szép másolatok, az reneszánsz stílusú bútorok, kárpitok, utazóládák mesélnek az egykori lakók életviteléről és mielőtt elhagytuk volna a várat még a felújított borospincét is megnéztük, ahol egy jegesmedve kitömött mását fedeztük fel. Jegyespárok lefoglalhatják ezt a a helyiséget a lakodalmukra, ha egy kis reneszánsz romantikára vágynak, sőt, aki szeretne több napot eltölteni itt a térségben és kíváncsi milyen egy igazi várkastélyban aludni, akkor szobát is foglalhat. Erről további információt itt találtok.

Az ozorai vár után a nem messze – körülbelül 12 kilométernyi távolságra – található Simontornyán folyattuk felfedező utunkat, ahol egy másik sárkányos lovagos várat látogattuk meg.

Simontornya 1995-ben városi rangot kapott, a Tolna megyei település a megye kilencedik legnépesebb városa és a Sió szeli ketté.

Ozorához hasonlóan itt is értékes leletekre bukkantak. A kőkorszakból, a bronzkorból, de a kelta időkből is maradtak tárgyi emlékek, később a honfoglalás előtti korban az avar nép élt erre. Első királyunk besenyő családokat telepített a környékre, akik több falut is létrehoztak.

A város 1272 körül a Salamon fia Simon által épített lakótoronyról kapta a Simontornya nevet. Ennek a magánvárból később végvárra fejlődő építménynek az évek során több tulajdonosa is volt. A Laczkfiak után soron következő várkapitányok sanyargatták az itt és a környéken élő lakosokat, így a városban így nem indult el a polgárosodás és kereskedelem sem fejlődött. Ezen később Buzlay Mózes királyi főudvarmester próbált változtatni, aki 1509-ben újraépítette a várat és szerzeteseket is hivatott Simontornyára. A közel 150 éves török uralom viszont visszavetette a város fejlődését és a törökök kiűzése után sem változott ez a helyzet. A helyi urak ugyanis a rövid távú hasznosításban voltak érdekeltek, így csak kizsigerelték a környező területet. Simontornya csak azért maradt fenn, mert végvári szerepet töltött be. Kelet felől a paksi, dél felől a döbröközi, nyugat felől a veszprémi, észak felől a fehérvári várak határolták. A várat a Haditanács gondjára bízták, az ide rendelt őrség mellett a környék népe is katonai szolgálatot teljesített, ami a földművelés és a kereskedelem fejlődését is gátolta. Csak 1716-ban, a vár teljes kibővítése után köszöntött be a béke. A város 1727–1784 között Tolna megye székhelye volt, de továbbra is elmaradt a kereskedelmi, az agrár, illetve az ipari fejlődés. A 18. században az egykor nagy jelentőséggel bíró simontornyai hidak is elvesztették jelentőségüket, de mint oly sokszor, a település ekkor is feltámadt poraiból. Egy híres család a Fried, ugyanis országos hírűvé vált bőrgyárával megalapozta a város bőriparát.

A 20. század első harmadára – a család munkájának köszönhetően – a mezőgazdasági település meghatározó ipari központtá vált. Az első világháború alatt a gyár a hadsereg egyik beszállítója lett. A második világháború kezdetén viszont a németek majdnem mindent megsemmisítettek, majd 1948-ban a bőrgyár államosításra került és a rendszerváltásig állami tulajdonban maradt. Mára a gyár legnagyobb része elpusztult, a Sió-part felé néző részét rendbe hozták, a területén több kisebb üzem található, ahol a helyi vállalkozók tartanak fent munkahelyeket, de legtöbb része eladó vagy romos állapotban van. Egy másik iparág is segítette a város fejlődést, ezért is nevezik a települést a „bor és bőr városának”. A 20. század elején már 650-700 holdon termesztették a finom nedűnek valót. A 21. század elején több mint 400 gazda művelt szőlőt a környéken. Nem értünk a borokhoz, de az itteni kékszőlő és az őshonos fehér fajtákból készült borok biztosan finomak. A szőlő mellett ezen a tájon jól érzi magát az őszibarack, a meggy, az alma, a mandula és a füge is. Szóval több évszakban is érdemes ide ellátogatni, hiszen a nézelődés mellett a helyi termékekkel a szomjunkat is olthatjuk, és ha megéheztünk, akkor további helyi finomságokat találhatunk.

A vár mellett érdemes sétálni a városban is, ahol mi is felfedeztünk néhány szobrot, emlékművet: ezek többségét Kelemen Kristóf szobrászművész készítette. A település önkormányzata 2013-ban egy nagy felújítási projektet teljesített uniós támogatással, melynek keretében a belvárost, a köztereket renoválták, illetve összefüggő, közösségi célokra alkalmas helyeket alakítottak ki a vár környékén.

A 13. században épített szabálytalan alaprajzú, belső toronnyal rendelkező erődítmény az ozorai várhoz hasonlóan egy dombra épült. A ma már múzeumként üzemelő építmény egész évben látogatható. Itt olvashattok további információkat a nyitvatartásról.

1277 és 1543 között a vár virágkorát élte, ma is látható formáját Buzlay Mózesnek köszönhetjük. Az épület a folyamatos háborúskodást követően nem sok figyelmet kapott, így 1954-ben már a torony teteje is beomlott. A műemlékvédelem 1964-ben felkarolta és helyreállította. Napjainkban állandó és időszakos kiállításokkal várja a látogatókat, sőt többször szerveznek – gyerekek, családok nagy örömére – lovagi tornát és hagyományőrző játékokat is.

A helyreállításkor a régi falakat néhány helyen ki kellett egészíteni, ezeket a régitől eltérő, vékony piros téglából készítették. A teljesen elpusztult északi szárny maradványai fölé modern védőépületet emeltek, ami szándékosan tér el stílusában a többi résztől, de nekünk nem nyerte el a tetszésünket.

A vár bejárati kapuját gyönyörűnek találtuk, habár ez is modern. Reginát különösen elvarázsolta a kilincsen ábrázolt sárkányok látványa (igaz ő fotózásilag kilincs, kopogtató függő), amelyek a Zsigmond király által alapított Sárkány-rendre utalnak (lásd jobbra fent). Belépéskor felfedeztük az egykori felvonóhíd maradványait is. A földszinti őrszobán keresztül jutottunk ki a várudvarra. Az udvar hűen tükrözi a különböző átépítéseket, hiszen a boltozatok és az erkélyek látványa újra és újra visszarepít minket a reneszánsz múltba. Az építmény egyike azon hazai reneszánsz épületegyütteseknek, amely relatíve épségben megmaradt. Az eredeti vár öregtornyát reneszánsz pártázat ékesítette: ennek nyomait ma csak a harmadik emelet falában láthatjuk. A Rákóczi-szabadságharc alatt a tornyon „V” alakban lőréseket alakítottak ki és a tornyot lefedték. A homlokzaton a földszinti ablakok maradtak meg épebben. Néhány ablak stílusa inkább gótikus mint reneszánsz, és az egyik ilyen keresztablakon vésett feliratot láttunk 1508-as évszámmal. A gyönyörű reneszánsz homlokzatot viszont szerintünk elrontja a 17. századból származó falcsonk, ami szintén a Rákóczi-szabadságharc korából származik. Nekünk leginkább a külső homlokzaton a vaskos pilléren támaszkodó árkádos folyosó és a reneszánsz loggia tetszett.

A vár belső része kevésbé fogott meg minket, igaz itt is van látnivaló: például középkori ajtókeret, vagy egy reneszánsz kályha. Az alagsorban a régészeti leletek (edények fegyverek, griff madarat ábrázoló kályhacsempék) által megismerhettük, hogy a 13–17. században milyen eszközök segítették az itt élő embereket. A földszinti és emeleti termekben a vár különböző korszakaiból mutatnak be néhány használati, illetve berendezési tárgyat. Különösen érdekesnek találtuk az 1508-ból származó késő gótikus kápolna és lovagterem maradványait. A vár belsejét teljesen felújították, de a kevés bútorzat ellenére volt ami megfogott minket: ezek voltak a gyönyörű gótikus és reneszánsz kandallók. Legjobban a kaputorony emeleti szobájában látható toszkánai eredetű reneszánsz kandalló tetszett. Egyébként a vár belső részeiben is fel-fel tűnik a sárkány motívum. Az egyik palotaszárnyban láthattuk a "Nemesi ősgalériák Tolna megyében" című állandó kiállítást is. A képzőművészeti gyűjtemény a főnemesi, köznemesi családok 18–19. századi arcképei alkotják. Mindenesetre ha erre jártok Simontornyát se hagyjátok ki.

Reméljük ezzel a rövid beszámolóval sikerült felkelteni figyelmeteket és ellátogattok ebbe a két Tolna megyei kisvárosba, ahol egy kicsit elidőzhetünk két magyar reneszánsz várkastélyban. Ráadásul, ha gyerekekkel jöttök, akkor ők akár kis lovagok, úrnők is lehetnek.

Itt találtok további képeket Ozoráról.

Itt pedig Simontornyáról.

A Csipkerózsika túltengésben szenvedő kastély Usse-ban

Ahogy nászutas beszámolónkban már jeleztük, Usse vára Csipkerózsikáról szól. A hagyomány alapján ugyanis Charles Perrault ezen a tájon sétált, és ez a kastély ihlette, amikor papírra vetette Csipkerózsika meséjét. A legenda egyik buktatója, hogy a mese már korábban is létezett, csupán szájhagyomány útján terjedt, vagyis ennek kialakulásához semmiképpen sem járulhatott hozzá az usse-i kastély. A tulajdonosoknak viszont annál inkább hasznára van a történet, ugyanis ezzel a meglehetősen légből kapott mesével még több turistát tudnak birtokukra irányítani. A vár ugyan nem csúnya, de egyáltalán nem érdemli meg azt a felhajtást, amit mai urai, a Blacas hercegek tulajdonítanak neki.

A terület első ismert ura I. Gelduin viking vezér volt, aki természetesen egy erődöt is emelt a mai vár helyén, igaz ezt még csak fából. Az erősség már meglehetősen romos állapotban volt, amikor VII. Károly francia király kapitánya, V. Jean de Bueil felépítette a mostani épület magvát. Ez a 15. század közepén történt, a 100 éves háború után, így az amúgy nem túl jelentős katona még nem ismerhette az itáliai reneszánsz építészetet, vagyis még csak egy erődöt, és nem egy kastélyt akart magának. A mostani kéjlak a későbbi átalakítások eredménye, mai formáját csak a 19. századra nyerte el. Habár V. Jean de Bueil Jean D'Arc támogatójaként nem vitte túl sokra, a fia viszont annyira jól házasodott, hogy feleségül vehette VII. Károly király és szeretője, Agnès Sorel egyik lányát: Jeanne-t. Jeanne de France nővére, Charlotte pedig egy másik királyi szerető rokona volt, ugyanis ő volt az általunk már Chaumont-sur-Loire, és Chenonceau kapcsán oly sokszor emlegetett Diane de Poitiers anyósa.

Amikor megérkezünk a helyszínre, akkor a vár alatti út mentén találjuk a parkolót. A mi kocsink már nem fért el, így ezt a kastéllyal szembe található út mentén hagytuk. Mások is így csinálták, lehet követni a példánkat. A kassza kissé zsúfolt, de elég könnyen bejutottunk. Ezt követően egy emelkedőn lehet felmenni a kastélyhoz, vagy lehet egyet sétálni az előkertben. Mi az utóbbit felülről csodáltuk meg: másnak is ezt ajánljuk.

Amikor felérünk a „kaptató” tetejére, akkor balra találjuk a kápolnát, előttünk pedig ott magaslik a vár. Ennek felénk eső szárnya a legrégebbi, amelyet még a 15. században emeltek. A vele szemben található, és az összekötő szárnyat már a 16. században reneszánsz stílusban építették Charles D’Espinay és Lucrèce de Pons megrendelésére. A kastély legkésőbbi része egy kis méretű, C alaprajzú pavilon a díszudvartól jobbra, ugyanis ezt 1690-ben emelték Vauban marsall lánya, és Valentinay márki esküvője alkalmából. A márki a tulajdonos fia volt, és a házasság pillanatában XIV. Lajos pénzügyi főfelügyelője.

A legrégebbi szárny főbejáratánál kezdődik a látogatás, viszont bent annyira sötét volt, hogy nem tudtunk használható képet csinálni, vagyis a belső terek bemutatásakor a szóbeli leírás mellett a kastély honlapjáról lementett képeket kellett felhasználnunk. Ezek pontos forrását a poszt legalján jelöltük.

A berendezés eléggé vegyes. Hangsúlyosak a Restauráció utáni tárgyak, ugyanis az akkori tulajdonos, Stanislas de Blacas herceg (1770–1839) jó viszonyt ápolt XVIII. Lajossal és X. Károllyal, akik számos személyes tárgyat ajándékoztak neki. Jórészt ezeket látjuk a földszinti vitrinekben. Chateaubriand is sokat vendégeskedett a kastélyban, erre utalnak a hozzá köthető csecsebecsék. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere: indiai szuvenírek és fegyverek, „trompe l'oeil” mennyezet, XIV. Lajos korabeli bútorok, arcképek, ismert munkák másolatai. Ilyen például a versailles-i kastélyban található, G. L. Bernini-féle XIV. Lajos mellszobor koppintása. Amúgy egész részletes a papír alapú segédlet, amelyet a látogató kap, vagyis akit érdekel, minden apróságról talál valamiféle leírást. A papír viszont egy másik városi legendát is gerjeszt, miszerint a nagy, négyszögletes lépcsősor melletti irdatlan csizmák is megihlették Perrault-ot. Nem mondják ki, de ezzel a Csizmás Kandúr történetére céloznak a segédlet összeállítói. Mindenképpen szeretnénk kihangsúlyozni, hogy ezt semmi sem támasztja alá. Kamu, vagy nem kamu, egyes tárgyak tényleg szépek. Nekünk például kifejezetten tetszettek a faliszőttesek (lásd lent). A lakosztályok utolsó része a király szobája, ugyanis a nemesi birtokokon kötelező volt kialakítani egy külön szobát a király részére, ahol megalhatott, ha esetleg arra járt. Természetesen az ussei kastély ezen terme is a fenti célt szolgálta.

Miután végeztünk az aránylag érdekes kiállítótérrel, elkezdődött a meredek lejtmenet. Visszamentünk az udvarra, és úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a Csipkerózsika útvonalat. Nem kellett volna. Az útvonal önmagában nem túl érdekes, főleg gyerekeseknek ajánljuk, ugyanis felmegyünk egy lépcsőn a fedett gyilokjárókhoz, felkapaszkodunk az egyik torony belsejébe, és az út mentén bábukat látunk, amelyek a Csipkerózsika-történet egyes epizódjait ábrázolják. A figurákhoz szöveg is tartozik, de nekünk nagyon gejl volt az egész. A gyilokjárókról se nyílt olyan jó kilátás, hogy ez kompenzálta volna a mese-sokkot, és az irdatlan tömeg se volt túl kellemes. Az üzemeltető ugyanis – számunkra ismeretlen okokból – egyáltalán nem gondoskodott arról, hogy egyszerre csak egy bizonyos számú ember járhassa végig az útvonalat, ami sok helyen kifejezetten idegesítő tülekedéshez vezetett.

A birtok igazán érdekes része a templom volt. Ezt Szent Annának, Szűz Mária édesanyjának szentelték, és habár reneszánsz épületként emlegeti az útmutató, van benne bőven a gótikus stílusból is. A bejárat feletti dombormű gyönyörű: itt az ablak felett az Atya trónol, alatta pedig reneszánsz jellegű díszítések övezik az ablakot és a bejáratot. A kapu feletti hatalmas kagyló is a reneszánszra utal. A kapu két oldalánál találjuk a 12 apostolt, és Krisztus alakja is feltűnik (lásd legalul balra).

Bent szép a faragott kórus. A mennyezet gótikus, de itt is a portálok már reneszánsz stílusúak. A kis épület lényegében hozza azt, amit egy franciaországi 16. századi vidéki templomtól elvárunk.

Ezzel szemben van amúgy istálló és kocsiszín is: ezek annyira nem nyűgöztek le. A kápolna mögötti barlangot pedig kihagytuk, ugyanis rendesen leszakadt az ég. Kifelé menet még vetettünk pár pillantást a kertre. Ahogy korábban is emlegettük, ez szépnek szép, de nem túl nagy. A kastély Indre folyóra néző teraszát a 17. század elején alakították ki, majd a francia kertet Le Nôtre, XIV. Lajos király híres kertépítésze, a versailles-i kertek megálmodója tervezte. Van két libanoni cédrus is a parkban: ezeket Chateaubriand ajándékozta a birtok úrnőjének. Jobbra fent láthattok egy áttekintő képet a kastélyról és a kertekről.

Ahogy jeleztük, nem ez volt a kedvenc kastélyunk. Gyerekeseknek viszont lehet, hogy bejön, vagyis majd mindenki döntse el mit gondol róla. Mi viszont inkább megmaradunk Villandrynál és Chenonceau-nál.

A honlapról származó képeket innen, innen, innen, innen és innen mentettük le.

Itt találtok további képeket a kastélyról.