Morvaországi kalandok

Október végén újra kirándulni mentünk a bevett csapattal. Belgrád után volt vérfrissítés, de a kemény mag kitartott. Mivel a tanítási gyakorlat sokak számára gondot okozhatott, így megint olyan helyet néztünk ki, ahol nem kell repülni és relatíve könnyen lehet a kiesőket pótolni. Sajnos szükség is volt az óvintézkedésre, mert két eredeti utastársunknak mégse jött össze a dolog, így az utolsó pillanatban kellett helyettük beugrót keresni. Október 21-én kora délelőtt újra összeállt a legzakkantabb csapat és a Nyugati pályaudvaron vártuk a késői befutókat. A tervezetthez képest a vonat mégse volt közvetlen, mert pályaépítési munkálatok miatt Břeclavban át kellett szállnunk, de azért odaértünk Brünnbe. Apropó: magyarul a település neve Brünn, és nem Brno. Fájdalmas érzés volt hallgatni a más téren se túl tájékozott vasutas hölgyet, aki teljes komolysággal bizonygatta a helyjegy vásárlásakor, hogy Brünnről még nem hallott, viszont Brno-ról már igen. Ezen sírva nevettünk, viszont már a világfájdalom lett úrrá rajtunk, amikor értelmes egyének is lelkesen Brno-ztak. Most, a lelki fájdalmunk kitárgyalását követően jöjjön a beszámoló.

A szállás a Szent Jakab templom szomszédságában működő apartman hotel volt. A szoba nem készült el az általuk vállalt határidőre és a Bookingon nem jelzett kaució se volt kóser, de legalább azóta a kaució visszajött, a többin pedig túltettük magunkat. Csak azoknak ajánljuk, akik jól bírják az éjszakai ricsajt, mert amikor az utcán megy a „fiesta”, az a hangzavar a nyílászárókon is szűretlenül átjön. Tehát, elfoglaltuk a szállást, az ilyenkor szokásos pisiszünet természetesen tovább tartott a kelleténél, majd elindultunk „hegynek fel”. A két legfrissebb csapattárs olyan túratempóval vágtázott volna felfelé, amit Balázs se mert volna lenyomni a csapattagok torkán (pedig anno Agrigentóban a tűző napon hegynek felfelé se volt semmi a rohanás), így a sebesség összecsiszolásán még kellett dolgozni, de ez igen hamar megoldódott.

A spilberki érkezésünket előzetesen egyeztettük emailen, vagyis a kasszánál minden flottul ment és kaptunk magyar nyelvű szöveget. Először a kazamatákat néztük meg, majd a toronyba is felmentünk (a kilátást lásd fent), illetve menet közben a kápolnát is „megcsodáltuk”. Ez utóbbi nagy csalódás volt, de minden más – különösen önjelölt idegenvezetőnk tolmácsolásának köszönhetően – nagyon bejött. Pihenésként picit lazultunk a Spilberk udvarán zajló forgatagban, és a nap zárásaként lementünk a várhegy aljában kialakított hidegháborús bunkerhez. A „10-Z” létesítmény erőssége, hogy mindent ki lehet próbálni. Nem is szégyenlősködtünk: volt sebesültszállítás, rohambilis/egyenruhás fotózás, és a retró telefonokat is végigtekergettük. A vacsora után megcsodáltuk a város egyik jelképét: a városháza bejáratánál felakasztott kitömött krokodilt (lásd lent). Röviden: kimaxoltuk az érkezés délutánját és estéjét.

Szombaton Olmützbe, vagy más néven Alamócba mentünk. A vonat és a vasúti társaság appja nagyon bejött. A helyi tömegközlekedés telefonos applikációja is max pontos: valamit nagyon tudnak ezek a morvák! Először a Szent Móric templomot fedeztük fel, majd a Felső és az Alsó Téren csatangoltunk. A Városháza (lásd fent) órája pontban 12 órakor működésbe lépett: ezt is meghallgattuk. Az utazás második napján már nem is tudjuk hányadik csoportkép készült (jók lettek, mert jó az alapanyag és a fotós!), illetve az ekkor még kissé borús időben is lelkesen csodáltuk a különféle házak díszítéseit (lásd lent).

Az ebéd után mindenki szanaszét spriccelt, majd a megbeszélt időpontban találkoztunk a Szent Móric melletti villamos megállónál és mielőtt felszálltunk volna a villamosra többedmagunkkal felmentünk a a Szent Móric tornyába (lent innen lásd a gótikus székesegyházat). Pazar a kilátás! A székesegyház is szép, de a nyáron látott spanyolországi gótikus csodák után már csak „B” kategóriásak a szemünkben a németes gótika remekei. Hiába, túl jó dolgunk van mostanában. ;)

A székesegyházat követően az érseki palota következett. Itt tapasztaltuk először a helyi „idegenvezetést”: a kísérőnk ugyan tudott angolul, de nem beszélt, maximum felvigyázó bácsi/néni-ként követett, míg mi magyar nyelvű nyomtatott brosúrából tájékozódtunk. Amikor Ferenc József trónja nem ott volt, ahol a füzet szerint lennie kellett, kiderült, hogy a helyi pesztonkánk mégiscsak segít, de amúgy ő csak a hozzánk csapódott cseheket adjusztálta. Tehát: az érseki palota fenomenális, a terem, ahol trónra lépett Ferenc József (lásd lent) maga a történelem, tehát történész hallgatókkal ide eljönni nagyon gyümölcsözőnek bizonyult és mindenki értékelte.

Az érseki palota után újabb bóklászás következett, naplementés és kék órás fotókat csináltunk (lásd lent), majd este visszavonatoztunk Brünnbe.

Hétfőn délelőtt a kapucinus kriptával kezdtük a túrát: itt is magyar nyelvű brosúrák vártak, no meg a halál „kapucinus” tálalásban. Borzongató, de egyben érdekes élményben részesültünk. A halandóság mindenki számára máshogyan jelenik meg. Ez a "kapucinus módi" mindig elég egyedi megközelítés. A katakombák után felmentünk a székesegyházba és a vegyesen barokk-gótikus belső után várt a torony, illetve a kincstár. Itt a pénztáros néni nagyon nem volt a toppon (csak csehül tudott és csak itt kellett készpénzzel fizetni, mindenhol máshol elfogadták a bankkártyát), de azért mindenki úgy ment fel a lépcsőn, mintha naponta űzné ezt a sportot. Nem hiába az alábbi a csapat jelszava: "ELTE-s világutazó vagyok / Legyen formás feneked Balázzsal!" ;) A tornyot követően szétspriccelt a csapat. Volt, aki vásárolt, volt, aki további helyeket nézett meg. Egyesekhez hasonlóan újra felmentünk a Spilberkbe, ahol elkattintottuk a szabadtéri fotókat (az érkezéskor erre nem volt időnk, mert túl rohanós volt a program), bementünk a fegyvertárba és a magyar rabok emléktáblájánál is fotózkodtunk.

Kedden délelőtt Balázs nagyot kavart. Összekeverte a Mendelianumot a Mendel Múzeummal, így elég sietős tempóban kellett átmenni az egyik helyről a másikra. Amikor odaértünk kellett egy kis idő, amíg mindenkinek leesett, hogy Mendel az a borsós fickó, akiről biológia órán az öröklődés szabályai kapcsán tanultunk, de a csodás gótikus templom (lásd fent) és a fergeteges könyvtár láttán mindenki lelkesedni kezdett. Nagyon kedves és segítőkész idegenvetőt fogtunk ki: itt angolul kaptuk az infókat, és a vezetőnk nem csak felvigyázó volt. Miután mindenki felidézte a genetikáról tanultakat és elkészült pár csoportkép jól beebédeltünk a Mekiben (Sic!, mert most nem értünk rá helyi étteremben megvárni, amíg kihozzák a kaját) és felszálltunk az austerlitzi vonatra. A hely neve már egy ideje Slavkov U Brna, de mi lelkesen Austerlitz-eztük, hiszen így tanultuk. A kastély fergeteges, a kísérünk felvigyázó volt, a brosúra tartalma pedig szakmailag minősíthetetlen. Azt viszont értékeltük, hogy Mária Terézia nagy hatalmú kancellárja, Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz-Rietberg otthonában tévelyeghettünk, illetve abban a bálteremben ülhettünk le, ahol 1805. december 4-én Napóleon képviseletében Louis-Alexandre Berthier marsall, Ferenc császáréban pedig Karl Philipp zu Schwarzenberg herceg írta alá a fegyverszüneti megállapodást. Ebből, és az 1805. december 2-ai austerlitzi csatából lett egy jó hónappal később a pozsonyi béke.

A kastély látogatása után még jót kocsmáztunk a szomszédos, stílusosan Bonaparte nevet viselő vendéglátóipari helyen, majd visszavonatoztunk Brünnbe. Október 25-én a reggeli órákban indultunk haza: a váci vonalon a lehullott levelek nekünk csak negyed órás késést okoztak, így nem is volt olyan vészes az a vonatozás! ;)

A helyszínekről külön képes posztok is készülnek, amelyeket a lenti linkekről is el lehet majd érni.

Itt látható poszt a Spilberkről.

Itt a városházáról.

Itt a kapucinus kriptáról.

Itt a brünni székesegyházról.

Itt a Mendel Múzeumról.

Itt pedig a brünni vegyes városi fotókról.

Innen érhető el az album az olmützi Szent Móric templomról.

Itt az olmützi Szent Mihály templomról.

Itt az olmützi székesegyházról.

Itt a helyi érseki palotáról.

Itt pedig az olmützi vegyes városi felvételek következnek.

Végezetül ez a mappa tartalmazza az austerlitzi (Slavkov u Brna-i) képes beszámolónkat.

Belgrád, egy balkáni és mégis nyugatias főváros

2023. február 23-tól 26-ig a megszokott csapattal újra „tanulmányi” kirándultunk: ezúttal Belgrádba. Palermo után egy könnyen megközelíthető, olcsó, különleges helyre terveztük az utat. A srácok listája gyorsan összeállt, a szállást előre lefoglaltuk (persze ingyen lemondásos garanciával), a pályázatot röptében összeállítottuk és a palermói kalandok után most újra elsőre meg is nyertük a HÖK-ös támogatást. Szerencsére a Flixbusz árai nem változtak, így gyakorlatilag a terveknek megfelelő áron fizettünk mind a buszjegyért, mind a szállásért. Aztán elindultunk, és kiderült, hogy minden terv csak addig jó, amíg fel nem borul.

Egy csütörtöki reggeli időpontban találkoztunk a népligeti buszpályaudvaron. Mivel nem repültünk, így mindenki azt hozott, amit akart: először úsztuk meg a „mit vihetünk kézipoggyászban" kérdéseket. Az már a csapat józanságát dicséri, hogy senki se érkezett óriási poggyásszal. Hiába, rutinos utazók lettek a srácok! Röszkéig el is jutottunk, hogy ott jöjjenek a gondok, mert mindenféle dokumentációs problémák miatt a busz menetideje egy órával meghosszabbodott. Pedig olyan jól indult az út!

A belgrádi buszpályaudvarról sikeresen kijutottunk, majd a Kamenička utcán caplattunk a szállásunk felé. Az utca végén, a saroképületben kellene lennie annak az étteremnek, ahol Gavrilo Principék kitervelték a szarajevói merényletet. Fontos történelmi hely, állítólag ma is kocsma üzemel benne. Erre helyben kiderült, hogy bezárt. Ettől függetlenül a házat lefotóztuk (lásd balra fent), de a kocsmába már nem tudtunk beülni, hogy a mi világmegváltó terveinkről elmélkedhessünk. A szállással viszont szerencsénk volt és ezt mindenkinek ajánljuk. A Hotel Bohemian Garni a Skadarska utcáról nyílik, vagyis egy mulatós negyedre néz, de a jó szigetelésnek köszönhetően a bulikból nem hallottunk semmit, miközben rengeteg vendéglátóipari hely volt a közelben. Lepakoltunk és mentünk is vissza a csütörtökön egész későig nyitvatartó Nemzeti Múzeumig. Ezt eredetileg banknak építették, az első világháborús során a Monarchia megszálló erőinek parancsnokságaként hasznosították, majd a Belgrádi katonai konvenció aláírásának is helyet adott. Mivel a múzeumról lesz külön képes poszt, így ide csak az épület előtti Obrenović Mihály, vagyis a harmadik szerb fejedelem szobráról teszünk be képet (lásd jobbra fent).

A múzeummal előzetesen leleveleztük az érkezésünket, tanulmányi kiránduláson részt vevő egyetemi hallgatóknak ingyenes volt a belépés, és amint helyben bemondtuk, hogy a magyar csoport érkezett, nagyon gördülékenyen mentek a dolgok. A nap zárásaként még napijegyet akartunk venni a tömegközlekedéshez, ami állítólag mindegyik KIOSK-ban megoldható. Nekünk viszont egy kivételével mindegyik KIOSK-os azt mondta, hogy nincs jegye, napijegyről pedig nem is hallott. Végül a Moszkva hotel (lásd fent) szomszédságában található kioszkosnál jártunk szerencsével. A hölgy minden alkalommal máshogy számolt (többször is visszatértünk hozzá), de olyan jól számolt, hogy végül minden elszámolását helyrehozta a mi kárunkra. Fontos kihangsúlyozni, hogy csakis készpénzért lehetett jegyet venni. A  hölgy a szerben kívül más nyelvet nem ismert, de kézzel-lábbal azért megérttettük magunkat.

Péntek reggel kipróbáltuk a buszközlekedést. Elmentünk a temetőbe, és a kerítésen keresztül megtekintettük az osztrák–magyar katonai emlékművet, ahol az első világháború első hősi halottja is nyugszik (lásd fent). A buszokról kiderült, hogy egész jók, persze az állapotuk változó: valahol a rugó is kiáll az ülésből, máshol egészen elegáns a belső. Viszont mindegyik járművön bankkártya érintésével lehet jegyet venni, amivel igencsak megelőzték a hazai viszonyokat. A temető után elmentünk a Száva partjára, sirályokat fotóztunk és napoztunk, hogy majd az előre lefixált időben megtekintsük a Bodrog/Sava monitort (lásd balra lent). A Bodrog a Monarchia Dunai Flottilláját erősítette és az első világháború első lövései is innen dördültek el. A világháború végén többedmagával ezt a monitort is a jugoszláv állam kapta meg: ekkortól Sava a neve. Az első világháborús centenárium keretében restaurálták és a szerb Véderő Minisztérium felügyelete mellett megnyitották a látogatók előtt. Az előzetes engedélykérések eredményeképpen a belgrádi Hadtörténeti Múzeum igazgatója fogadott minket és egy munkatársa tolmácsolt, illetve vezetett körbe. Fergeteges élmény volt! A hajó minden részlete maga a tömény történelem!

A monitor megtekintése, pár vicces fotó és a hajó elkötésére tett javaslatok elvetése után a Száva partján megebédeltünk (egy hagyományos szerb konyhát vivő helyen, ahol nagyon jó húsos fogások vártak minket), majd felmentünk a Kalemegdánhoz. Jót sétáltunk az erődben, nézelődtünk, csoportképet készítettünk a 30,5-es Škoda mozsárnál (ez az Osztrák–Magyar Monarchia legrettegettebb első világháborús ostromfegyvere volt és csak három példány maradt fenn, az egyik pont Belgrádban, lásd jobbra fent), viszont a nándorfehérvári ostrom emlékkövénél csodálkoztunk, hogy a magyar szövegben is Belgrád olvasható, miközben ekkor Nándorfehérvárként emlegették a helyet (lásd lent).

A belgrádi erőd számtalan látnivalójából végül csak párat tudtunk megtekinteni: a győzelmi oszlop környékét, a délelőtti hajólátogatás során megbeszélt Hadtörténeti Múzeumot (erről lesz külön képes poszt), illetve a Despota-kapu melletti tornyot. Az oszlop mellől készült a zimonyi tornyot is ábrázoló lenti fotó, miközben a torony tetejéről lőttük a Duna és a Száva összefolyását ábrázoló napnyugtás búcsúfotót. A sokat reklámozott két kaputornyos bejáratot a Despota kapu túloldalán éppen restaurálják, így az állványzat miatt láttuk is, meg nem is.

Szombat reggel első utunk a Tesla múzeumhoz vezetett, erről lesz külön képes beszámoló. Utána a Szent Száva székesegyház következett, amelyről szintén lesz külön képes poszt. A templom amúgy a szöveges beszámoló első fényképén is látszik a Karađorđe emlékmű mögött. Ezt követően megebédeltünk és elmentünk a zimonyi Hunyadi toronyhoz (lásd lent). Szombaton csepergett, vagy egyenesen szakadt az eső, kalandos volt a buszos utunk, de végül megérkeztünk. Felmentünk a torony kilátójába, ahol nagy örömünkre az erős szél is megnehezítette a dolgunkat. Ennek ellenére különleges érzés volt a torony bejárása, hiszen egy 1896-os millenniumi emlékműről van szó, amelyet állítólag Hunyadi János halálának helyszínén emeltek. A neve is innen ered. Természetesen a toronyból a korábbi Kalemegdános fotó párját is elkészítettük, ugyanis lent, a Duna és a Száva összefolyásánál, a domb tetején a belgrádi erőd feketéllik.

A rossz idő miatt nem volt kedvünk sokat sétálni Zimonyban, de amit láttunk, az nagyon tetszett. Végül újra buszra szálltunk és Tito mauzóleumánál zártuk a napot (lásd lent), amiről szintén lesz külön képes poszt.

Vasárnap a délutáni buszra vettünk jegyet, hogy délelőtt még szabadon csatangoljunk. Reggelre leesett a hó, így abban állapodtunk meg, hogy megnézzük a belgrádi havas állatkertet. Erről nem lesz külön képes poszt, ezért az öt kedvenc képünket ide illesztjük be.

Végül megebédeltünk, majd visszaindultunk a buszpályaudvarra. Kifizettük a belépőt (a buszokhoz csak pénzért mehetünk be) és miután az utolsó dinárunkat is elköltöttük, precízen, időben indultunk haza. Nagyban búcsúztunk Belgrádtól, mert érdekes élmény volt, sok dolog tetszett, kedvesek voltak az emberek, jókat ettünk…

...aztán a csöpögős hangulatot elrontotta a határnál az ellenőrzés. Röszkénél újra gond volt. Egy nő hamis személyivel kívánt belépni a schengeni övezetbe, azonnal kiszúrták, és bosszúból bekamuzta, hogy a buszon maradt cucc, így az egész buszt félreállították. Vártunk egy órát és már megint nem menetrend szerint érkeztünk meg. Valahogy ez nem megy nekünk. :D

Ide belinkeljük a képes posztokat is.

Itt érhető el a Nemzeti Múzeumról szóló külön beszámoló.

Itt a Bodrog/Sava monitorról szóló.

Itt a Kalemegdant és a Hadtörténeti Múzeumot bemutató képsorozat.

Itt a Tesla Múzeumról szóló képes poszt.

Itt a Szent Szávás album.

Itt pedig a Tito mauzóleumos válogatás.

Palermói kalandok menő társaságban

 Minden 2022 márciusában, Rómában kezdődött. Balázs pár zakkant tanítványa kirándulni szeretett volna, Balázs is lelkesedett az ötletért, így párban elmentünk velük. Nagy buli volt, hamar megtaláltuk a hangot a csapattal, szokás szerint lejártuk a lábunkat, finomakat ettünk, mázlink volt az időjárással és a hazatérés után a „kölkök” gyakorlatilag maguktól akartak folytatást. Tanulmányi kirándulás esetén a részünket teljesen saját zsebből kell fizetni (a Hallgatói Önkormányzatnál csak a hallgatók pályázhatnak, a kísérő tanár, aki tolmács, szervező stb. megtisztelve érezheti magát, hogy saját pénzén "gardedámozza" az egyetemi ifjúságot), mi a bölcsész fizetésünkkel igencsak előre tervezünk, hosszas spórolás után valósítjuk meg világbejáró projektjeinket, így egy már korábban is tervezett utat tudtunk felajánlani, amihez csatlakozhattak a srácok. Szerencsére volt kedvük Palermóhoz.

A pályáztatás kacifántosra sikeredett, de végül a hallgatóság szállás- és útiköltségét jórészt fedezte a HÖK. A szállásadó is ügyeskedett a foglalásnál, de ezt a magunk előnyére tudtuk változtatni, mert pont annyival kellett kevesebbet fizetnünk, amennyivel kompenzáltuk az akkoriban igencsak megroggyant forint okozta átváltási veszteséget. Természetesen most is elhangzottak hajmeresztő kérdések arra vonatkozólag, hogy miket lehet vinni a repülőn poggyászként (az egyik delikvens hajvasalója Róma után végül Palermóba is eljutott), ami miatt Róma után már csak nevettünk. Hiába, csípjük a csapatot, ők a kedvenc „zakkantjaink”.

Eljött a nagy nap. Ezúttal nem kellett rohanni a repülőtéren, a biztonsági ellenőrzésnél és a kapunál minden rendben volt, az ivóflaskák feltöltése is simán ment, és a legfontosabb, hogy senkit se akartak megmotozni (ezekre mind sor került a római út során). Szicília magasságában már kiguvadt szemmel vizslattuk a szigetet, erre senkit sem engedtek leszállni. Hozzánk közel történt az incidens, így mi ketten értettük az intézkedés okát, a többiek pedig Messengeren megkapták az infót: egy hatökör dohányozni akart a repülőgép mosdójában, így miatta a repülőtéri rendőrséget kellett várnunk. A hivatalos formaságok után végre Punta Raisi kifutópályáját koptathattuk, ahonnan buszok vittek a terminálhoz. Természetesen vagy három busszal érkezett a 13 fő, hiszen mindenki máshol ült, így máskor szállt le a gépről. A repülőtéren hamar megtaláltuk a vonatot, sikerült a Trenit appon megvenni a jegyet (hiába, a vérprofik bandája!), felszálltunk, és az olasz viszonyokhoz képest meglepően pontosan érkeztünk meg a Palazzo Reale–Orleans megállóba. Innen pár száz méterre, a Székesegyház mögött volt a szállás, amit villámgyorsan belaktunk. A PMO Guest House a Via Gioeni 19 szám alatt található, jó a környék, habár egyik este jó kis csetepatét hallattunk a földszinti lakók között: jó dél-olaszországi hangulatban ordibáltak, természetesen az összes környező erkélyről a műsort bámulták/bámultuk, de a pár plusz decibel okozta halláskárosodáson és a vigyorgáson kívül más következménye nem lett a dolognak. Vasárnap este végül volt még egy kiadós rohanás, mert majdnem a tengerpartig elmentünk, hogy nyitvatartó boltot találjunk, de ezt a láblejárást már megszokhatta a csapat, és most legalább nem a hírhedt római macskaköveken kellett haladni. A fenti fotókon láthatók jellegzetes utcaképek. A jobb oldali tér a Quattro Canti, Palermo szíve.

Hétfőn első programként megtekintettük a Normannok Palotáját, benne a királyi lakosztályokat, illetve a kápolnát. A jegyvásárlás során bunkó és pofátlan alakokkal volt dolgunk: minden hivatalos – és olasz nyelvű – igazolás ellenére a történész hallgató egyetemista csapatot középiskolás tanulmányi kirándulók csoportjaként kezelték, így a teljes ingyenesség helyett mindenkiről legomboltak egy jó eurót. Amikor Balázs megjegyezte, hogy azért esetleg alkalmazhatnák a saját honlapjukon szereplő tarifákat, illetve újságíró is van közöttünk, aki mindezt megírja, csak arra tellett tőlük, hogy mi csak ne fenyegessük őket. Ezen incidens ellenére mindenkit úgy kellett felmosni, a látottak magukért beszéltek, és természetesen az ökörködés is elkezdődött, hiszen sikerült beazonosítani a Cappella Palatina mozaikjain párat a kirándulók közül. Aznap végül a székesegyház és a San Cataldo templom után egy kiadós vásárlásra kerítettünk sort, amikor természetesen cannolót és facsart narancslevet is üzemi mennyiségben fogyasztottunk. A végpont a Teatro Massimo (Olaszország legnagyobb, Európa harmadik legnagyobb operája, lásd fent), illetve a bíróság (a racionalista építészet egyik fontos példája, lásd lent) környéke volt.

Kedden hajnalok hajnalán keltünk és elbattyogtunk a központi pályaudvarra, ahol felszálltunk a legelső agrigentói vonatra. Ott elsétáltunk a buszpályaudvarra, megvettük a helyi és a helyközi jegyeket, illetve az amúgy hihetetlenül pontos helyi busszal lecsurogtunk a Templomok Völgyéhez. Ekkor majdnem elhagytunk pár srácot, akik hozzászoktak az olaszos lazasághoz, és csak az utolsó pillanatban szálltak fel a buszra, de ennyi izgalom mindenkinek kell. A templomromoknál természetesen volt portréfotózás, csoportképkészítés, csak úgy izzottak a fényképezőgépek (lásd lent). Ekkor jött a kérdés: hol együnk? Végre kijutottunk a hozzánk legközelebbi kapunk és elindultunk felfelé, a múzeum irányába. Igazából távolabbra igyekeztünk, de itt is volt bár, ahol mindenki örömére le lehetett ülni és jól be lehetett tárazni tápanyagból. Ebéd után visszamentünk a buszmegállóhoz, ami a busztársaság által kipreparált Google térképen természetesen nem ott volt, ahol ténylegesen megállt a Realmontébe igyekvő járat. Mi meg futhattunk a busz után. A buszsofőr olyan aranyos volt, hogy a realmontei megálló előtt, még a parton letett minket, ahonnan végül a tengerparton kellett végigsétálni, hogy eljussunk a Töröklépcsőhöz. Ide már két magyar hölgy is követett minket, plusz egy menő bolhafészek, aki gyakorlatilag diktálta nekünk a tempót. A Töröklépcsőnél volt, aki bement a vízbe (készült elég kompromittáló fotó), de volt, aki csak napozott. Végül szinte mindenki feljutott a sziklaperemre, ahol együtt vártuk meg a naplementét. Itt is voltak kalandok, mert velünk mindig történik valami. A lényeges és publikus információ: mindenki túlélte: :D Végül egy hetekkel korábban Whatsappon lebeszélt taxis szállított minket vissza az agrigentói vasútállomásra, ahol meg az ételautomata akart kifogni rajtunk. Természetesen a nap megtette a hatását, a fél csapat végigaludta az utat Palermóig, majd félzombi üzemmódban visszatámolyogtunk a szállásra. Kemény, de gyönyörű nap volt!

Szerdán picit később keltünk, majd a reggeli után elbattyogtunk a Piazza Indipendenzára, ahol az „Indipendenza – Palazzo Reale” nevű és 912 kódú megállóban szálltunk fel a Monrealéba tartó 389-es körjáratra, amire még hétfőn vettük meg a jegyet (a buszon ugyanis drágább). Odafelé egy szardellás dobozban utaztunk, visszafelé már levegősebb volt a járgány. A székesegyházról már egy korábbi, mozaikos posztunkban is áradoztunk, így ez kötelező programnak számított. A belső tér és a tetőterasz megtekintése után ebédeltünk, majd szabad program következett. Páran velünk megnézték a kerengőt (ahol Balázs örömére magyar hadifoglyokat is őriztek az első világháború során), mások vásároltak. A kerengő kapcsán jó tanács, hogy itt mindenhova lehet jegyet venni, a székesegyháznál viszont csak az utóbbira, de a kerengőbe nem, vagyis aki csak egyszer akar jegyet vásárolni, az a kerengőnél költekezzen. A tetőterasz pénztára pedig bent a templomban, az egyik torony lábánál található. Visszafelé megálltunk a „Calatafimi–Pindemonte” megállónál és elsétáltunk a kapucinus katakombákhoz. Sokkoló élmény volt! A halál a maga pőre valóságában!

Csütörtök volt az utolsó teljes napunk. Volt piacozás (éljen a Vucciria, lásd fent), felmásztunk pár kilátó teraszra (a Santa Caterina templom teraszára, illetve a Santissimo Salvatore kupolájához), szokás szerint nagyon jókat ettünk (mi például a Santa Caterina cukrászda kézműves pisztáciás cassata tortáját is kipróbáltuk: mennyei, mindenkinek ajánljuk), és természetesen volt bőven kultúrprogram. A nap végére már búcsú hangulat uralkodott el rajtunk, hiszen nagyon megkedveltük Palermót!

Végül pénteken reggeli után indultunk haza: először gyalog a Palazzo Reale–Orleans vasútállomásig, utána vonattal a Punta Raisi-i Falcone és Borsellino repülőtérig, majd a Ryanair járatával Ferihegyre. A földet érés annyira kiábrándító volt! Mindig jó érzés hazajönni, de a napfényes Palermo után, ahol éjfélkor is pizsamában partiztunk a tetőteraszon (fent látható a kilátás innen a székesegyházra napkeltekor), napközben pedig 26-28 fok melegben barnultunk le a szabadtéri programokon, Budapesten egy összefüggő szürke felhőréteg fogadott. Maga a depresszió! Ennek örömére a hazatérés után kb. két órával le is foglaltuk a következő utunkat karácsony utánra: Athénba. Erről viszont majd később számolunk be. ;)

Ezen szubjektív élménybeszámolóhoz természetesen majd részletes fotós mellékletek társulnak amelyeket ide is belinkelünk:

Itt található a poszt az agrigentói Templomok Völgyéről.

Itt a Töröklépcsőről.

Itt Monrealéről.

Itt a palermói San Domenico templomról, benne Tüköry Lajos sírjáról.

Itt a Normannok palotájáról.

Itt a Székesegyházról.

Itt a San Cataldo templomról.

Itt a Martorana templomról.

Itt a Santa Caterina kolostor együtteséről.

Itt a Palazzo Mirtóról.

Itt pedig a Palazzo Abatellisről.

Kirándulás Bergamo Felső Városába

 2023. február 19-én hajnalban új utazási cél felé tartottunk, hogy aznap este haza is jöjjünk: Bergamo viszonylatában kipróbáltuk az oda-vissza egynapos repülést. Nem a mi ötletünk, de egy fotós kolléga élménybeszámolója után nem kellett senkit se meggyőzni. Beszerveztük a tesókat (a fogadottat és a szélütöttet), akikkel 2022 késő őszén megvettük a repülőjegyeket. Bergamo Alta volt a célunk, ahova a repülőtérről közvetlen buszjárat visz. Ez az 1-es busz, amelyre a bergamói tömegközlekedési vállalat applikációján vettük meg a jegyet.

Bergamóban, pontosabban a vasútállomáson egyszer már jártunk, amikor egy padovai konferenciára mentünk (ez volt az első közös padovai látogatásunk). A belváros, vagyis ebben az esetben a Felső Város (Città Alta) viszont mindig kiesett. Hallottunk a szépségéről, meg a könnyű megközelítésről, de valahogy sohase jutottunk el. Legutoljára 2021 októberében, a torinói túránkról hazafelé akartunk megállni, de olyan özönvizet fogtunk ki, hogy inkább Milánóban csatangoltunk. Ezt se kellett volna, de ez egy másik történet. Tehát 2023. február 19-én Ferihegyen gyönyörködtünk a napkeltében, majd sikeresen landoltunk Bergamo Orio al Serio repterén. Az 1-es busszal nem volt gond, a jegyvásárlás és érvényesítés is működött. A térképen követtük merre járunk, és a Maps.me-n már előre becsillagozott megállónál le is szálltunk. Annyira hatékonyan döngettünk, hogy már a túl korai érkezés miatt aggódtunk. Utólag persze kiderült, hogy feleslegesen.

Bergamo több évszázadon keresztül a Velencei Köztársaság határerődje volt, aminek köszönhető az 5320 méter hosszú falrendszer kiépítése. Az erőd végül sohase szenvedett el semmiféle ostromot, így közel 100%-os állapotban maradt fenn. Itt látható a makettje (az eredeti a ferences kolostorban, a Bergamo 900 tárlat részeként tekinthető meg):

Tehát letekintettünk a San Giovanni bástyáról (lásd fent), majd elindultunk a főtér felé. A belvároson belül is van szintkülönbség, de teljesen kezelhető. A kavicsos utak kialakítása miatt jól jött a kényelmes túracipő, de szerencsére a kavicsok meg se közelítik a római macskaköveket, így nem igazán okoztak kellemetlenséget.

A Santa Maria Maggiore templom volt az első célpontunk. Ennek több bejárata van, persze mindegyik kereszthajó végénél minőségi portálokat alakítottak ki. Balra lent a déli látható, jobbra pedig a talán ismertebb északi.

Természeten kicsi csapatunk tagjai fotózkodtak az oroszlánoknál. Ezekről viszont csak a facebookos képmappába teszünk fényképet, különben ez a poszt menthetetlenül képes magazinná változik. A templom fizetős, de mindenképpen megéri az árát. Az első benti célpontunk a főhajó végén található két síremlék: itt temették el Bergamo büszkeségét, Gaetano Donizettit, illetve mesterét, Simone Mayr-t (lent balra és jobbra).

Érdemes megfigyelni a mennyezetet, mert pazar.

Viszont a barokk belső mellett reneszánsz és középkori gyöngyszemeket is találunk. A főoltár előtti kórus lábazatát négy Lorenzo Lotto rajzai alapján készített intarzia díszíti, amelyeket mindenképpen érdemes tüzetesen szemrevételezni, mert csodálatosak. Szintén különlegesek a középkori freskók: a jobb kereszthajóban egy 1347-es freskóciklust találunk, legfölül az Utolsó Vacsorával, ezzel szemben pedig az élet fáját láthatjuk, amely szintén az 1340-es évek közepén készült.

A bazilika „toldaléka” a Colleoni kápolna, a reneszánsz egyik csodája. A Colleonik Bergamo egyik meghatározó családjaként évszázadokon keresztül adtak jegyzőket, bírákat és egyházi tisztségviselőket a városnak, viszont Bartolomeo Colleoni, egy zsoldosvezér tette őket nemzetközileg is ismertté. Ő emeltette a kápolnát saját mauzóleumaként. A hadvezér természetesen lovon ül a síremlék fő alakjaként. Ezt az aranyozott fa szobrot 1501-ben Nürnbergben készítették, mert az eredeti kő túl instabilnak bizonyult.

A kápolnában tilos a fotózás (az ajtóból, vagyis technikailag már kívülről készült a kép), ami az őrületbe kergette Reginát, hiszen hihetetlenül sok puttó van bent és egyet se örökíthetett meg. Ennek örömére jöjjön egy Colleoni címeres angyalka a kinti kerítésről. Alatta a kápolna pazar rózsaablaka látható.

Habár szerintünk a Santa Maria Maggiore a legszebb bergamói templom, nem ez a székesegyház. Ez utóbbi a szomszédban található. Bementünk, de egy teljesen kommersz barokk templom, amelyből 12 egy tucat. Ennek igazából csak a kupoladísze tetszett, amit már a városháza tornyából csodáltunk meg (lásd balra lent). A Campanone (vagyis a Nagy Torony) önállóan is látogatható, gyalog és lifttel is fel lehet menni az utolsó előtti szintig, viszont egy emeletet mindenképpen mászni kell. Nem vészes és megéri! Innen a legjobb a kilátás Bergamóra! Tehát balra lent a székesegyház, jobbra lent pedig a Santa Maria Maggiore kupolája látható. Alattuk a fehér épület a városi könyvtár, előtte pedig a város főtere. Itt, a Caffè del Tasso 1476-ban tízóraiztunk: isteni volt a süteményük és a kávét fogyasztók is elégedettek voltak a választásukkal.

A torony után a városháza múzeumát is megtekintettük. Ez jórészt digitális tartalmakkal mutatja be a bergamói társadalmat, kereskedelmet, könyvnyomtatást stb. Ez nagyon érdekes, másnak is ajánljuk a megtekintését. Jókat játszottunk a nézelődés során, és a mókázás közben rengeteget tanultunk. A fedett udvar pedig eredeti (lásd lent), így kijelenthetjük, hogy itt se csak rekonstrukciókat láttunk.

Az ebéd előtt még elugrottunk a Donizetti Múzeumba. Gaetano Donizetti Bergamo egyik és talán leghíresebb szülötte. A romantikus itáliai operaszerzők közül Bellinivel fej-fej mellett haladt a világhírnév megszerzésének rögös útján, hogy végül Donizetti a szülővárosában halljon meg. A szülőház a városfalon túl található, a halál előtti utolsó hónapokat pedig egy helyi előkelő család vendégeként töltötte a mester. A múzeum végül nem a születés és nem a halál helyszínén, hanem a Donizetti zenei képzését is támogató intézmény falai között kapott helyet. A Domus Magna egyik szintjén személyes tárgyakat, partitúrákat, portrékat és mellszobrokat, zongorákat állítottak ki. Természetesen a zeneszerző családja is előkerül, és hihetetlenül szomorú látványt nyújt a halálos ágy, illetve a fotel, amelyben utolsó hónapjaiban tartózkodott Donizetti.

A kiállított darabokat részben a családtagok, részben a Donizettihez köthető intézmények (a Ricordi kiadó, nápolyi és a bolognai konzervatórium) adományozták.

A múzeum megtekintését követően a Birreria di Città Alta nevű helyen ebédeltünk (nagyon finom volt), a Cavour cukrászdában desszerteztünk (mennyei volt) és elindultunk a ferences kolostor irányába. A San Pancrazio templom előtt fordultunk el a kolostor irányába és rögtön le is fotóztuk az előbbi bejáratát. A látvány magáért beszél.

A már nem működő kolostorban két múzeum kapott helyett: a Bergamo 900, amely a 20. századi Bergamót mutatja be (lásd lent), illetve a fényképészet múzeuma. Az utóbbinál valószínűleg minden olvasónk sejtheti, hogy úgy kellett minket felmosni, mert a látogatás minden pillanatát imádtuk. A fényképezési eljárások, az optikai trükkök bemutatása mellett hangsúlyos a fényképezőgépeket bemutató rész, amelynek egy részét külön facebookos albumban mutatjuk be. A Bergamo 900-ról annyit, hogy pont azt az időszakot járja körbe (a 19. század vége és a 20. század), amikor felpörgött az ipar, Bergamo lakossága és területe drasztikusan megnőtt, vagyis a múzeum pont azt mutatja meg, hogy az álmos és tündéri kisváros miként lett azzá, amit mi ismerünk. Ennek fényében tanulságos volt a látogatás. A személyes jelleget pedig többek között az jelentette, hogy megnézhettük miről írt a helyi napilap a születésnapunkon.

Utolsó programként elsétáltunk az Accademia Carrarába. Ez egy hihetetlenül gazdag és menő gyűjtemény. Csak úgy kapkodtuk a fejünket a Pisanellók, Botticellik, Bellinik és Lorenzo Lottók láttán. Nem sokkal látogatásunk előtt nyílt meg egy Caravaggio tanítványról szóló kiállítás, így a szöveges posztba a kedvenc Bellinink mellett az időszaki kiállítás anyagából rakunk be képet, hogy a többi fotó önálló facebookos albumot kapjon.

Francesco Boneri, avagy Cecco del Caravaggio munkásságát az utóbbi években fedezték fel. Michelangelo Merisi da Caravaggiót Rómában ismerte meg, segédje és mindenese lett és mesteréhez hasonlóan ő is szeretett kocsmázni, illetve hamar rántott fegyvert. Műveit nem szignózta, így ezek azonosítása komoly nehézségekbe ütközik. Az se segít, hogy sok a hasonlóság a mester és tanítvány alkotásai között (lásd a fenti Szent Lőrinc ábrázolást, amely eredetileg a római Chiesa Nuovában látható). Ennek ellenére Cecco del Caravaggiónak már több művét sikerült azonosítani, amelyek alapján egy nagyon színvonalas életmű bontakozik ki.

Ettől teljesen eltér, és tipikus hangulatot áraszt Giovanni Bellini Alzanói Madonnája, amely a kedvenc Bellinink. A képen az anya-gyerek pároson semmi se utal a szentségükre. Egyedül a korlát választja el őket a nézőtől, ami szimbolikusan egy másik síkra helyezi a „szereplőket”. A peremen látható körte az Éva által leszedett tiltott gyümölcsre, illetve Szűz Mária anyaságára is utalhat. A kék szín már-már Antonello da Messina-i magasságokat ér el. A testtartás természetes, a szeretetteljes anyagi tekintet pedig lenyűgöző. Olyan nyugalom, egyszerűség és mégis fennköltség jön át a kép láttán!

Végül pedig jöjjön a hazaút, ami igencsak kalandosra sikeredett. Most is az 1-es buszra szálltunk fel, de dugó volt, rengetegen utaztak a busszal, így a jármű eleve egy szardellás dobozra hasonlított, másrészt a csigák sebesebben haladtak a reptér felé, mint mi. A bergamói reptér már igencsak kinőtte a jelenlegi épületet, így este, amikor tömeg volt, a biztonsági ellenőrzéskor rettenetesen feltorlódtak az emberek. Végül rohanhattunk a tranzitban, de szerencsére elértük a hazafelé induló gépet. Tanulság: mindenki nagy ráhagyással tervezze a hazautat, mert jókat lehet koppanni.

Bergamo egy ékszerdoboz. Kicsi, egy nap alatt bejárható, van hangulata, sok a látnivaló, könnyen megközelíthető. Februárban már elég sokáig sütött a nap, így jó sokáig élveztük a meleget (jobb idő volt, mint itthon), és a délelőtt még fenyegetően tornyosuló felhők is eltűntek délutánra. Nagyon jó kaland volt ez az egy napos bergamói kiruccanás. Másnak is ajánljuk a város megtekintését, akár egy ilyen egynapos kirándulás keretében.

A szövegben található fotókon túl négy külön facebookos mappa tartalmazza a válogatott felvételeinket.

Itt találhatók fotók a Santa Maria Maggiore bazilikáról.

Itt a Donizetti Múzeumról.

Itt a Fényképészeti Múzeumról.

Itt pedig az Accademia Carraráról.