Gyakran megfordulunk a
szlovén–olasz határ melletti területen, és nagyon a szívünkhöz
nőttek az itteni hegyvidéki városok. Sok-sok olyan gyöngyszem
található errefelé, amelyet mindenképpen fel szeretnénk fedezni,
és a folyamatos túrázásnak köszönhetően állandóan rövidül
a bakancslistánk. Tavaly novemberi trieszti utunk során – melyről
másik blogbejegyzésünkben már meséltünk – nem csak a kikötő
városban jártunk, hanem rövid ideig megfordultunk Gorizia olasz
részében is. Nem először és nem utoljára, de első alkalommal
turistáskodás céljából.
Ennek az észak-olaszországi
városnak a neve a szlovén goricia
(„kis hegy”)
szóból ered, ami arra utal, hogy a település az Isonzó és a
Vipava folyó völgyének találkozásánál fekszik egy a helyi
vidékre jellemző dombos, lankás tájon. Gorizia az évek során
igen sokszínűvé vált, és ha eltöltünk néhány órát az
óváros utcáin megismerhetjük ezt a történelmi múltat. Mielőtt
mesélnénk élményeinkről röviden szólnánk a hely történelméről
is, hogy érthetővé váljon miért válhatott ez a település oly
sok kultúra találkozási pontjává.
Az Isonzó partján kialakított
település már az őskorban is létezett, jelentőségét az
Aquileia – Emona (mai nevén Ljubljana) – Arrabona (Győr) közti
kereskedelmi út biztosította. Gorizia első említése 1001-ből
származik, a lejegyzett oklevél egy birtokadományozásról szólt.
A 11. században a város egy kormányzói várnegyedből és az
alsóvárosból állt, majd Görz és Gradisca grófság részeként
a 16. században a Habsburg Birodalom fennhatósága alá került. A
18. század közepére már törvénykezési székhellyé vált,
illetve elindult a város modernizálása. 1809-től rövid ideig a
Francia Császársághoz tartozott, majd 1815-től a bécsi
kongresszus hivatalosan is a Habsburg Birodalomnak ítélte a
területet. Ekkor az Illír Királyság részeként létrehozták az
Osztrák Tengermellék (Küstenland) tartományt, amely az Isonzó
völgyétől az Isztriai-félszigetig húzódott: Gorizia is ide
tartozott.
A város lakosai
többnemzetiségűek voltak már akkor is: az 1910-es népszavazás
adatai szerint a Görz és Gradisca grófsága lakosainak 61,8%-a
szlovén, 36,1%-a olasz etnikumú volt, akik mellett a német ajkúak
(1,8%) alkottak még számottevő tömböt. Ettől eltért a goriziai
városi lakosság aránya: 3 235 német (10,43%); 14 812
olasz (47,78%); 10 790 szlovén (34,80%). Mára a német nyelvű
lakosság lényegében eltűnt, a szlovén–olasz arányszám pedig
jelentősen eltolódott az utóbbiak javára.
A város az első világháború
során a Monarchia egyik hídfőjeként súlyos károkat szenvedett,
ugyanis az első hat isonzói csata vagy a közvetlen környéken,
vagy magában a városban zajlott. A saint-germaini békeszerződés
alapján 1919-ben az Olasz Királysághoz csatolták és a város
Gorizia néven Veneto tartomány része lett, majd később
Venezia-Giulia tartomány székhelyévé vált. A második
világháború végén a Német Birodalom hadserege szállta meg a
várost, Olaszország hivatalosan csak 1947-ben kapta vissza, igaz
néhány külső kerület (Salcano/Solkan, San Pietro/Šempeter)
kivételével. Ezeket – a régi vasúti pályaudvarral együtt –
Jugoszláviához csatolták, és Josip Broz Tito építkezéseinek
köszönhetően kialakult a mai Nova
Gorica. Jugoszlávia
szétesésekor ez utóbbi harcok helyszíne volt: a goriziai várból
élőben láthatták az olaszországi lakosok, ahogy 1991. június
28-án és 30-án összecsaptak a szomszédban a szlovén és
jugoszláv erők. 2007. december 21-étől a schengeni egyezmény
következtében a várost kettészelő határ elvesztette az
országokat elválasztó szerepét.
Miután megérkeztünk a városba
és a parkolást is megoldottuk a városközpontól nem messze,
elindultunk a város felfedezésére. Első célpontunk a Goriziai
vár
volt, amit a város feletti dombon, a 17. század végén a császár
tiszteletére épült Leopold-kapun
keresztül
közelítettük meg (lásd fent). A vár körül szép rendezett
parkban sétálhatunk ahonnan a panoráma sem utolsó. A vár falai a
14. században épültek, és relatíve kevés épületet
tartalmaznak. A várkapu után – egy bár mellett – találjuk a
goriziai Nagy Háború Múzeumát (lásd legfelül), illetve a
tulajdonképpeni vár lábánál látható a Szentlélek tiszteletére
épített kápolna (lásd lent). A felszentelt helyet Michele
és Giovanni Rabata
testvérpár megrendelésére emelték 1398 és 1414 között, majd
az 1917-es bombázások után átépítettek. A haranglábas,
rozettával, csúcsíves ablakokkal díszített templom romantikus
hangulatot áraszt, viszont mázli kell a belseje megtekintéséhez,
ugyanis csak nagyon ritkán nyitják ki, pedig állítólag
reneszánsz freskókban gyönyörködhet, aki bejut ide.
A kis templomocska fölött
látható várat többször újjáépítették, bástyákkal és
tornyokkal bővítették. A történelem során folyamatosan változó
szerepkörben hasznosították: volt közigazgatási központ, erőd,
de börtön is. A vár kapuja felett felfigyeltünk a Szent Márk
hatalmát szimbolizáló oroszlánra: ez velencei uralomra utal,
miközben a vár csupán két évig volt velencei kézen.
Az első világháborús
belövések jócskán megrongálták a várat, amelyet 1934–1937
között állítottak helyre Ferdinando
Forlati építész,
illetve a Szépművészeti Főfelügyelőség irányításával. A
renoválás során megpróbálták kidomborítani az épület
középkori és reneszánsz arculatát. Ez a pusztítás sajnos a
reneszánsz emlékeket is érintette, ugyanis az ekkori fehér külső
festést is felszámolták. Hasonló jellegű törekvést
Magyarországon is tapasztaltunk: a második világháború után a
budavári királyi palota esetében is a barokk, illetve neobarokk
palota rekonstrukciója helyett a középkori emlékek feltárására
helyezték a hangsúlyt. A goriziai vár ma múzeumként működik,
vagyis látogatható, mi viszont az idő rövidsége miatt csak a
falakról csodáltuk meg a kilátást és néhány panorámakép
elkészítése után (lásd lent) a történelmi városközpont felé
vettük az irányt.
A Leopold-kaputól lefelé vezető
utca egyik kereszteződésében egy életnagyságú szobrot vettünk
észre (lásd balra lent), amely olyan, mintha üdvözölne minket.
Tetszett, de ott helyben nem igazán tudtuk, hogy a talapzaton
olvasható név kire is vonatkozik. Egy helyi lakó elmondta, hogy Carlo
Michelstadter goriziai
író és filozófus
volt. A németes hangzású vezetéknév senkit se tévesszen meg,
ugyanis Michael egy olasz érzelmű zsidó család tagjaként nőtt
fel, aki máig tisztázatlan okok miatt lett öngyilkos egyetemi
tanulmányait követően. Személye azért is fontos, mert a
Monarchia-korabeli Gorizia bonyolult nemzetiségi viszonyainak volt a
jelképe.
Mi ezeket mind délután néztük
meg, ugyanis sétánkat a szobortól a Via
Rastello irányába
folyattuk, ahol az üzletek kirakatai, és az éttermekből,
kávézókból áradó illatfelhők csalogattak. Ebéd előtt viszont
még bementünk a Piazza
della Vittorián
található Sant'Ignazio
barokk
templomba. Az 1654 és 1747 között épített templom a tér
meghatározó épülete. A jezsuita atyák által emeltetett,
timpanonnal díszített homlokzatot függőleges vonalak uralják. A
három bejárati ajtó fölött a fülkékben Szent
Ignác,
Keresztelő Szent János
és Szent József
alakjait fedeztük fel. A templom két harangtornyát a barokkra
jellemző „hagymás” kupolával zárták le. Az épület külseje
mellett belsejét is a barokk motívumok, díszítések jellemzik. Az
egyhajós épület mindkét oldalán három kápolnát láthattunk.
Szépek a 17. századból származó márvány díszítések, a fából
faragott és berakott berendezések, de leginkább a Lazzarini
velencei szobrász
által alkotott oltár. A fehér carrarai és szicíliai márványból
faragott szószék, illetve Tausch
által festett 17. századi Szent Ignácról szóló freskó is
felkeltette a figyelmünket. Érdekes, hogy nincs központi kupola, viszont
felbukkan a jezsuita templomok tipikus eleme, vagyis a matroneum.
A 40 regiszterből álló orgonája a legnagyobbnak számít
Goriziában. A 18-19. század között még további szobrászati és
képi műtárggyal gazdagították a templom belsejét. A város
többi épületéhez hasonlóan ezt a templomot sem kímélte meg a
háború, de szerencsére helyre tudták állítani.
Már esteledett, amikor
befejeztük a városi sétánkat, így útnak indultunk a trieszti
szállásunk felé. A kikötővároshoz hasonlóan Gorizia minden
egyes szeglete különleges. Az utcák és az árkádok nagyon
hangulatosak. A sok-sok zöld park miatt a levegő is egész
kellemes. A környező hegyek pedig csodálatos látványt
biztosítanak. Körülbelül egy nap alatt bőven be lehet járni,
így egy rövidebb túrába is belefér, de ez senkit se tévesszen
meg: a relatíve kevés látnivaló valójában nagyon gazdag programot tesz
lehetővé.
A romos Görzöt ábrázoló első
világháborús fényképet innen töltöttük le.
Itt találtok további képeket a
goriziai utcákról.
Itt a kisebb épület
részletekről.
Itt pedig a várnegyedről.
Itt a várnegyedből látható
panorámáról.
Itt a különféle cégérekről
és egyéb díszítésekről.
