Világunk blog: 07/27/19

A poszt utolsó részében elérkeztünk ahhoz a palotához, amelyet a Bourbonok Nápoly Versailles-ának szántak, és amely nekünk is a kedvencünk.

Caserta királyi palotája és parkja

Először is pár számadat:

– Versailles építése és folyamatos átalakítása 1662-től körülbelül 1837-ig tartott, míg Caserta esetében a munkálatok 1752–1845 között zajlottak, habár 1780-tól már laktak benne;

– Versailles alapterülete 67 121 m², Casertáé 47 000 m² (természetesen mindkét esetben csak az épületé);

– Versailles-nak 700 szobája, 2 513 ablaka, 352 kéménye (1 252 volt az Ancien régime idején), 67 lépcsője van; míg a casertai palotának 1 200 szobája, 1 742 ablaka, 1 026 kéménye és 34 lépcsője;

– a teljes versailles-i park 800 hektár (ebből 300 hektár erdő), míg Caserta esetében a park 120 hektár.

A caserta királyi palota tehát nagynak nagy, de a mintaképet nem éri utol. Ha viszont csak Olaszországot nézzük, akkor a casertai palotánál csak a Külügyminisztérium épülete nagyobb (ez 120 000 m²-en terül el, 1300 szobája van, 720 000 m³ a teljes kiterjedése).

Röviden: Caserta hatalmas!

Ezt a monstrumot Bourbon Károly kezdte el építtetni a többi Nápoly-környéki rezidenciához hasonlóan, de csak a fia, Ferdinánd alatt vált kiemelt beruházássá a palota. Persze Károly uralkodása során is volt ennél elhanyagoltabb építkezés, ugyanis Capodimonte épülete talán az egyik leglassabban elkészülő Bourbon palota volt. Károly Versailles mintájára egy városon kívüli rezidenciára vágyott, ahol a teljes udvara elfér, és a lakosság soraiból érkező potenciális fenyegetések mellett a tenger felül is védhetőnek bizonyul. 1742. augusztus19-én ugyanis a brit királyi haditengerészet fenyegette Nápolyt, így az uralkodó a saját bőrén tapasztalhatta meg mennyire védtelen a tengerpart mellett fekvő városi rezidenciájában.

A palota tervezője, Luigi Vanvitelli 1700-ban született Nápolyban egy bevándorolt holland festő gyermekeként, aki akkoriban éppen a nápolyi királyi palotán dolgozott. Luigi Rómában nőtt fel, eleinte ő is festőnek készült, de Filippo Juvarra hatására építész lett belőle. Habár már korábban is kapott jelentősebb megrendeléseket, Vanvitelli számára Caserta a nagy kitörési lehetőséget jelentette, a Bourbonok égisze alatt ugyanis a Nápolyi királyság szinte összes királyi palotáján ott hagyta a keze nyomát. Caserta sajnos túl nagy falatnak bizonyult, a munkálatokat már a fia vezetésével fejezték be, ugyanis Luigi Vanvitelli 1773-ban, pont Casertában halt meg. A palota mai formájában csonka, ugyanis a sarkok hangsúlyosabbá tétele érdekében tornyokat álmodott Vanvitelli, és a központi kupolát is hangsúlyosabbra tervezte (lásd fent). Az elvártnál „sivárabb” valóság mögött a Bourbonok anyagi gondjai álltak, amely például a kert kialakításakor is éreztette hatását.

IV. Ferdinánd fő uralkodói székhelyként kezelte, a felesége pedig különös figyelemmel követte az itteni munkálatokat. A napóleoni időszakban Murat uralkodása alatt is sokat szépült Caserta, viszont a Bourbon Restauráció után már csak vadászkastélyként kezelték, és elkezdődött a lassú hanyatlása. 1860-ban a Savoia család birtokai közé került, de alig használták. 1919-ben III. Viktor Emánuel az olasz népnek adományozta, amivel lényegében csak a fenntartása terhétől szabadult meg, de a palota helyzetét nem sikerült rendeznie. Az állag megőrzéséhez állandó felügyeletre volt szükség, így nagy segítség volt, hogy 1926–1943 között itt működött a Katonai Repülési Akadémia. A szövetséges csapatok előretörésével a palota vált a szövetségesek főparancsnokságává, igaz előtte némi bombakár is keletkezett benne (ennek nyomait ma is láthatjuk a kápolnában), és 1945. április 29-én itt írták alá az olaszországi német csapatok a fegyverletételről szóló dokumentumot. Az olasz légierő a második világháború után is használta a helyet, ugyanis 1948. október 1-től 2016. január 16-ig ez volt a légierő egyik altisztképző iskolájának a székhelye. Ezt követően is találunk errefelé légierős futókat, csak ők már nem a palota épületében, hanem közvetlenül emellett tanulnak. A Légierő sokáig próbált megszabadulni a palotától, ugyanis a használatért minden évben busás összegeket perkált le bérleti költség címen, majd amikor végre sikerült elérni, hogy kiköltözhessenek, természetesen majdnem túllépték a kiszabott határidőt. A kiürített termek egy részét már kiállítótérként használják, de messze vagyunk még a teljes kihasználtságtól.

A palota belső kialakítása meglehetősen szabályos. Négy nagyszabású udvara van (az egyiket lásd fent), amelyeket négy belső szárny választ el egymástól. Ezek közül a nyugati belső szárny jelentős részét elfoglalja a Vanvitelli-féle díszlécsőház, amelynek az oroszlánjai talán a legjobbak, amelyeket királyi palotában láthattunk (lásd balra lent). Ez a lépcső az egész épület központját jelentő központi oszlopcsarnokhoz vezet (lásd jobbra lent), ahonnan betekinthetünk a kápolnába, illetve elkezdhetjük a különféle lakosztályok megtekintését.

Az úgynevezett Nagy Sándor terem osztja ketté a lakosztályokat (lásd lent): ettől balra vannak az úgynevezett régi lakosztályok, jobbra pedig az újak. A Nagy Sándor terem mennyezetén a makedón uralkodó és Rhóxané kézfogóját ábrázolták, a falakon pedig a Bourbonok nápolyi hatalmát megalapozó velletri csatát, illetve Bourbon Károlynak a nápolyi trónról történő lemondását, és IV. Ferdinánd uralkodóvá történő kinevezését festették meg. A helyzet pikantériája, hogy a terem díszítőelemei pont a Bourbonokat száműzetésben tartó Murat megrendelésére készültek.

A termek kialakítása különböző korokhoz kötődik. Egyes helységek már Ferdinánd, és felesége első uralkodása alatt elkészültek, a trónterem kialakításával viszont csak az 1830-as években foglalkoztak (lásd balra lent), az utolsó nápolyi királyné lakosztálya pedig az 1850-es évek végén nyerte el mai formáját (lásd jobbra lent).

Egyes szobák esetében máshonnan átszállított bútorokat láthatunk (lásd balra lent Murat ágyát, amely eredetileg a Portici királyi palotában volt), de olyan termeken is áthaladunk, ahol oda csak részben illő tárgyakat találunk. Ilyen például a lenti két bölcső, amelyeket nápolyi mesteremberek készítettek: a jobb oldalit 1869-ben Margherita királynőnek a fia, a későbbi III. Viktor Emánuel születése alkalmával, a bal oldalit pedig 1934-ben az utolsó olasz királynénak (akkor még csak a trónörökös feleségének), Maria Jozénak, első gyereke születésekor.

A belső terek bejárását a királyi betlehem megtekintésével fejezzük be, amely hihetetlenül gazdag, és rengeteg életképet mutat be (ennek két részletét lásd lent).

A látogatás nem teljes, ha nem járjuk be a kertet. Ez két fő részből áll: a francia kertből, amely az egész park hosszanti tengelyét képezi, illetve az angol kertből, amely ennek a nyugati végével határos. A palota hátsó része mellől kisbuszok viszik a kert végéig a turistákat: odafelé érdemes befizetni a jegyet, visszafelé pedig sétálni.

A francia kert szintkülönbségét több mesterséges vízesés és szökőkút töri meg: ezek elkészültek, a palota melletti parterre virágágyásai viszont már nem, helyette csak gyepet találunk. A palotától a meredek zuhatag-sorig öt nagy szökőkutat találunk, a kedvencünk az utolsó, Diana és Akteón kútja, amely két külön szoborcsoport segítségével mutatja be, amint a Dianát megleső Akteónból szarvas lesz, akit a saját vadászkutyái tépnek szét. Régen tovább is lehetett menni, egészen a zúgók kiindulópontjáig, de sajnos ebben az évben lezárva találtuk a felfelé vezető ösvényt. Mondjuk a nagy hőségben fel se merült, hogy felcaplatnánk, de hűvösebb időben kár, hogy ez a lehetőség már nem áll fenn.

Ha a kúttól viszont jobbra haladunk, akkor bejutunk az angol kertbe. Itt műromokat, hangulatos tavacskákat és sétányokat, illetve kisebb-nagyobb vízeséseket találunk. Sajnos még nem sikerült teljesen befejezni a helyreállítási munkálatokat, ugyanis a pálmaházak egy része még torzó, de a korábbi évekhez viszonyítva már látszik, hogy haladnak. Összességében tehát ez egy mesés hely és egyáltalán nem véletlen, hogy az összes eddigi királyi palotából ez a kedvencünk!