2026. június 12., péntek

Nápolyt látni és (nem) meghalni

Nápolyban már jártunk, de vissza kellett térnünk. Egy látogatás, vagy kettő, vagy száz se elég, mert Nápolyt sokszor kell látni. Az persze még különlegesebbé tette az utat, hogy 2026. május 21-25-én Balázs hallgatóival jártuk le a lábunkat. A 2019-es nápolyi látogatás után csomó bejegyzést írtunk a blogra, amelyeket ide is belinkelünk, hogy végre egyben meglegyen minden, de újdonságokat is megnéztünk, akár már ismert helyeken is: ezek és a “nosztalgia albumok” is helyet fognak kapni a beszámolóban.


Előző ősszel kezdtük a szervezést, hiszen a pályázati dátumokhoz is igazodni kellett, és a pénzszerzés annyira jól sikerült, hogy a hallgatóknak csak a repülőjegyet és az étkezést kellett saját zsebből állniuk. Mi természetesen a saját részünket most is magunk fizettük. A csapatban most is volt régi motoros, a „friss húsok” pedig gyorsan belerázódtak, így flottul ment minden. A szállást 2026 elején megváltoztattuk, ugyanis feltűnt a Booking kínálatában egy kiváló lehetőség, amit másnak is ajánlunk: a harmadik emeleten található három apartman, ahova a Nápolyban “megszokott” pénzbedobós lifttel, vagy 82 lépcsőfok megmászásával juthatunk fel, de a nyílászárók annyira jók, hogy az utcai buliból semmit sem hallottunk, a tisztaság makulátlan, a kialakítás praktikus, a Santa Chiara melletti elhelyezkedés miatt pedig a belváros minden pontja egy köpésre található. A 18. századi festett mennyezet már csak a hab a tortán. Május 21-én 10 órakor indult a Ryanair menetrend szerinti járata, ezzel minden klappolt, csupán egy ember tusfürdője bánta a biztonsági ellenőrzést, de több is veszett Mohácsnál. Hazafelé viszont túlfoglalás történt és az egyik hallgató Nápolyban ragadt. Ilyen se történt még…


A nápolyi reptér elhagyása után kígyózó sorok várták az Alibust, de állítólag nyár végén átadják a metró új szakaszát, és ez már egyenesen elvisz a belvárosba. Nekünk viszont az Alibus jutott, amivel a Garibaldi főpályaudvarig utaztunk, ahol felszálltunk az 1-es metróra, majd elfoglaltuk a Dante megállótól pár méterre található szállást. Az ebédet követően a délutánt városi sétával töltöttük: megismertettük a hallgatókkal a Spaccanapolit, a Betlehemek utcája (San Gregorio Armeno) következett, végignéztük az Anjou síremlékeket a San Domenico templomban (valaki inkább a mozaikokra bukott, mások pedig a puttókra) és még a székesegyházba is elugrottunk. Gyakorlatilag egy laza ismerkedés után lementünk a föld alá és a Földalatti Nápoly előre lefoglalt, angol nyelvű, vezetett túráján vettünk részt. Majdnem mindenki végigment a szűk vízvezetéken, mi pedig csodálkoztunk, hogy a 2019-ben még burjánzó ültetvény helyett csak pár növényt hagytak meg demonstrációs célból. A vezetés korrekt volt, de kissé sietős, illetve a 2019-es gyertyás világítás is elmaradt. Kissé iparivá vált a hely, de a vízvezeték és a színház továbbra is menő.


Pénteken korán reggel keltünk és a Garibaldi állomásig metróztunk, majd pedig a Circumvesuvianával utaztunk Pompeiig (lásd fent). Oda és vissza is szardellás járatot fogtunk ki, de legalább elég pontosnak bizonyult. Pompeii csodálatos és hatalmas! 2019-ben az emészthetőség miatt mentünk Herculaneumba, de most jól kigyalogolhattuk magunkat. A Pompeii Plus fantázianévre hallgató – közepes – csomagot választottuk, természetesen jó két hónappal az indulás előtt megváltottuk a jegyeket, és ezzel a várost, a két városon kívüli villát, illetve a boscorealei Antikváriumot és a szomszédos Villa Reginát tudtuk megnézni. Meleg volt, égetett a nap, szerencsére enni és inni is tudtunk (az újra beüzemelt út melletti kutak hasznosnak bizonyultak), a freskók, stukkók, mozaikok elképesztőek és a nap végére meghaltunk.


Szombaton hasonlóan korán keltünk, szintén előre megvásároltuk a jegyet és némi kötözködés után bemehettünk a casertai palotába (lásd fent), ahol Balázs már rengetegszer járt, de neki is újdonság volt az udvari színház. A park bejárata melletti tálcás étkezőben ebédeltünk, a kisbusszal mentünk fel Diana és Aktaión szökőkútjáig és bebarangoltuk az Angol kertet, majd pedig a mesterséges vízesések mentén visszasétáltunk a palotáig. 2019 óta nagyon sokat változott az Angol kert és a javára. A királyi park szobrait éppen tisztogatják és szokás szerint le volt zárva a legfelső vízeséses szakasz, vagyis lesz indok a visszatérésre. Casertából Nápolyba menet majdnem lekéstük a vonatot, de szerencsére törölték a járatunkat, így bármelyik következő nápolyi vonatra felszállhattunk. Este még volt egy vad buli a városban (reggel volt pár zombi a túlélők között), mi egy szolidabb séta után beájultunk az ágyba (hiába, öregszünk).


Vasárnap a Régészeti Múzeummal kezdtünk (lásd fent). Sok újdonságot fedeztünk fel, ugyan egyes darabokat éppen restauráltak, másokat pedig kihoztak a raktárakból. Itt is lesz indok a visszatérésre, mert haladnak a munkálatok az Albergo dei Poverinél, ahol többek között a Régészeti Múzeum is kap majd új kiállítótereket. Ezt követően elmetróztunk a Toledo állomáshoz, hogy megnézzük a sokat reklámozott kialakítást (nem rossz) és elgyalogoltunk a Galleria Umberto I-ig. Itt mindenki a szükségleteinek megfelelően megebédelt, majd a Castel Nuovo külsejének megismerését követően felsiklóztunk a Vomero negyedbe, ahol bementünk a Szent Elmo erődbe. Itt olyan tereket is láttunk, amiket 2019-ben nem, a kilátás pedig magáért beszélt, de itt halt meg a társaság nagyja, így a Szent Márton kolostor már kimaradt. Visszavergődtünk a szállásra, egyesek sziesztáztak (mi mentünk táskát vásárolni, mert kipurcant a 2022-es beszerzés, amely eddig minden ELTE-s kiránduláson Regina hű társa volt) és a megbeszélt időpontban a csapat fele újra bevethető állapotba került, ugyanis várt minket a Királyi palota (lásd lent). A lépcsőház nálunk a második legkedvesebb Caserta után, a hallgatók is értékelték a látványt, míg a casertai neoklasszikus beütések után nem mindenki értékelte a királyi palota barokkos kialakítását. Az összbenyomás viszont igencsak pozitívra sikeredett.


A palota után lesétáltunk a tengerhez, majd az Echia-hegyi felvonóval felmentünk a kilátóteraszhoz. A látvány magáért beszélt, a naplemente csodálatosra sikeredett (lásd a legelső képet), és levezetésként megnéztük a Türr emléktáblát a prefektúra falán és a Margherita pizza „szülőhelyét”. A szállás felé menet még besütiztünk és facsart narancsleveztünk, majd akiben volt még kraft, az ment bulizni. Mi ketten kipurcantunk.


Hétfőn 10 órára mindenki összekészülődött, a szálláson hagytuk a csomagjainkat és elsőként a Santa Chiarát tekintettük meg (lásd fent), majd egy ebéd és egy aperol menet közé beillesztettük a Carbonara és a székesegyház (lásd lent) vezetéses megtekintését. Ezért nem kellett fizetni, de adományt lehetett adni, és másnak is ajánljuk a vezetett látogatást, ugyanis hasznos információk hangzottak el jó angolsággal. Sajnos nem maradt hátra más, mint eljutni a szállásig, ahonnan a Municipio megállóig mentünk csak a metróval, hogy a végállomáson szálljunk fel az Alibusra, ami elvitt a repülőtérre.


Ha a casertai palota pénztárosainak a kekeckedését és a Ryanair túlfoglalásos incidensét nem számoljuk, akkor minden klappolt. Elég gyorsan válaszoltak a múzeumokból, az egyetemisták kedvezményeit sikerült érvényesíteni, vagyis szervezői részről is öröm volt az út. A kulináris élvezetek terén kipróbáltuk a pizza a portafogliót (bejött), és újra kijelentettük, hogy nagyon szeretjük Nápolyt a maga kaotikus lelkületével. Biztosan visszatérünk még, mert csomó nápolyi és Nápoly-közeli hely van a bakancslistánkon. Addig is alig várjuk a következő utat a srácokkal, ami már nincs is olyan messze.

2026. április 7., kedd

Szeged és a Délvidék - kettesben és ELTE-s hallgatókkal

2025 májusában Balázs egy fergeteges ELTE-s hallgatói csapattal kirándult a Doberdón, illetve annak közvetlen környékén. Ezt követően automatikusan felmerült az igény újabb közös program szervezésére, amely végül egy 2025. december 27. és 2026. január elseje közötti délvidéki út lett. A nagy utazás előtt viszont pár mondatban ki kell térni egy másik programra, amely részben a 2025. karácsonyi eseményeket készítette elő.


2025. október 22-én vonatra szálltunk kettesben és mindenféle késés nélkül érkeztünk meg Szegedre. A Partium Hotelben szálltunk meg, amelyről csak a legjobbakat tudjuk írni. A szobánk a Honvéd térre nézett, az amúgy se jelentős zajt teljesen semlegesítették a nyílászárók. A reggelivel is meg voltunk elégedve, a személyzet pedig kiválóan végezte a dolgát. Aznap először elsétáltunk az Új Zsinagógába, amely régi adósságként eddig kimaradt. Bankkártyával tudtuk kifizetni a belépőjegyet, a szakmai jellegű tájékoztatás alapos volt, majd jól kifotóztuk magunkat. Aznap két egyetemi jellegű programunk is akadt, amit gyorsan teljesítettünk, így a hosszú hétvége java csak kettőnkről szólt.

Október 23-án elvonatoztunk Szabadkára. A városházán lefixáltuk a karácsonyi út részleteit, Regina felment a Városháza tornyába (jobban kezelte a tériszonyát), majd következett a Városi Múzeum, a zsinagóga, és úgy általában a város bejárása (a poszt nyitóképe a Raichle-palotát ábrázolja). Egyedül 23-án este csöpögött kicsit az eső, amúgy végig nagyon kellemes, meleg, napos időt fogtunk ki.

Október 24-én Hódmezővásárhelyen töltöttük a nap javát: gyakorlatilag nekünk nyílt meg a Tornyai János Múzeum, az Alföldi Galériában szavaztunk a kedvenc alkotásainkra (éppen zajlott az Őszi Tárlat), koppantunk a zsinagógánál, majd elsétáltunk Ölelő Olgához. Aznap nem volt elegendő a megtett kilométer, így Szegeden még tettünk egy kört az Erzsébet-ligetben.

Október 25-e volt az utolsó teljes napunk, amit a szegedi Alsóvárosi Ferences templommal és kolostorral kezdtünk, a Fogadalmi Templom Látogatóközpontjával folytattunk (köszönjük a Látogatóközpont munkatársainak a kedvezményes belépést, szakmailag, emberileg, esztétikailag csak a legjobbakat tudjuk leírni a látottakról), végül a napot a Móra Ferenc Múzeumban zártuk. Október 26-án pedig jöttünk is haza, újra vonattal, és meglehetősen pontosan.

Ez a 2025. októberi páros szegedi út fontosnak bizonyult, ugyanis karácsonyt követően úgy indulhattunk útnak a csapattal, hogy Szabadkán már rendelkeztünk személyes kontakttal, ami gördülékenyebbé tette a szervezést.


Tehát 2025. december 27-én a már megszokott Határ úti parkolóhelyen találkoztunk. A Doberdó óta nem változott a felállás: a tanári Suzuki, egy hallgató Golfja és egy szintén hallgatói kisbusz alkotta a konvojt, a teljes létszám most is 16 főre jött ki. Páran kiestek, újak/régiek csatlakoztak, de a kemény mag maradt. Természetesen december 27-én se sikerült időben elindulnunk, de a késés nem okozott gondot, mert minden klappolt. A határ előtt nem sokkal megálltunk egy benzinkúton, mert aggódtunk a szerbiai üzemanyag helyzet miatt és a határfigyelő fórumok információit követve nem Röszkénél, hanem Tompánál mentünk át Szerbiába, amely művelet csupán pár percet vett igénybe. Szabadkán a tejpiac parkolójában hagytuk a kocsikat és a látogatást a zsinagógával, majd pedig a Kosztolányi szoborral kezdtük. A városháza előtt jót mulattunk, amikor Szonja (a Városi Múzeum munkatársa, városházi idegenvezetőnk) a nagykapu nyitását követően kikiáltotta az ott gyülekező tömegbe, hogy Juhász megjött-e, majd egymásra találásunkat követően újra megtekintettük a városházát (lásd fent), ezúttal a srácokkal, akik szintén elégedettek voltak a látvánnyal. A kocsiknál ettük meg a szendvicseinket és levezetésként Palicsra is elugrottunk, ahol a hűvös szél gyakorlatilag azonnal beűzött minket a tóparti kávézóba és a nagy palicsi felfedezőkörútból kávézás-forrócsokizás lett. Aznapra már csak az újvidéki szállás elfoglalása maradt, ami megéri egy misét. A Bookingon foglalta Balázs, nem kellett volna! A szállásadó próbálta duplán beszedni az idegenforgalmi adót, az ágyneműért felárat akart kérni, mondván szerinte a kétszemélyes ágyak esetén a külön takaró sehol se alapszolgáltatás, a panaszkönyv létét eltagadta és ekkor még a későbbi kalamajkák el se kezdődtek. Röviden: a Brent Collectiont érdemes messziről kerülni!

December 28-án az újvidéki zsinagógával kezdtük az utat. A biztonsági őrnek kellett kifizetni készpénzben a belépőt és makaróni nyelven / mutogatással rengeteg információt megosztott velünk. A hely pazar, a bácsi pedig nagyon kedves és segítőkész. Ezt követően átsétáltunk a Szerb Matica Galériába, ahol sokkal többet kaptunk, mint amire vártunk: a múzeum munkatársai nagyon kedvesen fogadtak, az egyik munkatárs, majd az igazgatóhelyettes tartott idegenvezetést (előzetesen nem kértünk ilyet), szakmailag és emberileg is le a kalappal előttük, rengeteg érdekes és hasznos információt kaptunk! Ebédidőben szanaszét spriccelt a csapat, majd a Városháza előtti karácsonyi vásárban találkoztunk. Innen a Vajdasági Múzeumhoz sétáltunk (ez is döfi! Lásd fent!) és zárásként kimentünk a Duna-partra. Este pedig zajlott a szokásos buli, társas, amit hébe-hóba fűszerezett a menetrendszerinti tűzriadó (nem miattunk!). :D

December 29-én Belgrádba kocsikáztunk, a Kalemegdán oldalában parkoltunk (lásd fent), ahonnan végig az apostolok lován közlekedtünk. A vár bejárását és a 30,5-es Škoda mozsár előtti csoportképet követően lesétáltunk a Száva-partra, ahol megebédeltünk, majd kívülről megtekintettük a Bodrog/Száva monitort. Ezt követően elkavarogtunk a Mihály fejedelem útra, vagyis a bevásárló utcára és a Nemzeti Múzeum előtt lyukadtunk ki. A 2022-es belgrádi út nosztalgikus hangulata kísért abban is, hogy a Skadarskán is végigmentünk, újra megcsodáltuk a szarajevói kút másolatát és a belgrádi állatkertben zártuk a napot.

December 30-án délelőtt Karlócán tekeregtünk. Balázs egyik történész kollégája beszélte meg előzetesen, hogy nyitva legyen a Béke királynője kápolna (ez a karlócai békekötés helyszínén épült, a fenti képen a csapat is látszik, amint végre belenézett a kamerába :D ). Már spontán módon mentünk be a Sz. Péter és Pál apostol templomba, no meg a Szent Miklós szerb ortodox székesegyházba, de a városi nézelődést komolyan visszavetette a hideg, szeles időjárás. Talán a legjobb ebédünket a Duna partján, a Pasent nevű étteremben költöttük el, majd elmentünk a péterváradi erődbe. A vármúzeum állandó kiállítása hozta a kötelező kört, viszont az időszakos tárlat, amely Albert Einstein feleségét mutatta be sorra zsebelte be a hallgatók elismerését.

December 31-én jó egészen Galambócig autóztunk, ahol a vár parkolóőre is tudta előre, hogy mi vagyunk a magyar csapat. Nagyon felkészülten vártak minket! Az idegenvető (szintén kérés nélkül) nagyon hasznosnak bizonyult. A vár tárlata muzeológiailag kissé középszerű, de a hely hasznosítása mesés! Felmásztunk a tornyokba (lásd fent), ahova csak lehetett (télen a magasabb tornyok zárva vannak) és szomorúan vettük tudomásul, hogy a kiegészítő részek (egy római villa és a török fürdő romjai) csak 2026 áprilisától lesznek látogathatóak. A vár cukrászdájában ebédeltünk, majd a szállás felé, a visszaúton megálltunk Ram erődjénél. Itt már szakadt a hó, süvített a szél és a helyi „mindenki kutyája” (lásd lent) meglehetősen rámenősnek viszonyult, így az amúgy helyes kis erődöt gyorsan megtekintettük és még gyorsabban mentünk vissza Újvidékre, ahol jó kis szilveszteri bulit csaptunk.


Január elsején délelőtt összeszedtük magunkat és mivel az aracsi pusztatemplom megközelítését célzó szándékunk szó szerinte belefulladt a sártengerbe, így csak a hazautazásról szólt a nap. Röszkénél egy órás várakozást követően keltünk át a határon, majd minden egyéb megrázkódtatástól mentesen, épségben hazaértünk. A csapat lelkesedését dicséri, hogy kevesebb, mint egy héttel a hazaérkezés után már el is készült a következő utunk programja, amelyre 2026 augusztusában kerül sor, és mindezt már nem Balázs, hanem a hallgatók szervezték. Hiába, profik, ügyesek, és ahogy szoktuk volt mondani, a „mi kölkeink”. :D


2025. november 27., csütörtök

Drezda és Meissen, avagy a csodák földje a porcelánoktól a lovagi páncélokig

2024. december 27-én a reggeli órákban a kis csapat találkozott a Nyugati pályaudvaron és tízen vonatra szálltunk, mert várt Drezda. A hallgatókkal túléltük az eddigi leghosszabb átszállás nélküli vonatutunkat, ami persze nem csak a túlélésről szólt, mert rengeteget társasoztunk, dumáltunk, és alkalomadtán a lábunkat is megmozgattuk a folyosókon.

Drezdában nagyon jó idő fogadott, ami később se változott, így végül nem fagytunk halálra. Nem sokkal az út előtt szakadt le a Carola-híd, amely az újdrezdai városrész távfűtését is befolyásolta, de ezeket a vezetékeket meg az Augustus-hídon vezették át, így ideiglenesen a szállás fűtése is megoldódott. A Fichtenstraße 8b alatti ház két apartmanjában aludtunk, amelyet a Bookingon foglaltunk. Másnak is ajánljuk a helyet: a szállásadó nagyon rendes, korrektül kommunikál, az ár/érték arány verhetetlen volt, a szállás tiszta, a konyha jól felszerelt… A belvárost villamossal értük el, amely elég gyorsan és gyakran járt (a csoportos napijegyeket automatákban vettük meg). A vasútállomásról viszont gyalog mentünk a szállásra, mert a hosszas vonatozás után kissé berozsdásodtunk.

Már december 27-én bementünk a központba, esti fények mellett barangoltunk az utcákon, belekóstoltunk a hangulatba, ami tetszett, de az igazi kalandok 28-án kezdődtek. Aznap délelőtt és délután a Residenzben csatangoltunk (lásd fent), ahol végignéztük a kincstárakat, szénné fotóztuk a lovagi páncélokat, felfedeztük a magyar vonatkozású tárgyakat, az 1683-as bécsi ostrom kapcsán zsákmányolt oszmán emlékeket, meg a drágaköveket, a ruhákat, a puttókat és kb. mindent (lásd lent). Agyunkat rendesen igénybe vette a hely, hogy feldolgozzuk a sok információt, amire szert tettünk, de megérte.

Természetesen volt ebédszünet, illetve karácsonyi vásározás és forralt borozás. A hideg esti órákban senkinek se volt kedve kocsmázni, így a bulit „hazavittük”, tehát társasoztunk és traccsoltunk a szálláson. Szövetségek születtek, elkalapáltak egyesek másokat kártyán, nevettünk, énekeltünk, nagyon jó volt!

December 29-án a Zwinger következett. Ide és a 28-án megtekintett Residenzbe is előzetesen, online vettük meg a jegyet. A honlap jól áttekinthető, nagyon korrekt. Tehát, Zwinger. A sok-sok porcelán egyeseknek azóta is kísérti az álmait, vagy rémálmait, de mi bírtuk a gyűrődést (lásd fent). A Canalettóknál Balázst úgy kellett felmosni, a Sixtusi Madonna puttói Reginából váltották ki a „vigyük haza” reflexeket. Egyes szárnyasokat ábrázoló porcelánoknál személyre szabott portrék készültek. A teraszon sikerült csoportképet lőni, ami egész jól sikeredett. Este pedig folytattunk a jól bevált társas-mókázás-traccsolás programot. A közösségi élet terén a drezdai az eddigi legjobb kirándulás élményünk!

December 30-át a Kunsthofpassage nevű udvarban kezdtük (hangulatos, tetszett, másnak is ajánljuk, lásd balra fent), utána madarakat fotóztunk a Zwinger mögötti tavacskánál, majd bejutottunk a Szentháromságnak szentelt székesegyházba. A puttókkal nem lehetett betelni (lásd jobbra fent), a tisztán fehér belső érdekes volt egy katolikus templomban, illetve kellemes meglepetésként az altemplom lejárójánál ingyenes illemhelyet is találtunk. Jót sétáltunk a Brühl-teraszon (ezt lásd a poszt első fényképén) és először megmásztuk a Frauenkirche kupoláját (lásd lent), majd belülről is megnéztük. Tetszett! Szerencsére a tiszta idő miatt a kilátás is gyönyörű volt.

Ezt követte az Aranylovas és mellette a karácsonyi vásár, majd felfrissültünk a szálláson és ingyenesen megnéztük a Hadtörténeti Múzeumot (lásd lent). Úgy kellett kidobni minket zárás előtt, mert leragadtunk minden egyes tárgynál.

Az utolsó teljes napunkat, december 31-ét Meissenben töltöttük. A szállás közelében, a Bischofsplatzon szálltunk fel a vonatra, Meissenben pedig a belvárosi megállóig mentünk. Onnan gyalog közlekedtünk, ami jól jött, ugyanis a mozgás kompenzálta a hideget. A parasztlázadás elkerülése végett fel se merült, hogy elmenjünk a meisseni porcelánmanufaktúrába, de a srácok így is kaptak porcelánt, mert a várban volt elég. Sebaj, a vár csigalépcsője, a játékos látogatás, a kiállított csodák, a 19. századi freskók mind bejöttek. A székesegyház pedig teljesen megütötte a mércét, mert nagyon tetszett. A városka elég álmos volt, alig volt élet, de egy olyan kis takaros helyi étteremben ettünk, hogy minden ujjunkat kétszer megnyaltuk minden fogás után. A Schloss-Taverne-t másnak is ajánljuk de vigyázat, csak készpénzzel lehetett fizetni.

A meisseni program zárásaként megcsodáltuk az Elbában tükröződő várnegyedet (lásd fent), majd visszavonatoztunk Drezdába és olyan szilveszteri bulit csaptunk, hogy azóta is beszélünk róla. Csoda, hogy január elsején fel tudtunk kelni és el tudtunk vánszorogni a vasútállomásra, ahonnan szerencsére átszállás nélkül jutottunk haza. A hazaúton idővel mindenki feléledt, újra előkerült a társasjáték, a kártya és természetesen jókat beszélgettünk. Aztán alig vártuk, hogy újabb kirándulásra mehessünk, ami végül 2025. május 21-25-én, az olasz–szlovén határvidéken valósult meg.

A bevált gyakorlatnak megfelelően a tematikus albumokat be fogjuk linkelni a szövegben, illetve ezt a szöveget csak a beszámoló zárásaként fogjuk megosztani a Facebookon.

2025. szeptember 24., szerda

Madách Imre, Mikszáth Kálmán és Balassi Bálint nyomában a történelmi Nógrádban

2025. április közepén kétszer is nógrádi helyszíneket kerestünk fel, hogy picit jobban megismerjük Madách Imre és Mikszáth Kálmán helyi emlékeit. A túrákba belefért némi Balassi Bálintos kitérő és a második napon Fülek várába is betértünk. A felkeresett helyeken természetesen több fotó készült, mint amennyit beszúrtunk a szövegbe. Ezekből Facebook-os mappákban közlünk egy bővebb válogatást, amelyek elérési linkjeit a szövegbe is belinkeljük.


2025. április 12-én szombaton Csesztve volt az első helyszín, amit felkerestünk. Madách Imre éveket töltött ebben a kúriában (lásd fent), a legszebb házas éveit. A falu a határ magyar oldalán található, mi kocsival mentünk, de a település természetesen busszal is megközelíthető. Egy kellemes emelkedő után jutunk el a kúria bejáratához. Ha nincs nyitva, akkor az ajtón található telefonszámon elérhető a gondnok (nálunk ez a megoldás tökéletesen működött). A település templomát is megtekintettük, ennek gondnokát a kúria pénztárosa segített elérni. Az emlékmúzeum Madách életére és az Ember tragédiájára összpontosít. A tárlat (lásd lent) korszerű, többnyelvű, a koncepció jól átgondolt, nekünk nagyon tetszett. A színházteremben be lehet öltözni és a tragédia színeit megelevenítő díszletek között is válogathatunk: természetesen éltünk a lehetőséggel és a francia forradalom Ádám-Éva párosaként fotózkodtunk.


A Szent Márton tiszteletére szentelt csesztvei templom (lásd fent) középkori eredetű, boltozata a 18. század végére nyerte el általunk ismert formáját, míg a templom mai állapota a 2008-as felújítás eredménye. Az épület egy igazi kis ékszerdoboz, másnak is ajánljuk a megtekintését. A templom előtti kőemelvényen egy 1947-es Mindszenty-látogatásról szóló márványtáblát találunk: ez a pasztorációs tevékenység keretében tett látogatásának állít emléket.


Az ebédünk elfogyasztását követően folytattuk utunkat és hamar a történelmi Nógrád megye szlovák oldalán találtuk magunkat. Szklabonyába tartottunk, vagy más néven Mikszáthfalvára. Ez utóbbi név Trianont követően feledésbe merült, a tankönyvekben is úgy tanuljuk, hogy Mikszáth Kálmán Szklabonyán született, a helyiek sem ismerik a Mikszáthfalva elnevezést, de a navigációs program azért használja. Sajnos a szülőház már áldozatul esett a helyi ingatlanfejlesztőknek, így már csak a helyét mutató emlékművet találtuk (lásd fent).


A közeli múzeum viszont kiváló (lásd fent). Ez a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának fiókintézménye, amely abban az épületben működik, ahol Mikszáth a gyerekkorát töltötte. A kurátorok Szent Péter esernyője címmel állították össze a kiállítást, ami ugyan felvonultat eredeti, az íróhoz köthető használati tárgyat, de leginkább az írói munkásság bemutatására törekszik. A letisztult kiállítás természetesen Mikszáth személyére is kitér, ahogy felhívta figyelmünket a szomszédos temetőben található sírhelyre, ahol Mikszáth Mariska, az író húga nyugszik.


A felfedező utunkat április 19-én, nagyszombaton folytattuk. Először Kékkő várába mentünk fel. A középkori Balassa sasfészekre, Balassi Bálint helyi kötődésére egy udvari emléktábla utal, rajta kétnyelvű felirat hirdeti a korábbi birtokos emlékét. Az épület belsejében a Szlovák Nemzeti Múzeum fiókintézménye, a Bábművészeti Kultúrák és Játékok Múzeuma működik (lásd balra lent). A látogatás vezetéssel történik, aminek a nyelve szlovák, de az angol nyelvű feliratok segítettek értelmezni a látottakat. A játékok és bábok mellett egyes termekben a legutolsó tulajdonosok, az Almássyak korabeli enteriőrjei is fennmaradtak (lásd jobbra lent). Szintén a múltat idézi a kastély hangulatos barokk kápolnája, ahol a kékkői kálvária egyes elemeit őrzik.


A várudvaron vásári kavalkád fogadott, ahol a látogatást bevásároltunk, illetve kipróbáltuk a helyi cukrászdát, amit másnak is ajánlunk. Ezt követően továbbálltunk és következő megállónk a Madách sírhely volt Alsósztregován (lásd lent). Ez igazából nem az eredeti családi kripta, amely a település túlvégén omladozik, hanem egy két világháború közötti alkotás, ahol amúgy most is nyugszik az író.


A Madách-kastély is a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának fiókintézménye, a szklabonyaihoz hasonlóan nem túl régen került felújításra, itt is határokon átívelő együttműködés, komoly szakértői munka áll a kiállítás koncepciója mögött. A korabeli hangulatot idéző enteriőrök, Madách eredeti rajzai, az ötletes múzeumpedagógiai elemek mind tetszettek. Ide már csak azért is érdemes elmenni, mert itt készült el az Ember tragédiája és itt halt meg Madách, de a kiállítás megtekintése jól túlmutat egy zarándoklaton, hiszen egy élvezetes felfedezőúttá varázsolja a nézelődést (lásd lent).


A második nógrádi felfedező utunk utolsó állomása Fülek volt, de előtte még megebédeltünk a Hamilton étteremben, amit másoknak is tudunk ajánlani. A vár alatti parkoló fizetős és a parkolóőr nagyon segítőkész. A vár (lásd lent) esetében csak a második világháborús óvóhely látogatása maradt ki: nem mozgatta meg a fantáziánkat. A vár helyreállítása már elérte azt az állapotot, hogy önmagában is látványos, kalandos, tehát tetszetős. Ráadásul összeállítottak a Bebek-toronyban egy állandó jellegű helytörténeti kiállítást, amihez egy időszaki kiállítás is társult.



Szép időt fogtunk ki, mindenki nagyon segítőkész volt, a látottak esztétikai és szakmai szempontok alapján is elnyerték a tetszésünket, szinte mindenhol tudtunk fizetni kártyával, vagyis csak gratulálni tudunk minden fenntartónak. Hazafelé nosztalgiáztunk Salgó vára és Somoskővár útjelzései láttán és már elkezdtük tervezni, hogy mikor keressünk fel újra felvidéki úti célokat.

2025. január 10., péntek

Vandálkodtunk Andalúziában

2024 nyarára eleinte egy boszniai és montenegrói utat terveztünk, aztán közbejött mindenféle és ezt a Nagy Háború Blog szervezésében, augusztus végén valósítottuk meg. Az augusztusi páros útra pedig jött az újratervezés és ha 2023-ban olyan jól éreztük magunkat Spanyolországban, akkor miért ne folytattuk volna az ottani kalandokat? Osztottunk, szoroztunk, kijött a matek, így belevágtunk a szervezésbe. 2023 márciusára már minden szállást lefoglaltunk, a repülőjegyeket is megvásároltuk, illetve az országon belüli gyorsvonat jegyeket is megvettük (korábban vásárolva olcsóbb). Erre áprilisban a Ryanair elkezdte a kavarást, mert kétszer is át kellett foglalnunk a már megvett jegyünket hazafelé (odafelé az Iberiával mentünk Madridba, nem is volt gond). Először Sevillából jöttünk volna haza, majd ebből végül Malaga lett az eredetileg tervezetthez képest két nappal későbbi indulással.

Madridban még volt olyan a bakancslistánkon, amit mindenképpen meg akartunk nézni, illetve egy egy napos zaragozai kiruccanást is terveztünk, így adott volt az első madridi megálló. A már bejáratott és családilag is lecsekkolt szállásunkra mentünk, most se csalódtunk a B&B Hotel Madrid Centro Plaza Mayor-ban. Augusztus 3-án késő délután szálltunk le a Madrid-Barajas repülőtér 4s terminálján, ahonnan földalattival vittek minket a négyesre. Összeszedtük a csomagokat és bevonatoztunk a Puerta del Solhoz. A szállás elfoglalása után azonnal nyakunkba vettük a várost és végigjártuk több kedvenc helyünket. 2023-ban mindketten beleszerettünk Madridba, így a 2024 augusztusában majdnem minden sarkon nosztalgiáztunk. Madridra végül csak a szombat estét és hétfőt szántuk. Hétfőn reggel az Alba hercegek palotájába mentünk, utána pedig újra meglátogattuk a királyi palotát, hogy végre fotózhassunk. Minden puttóról és kerámiáról azért nem készítettünk fotót, de majdnem. Nagy szívbánatunkra viszont a fegyvertár zárva volt. Hétfőn délután végül további helyeken nosztalgiáztunk és természetesen lejártuk a lábunkat.

A szabadon hagyott augusztus 4-ei napot Zaragozára tartogattuk. Hajnalban indultunk, majdnem éjfélre értünk vissza Madridba. Zaragozán belül rengeteget gyalogoltunk, de megérte. A hónap első vasárnapján az aragóniai parlamentnek otthont adó Aljafería palota látogatása ingyenes volt, természetesen bementünk (hónapokkal korábban regisztráltunk a látogatásra), és elvesztünk a mór építészet (no meg a gótika) eme remekművében (lásd fent). Amúgy is kellett a hangolódás Andalúziára! A Nuestra Señora del Pilar bazilika szép volt, volt, de talán túl nagyok voltak az elvárásaink. Felmentünk lifttel a tornyába (ide is előre érdemes jegyet venni), de a rácsos/üveges felületen keresztül nem volt tökéletes a fotózás. Sokkal jobban tetszett a székesegyház. A Seo maga a csoda, ez az a spanyol gótika, amiért oda vagyunk. Bent viszont nem engedték a fotózást és még könyvük se volt, így megvettük azt a körülbelül három képeslapot, amit lehetett és a szemünkkel „fotóztunk”. Az különösen fájt, hogy a Seoból nyíló gyönyörű faliszőttes múzeumanyagáról még képeslapot se tudtunk venni. A római színház látogatása ingyenes volt, de igazából a kerítés mögül is mindent láttunk, így ezért nem muszáj fizetni. A szomszédos Museo de los Faroles y Rosario de Cristal viszont nagyon tetszett. Apropó, az egyházi intézményekhez gyűjtőjegyet vettünk, ezt másnak is ajánljuk. A Goya múzeum volt még az, ahol fizettünk: minden fillért megért. Zseniális! Amúgy pedig a városban csatangoltunk: a híd szuper, innen tényleg kiváló képeket lehet csinálni a Pilarról, fotózkodtunk Augustus császár szobránál a régi római falak mellett, bohóckodtunk a Goya emlékműnél. Vagyis nagyon jól éreztük magunkat és este elégedetten tértünk vissza Madridba.

Augusztus 6-án reggel kicsekkoltunk a madridi szállásunkról és az Atocha pályaudvaron vonatra szálltunk, mert várt Sevilla. A Santa Justa pályaudvaron kiváltottuk a tömegközlekedési kártyát, majd bebuszoztunk a belváros szélére, ahonnan gyalog mentünk tovább. A kis sikátorokban a Google térkép megadta magát, így a megbízhatóbb Maps.me-re váltottunk, majd a szállás elfoglalását követően indult a sevillai kaland. Elmentünk a Palacio de las Dueñasba, vagyis az Alba hercegek sevillai palotájába, ahol az épületben és a parkban is lehet fotózni: minden szegletét hazahoztuk volna (lásd lent). A Casa de Pilatos is szuper! Azok a csempék! Egy igazi álom! Egy másik nemesi családnak, a Lebrijáknak az inkább városi jellegű palotájában is jártunk. Itt a földszinten fotóztunk, fent már nem lehetett, pedig szívesen kattintgattunk volna ott is. Az Indiák levéltára ingyenes, építészetileg és történelmi/gazdasági jelentősége miatt is fontos, így természetesen nem bántuk meg, hogy bementünk. Két karitatív jellegű intézmény múzeumát néztük meg, mindkettőt az ingyenes nyitvatartás keretében. A Hospital de la Santa Caridad és a Hospital de los Venerables is menő hely, másnak is ajánljuk a megtekintésüket. Hasonlóan gazdaságos, konkrétan ingyenes volt a Szépművészeti Múzeum, ami egyenesen fergeteges! Itt is szénné fotóztunk mindent! Regina kiakadt, mint a kakukkos óra, de akkor is bementünk az arénába. Bikaviadalt nem néztünk, de a múzeum is és az aréna is érdekes volt. Természetesen készült fotó a szomszédos Carmen szobornál. Ha már Carmen, akkor az operaszereplő egykori munkahelyén, vagyis a ma már egyetemi főépületeként szolgáló régi dohánygyárban is jártunk. Nyáron sajnos nem volt vezetéses látogatás, így csak az udvarokon kóborolhattunk, de az is megérte. Jókat sétáltunk a Santa Cruz negyedben, ahol nagyon hangulatosak a sikátorok és a terecskék. Itt a Sevillai borbélyból ismert Rosina állítólagos erkélyét is lefotóztuk.


A Mária Lujza parkban végigjártuk a ibero-amerikai kiállítás épületeit és természetesen rengeteget kattintgattunk a Plaza de Españán (lásd balra fent). Másnak is ajánljuk a Triana negyed piacát: szuper a paellájuk! Ráadásul a szomszédos kerámia múzeum se rossz. A Torre del Oróba nem mentünk be, mert a hajómakettek annyira nem érdekeltek, illetve jobb kilátópontot is találtunk, kívülről viszont tetszett. A templomok közül kombinált jegyet lehet venni a Salvadorba (Reginát fel kellett mosni a puttók és a sok arany miatt), illetve a székesegyházba (lásd jobbra fent). Mi az utóbbi esetén a tetőtúrás változatot vettük meg, másnak is ajánljuk, nagyon nagy élmény. Végezetül pedig illik pár szót szólni a sevillai csúcslátványról, vagyis a világ legrégebb óta lakott királyi palotájáról. Az Alcazar esetében is az ingyenes látogatást vettük igénybe, persze jó előre lefoglaltuk a jegyet. Két óránk volt, mindent láttunk, de úgy kellett kirugdosni minket az épületből. A kert hangulatos, de azok a mór stílusú részletek! Azok a csipkék (családon belül így emlegetjük a muqarnasokat)! Azok a csempék! Zárásként pedig egy szó a másik kedvenc kilátópontunkról. Este és napközben is érdemes elmenni a Setashoz. Napnyugtakor a legjobb felmenni és természetesen érdemes előre megvenni online a jegyet. Az eleinte Metropol Parasol névre hallgató gombáról (Setas) lehet a legjobb képet csinálni a székesegyházról és a városról (lásd lent)!

Sevillából két helyre ruccantunk ki. Cadiz egy HÉV jellegű vonattal érhető el. Mi Sevillában a San Bernardo vasútállomáson szálltunk fel a vonatra és a cadizi végállomáson szálltunk le. Itt is érdemes gyűjtőjegyet venni, ami tartalmazza az új székesegyházat (toronytúrával együtt, lásd lent), a Hospital de Mujerest, az Oratorio de San Felipe Nerit és az Oratorio de la Santa Cuevát. A felsoroltakat mind végigjártuk, tetszettek, másnak is ajánljuk a megtekintésüket. A régi székesegyház ingyenes, oda is érdemes bemenni. A római színház ingyenes, bementünk, nem rossz, de „csak” a kötelezőt hozza (tudjuk, már elkényelmesedtünk, Taormina és Siracusa a csúcs, minden ókori színházat ezekhez hasonlítunk). A Museo de Cadiz a helyi helytörténeti múzeum. Ingyenes, hangulatos, gazdag, sok helytörténeti érdekességet tanultunk benne. Az erődök közül egyedül a Santa Catalina látogatható, de mi sajnos lekéstük, így csak kívülről csodáltuk meg, viszont így is impozáns. A San Sebastian erőd kapujáig is érdemes elsétálni, no meg közben csobbanni egyet a vízben. Cadizra elég egy nap, de a hangulata és a látnivalók miatt megéri.

A másik kirándulásunk Córdobába vezetett. Itt is van gyűjtőjegy, amit érdemes megvenni. Ez a bikamúzeumot, a kalifák fürdőjét, az Alcazart, a Flamenco Fosforito központot és a Romero de Torres Múzeumot (itt nem lehetett fényképezni) foglalja magába. Ezeket bejártuk, tagadhatatlanul az Alcazar kertje volt a legjobb. A Nagymecsethez külön jegyet kell venni, kora-délutánig a toronyba is fel lehet menni (felárért), de az Alcazar tornya jobb kilátópont, így mi nem erőltettük a nagymecset tornyát. Az utóbbiban a boltívek eleve mesések, ez a hely valóba egy csoda (lásd lent)! Természetesen a városban a fentieken túl is van mit nézni. A Plaza de la Corredera a helyi Plaza Mayor. Valamiért kiesik, pedig hangulatos. A közelben találjuk a római templom maradványait. A Régészeti Múzeum környékének utcácskái nagyon hangulatosak, illetve a mecset szomszédságában található Calleja de las Flores utcája és terecskéje is aranyos. A Plaza de las Tendillas-on vár minket pár szép épület és Gonzalo Fernández de Córdoba, az úgynevezett Gran Capitán lovasszobra. A római híd is hangulatos. Az egyik végén találjuk a Puerta del Puente-t, a másikon pedig a Torre de la Calahorra-t. Az utóbbiba be lehet menni, az andalúziai múzeum érdekelt is, de végül lemaradtunk róla.

Sevillában augusztus 13-án reggel csekkoltunk ki a szállásunkról, majd elbuszoztunk Granadába. A buszpályaudvar szomszédságában a B&B HOTEL Granada Estación-ban szálltunk meg, ahonnan tömegközlekedéssel mentünk be a városba. A buszok gyorsan és gyakran jártak, a tömegközlekedés olcsó, így inkább a kevesebb csomagcipelést és nyugalmat választottuk a szállás foglalásakor. 13-án délután megnéztük a székesegyházat (menő hely!) és a királyi kápolnában a katolikus királyok sírját (itt sajnos nem lehetett fotózni). Csatangoltunk egyet még a székesegyház környékén (pl. a Corral del Carbonban), majd elsétáltunk a Monasterio de Nuestra Señora de la Asunción "La Cartuja"-hoz. Ezekhez a látnivalóhoz is gyűjtőjegyet vettünk, megérte. Végül szusszantunk egyet a szálláson, majd visszamentünk a belvárosba, pontosabban az Albaicin negyedbe, ahol nagyon jó volt a hangulat. Augusztus 14-én reggel elsőként mentünk be az Alhambrán belül a Naszridák palotájába, így elég sokáig tudtunk ember mentes fotókat csinálni a termekről és udvarokról (lásd lent). Természetesen itt is elolvadtunk a mór stílustól, nem tudtunk betelni a részletekkel. A Naszridák palotáját követte az Alhambra többi része, mint az Alcazaba, az V. Károly palota, az El Partal és a Generalife. Ebédet viszont már az Albaicin negyedben ettünk, ahonnan a sacromontei barlanglakásokhoz is elmentünk. Ide sok lépcső vezet fel, de Granada amúgy is a szintkülönbségről szól és megéri. A belépés fizetős, de kártyát is elfogadnak. Az egyik barlangban pedig flamencót is lehet hallgatni/nézni. A hely külön érdeme, hogy nincs tömeg és mesés a kilátás az Alhambrára (lásd a borítóképet).

Augusztus 15-én reggel felszálltunk a buszra és elutaztunk Malagába. A pályaudvar közelében, csomagmegőrzőben hagytuk a poggyászt, megvettük a helyi tömegközlekedési kártyát, majd elmentünk az Autó- és Divatmúzeumba. Nagyon jó hely, mindketten megtaláltuk, amire számítottunk. Néhol ugyan megverekedtünk egymással az adott fotótémáért, de a fotósok élete alapból nem csak játék és mese. A közelben, egy helyi késdobálóban ettünk napi menüt: piszok olcsón és nagyon finomat. Elfoglaltuk a szállásunkat, majd a nyakunkba vettük a belvárost. A két Picasso Múzeum elment, a korai korszakában készült alkotásait kedveltük, a többinél menekültünk. A székesegyház a cadizi és a granadai mintáját követi, így annyira azért nem hidaltunk le tőle. A római színház itt is hozza a kötelezőt, a Parque de Malaga viszont hangulatos. A Museo de Malaga ingyenes, de már augusztus 17-én délelőtt néztük meg, ahogy az Alcazabát és a Gibralfarót is. A Múzeum szuper, illetve a két vár/palota is megéri. Az Alhambra, a sevillai Alcazar és a zaragozai Aljaferia után következnek a listánkon, de a malagai mór épületekben sokkal kevesebben vannak, és amúgy is, mesés innen a kilátás (lásd lent)!

Augusztus 16. volt az utolsó egész napunk Spanyolországban. Aznap reggel elbuszoztunk Rondába és késő délutánig maradtunk. Itt is van gyűjtőjegy, de nem vettünk, mert inkább csak kimazsoláztuk a nekünk tetsző dolgokat. Az Iglesia de Santa Maria la Mayor menő, és fel lehet menni a tetőre, ahonnan szép a panoráma. A Casa del Gigante érdekes, mert bemutatja a helyi arabok életét a Reconquista előtt, a Museo de Ronda palotája nagyon hangulatos, a Mór király kertjéből induló lépcső pedig sohase ér véget, de megéri lemenni! Mondjuk mi nem csak itt, hanem a túloldalon is lementünk a szurdokba. A délelőtti órákban ugyanis érdemes lemenni a Plaza Maria Auxiliadoráról induló lépcsőkön, majd egészen a Puente Nuovo alá visz az ösvény (ez fizetős, a kilátást lásd lent). A Puente Nuevo belsejébe is bementünk, de nem volt nagy durranás. Esetleg még a Calle Escollerasról nyíló kilátópontot tudjuk ajánlani, mert innen is jó a rálátás a folyóvölgyre és a hídra.

Augusztus 17-én este indult haza a repülőnk. Természetesen késett, ahogy a nyáron oly sokszor, de nem bosszankodtunk, mert addig is helyben maradhattunk. Nagyon jó volt ez az andalúziai kaland! A mór építészet rejtelmei és a spanyol gótika remekei megadták az alaphangot. Az olyan „egyéb” jellegű helyek, mint a sevillai Plaza de España, pedig végül mindent vittek. A 2023-as út során az újságíró- és a tanárigazolvány miatt rengeteg kedvezményt vehettünk igénybe. 2024-ben inkább az ingyenes látogatói napokkal spóroltunk. Az online és előre megvehető gyűjtőjegyek is olcsóbbá és egyszerűbbé tették az út szervezését. A szállások terén csak Malaga volt pofátlanul drága, de egyszer élünk. A spanyolországi helyi és távolsági tömegközlekedésbe csak jobban beleszerettünk, mert már 2023-ban is nagyon jó tapasztalataink voltak. A kommersz turista menüket próbáltuk kerülni és helyi specialitásokra utaztunk. Sok helyen sikerrel jártunk és nem is volt drága az étkezés. Természetesen minden nap volt fagylalt, Madridban pedig odáig voltunk a csoki és a churros szentélyétől: a San Ginés adagjairól és minőségéről csak szuperlatívuszokban tudunk beszélni. Az időjárástól nem tartottunk, mert a 2023-as augusztusi 40 valahány fok Toledóban már mindenre megtanított, aztán 2024-ben váratlanul volt olyan nap, amikor Andalúziában hűvösebb volt, mint Budapesten. Vagyis ezúttal még kevésbé fogjuk vissza magunkat a nyári meleg úti célokkal! Összességében tehát ez egy fergeteges kaland volt, amire ugyan ráment minden pénzünk, de nagyon megérte! Hazatérés után pedig alig győztük szerkeszteni a fotókat. Ezekből szokás szerint most is külön képes albumokat csinálunk, amiket ide is belinkelünk, amint megosztottuk őket a Facebookon.

2024. november 9., szombat

A Körös-parti Párizs

2024. május 1-jén vonatra szálltunk. Ki-ki a hozzá legközelebbi megállónál, hogy a Kökinél már együtt legyen a csapat: Nagyváradra utaztunk hallgatókkal. A pályázati szakaszban a HÖK kifogyott a pénzből, így csak az igényelt összeg töredékét kaptuk meg, ezért olyan mértékben nőtt a hallgatói önrész, hogy az egyik társunkat el is vesztettük. Püspökladánynál gond nélkül átszálltunk (ez a hat perces csatlakozással és a folyton késő vonatokkal nem volt kis teljesítmény), jó sokat vártunk a határon, majd a célállomáson gyönyörű idő fogadott és a szállásra sétálva kiélveztük a meleget.


A bírósági épület szomszédságában, az Ady Múzeum mellett szálltunk meg: a csendes mellékutcánk és a saját bejáratú kertecskénk a nyugalom szigetének bizonyult, miközben a belváros pár saroknyira volt. Elég gyorsan berendezkedtünk, majd nyakunkba vettük a várost. Fotózkodtunk az Ady Líceum mellett a Holnaposok szobránál (lásd lent), megcsodáltuk a Fő utca palotáit, majd a Körös (lásd fent) túlpartján először a Főteret és a Fekete Sas palotát zártunk a szívünkbe, hogy végül eljussunk egészen a várig. Meglepetésünkre csomó üzlet, fagyizó, kisdiszkont nyitva volt, így az ünnep ellenére (ami az ortodox húsvét miatt duplán „számított”) könnyen szereztünk ennivalót vacsorára és reggelire.


Csütörtökön az Aurel Lazăr Múzeummal kezdtük a napot. Kár, hogy kizárólag a románul tudóknak szánták a kiállítást, pedig mást is érdekelhet, hogy a nagyváradi román értelmiség miként képzelte el a Romániához történő csatlakozást. Utána megtekintettük a Neológ Zsinagógát (parádésan helyreállították), majd még ebéd előtt megmásztuk a Városháza tornyát. Délután elvesztünk a Körösvidéki Múzeum főépületének csodás kiállításaiban (lásd lent): modern, látogatóbarát kialakítás, többnyelvű szövegek, nagyon gazdag gyűjtemény fogadott, csak úgy zsongott az agyunk a milliónyi impulzustól, ami ért minket.

Pénteken az Ady Múzeummal kezdtük a napot (melegen ajánljuk a tárlatot, nagyon jó!), majd a Gránátalma Patikatörténeti Múzeum következett, ahol menő idegenvezetést kaptunk. A Székesegyház kissé sötét volt, de a hazai barokk egyik remekét így is tudtuk értékelni, majd jót nevettünk a Püspöki Palota előterében, mert ismert ELTE-s oktatók is részt vettek a megállító táblán kiplakátolt konferencián. A palota első emelete nemrég lett felújítva, nagyon tetszett! Az ebéd kissé kitolódott, de így is jó volt (a palota pénztárában ajánlották a helyet), majd elbuszoztunk a városi temetőbe, ahol a bejárat mellett felkerestük Rulikowski Kázmér sírját (lásd balra lent), illetve a 4-es honvédok olaszországi/szlovéniai gúla alakú emlékművének a másolatát (lásd jobbra lent).


Szombat délelőtt a nagyváradi vár megtekintése volt a fő program, ahol elég változatos színvonalú kiállítás fogadott. A vár helytörténeti vonalának a feldolgozása egész jó, de a várostörténeti részeknél, különösen az utolsó szinten már olyan érzésünk volt, mintha a Wikipedia alapján írtak összefoglalókat. Kár, mert a vár is a Körösvidéki Múzeum hálózatához tartozik, és ha azt, meg az Ady Múzeumot meg tudták csinálni parádésan, akkor a várnál is rendelkezésre kellett, hogy álljon a szakértelem.


A vár udvarán, a vásári forgatagban ebédeltünk (lásd fent), majd elsétáltunk a buszpályaudvarra. A nagyszalontai járatunk szélvédőjén óriási repedés volt, a váltója is furcsaságokat művelt, de ment mint a golyó. A húsvéti szabadságolások miatt Nagyszalonta nevezetességei zárva lettek volna, de a Csonka Toronyban működő múzeum igazgatónője a magyar egyetemistákért megszakította a szabadságát és mindent végigmutogatott, majd az Arany szülőház helyén emelt porta felé kisebb városi túrát is tartott nekünk. Hihetetlen élmény volt!

Nagyváradon zárásként még jót sétáltunk, nosztalgiáztunk, bevásároltunk, hogy vasárnap egy közvetlen vonattal hazajöjjünk. A határnál újra sokat vártunk, a romániai kalauz pedig megmutatta milyen érzés, amikor a sötétség nacionalizmussal társul: az amúgy magyarul tökéletesen beszélő hölgy minősíthetetlen stílusban viselkedett, ezzel egy kellemetlen bukét kölcsönzött az amúgy hihetetlen kirándulásnak. Nagyvárad egy igazi ékszerdoboz! A folyamatosan újuló paloták jelentősen megdobják a városi környezet fényét, az utcákon van élet, jó az étel, korrekt áron találunk mindent, a honlapok részletesek, bankkártyával szinte mindenhol lehet fizetni. Az emberek is nagyon kedvesek voltak, a kalauz kellemetlenkedését így inkább csak egyedi gikszerként tudtuk értelmezni.