A calci hadifogolykórház, avagy egy kolostor első világháborús karrierje

Az első világháború számos újdonsága között szerepelt a korábban még soha nem tapasztalt nagy számú hadifogoly. A hadviselő felek a 20. század elején aláírt, és közvetlenül az első világháború előtt életbe lépett nemzetközi egyezmények alapján kellett, hogy bánjanak a hadifoglyokkal. A genfi és a hágai egyezmények megfogalmazásakor viszont senki se gondolta, hogy több évig, és több százezer emberről kell majd gondoskodni. Olaszország 1915. május 24-ével lépett be a világháborúba, így a többi fél hadifogoly-kezelő intézményhálózatát már megismerhette. Ezzel párhuzamosan a fontosabb semleges megfigyelők, vagyis a Nemzetközi Vöröskereszt és a Katolikus Egyház is felkészülhetett a lehetséges ellenőrzési feladatokra. Az Osztrák–Magyar Monarchia katonái is ejtettek olasz hadifoglyokat, így a két fél a kölcsönösség alapján bánt az ellenféllel. Ez a leghatékonyabb minőségbiztosításnak alapját képezte: ha a megfigyelők tapasztaltak valami szabálytalanságot az egyik magyarországi hadifogolytáborban őrzött olasz nemzetiségű katonákkal szembeni bánásmódban, akkor az olasz kormány ezt a fennhatósága alatt álló osztrák–magyar katonákon torolhatta meg. Ezt elkerülendő mindenki érdekelt volt a minimálisan elvárt feltételek maradéktalan teljesítésében.

Az első világháború során rendszeres fogolycserékre is sor került, ezek feltételeit viszont a hadviselő felek egymás között határozták meg. Az olasz fronton érdekelt hatalmak között csak az úgynevezett nagybetegek cseréje valósult meg. A nagybeteg egy francia kifejezés, a grand blessés korabeli tükörfordítása, és az egészségkárosodásnak egy olyan fokát jelentette, amely már lehetetlenné tette a hazatérés után a részvételt bármiféle katonai műveletben. Ez a kitétel fontos szempontnak számított, hiszen senki se kívánta újabb hadra fogható katonákkal ellátni a saját ellenfelét. A csere feltételei nagyon szigorúak voltak: csonkolás, bénulás, értelmi károsodás, gyógyíthatatlan elmebaj, nagyon súlyos tüdőbetegség (jellegzetesen tuberkulózis), mozgási rendellenesség… meglétét kellett igazolni. Ezen károsodások megállapítására Olaszországban egységes minősítő rendszert dolgoztak ki, és akit kicseréltek, azt majdnem minden esetben Pisa szomszédságában, a calci kolostorban működő kórházban minősítettek nagybeteggé. A calci látogatást csak nagyon különleges esetekben kellett kihagynia a cserére áhítozó hadifogolynak, például amikor Calciban kiütéses tífusz járvány tört ki, így a minősítést pár hónapig más táborokban végezték, viszont ekkor is a calci szaktekintély utasítása alapján dolgoztak a helyi orvosok.

Az olaszországi hadifoglyokkal foglalkozó egészségügyi ellátórendszer működését Balázs bemutatta a Hadtörténelmi Közleményekben megjelent tanulmányában, a calci kolostort viszont turisták látogathatják, gyönyörű hely, a hadifoglyokon kívül is rendelkezik magyar kötődéssel, így turisztikai szempontból is bemutatjuk.

Calci Pisa szomszédságában található, könnyen megközelíthető, napjában számos helyközi busz köti össze a ferde torony közvetlen környékével. Ezekről a calci polgármesteri hivatal szomszédságában, a Piazza Garibaldin kell leszállni, ahonnan a kolostor 700 méter gyalog. Aki kocsival érkezik, annak közvetlenül a kolostor szomszédságában alakítottak ki parkolót. A viszonylagos közelséget jelzi, hogy a pisai Csodák Kertjétől a calci kolostor körülbelül 12 kilométerre található. Ez a középkorban se volt nagy távolság, így érthető, hogy az alapítás is egy pisai kereskedőhöz köthető, aki végrendeletében különített el erre a célra pénz. A kolostort 1366. május 30-án alapították karthauzi szerzetesek otthonaként, akik a remete életmódot választották, minimális közösségi interakcióval. A calci kolostor igen hamar a gazdag pisai családok kedvelt kolostorává vált, amely adományokat eredményezett, így a 14. század végére egy nagyon színvonalas építményt emeltek. Mai formáját Giuseppe Alfonso Maggi prior elképzelései alapján jórészt a 17-18. században nyerte el, ekkora tehető a díszudvar kialakítása is (lásd jobbra).

A hely jelentőségét tovább növelte, hogy a toszkán nagyhercegek is kedvelték, és amikor lelkigyakorlat céljából szükségük volt egy meditálásra is alkalmas helyre, akkor általában Calcit választották. Ennek megfelelően az épületben egy nagyhercegi lakosztályt is találunk. 1737-1801, illetve 1814-1860 között a toszkán nagyhercegek a Habsburg család tagjai voltak, a Toszkánában csak Pietro Leopoldo néven emlegetett személy pedig nem más, mint a későbbi II. Lipót magyar király, a kalapos király öccse. Lipót gyerekei is Toszkánában születtek, ennek köszönhetjük, hogy József nádor – a Boboli kertben töltött gyerekkora hatására – meghonosította a Margit szigeten a platánokat.

A calci szerzetesek életében először a napóleoni időszak hozott törést, ugyanis 1808. április 23-ával feloszlatták az ő szerzetesrendjüket is, és csak 1814-ben térhettek vissza. 1866-ban a kolostor állami tulajdonba került, viszont a szerzetesek 1972-ig benn maradhattak, és még az első világháború során is ott tartózkodtak, pedig osztozkodniuk kellett az olasz, majd pedig az osztrák–magyar sebesültekkel. 1972-re viszont már csak két főből állt a közösség, így a rend elhagyta Calcit. Ma a kolostormúzeum, illetve a pisai egyetem természettudományi múzeuma működik benne.

A calci kolostor egyike volt azon egyházi intézményeknek, amelyek a világháború során katonai jellegű feladatkört töltöttek be. Calci azért tűnt ki ezen kolostorok közül, mert műemléki védettséget élvezett, és aktívan lakták. Háborús szerepvállalása nem a hadifoglyokkal kezdődött, mivel 1915. január és május között a 32. tábori tüzérezred laktanyájává „alakították”, 1915 októberétől 1916 decemberéig olasz katonákat fogadott, mint tartalék kórház, hogy 1916 januárjától 1919 decemberéig az osztrák–magyar hadifoglyok lakták. Nem sikerült megindokolni miért kerültek ide a hadifoglyok, de valószínűleg az egészséges környezet, a jó levegő, a pisai kórházi infrastruktúrához való közelsége, az elszigetelt, de a Tirrén-tenger partján futó fő vasúti vonalról kisebb kitérővel megközelíthető pozíciója is kedvezően befolyásolhatta e döntést. A helyiek 1916. december 26-án a sajtóból tudták meg, hogy hadifoglyok érkeznek az apátságba, és egy 1917. május 14-ei megállapodás írta elő, hogy a calci apátságban működő kórház a cserére alkalmas hadifoglyok gyűjtőhelyévé váljon. A hadifogoly kórház 1917. január 6-ától működött, és a hely első hadifogoly halottja ezt az egyezményt már meg se élte: a 45 éves Mádi János 1917. január 22-én halálozott el. 187 sorstársa követte: 30-an 1917-ben, 70-en 1918-ban és 88-an 1919-ben. Mindannyian Calci község temetőjében nyugszanak egy csontkamrában, amit halottak napja alkalmával minden évben megkoszorúznak a városiak. 5 bosnyák, 18 cseh és csehszlovák, 3 dalmát, 1 isztriai, 1 olasz, 23 jugoszláv, 21 lengyel, 12 román, 11 rutén, 51 német és osztrák, 1 ukrán, 39 magyar, és 2 nemzetiségi megjelölés nélküli személyről van szó.

A halál okaként sokszor nem egy betegséget, hanem ennek tünetét jelölték meg, de a kimutatásokból a fertőző betegségek magas aránya tűnik ki: a halálesetek 20%-a tuberkulózis, 17%-a malária, 12%-a tüdőbetegség, 8%-a bélhurut és 7%-a tífusz miatt következett be. Egy ember agyhártyagyulladás miatt halt meg, de szerencsére hamar felismerték a tüneteket, így a beteg elkülönítésével megakadályozták a fertőzés tovább terjedését. Ezek a számok is jelzik a különbséget a front-közeli kórházak és a hátországbéliek között, hiszen az amputációt és a sebesülés miatti kezeléseket főleg az előbbiekben végezték, míg az utóbbiaknál inkább a fertőző betegségeket kellett gyógyítani.

Az 1917. májusi megállapodás eredetileg 530 hadifogolyról szólt. 1917. június 23-án 376 hadifogoly tartózkodott Calciban (ebből 48 tiszt), augusztus 1-jén pedig 430-ra nőtt a létszám. 1918. március utolsó hetében ez már 658 főt jelentett, míg az 1919. február elsején regisztrált 276 fő a hónap végére 1028-ra nőtt. Mivel a kolostor befogadóképességét 600 főben határozták meg, sokuknak ágya se volt, így a földön, szalmán kellett feküdniük. A zsúfoltság miatt a kórház vezetése kérte, hogy a pisai vasútállomás mellett is elhelyezhessenek hadifoglyokat, de ezt nem engedélyezte a livornói katonai körzet parancsnoksága. Calciban a legénység mellett vegyesen tartózkodtak tisztek és tiszthelyettesek, és a Spingardi altábornagy-féle szabályozás szerint a tiszteknek járó megkülönböztetett bánásmódot végül a legnagyobb zsúfoltság esetén is sikerült biztosítani. A tisztek privilégiumai arra viszont már nem terjedtek ki, hogy kirándulhassanak, és megtekinthessék a pisai Csodák Kertjében a ferde tornyot, a székesegyházat és a keresztelő kápolnát. Szöllősy Aladár visszaemlékezésében meg is jegyezte, hogy ezek látszódtak a kolostorból. A kirándulás lehetőségének megtagadását a hatóságoknak a hadifoglyok szökésétől való meglehetősen racionális félelmére és a lakossággal ápolt kapcsolatok mérséklésének vágyára lehetett visszavezetni. Mindez indokoltnak is tűnik, hiszen a pisai közkórházban ápolt hadifoglyoknak sikerült az egyik alkalmazott útján leveleket kicsempészniük, és kapcsolatot ápolniuk kétes figurákkal.

Annak ellenére, hogy a hadifoglyok nem mozdulhattak ki, még 1917 nyarán is érkezett arra vonatkozó kérelem, hogy a Touring Club Italiano pisai részlege meglátogathassa a műemléket. Ez volt a fordulópont, korábban ugyanis ez lehetséges volt.

A karthauzi közösség is egészen sokáig zavartalanul használhatta a nagy kerengőt: ezt 1917 novemberétől nem a katonákkal és a hadifoglyokkal, hanem a caporettói áttörés miatt elmenekült, és a pisai érsek közbenjárásának köszönhetően Calciba menekített tolmezzói lakossággal kellett megosztaniuk. Őket már megelőzték a velencei galériák és múzeumok őreinek családjai, akiket az Oktatásügyi Minisztérium költöztetett be. A hadifogolytábor parancsnoka megpróbálta adminisztratív eszközökkel elérni, hogy az utóbbiak maguktól távozzanak, de az utolsó család 1919 márciusában még mindig Calciban tartózkodott annak ellenére, hogy a táborparancsnok február 17-ével még az elektromos áramot is kiköttette a lakásukból. A kórház vezetőségének a calci lakossággal is meggyűlt a baja, mivel az utóbbiak ellenezték, hogy Calci ténylegesen járványkórházzá változzon. Az annyira rettegett járvány 1919 áprilisában tört ki, amikor a kiütéses tífusz elkezdte szedni áldozatait. A kolostort karantén alá helyezték, és ez volt az az utolsó csepp, amit követően a calci lakosság már végképp szabadulni akart a kolostorba települt „idegenektől”, legyenek azok katonák, hadifoglyok vagy menekültek. A járványt sikerült megfékezni, pár hónap után tovább folytatódott a hadifoglyok hazaküldése, és 1919 decemberére ténylegesen ki is ürítették a kolostort.

Ma a hadikórházból nem sokat látunk. A kolostort felújították, a világháborús használat nyomait eltüntették. A látogatás vezetéssel, olasz, vagy angol nyelven zajlik, ennek kezdete előtt viszont szabadon lehet sétálni a díszudvarban. Először a patikát tekinthetjük meg (lásd fent), amely azért is került a tulajdonképpeni kolostorépületen kívülre, mert ez a környező lakosság egészségügyi ellátásban is részt vett.

A templom bejárata a díszudvar felől egy díszlet. Elméletileg nyitható, de a szerzetesek se használták, az első világháború során pedig külön elfalazták. A barokk freskókon feltűnik San Ranieri is, Pisa védőszentje, a főoltárnál viszont Szent Brúnó, a karthauzi rend alapítója nyújtja át a kolostort Szűz Máriának (lásd jobbra fent).

A refektórium egyik érdekessége a két oldalsó falon található. A toszkán nagyhercegi pár vacsoráját ábrázolták és az asztal formája változik, ahogy előre, vagy hátra haladunk a teremben.

A kisebb nagyobb szerzetesi termek esetében különösen szépek a mennyezetek, igaz a falak miatt se kellett szégyenkezni. A káptalan terem az egyik kedvencünk (lásd lent).

A kolostor egy részét 2019-ben, látogatásunk alkalmával éppen restaurálták, de bemehettünk egyik-másik szerzetesi cellába. Ezek valójában nagy lakások, hiszen a szerzetes ideje nagy részét itt töltötte, vagyis a saját mikrokozmoszában el kellett végeznie minden fontos dolgot.

Utoljára maradt a nagyhercegi lakosztály. Ez a már említett Pietro Leopoldo nagyherceg, a mi II. Lipót királyunk korát idézi, a falakon Lipót és felesége arcképe is feltűnik. Lipótét lásd balra lent, a feleségéét pedig a terem végén.

Minden Pisába látogatónak ajánljuk a hely megtekintését. Calci kulturálisan és történelmileg is fontos hely. Kevesen ismerik, soha sincs tömeg, és gyönyörű!

Az archív felvételt erről a helyről töltöttük le.

Az előző honlapot létrehozó kutatócsoport egy nagyon színvonalas könyvet is kiadott a kolostor felhasználási formáiról, amelyben az első világháborús időszakot is részletesen bemutatják. Itt elérhető a kötet tartalomjegyzéke.

A kutatás részeként a Calciban eltemetett hadifoglyokat is feldolgozták. Az olvasók számára valószínűleg a magyarok a legfontosabbak. Őket a nemzetiség szerint felosztásnak köszönhetően külön is megtaláljuk a 33–35. oldalon. A lista eléréséhez ide kell kattintani.

A kolostorról itt találhatók további fényképek.

Szent Márton nyomában jártunk Nápolyban

Tours-i Szent Márton a római Pannonia provincia szülötte volt, és Tours-ban fejezte be életét. Katona volt, egyházi ember lett. A középkorban nagy népszerűségnek örvendett, hiszen az egyháziak, a lovagok, és úgy általában a világiak is találtak olyan elemeket az életéből, ami miatt felnéztek rá, és tisztelték. Ráadásul Tours-i kultusza miatt különösen kedves volt a francia Anjouk-nak, így a királyi palotájukban, a Castel Nuovóban is szenteltek neki egy kápolnát: ez a mai Cappella delle Anime del Purgatorio.

A Certosa di San Martino ugyanúgy meghatározza Nápolyt, mint a szomszédos Castel Sant’Elmo. Nemcsak a védőszent, hanem a szerzetesek is az Anjoukhoz kötődnek, hiszen a ciszterciek különösen kedvesek voltak az alapítónak, Bölcs Róbert király fiának, a korán meghalt Calabriai Károly trónörökösnek. Az utóbbi 1325-öt követően emeltette számukra a kolostort, míg a szomszédos erőd építési munkáltai 1329-ben kezdődtek. Az elnevezés viszont 16. századi! Tours-i Szent Márton csak  a 16. század második felétől adta a nevét a komplexumnak, ami valószínűleg arra vezethető vissza, hogy korábban is állt itt egy neki szentelt kápolna. A 16. század a tridenti zsinat miatt is fontos, ugyanis a katolikus megújulás szellemében radikális változások történtek a kolostorban, és ezekre a 16. század végétől került sor. A Certosa di San Martino ma Nápoly egyik legszebb barokk egyházi épületegyüttese, ráadásul innen is fergeteges kilátás nyílik a városra, és a kiállított tárgyak is mesések.

Ez tehát egy eredendően barokk stílusú épületegyüttes, amely a 19. századtól többet volt állami kézben, mint egyházi igazgatás alatt. A szerzeteseknek ugyanis 1799–1804, 1807–1836 között kellett távozniuk, hogy 1866-ban végleg elveszítsék a helyet. Ekkor a korabeli állami műemlékvédelem felügyelete alatt kialakították az a múzeumot, amely kisebb változtatásokkal ugyan, de most is létezik.

A templomba mi csak bekukkanthattunk. Ezzel is védik, ugyanis a padló is meglehetősen sérülékeny. Persze kár, hogy nem lehet mindent közelről megcsodálni, ugyanis a nápolyi barokk legjobb mesteri hagyták itt a kezük nyomát: Guido Reni, Luca Giordano, vagy Jusepe de Ribera nagy kedvenceink.

Két kerengője van a kolostornak: prokurátorok kerengője a kisebb (lásd fent), és értelemszerűen a Nagy Kerengő a nagyobb. Mindkettő szép, és nagy előnyük, hogy sohase túlzsúfoltak, így ezerszer hangulatosabbak, mint az amúgy esztétikailag valóban különlegesebb Santa Chiara mozaikos kerengője.

Szintén nagyon fontosak a kertek, és az ide nyíló erkélyek (lásd lent). Ezek megtekintése nélkül semmiképpen se távozzunk! Mi kissé ápolatlan formában láttuk a kerteket, de az erkélyek fenomenálisak!

A kolostorban egy múzeum működik, és különféle dolgokat állítanak ki. Nagyon jó a nápolyi betlehemi figurákat bemutató rész! Ezek modern változatait az egész városban megtaláljuk, de a régi, még kézzel gyártott változatok a legjobbak, amelyeket csak múzeumokban láthatunk.

Szintén fenomenális a tengerészeti szekció. Az evidencia, hogy Nápoly és a tenger kapcsolata örök. Az itteni hajózás történetéről viszont nincs jó múzeum, így a Certosa di San Martinóban kiállított királyi bárkák nagyon fontos ereklyék. Különösen a nagy, sötét alapon aranyozott hajó fontos, ugyanis ez a Bourbonok nápolyi megérkezésével is összefügg!

A fehér alapon aranyozott kisebb példány viszont a 19. század végéről származik, és I. Umberto olasz királyé volt.

A hintógyűjtemény felejthető. Szinte bármelyik magyarországi gyűjtemény kenterbe veri. A történelmi termeket viszont semmiképpen se hagyjuk ki. A kiállított képek is szépek, kvalitásosak, viszont sok helyen megmaradtak az eredeti freskók, stukkók, amelyek azért valljuk be, Magyarországon általában elpusztultak.

A San Martino kolostor tehát kiváló lehetőség, hogy Nápolyba utazó honfitársaink egy egyáltalán nem túlzsúfolt helyen ismerkedjenek a barokk időszak művészetével, illetve bónuszként fergeteges látványt is kapnak a nápolyi öbölre. Mindenkinek ajánljuk a megtekintését!

Itt találtok további fényképeket a helyről.

Innen töltöttük le a kolostor alaprajzát.

Újra látogatható a hajósi Érseki Vadászkastély

Az utóbbi időben blogunkon a korábbi utazásainkról készült beszámolóinkat, vagy természetközeli élményeinket osztottuk meg Veletek. A határok lezárása sok olyan gyönyörű hely felfedezéséhez vezetett, amelyek létezéséről tudtunk ugyan, de nem számítottak elsődleges célpontnak. Mindannyian ismerjük Pató Pál úr mondását: „ej, ráérünk arra még”. A mozgási lehetőségeink korlátozásával viszont ezek a helyek egyszeriben előtérbe kerültek, és sehol se csalódtunk. A Pest megyét érintő fokozatos nyitást kihasználva így elmentünk Gemencre, és megfogadtuk, hogy máskor is visszatérünk. A túra során viszont szembesültünk egy újabb lehetőséggel, amiről viszont korábban nem hallottunk: innen nem messze, a Bács-Kiskun megyében található Hajós is egy kincsesbánya. A 2008-ban városi rangra emelt település Baja és Kalocsa között található félúton. A gemenci túránk során nem is gondoltuk, hogy ezen helyet is ilyen hamar megtekinthetjük, de időközben a múzeumok is egyre másra nyitnak. Amikor pedig az Érseki Vadászkastély is újra megnyitotta kapuit, azonnal megragadtuk a lehetőséget, és bejártuk.

Hajós éveken át a kalocsai érsekséghez tartozott, majd a törökök kiűzése után sváb családokkal népesítették be. Habár sokukat kitelepítették, mára többen visszatértek, így ma is megőrizte sváb jellegét. A jó földnek köszönhetően a szőlőtermelés már a 18. századtól fontos szerepet kapott itt, így ha erre jártok feltétlenül álljatok meg Európa legnagyobb összefüggő pincefalujánál is, amely a várostól 3 km-re található. A falu 24 utcát és 1200 pincét foglal magában és az első présház 1840-es években épült. A részletekről itt olvashattok. Minket viszont leginkább a település történelmi központjában található barokk kastély vonzott.

A nyári rezidencia története a 18. századra nyúlik vissza. Akkoriban a környék gazdag vadállománya miatt előszeretettel vadásztak itt a főurak, és kellett egy hely ahol megpihenhettek, társasági életet élhettek. 1735-39-ben gróf Patachich Gábor kalocsai érsek erre a célra építette ezt a kastélyt. Mellesleg, a híresztelések szerint Mária Terézia királynőt is le akarta nyűgözni, aki végül nem látogatott el Hajósra. A férje, a török háborúból visszatérő Lotharingiai Ferenc 1739-ben viszont már itt fogadta az érsek. A helyszín akkor is fényűző volt, a vadállomány pedig biztosan kiváló lehetőségeket biztosított.

A téglalap alaprajzú épületet 1766-68-ban szintráépítéssel és saroktornyokkal bővítették, majd gróf Batthyány József érsek időszaka alatt nyerte el mostani formáját. A külső rózsaszín homlokzatát is átfestették, amely változás szerintünk javára vált. 1780-ra elkészült az új kalocsai érseki székhely, így a hajósi kastélyt már csak vadászatok céljából használták. Ez persze nem jelentett, hogy elhanyagolták volna. Nagy György érseki prefektus 1837-es útmutatása alapján például Bécsből és Pozsonyból szállították ide a bútorokat. A nagy törés a 20. században következett be.  Városy Gyula érsek ugyanis az elődje, Haynald Lajos bíborosérsek által alapított gyermekotthont a kastélyban helyezte el. Az átalakítás tervszerűen történt, így a bútorok nem vesztek el, és külöünféle leírások is fennmaradtak, amelyek segítették a helyreállítást (lásd fent). Az épület 1907-től egészen 1998-ig nevelőotthonként, illetve árvaházként működött, majd az üresen álló épület állapota romlott. A helyreállítása csak 2009-ben kezdődhetett meg, kapuit a látogatók előtt 2010 szeptemberében nyitotta meg és azóta a Hajósi Érseki Kastély egy korszerű látványossággá vált. A helyreállítási munkák során a kastély udvarán egy alagút is előkerült. A négy méter hosszú járat feltárása közben kiderült, hogy ez egy kútban végződik, amelyben még most is van víz. Nagy valószínűséggel az érseki konyhára innen vitték a vizet. Az alagút turisták számára is látogatható, mi viszont sajnos nem tudtunk róla, így kimaradt.

A kastély előterében elsősorban a falakra és a plafonra festett rokokó virágfüzérek tetszettek. A Sala Terrenában (lásd fent) alakították ki a pénztárat, és itt olvashatunk általánosságban magáról az épületről. A földszinten található a vadászattal kapcsolatos állandó kiállítás is, ahol interaktívan is bepillantást nyerünk a vadászattal kapcsolatos tudnivalókban. Képeket, puskákat állítottak ki a teremben. A falakon pedig trófeák díszelegnek. Regina nem sokat időzött ebben a teremben, hiszen a vadászat szótól is elborzad. Ő inkább már a szép barokk lépcső felé vette az irányt, ahol több érdekesebb látnivaló várt minket.

A lépcső közvetlenül a díszteremhez vezet (lásd lent), ahol eredeti impozáns festményeken Mária Terézia és néhány családtagja üdvözik a látogatókat. A padlókat ugyan helyreállították, de vigyázzunk nézelődés közben, hogy csak a szőnyegen sétáljunk.

Innen mindkét oldalról körjárat-szerűen jutunk el a többi lakosztályba (főúri szalon, érseki lakosztály, dolgozószoba, hálóterem). Sajnos nem sok eredeti bútor maradt meg az utókor számára, de kastély helyreállításának egyik fő szempontja az volt, hogy a korabeli főúri életmódot mutassák be, és korabeli darabokkal dolgoztak. Mindegyik bútor mellett azt is olvashatjuk, hogy honnan kölcsönözték őket. A rekostrukció tehát messze áll a vásári giccstől, mivel nagyon alapos szakmai előkészítés előzött meg mindent. A szobák falait a földszintet hasonlóan rokokó stílusú freskódíszek ékesítik. Számunkra legjobban a felújított érseki magánkápolna tetszett (lásd jobbra lent), ennek is leginkább az intarziás ajtaja, amelyet a főúri szalonhoz csatlakozó toronytérben tárult elénk.

Ez a szalon a körasztalokkal, üllőbútorokkal a társasági élet színtereit és formáit idézik fel. A belső helyiségekben pedig azokat a szobákat alakították ki, amelyeket már teljesen magáncélra használtak és a visszavonulást szolgálták. Egy kastélyból a főúri ebédlő sem maradhat ki, ahol történelmi portrékat állítottak ki, köztük Lippay György, Lósy Imre egykori esztergomi érsekek, illetve III. Ferdinánd és I. Ferenc uralkodói arcmásaival. A terem előtt, még felfedeztünk egy sötét járatot is, ami a füstjárat volt. Ez a járat kapcsolta össze a cserépkályhát és a kéményt, illetve a személyzet is ezeken a járatokon tudott befűteni.

A látogatás végén a kastély földszintjén hangulatos kis kávézó várja a turistákat. Mi a belső terek látogatás után még sétáltunk egyet a barokk kertben, ahol a szökőkútban és a gondosan ápolt növényekben gyönyörködtünk. Ha közeljövőben tervezitek a látogatást, számítsatok arra, hogy csak maszkkal tartózkodhattok az épületben, de ez ne tántorítson el benneteket, mert érdemes megnézni ezt a Bács-Kiskun megye legrégebbi, a Dél-Alföld viszonylatában pedig második legrégebb kastélyát. Mindegyik teremben több nyelvű leírást találtok, így önállóan is lehet értelmezni a látottakat. Egyébként a gyerekek számár múzeumpedagógiai foglalkozást is tartanak, de esküvők és konferenciák helyszíne is lehet a kastély. További információkat itt olvashattok.

A további fényképeket pedig itt találjátok.