Cittadella – a kerek középkori Palmanova

Nincs olyan hely, amelyet valamilyen formában ne érintettek volna az emberi történelem folyamatos háborúi. Az itáliai félsziget városai csak nagyon rövid ideig, a Római Köztársaság fénykorától Aurelianus császár uralkodásáig maradtak falak nélkül, majd egészen a 19. század végéig valamilyen formában mindig fenntartották a védműveket. Van, ahol ezeket folyamatosan korszerűsítették, máshol megmaradt egy korábbi állapot.

Cittadella területe már a bronzkor óta lakott: 1990-ben tárták fel az akkori helység maradványait. A város mai szerkezete viszont a középkorban alakult ki, ugyanis a mostani települést 1220-ban alapította Padova. Ez egy előretolt helyőrség volt, ugyanis a trevisóiak által emelt Castelfranco ellen emelték. Cittadella eltért a konkurens településtől: ez nem csak egy erőd volt, hanem egy új város, amelyet a környező terület közigazgatási székhelyeként is hasznosítottak. Padova és birtokai 1406-ban kerültek velencei uralom alá, ekkor Cittadella is követte az anyaváros sorsát. A velencei uralom alatt végre beköszöntött a béke, és a helyiek elkezdtek a középkori falakon kívül is építkezni: korábban a falakon kívül senki sem szavatolta a biztonságukat. Habár 1797-ben a campoformiói béke felszámolta a Velencei Köztársaságot, Cittadellának ebből csak a közigazgatási ide-oda csatolások problémája okozott nehézséget.

A falakat már a velencei uralom alatt elkezdte felszámolni a lakosság, ugyanis szépen elhordták a földből készült belső támasztékot, ami 1774-ben egy jelentősebb szakasz leomlásához vezetett. Habár ekkorra már jócskán eljárt az idő a városi falak felett, a lakosok bizalma nem lehetett feltétlen, így a leomlott szakaszt azonnal kijavították. A stabilitást viszont továbbra se biztosították, így a támaszték elhordása miatt 1785-ben egy újabb szakaszon omlott össze a védmű. Ezeket a romló szakaszokat végül mindig helyreállították, így ami ránk maradt, az lényegében egy teljes fal, amely azon kevés európai középkori védművek egyike, aminek a tetején ma is végig lehet menni.

A falat négy kapu töri meg, amelyek az égtájakat követik: Padova, Vicenza, Bassano del Grappa és Treviso felé vezet innen út, így a vonatkozó kapuk is ezekről az irányokról kapták a nevüket. A falakat nem alapozták alá, csupán egy földből készült töltésen nyugszanak. Ez nem igazán okozott gondot, ugyanis eredetileg sokkal szélesebb volt az árok, amely körülvette a falakat, és régen is víz nehezítette ezen az átkelést. Ma a falak sugara 1461 méter, vastagságuk 2,1 méter, ami 80 cm-re csökken legfelül, és általában 14 méter a magasságuk, habár a négy kaputorony a 30 métert is eléri. Ezeken felül van még 12 darab négyszögletes 6×4×22 méteres nagyobb, illetve 16 db. 6×3×15 méteres kisebb torony. Ma az északi, vagyis a bassanói kapunál lehet bejutni a falakra, és ha nem szeretnénk végigmenni az egészen, akkor a déli, vagyis a padovai kapunál is ki lehet jönni. A két nagy kapuban kiállítás is van, amely részben a régészeti feltárás leleteit mutatja be, illetve a település középkori életének katonai aspektusaival foglalkozik. Ezek jórészt a város történetének padovai időszakát, és az akkori háborúskodást mutatják be. Az 1300-as években ugyanis többször is megostromolták a települést, és volt, amikor el is foglalták. A falak jelenkori helyreállítása és látogathatóvá tétele 1992-ben kezdődött, a múzeumot is ekkor alakították ki.

A városban megtalálunk mindenféle érdekességet. Ha a bassanói kapu felől közelítjük meg a városközpontot, akkor a buszpályaudvarnak is helyet adó első terecske sarkán egy modernista épületet találunk. El se lehet téveszteni, stílusa jellegzetes: ez volt a fasiszta párt helyi székháza.

Nem sokkal később kiérünk a főtérre, ahol a székesegyház és a városi színház mellett például a helyi lakosok városvédő szervezetének a székházát is megtaláljuk. Érdemes különben kihasználni a főútvonalak mellett szinte végig fennmaradt árkádok nyújtotta védett gyalogos útvonalat, ugyanis a hangulathoz néhol régi freskók is társulnak.

A székesegyház szép, de elég késői, mivel a mai formáját az 1913-ban átadott homlokzat kivételével 1776–1826 között nyerte el. A környező kápolnák viszont nagyon szép középkori freskó részleteket is rejtenek.

 A via Guglielmo Marconin például a Palazzo Pretorio az, amely különösen megtetszett: ez a történelmi városháza, amely nagyon sok eredeti freskót őriz (lásd balra net).

Az Isonzó expressz utasai viszont nem csak a fenti szépségekért, hanem a város határában található temető miatt látogatták meg a települést. Az első világháború után ugyanis elkezdték felszámolni a Piave-menti temetőket, és az 1940-es évek exhumálásainak köszönhetően ez lett az egyik legnagyobb gyűjtőtemető, ahol a Monarchia 21 478 elhunyt katonája nyugszik. Van közöttük mindenféle nemzetiségű: 662 osztrák, 2 638 magyar, 787 jugoszláv, 1 016 lengyel, 437 román, 24 orosz és 394 szlovák. Ezen felül 1 695 személy nemzetiség ismeretlen, és egy körülbelül 10 000 fős tömegsír is van. A szlovákok jórészt a csehszlovák légió halottai.

A temető délnyugati sarkában található bódéban általában fellelhető egy helyi szakember, aki tud segíteni a temető nyilvántartás megtekintésében is.

Itt találtok további fotókat a falakról.

Itt vannak még képek a városról.

Itt pedig a temetőről.

A montellói S. Eustacchio apátság – egy hely, amin többször is nyomot hagytak a magyar fegyverek

Ha már sor került a 2019. október elején készült képes, Montello környéki élménybeszámolóra, akkor ideje kiraknunk az Isonzó expressz során felkeresett helyekről készült írásunkat is. Jöjjön tehát egy rövid ízelítő a Montello legrégebbi épületéről.

A terület 994-ben került Regimbaldo trevisói gróf tulajdonába, aki ezt III. Ottó császártól kapta meg. A kolostort valamikor a 11. század közepén alapította ezen birtok egyik jól védhető pontján Regimbaldo leszármazottja, III. Rambaldo trevisói gróf és anyja, Gisla. Egy romos római őrtorony maradványaira emeltették a bencés szerzetesek számára az új egyházi épületet, akik egyenesen a rend központjából, Cassinóból érkeztek és az új helyszínen is megőrizték azt a különleges jogosultságot, hogy közvetlenül a Szentszék irányítása alá tartozzanak. Az alapító annak a családnak az őse, amelyet ma Collaltóként ismerünk, és a századok során sorsuk összefonódott az apátságéval. A család ma is él, a közelben van a villájuk.

A kolostor igen hamar gazdag adományban részesül, amelyekhez pápai kiváltságok is társultak, így a környék egyik fontos hatalmi központjává vált. Nem csak ez, hanem a stratégiai helyszín miatt is számos háború hagyta rajta a nyomát az épületen.
Először 1229-ben, az invesztitúra háborúk során rombolták le, majd 1358-ban is az enyészet martalékává vált, amikor Nagy Lajos király magyar csapatai és a trevisóiak háborúztak. A kolostor nem csak a háborút „vonzotta”, hanem a környező település is nekik köszönhető, ugyanis Nervesa városka létrejötte pont a kolostor közelsége miatt alakult ki. A hely társadalomtörténeti szempontból is fontos, ugyanis Giovanni della Casa itt írta 1553–1555 között a Galateo, vagyis Etikett című munkáját, ami a modern világ egyik legelső viselkedés-elméleti tankönyve. 1521-ben egy pápai bulla felszámolta a kolostor önállóságát, és az itteni szerzetesek külső irányítás alá kerültek. Ekkortól ugyanis egészen 1865-ig a Collalto család prépostságaként működött a hely. A 18. század második felétől 1865-ig a trevisói püspök és a montellói apát között állandósult a konfliktus, ugyanis az előbbi próbálta megszerezni a hely feletti felügyeletet. A napóleoni korszak kolostor bezárásai pedig cseppet sem segítettek a montellói közösségnek. Ezen megpróbáltatások ellenére csak 1865-re sikerült a trevisói püspöknek kiterjesztenie a helyre a fennhatóságát, viszont ezzel a szerzetesi közösség is teljesen feloszlott, és megszűnt mindenféle egyházi tevékenység. Az épület ekkortól nélkülözte az odafigyelést, a földműveléshez szükséges eszközök raktáraként használták, ami az állagának fokozatos romlásához vezetett. A kegyelemdöfést az első világháború hozta meg, ugyanis 1917 novemberétől brit tüzérséget telepítettek az apátság területére, amelyet így az osztrák–magyar tüzérség is lőtt. Mintha ez nem lett volna elég, az itt állomásozó csapatok se a műemlékvédelmi elvárások szerint gondoskodtak az egyre romosabb épületről. Állítólag az itteni angol tüzérek számlájára írhatjuk például a főoltár eltüzelését.

A világháború után már semmi sem menthette meg az épületet az enyészettől, ugyanis a helybéliek a romokat építőanyag céljából újrahasznosították, és ami most is áll, az a pár évvel ezelőtti helyreállítási munkálatok eredménye. Az első, részleges restaurálásra 1992-ben került sor, majd 2017-ben egy nagyszabású beavatkozás vette kezdetét, amely 2018 márciusában ért véget. Ez utóbbi már nem csak a konzerválásra törekedett, hanem a régészeti feltárások eredményeit hasznosítva pár részletet rekonstruált: a bejárati torony és a kolostor épület pár részlete nyerte vissza eredeti formáját, ahol egy közösségi tér is kialakításra került. Az épület rendbetételével párhuzamosan, 2012 márciusától a Nervesa della Battaglia-i Önkormányzat koordinálásával a bavaria ANA egyesület és a Nervesa della Battaglia-i Associazione storico culturale Battaglia del Solstizio a környező területet is rendezte. Ennek első szakasza az apátsághoz vezető útvonalnak a burjánzó növényzettől való megtisztítására koncentrált, hogy a második rendezési szakasz során a romok környéke váljon újra látogathatóvá. Ezen tisztítás nélkül el se lehetett volna kezdeni a helyreállítási munkálatokat.

Jelenleg a terület szabadon látogatható. Az Isonzó expressz utasai is tapasztalhatták az innen nyíló fergeteges panorámát, így minden arra járónak javasoljuk, hogy némi háttéranyaggal felvértezve a Montello-menti küzdelmekről használja ki a romok nyújtotta lehetőséget, és látogassa meg az apátságot, mert a látvány magáért beszél. Aki pedig személyes történetre kíváncsi, az olvassa el Kókay László naplójának vonatkozó részét (itt, itt, itt és itt), hiszen szegedi származású honfitársunk 1918 júniusában a romoknál is megfordult, és Kókay beszámolóját megismerve, az apátságból szétnézve mi is máshogy fogunk tekinteni a környező helyekre.

Itt találtok további fotókat az apátságról.

A Károlyi család fehérvárcsurgói birtokán jártunk

Több alkalommal írtunk már különböző kastélyokról, így bizonyára sejthetitek, hogy szeretjük ezeket az épületeket vagy legalábbis a történetüket. Hétköznapokon alig várjuk a hétvégét, hogy kiélvezzük a kirándulás, utazás iránti szenvedélyünket. Szeptember harmadik vasárnapján így Fehér megyére esett a választásunk. Kápolnásnyék után a fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyt fedeztük fel. A két település fél órányira fekszik egymástól, így másnak is ajánljuk a két helyszín egymás utáni megtekintését.

A kastélyt nemcsak turisták látogathatják, mivel az épület ma 20 szobás szállodaként, konferencia- és rendezvényközpontként is üzemel, illetve több könyvtár is látható a falai közt. Mielőtt felfedeztük volna a kastély belsejét, sétáltunk egyet a friss levegőn. Az U alakú kastély homlokzatán először a címert fedeztük fel, majd a két oldalszárny között az udvar közepén gyönyörködtünk a szökőkút szépségében. A kúria két oldalán a 30 méter magas torony négy sarkán egy-egy fióktornyocska látható, közöttük pedig balusztrád húzódik. Az épület hátsó részén szintén szépnek találtuk az úgynevezett csipketeraszt. Az öntöttvas szerkezet oszlopainak tetején csipkeszerű szalagdísz látható. Még lenyűgözőbb a 40 hektáros park, amelyben halastó, 150 éves fenyők, hársak, tölgyek és gesztenyék, de még mezítlábas parkrész is található. Kápolnásnyékhez hasonlóan itt is tanulmányozhatjuk a növények fajtáit, mert minden hónap harmadik vasárnapján botanikus sétákat is szerveznek. Ha kedvet kaptok a látogatásra, vegyétek figyelembe, hogy a kastélyséta kizárólag idegenvezető kíséretével lehetséges. Az egy órás idegenvezetés nem függ a létszámtól, viszont fíx időpontokban indul. További információkat ezeken a honlapokon találtok: https://karolyikastely.accenthotels.com/hu , https://www.karolyi.org.hu/.

A séta után a Károlyi család és a kastély történetébe pillanthattunk be. A fehérvárcsurgói birtok 1691-től a Hochburg család tulajdonában volt, majd később leányágon a Berényi, illetve a Perényi család örökölte. Dokumentumok szerint 1786 előtt itt állt Perényi báró barokk kastélya. Károlyi György gróf 1834-ben vette át a birtokot és Henrich Koch (ő tervezte a pesti Károlyi palotát, ahol most a Petőfi Irodalmi Múzeum működik) és Ybl Miklós építészek segítségével klasszicista és eklektikus stílusban építette újjá a kastélyt. Végleges formáját viszont nem ekkor nyert el: 1910 körül az épületet díszudvar felőli homlokzatát átalakították és ekkor került a középrészbe az ovális alaprajzú könyvtárterem. A kápolnásnyéki Halász családhoz hasonlóan a második világháború utáni időszak a Károlyi családnak sem kedvezett. A birtokot államosították és 1946-tól a Fővárosi Gázművek üdülőjeként, majd később görög gyerekek menekült otthonaként üzemelt, illetve állami nevelőotthonként működött, majd a romos állapota miatt évekig üresen állt. 1997-ben a Károlyi József Alapítvány és a Műemlékek Állami Gondnokság (MÁG) együttműködésével elkezdték a felújítást, ami 2011-ig tartott, illetve később a park is megújult. A magyar állam nem adta vissza a családnak a birtokot, viszont a Károlyi József alapítvány vált ennek tényleges kezelőjévé. Ilyen formában a Károlyiak ma is személyesen kötődnek a helyhez, hiszen nem csak lakják az egyik részét, de a fenntartásában is talán ők a leginkább érdekelt fél.

A kastély felfedezését a kápolnában kezdtük – egyébként ezt újították fel legelőször –, majd haladtunk a többi terem felé. Kápolnásnyékhez viszonyítva itt egy ellenkező előjelű vezetési élményben volt részünk: ha ott a rendezetlensége miatt volt sok az emésztendő információ, itt ennek hiányától szenvedtünk. Az idegenvezető ugyanis 1-2 mondattal lezavarta az adott szoba bemutatását, és utána / előtte mindent az egyéni felfedezésre bízott. Ami működőképes stratégia is lehet, ha sok a látnivaló, de a kápolnásnyéki Halász kastélyhoz hasonlóan itt is a semmiből kellett visszavarázsolni az enteriőröket, és ugyan itt több az eredeti részlet, Fehérvárcsurgó kapcsán is elég sok háttér-információra van szükség, hogy a látogató elmélyülhessen az enteriőr által sokszor csak szimbolizált környezetben. Az egyik teremben például tanulmányozhattuk a Károlyi család tagjait egy családfa segítségivel, de csak a padlástérben hallottunk olyan történeteket, amelyek alapján volt mihez kötni a család tagjait. Egy másikban viszont csak annyi volt a program, hogy végigolvashattuk a falra kirakott egyéb Károlyi kastélyok leírását. Olvasni otthon is tudunk, talán érdemesebb lenne kissé feldobni az előadási technikát. A korabeli berendezést nélkülöző termek közül legjobban a könyvtári helyiségek tetszettek, hiszen mindkettőnknek a szakmánkba vágott a látvány: csillogó szemekkel néztük az állományt. Fejtő Ferenc még Franciaorszuágból ismerte a Károlyi család tagjait, és halála előtt ezer kötetből álló könyvtárát – többet között saját műveit is – a kastélynak ajándékozta. A gyűjtemény persze más hagyatékot is őriz, például Vajay Szabolcs történész, genealógus és heraldikai szakértőét. Az állományban magyar és európai családtörténetre vonatkozó alapdokumentumok mellett levéltári jellegű anyagok is találhatóak, melyek a tágas körpanorámás díszkönyvtárában helyeztek el. Ennek különlegessége az eredeti titkos ajtó, amely mögött a csigalépcsőn lehet felmenni a felső szintre, habár – Regina nagy bánatára – valószínűleg ezt csak a bejelentkezett kutatók tehetik meg.

A kastély Európai Kulturális Találkozó Központ, így korszerű eszközök állnak rendelkezésre, és konferencia szervezésre is alkalmas. Ráadásul az év során zeneművészeti fesztiváloknak is helyet ad. Például szeptember végén tartják a „Quartettissimo-Európai vonósnégyes fesztivál”-t. Sport- és családi napokon és múzeumpedagógia órákon a kisebbek is jól szórakozhatnak a birtokon.

A vezetés módszere nem igazán fogott meg minket, maga az épület és a környező park viszont tetszett. Szóval gyertek és látogassatok el Fehér megye ezen kastélyába is.

Itt találtok további fényképeket a kastély külsejéről és a parkról.

Itt pedig a kastély belsejéről.