A 2021-es év számos újdonságot tartogatott, párról beszámoltunk. Például Tata egyenesen a kedvenc Esterházy kastéllyá avanzsált, míg a komáromi Csillagerőd szobrait bármikor elfogadnánk. Másik nagy kedvencünk lett a bajnai Sándor-Metternich kastély, amely kapcsán hoztunk pár fényképet és némi érdekességet.
A Sándoroké egy befolyásos főnemesi család volt, amely három generáción keresztül tündöklött, hogy végül a szintén híres Metternich kancellár utódjai számára adja át birtokait. Sándor Antal 1787-ben kapott grófi címet. Fia, Vince építtette a budai Sándor-palotát, amelyet sokáig a magyar miniszterelnökök használtak, majd 2003 óta a köztársasági elnökök rezidenciájául szolgál. Habár már Vince is foglalkozott a bajnai udvarház átépítésével, a család utolsó férfitagja, Sándor Móric volt az, aki az 1830-as években Hildl József tervei alapján kialakíttatta a ma is látható tündérpalotát.
Móric összetett személyiség volt. Őszinte barátságot ápolt Széchenyi Istvánnal, és az „Ördöglovas” járta ki a Lánchíd építéséhez szükséges engedélyeket a budai Helytartótanácsnál. Emellett viszont Móric udvarhűségének egyik leglátványosabb bizonyítéka, hogy feleségül vehette a nagy hatalmú Metternich kancellár lányát. A boldog házasságból több gyerek is született, de csak egy lány élte meg a felnőttkort, aki mostoha nagybátyja feleségeként, illetve bécsi neveltetéséből adódóan is már inkább számított Metternichnek, mint Sándornak. A család további két generációja használta még a kastélyt, majd jött a második világháború. A front többször is áthaladt a településen, az épületet rendesen ki is fosztották, viszont strukturális kár nem keletkezett benne. Aztán a traktoriskola, a szükséglakások, és a szakszerűtlen használat megtette a hatását. Habár a kastély már 1950-ben műemléki védettséget kapott, az elhanyagolás majdhogynem visszafordíthatatlan károkat okozott, így az 1990-es években a pusztulás széléről kellett visszahozni az épületet. A kastélybelső a 2018–2020 közötti munkálatok eredményeképpen újult meg, az ünnepélyes megnyitóra 2021. december 10-én került sor.
A hosszanti tengelyt metsző hagyományos kocsiátjárót ne keressük: ez a Hild-féle átalakítások eredményeképpen eltűnt. A vendégeknek a látványos portikusz ívei alatt kellett kiszállni, hogy rögtön egy fogadótérbe, a sala terrenába kerüljenek. A kocsiátjáró megszüntetése tette lehetővé, hogy a földszinti kis kápolnát is kibővítsék. Sajnos sok freskórészlet nem maradt fenn, inkább csak ízelítőket kapunk.
A kápolna eredetileg csak egy kis oratórium volt, a mai szentély helyén (lásd fent). A szomszédos dolgozószoba 1834-kor vált a kápolna hajójává. Az eredeti világi díszítésből is hoztunk pár töredéket. A piros kabátos, pénzeszsákok mellett lovagló figura valószínűleg a birtokszerző, az első báró, Sándor Menyhért lehetett.
A földszínt ma részint a turisztikai funkció miatt szükséges funkcióknak biztosít teret: van itt ruhatár, jegypénztár, büfé. Emellett a kápolna közvetlen szomszédságában találjuk a második világháború utáni történéseket bemutató tárlatot (lásd lent). Ezt követően pedig a lépcső felé vezet az út.
A barokk díszlépcső már a múlté, Hild József egy modernebb változatot tervezett. Itt láthatjuk azt a lovas portrét, amely még az eredeti kastélyépületből származik. A második világháborút követő elhanyagolás ellenére ugyanis volt igény az épület és a még fennmaradt műtárgyak mentésére, és közel 300 darab könyv, régiség összegyűjtésére került sor. Ezek nagy része az esztergomi Balassa Bálint Múzeumban vészelte át a szűkös időket.
Egyáltalán nem meglepő, hogy Alexander Clarot lóháton ábrázolta Sándor Móricot. A gróf ugyanis nem csak az arisztokrácia szokásait követte, hanem valóban szenvedélyesen szerette a lovakat. Habár apja haláláig nem is mehetett a közelükbe, pedig igencsak fájt neki az eltiltás, hamar kiderült, hogy istenadta tehetsége volt a lovagláshoz. Őrült lovasmutatványait egész Európában ismerték, Angliában külön metszetsorozat is készült ezekről, amelyeket szuvenírként árultak a boltokban. Móric gróf állítólag egy fogadásból a bajnai kastély portikuszáról is egyszer a lovával távozott. Hm, ezt inkább nem képzeltük el.
Egyáltalán nem meglepő, hogy a kiállítás nagy teret biztosított a gróf bemutatásának, érzelmes lelkivilágának, illetve a lovakhoz fűződő szenvedélyének. Találunk itt a virtuális valóságon alapuló lovagló játékot, lószerszámokat, rajzokat, amelyek a gróf által kedvelt helyeket mutatják be, kottákat, vagy zeneszerszámokat, hiszen Móric gróf komponált is.
Ezen felül olyan trófeák is díszítik a falakat, amelyek a gróf által látogatott vadászterületekről származnak. Sándor Móric szenvedélyes vadász volt, majd lánya, Paulina is folytatta a hagyományt. Ezen események jelentőségét jelzi, hogy a bajnai vadászatokról a korabeli újságok is rendszeresen beszámoltak.
A sors iróniája, hogy a lóbolond család birtokán került elő a leghíresebb római kori pannóniai kocsidísz együttes. Ezek Sándor-Metternich Paulina, Móric gróf lányának ajándékaként kerültek a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe.
Paulina anyja révén Metternich-leányként, férje miatt pedig Metternich-feleségként a társadalom legmagasabb rétegéhez tartozott. A nonkonformista viselkedése alapján mégis nehezen lehetne beskatulyázni amolyan fantáziátlan arisztokrataként. Paulina messze nem volt szép, legfeljebb érdekes. Extravagáns ötleteinek köszönhetően mégis igazi divatikonná vált, ráadásul mindezt Párizsban művelte. Férje ugyanis nagykövetként teljesített szolgálatot, többek között III. Napóleon császár udvarában képviselte uralkodóját, miközben Paulina a császárné kebelbarátnője lett. A hölgyek amolyan divatdiktátorokként a haute couture nagy neveit karolták fel és egész Európa a szezonális újdonságaikat leste. A barátsághoz diszkréció is társult, a francia évekről írt visszaemlékezései csak 1922-ben, közvetlenül az érdekelt személyek halála után láttak napvilágot (Paulina 1921. szeptember 28-án, 85 évesen, Eugenia császárné pedig 1920 július 11-én, 94 évesen hunyt el).
Paulina – miután megörökölte a bajnai birtokot – felújíttatta az épületet, viszont a kialakításán nem változott. Panaszkodott is néha, hogy mennyire „elavult”. Való igaz, Sándor Móric neoklasszikus kastélya a 19. század második felében már cseppet sem volt divatos.
Pedig Paulina édesapja igencsak megválogatta mit csinált, külön utaztatta a kiszemelt belsőépítészét, hogy legyen elég inspirációja, no meg kellemes társaságként szórakoztassa a grófot, illetve segítse bútorvásárlásai során. Alessandro Sanquirico a milánói Scala díszlettervezőjeként futott be be, korának egyik legkeresettebb díszletfestője volt, majd elnyerte Sándor Móric figyelmét, aki a két emeleti díszterem kialakítását bízta rá. Alessandro Sanquirico nevéhez az úgynevezett etruszk terem (lásd fent) és a Raffaello-terem (lásd lent) díszítése kötődik, amely helységeknek a bútorait is ő tervezte.
Alessandro Sanquiricót Raffaello vatikáni loggiái, illetve a pompei művészet inspirálta. A Raffaello-terem mennyezete amúgy egy helyreállítással kapcsolatos kuriózumról is híres: az 1970-es években sikeresen leválasztották, hogy közel 40 év után kerüljön vissza a helyére a restaurált mestermű. A bútorzat jórészt Angliából származik, a termek kialakításához köthető az a pasztell színvilág, amely az egész kastélyt jellemzi. És igencsak szubjektív véleményként, de jól áll neki!
Összességében csak a legjobbakat mondhatjuk erről a helyről: az épület és a tárlat csodás, mesés a környezet, korszerű a turisztikai segédanyag, bőséges és érdekes információ áll a látogató rendelkezésére, a honlap jól működik, illetve könnyen megközelíthető a hely. Legmelegebben ajánljuk a kastély látogatását!
Pár fényképet külön mappába tettünk, hogy akit érdekelnek a kisebb részletek, azok is kapjanak némi ízelítőt. Ezeket a fotókat itt lehet megtekinteni.
