Hosszas távollétet követően – legalábbis virtuálisan – visszatérünk nászutunk színhelyére, Franciaország szerintünk egyik legszebb részére, a Loire folyó völgyébe, amelyről már olvashattatok a „Szösszenetek a nászútról” című blogbejezésünkben. Vannak itt erődök, romantikus, tündéri, meglepő kinézetű kastélyok, kolostorok, amelyek közül oly sokat felkereshettünk. Mostani beszámolónk tárgya, Azay-le-Rideau kissé eltér a többitől, mert egy szigetre épült, amely körül egy tavacskává duzzasztották az Indre folyót. A korábban már említett bejegyzésben leírtuk, hogy elsőre egy másik kastélyt tekintettünk meg a település határában, de erre csak később döbbenünk rá.
A kastély egy természetes szigetre épült, amelyet cölöpökkel erősítettek meg. A középkorban ennek az építkezési formának gazdasági szerepe is volt, hiszen a folyókon haladó kereskedők hajóitól itt szedtek vámot. A település is hangulatos, de a kastély látványától szokás szerint leesett az állunk. Nem hiába áradozott róla többek között Balzac is. Az épület mintha egy tóból emelkedne ki, amely teljesen meseszerűvé teszi a helyet.
A 12. századi leégett erőd helyén a 15. században Gilles Berthelot, I. Ferenc kincstárnoka építtetett egy kastélyt, de a munkálatokat elsősorban felesége, Philippe Lesbahy irányította. Az első építtetőre és a korabeli királyi házaspárra a kastély homlokzata is utal, ahol feltűnik többek között két kedvencünk, a hermelin és a szalamandra, amely Klaudia királyné és I. Ferenc francia király jelképe. A tulajdonosokra a kezdőbetűk utalnak.
A Berthelot házaspár nem sokáig élvezhette a kastély nyújtotta előnyöket, mivel sikkasztás miatt kegyvesztettek lettek. Ezután a kastélyt I. Ferenc felajánlotta egyik hűséges követőjének, Antoine Raffinnek. Számos tulajdonváltást követően, mielőtt az állam átvette volna a kastély irányítását, a Biencourt márkik három nemzedéke felújította a kastélyt és a kertet. A mostani mesebeli reneszánsz kéjlak ekkoriban jött létre. A kastély 1905-től állami tulajdon, ma már az UNESCO Világörökség része, legutoljára 2017-ben újították fel. Mi 2018-ban jártunk ott, így teljes pompájában csodálhattuk meg. Természetesen a 17. században épült melléképületek most már modern funkciókat kaptak és a turistákat szolgálják ki. Apropó, a kapu épületben üzemelő étteremben ebédeltünk és isteni volt a gourmet kávé, no meg a hozzá járó francia aprósütemények, de ne szaladjuk ennyire előre, hiszen van mit felfedezni a kastélyban és környékén.
A délelőtti órákban érkeztünk a kastélyhoz és az épület gyönyörűen tükröződött a víz felszínén, így mielőtt beléptünk volna a kastély termeibe sétáltunk egyet az angolkertben, és körbejártuk a kastély külső részét. Gyönyörködtünk az ikerablakokban, tornyokban, díszítésekben. Egyébként ajánljuk a látogatást a nyári estéken is, mert falra vetített fényjátékos előadásokat tartanak júniusban és júliusban.
A Loire-menti kastélyokat szerintünk azért sem lehet megunni, mert hiába köszönnek vissza mindenhol az olasz reneszánsz és a gótikus stílusjegyek (lásd például Chenonceau, Blois, vagy Amboise esetét) mindenhol vannak egyedi megoldások, amelyek valami pluszt adnak minden egyes kastélynak. Ezt magabiztosan állítjuk, hiszen volt mit összehasonlítanunk, mert a Loire-vidék nyolc napos bejárása alatt közel 15 kastélyt látogattunk meg. Kellett is némi idő, hogy feldolgozzuk az élményeket.
Itt a legimpozánsabb egyedi megoldásnak a bejáratnál a homlokzatból, díszítéseivel kidomborodó díszlépcsőt találtuk, amely végigvezet minket a kastély három emeletén. Az emeleteket egy-egy loggia osztja meg, ahonnan nehezen mozdultunk el, mert minden szintem megannyi apró részletet, díszítést lehet felfedezni. A faragott figurák, és nem utolsó sorban a kazettás díszítésű mennyezet a medáliakkal teszik egyedivé a részt. Egyszerűen imádtuk ezeket a tereket!
A kastélyban 14 helyiség van, viszonylag mindegyik elég tágas, nagy ablakokkal. A berendezésük viszont meglehetősen eklektikus, hiszen a késő reneszánsztól egészen a kortársig majdnem mindegyik irányzatot képviseli valami.
A legnagyobb terem az első emeleti fogadó helyiség. Itt a belmagasság miatt pöttömnek éreztük magunkat, viszont az ajtóknál vigyázni kell, mert mert könnyen beverhetjük a fejünket. A terem központi helyén áll az eredeti kandalló, ahol természetesen a király motívumok is megjelennek. Az épületben összesen két eredeti kandalló maradt meg, a másodikat az egyik lakosztályban fedeztük fel. A több szoba falán a Hollandiából származó 16. századi falikárpitok a múltat mutatják meg a látogatóknak: ezek díszítőelemként és szigetelő rétegként is funkcionáltak, mivel a kőfalak hidegek voltak. A fogadó helyiség mellett egy érdekes könyvet fedeztünk fel, melyben az építkezés kezdetét írták le.
Mivel folyosók nincsenek, így a szobák egymásból nyílnak, ezért fura érzés volt, amikor szobánként változott a berendezés stílusa. Néhány bútor máshonnan származik, és átalakítás után került a kastélyba. Más darabokat viszont kifejezetten ide rendeltek: például a bársonyfüggönyöket és az ülőbútorokat. Reginának leginkább a kárpitos négyoszlopos reneszánsz ágyak tetszettek, de a kis fiókos elefántcsontból és diófából faragott szekretereket is elfognánk.
A fali szőttesek mellett a festményeken királyokat vagy éppen királyi kegyelteket ismerhetünk fel. A díszesebb helyiségek királyi lakosztályok voltak, ugyanis a francia nemességnek fenn kellett tartani egy helyet, ahol az esetlegesen átutazó uralkodót szállásolhatták el. Azay-Le-Rideu-ben több király is aludt, amikor itt vendégeskedett. Köztük például XIII. Lajos, aki 1619-ben két éjszakát töltött, amikor állítólag áradozott a kastélyról.
A
kastély utolsó tulajdonosa rengeteg dísztárgyat gyűjtött, így az egyik
szobát az ő ízlésese alapján újították fel egy 19. századi fénykép
alapján.
Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: biliárd szoba, padlástér, könyvtár, étkező, konyha. A fergeteges lépcsőkről pedig ne is beszéljünk... Mi alig győztük csodálni a látottakat. Amint tehetitek, ti is látogassatok el ebbe a bájos francia reneszánsz kastélyba.
Addig itt találtok további képeket a kastély külsejéről.
Itt a belsejéről.
Itt pedig a városról.
