Isztambul, óoóoó Isztambul

Megérkeztünk, és minden percét élveztük. Lejártuk a lábunkat és még örültünk is neki. Agyonfotóztuk, amit lehetett és alig bírtuk kiválogatni ide a fotókat, ugyanis a menő felvételeknek se szeri, se száma. Viszont akkor kezdjük az elején.

Év elején, amikor a nyári programot már muszáj volt véglegesíteni eldőlt, hogy augusztusban Isztambulba megyünk. Balázsnak már voltak élményei a 2000-es évek elejéről, de rég volt, szép volt, és azóta sok dolog megváltozott. A mostani út előtt sok segítséget és hasznos tanácsot kaptunk kedves barátunktól Biró Dávidtól, illetve a Világgá mentem, majd jövök blogot is sokat olvastuk. Megérte tájékozódni, mert tényleg sok apróságon múlnak arrafelé a dolgok, arra viszont senki se számítson, hogy a tervezéssel elkerülhetőek a meglepetések. Az elképzelhetetlenül magas infláció mellett ugyanis már a hivatalos honlapokon szereplő árak se tükrözik a valóságot. Általánosságban viszont majdnem minden meglepetés kellemes és pozitív volt.

A Pegasus repülőtársaság kínálatában találtunk kedvező áron jegyet, viszont ez a város legtávolabbi repülőterére vitt. Gond egy szál se, mert nagyon flottul működik a tömegközlekedés, és a buszmegálló melletti irodában a Havabus Taksim térig közlekedő járatára kártyával is tudtunk jegyet venni. A kártyás fizetéssel az az érdekes tapasztalatunk, hogy pont az állami helyeken nem működött, míg majdnem mindegyik privát eladónál elfogadták. Azt is tapasztaltuk, hogy kártyával készpénzt kivenni a szokásosnál is drágább, mert a török állam elég komoly adót vet ki erre a műveletre. Érdemes eurót / dollárt vinni, és azt helyben váltani. A plusz adó miatt még a Revolut olcsó készpénzfelvételi lehetősége is drága Törökországban. Tehát leszálltunk, a repülőtérrel szemben megtaláltuk a buszt, amihez nem kellett nagy tehetség, mert hangosan ordibálták a Taksim tér nevét. Körülbelül egy óra alatt érkeztünk meg a végállomásra, ami azért is gyorsan eltelt, mert közben gyönyörködtünk a látványban. Az utak és a környező zöld területek ugyanis szépek, rendezettek, illetve a Boszporusz felett is áthaladtunk, hiszen az ázsiai oldalról mentünk át Európába. A Taksim téren sok mozgólépcső után jutottunk el a helyi tömegközlekedési vállalat automatáihoz. Itt érdemes kiváltani a feltölthető bérletet, mert sokkal olcsóbb ezzel utazni, mint az egyszerű jeggyel. Az automata számos nyelvet ismer, de csak készpénzt fogad el. Nekünk 50 lírát kellett legombolnunk csak a kártyáért, de ez azóta már biztos változott. Fontos, hogy hiába használhatja több ember is egyszerre ugyanazt a kártyát, ugyanazon a járaton a második érvényesítés drágább, tehát mindenkinek érdemes kiváltani külön Istambul Cart-ot. A szállásunkat is tudjuk ajánlani. Az O’Pera Okanli Suites nevű létesítménybe a Bookingon foglaltunk szállást, helyben fizettünk euróval, Whatsappon tudtunk kommunikálni, és kielégítő volt az angol tudásuk. A reggeli bőséges volt és alap szolgáltatás a szobaszervíz. Egy dologgal volt csak problémánk: az épület régi, így vékonyak a falak, vagyis a hangosabb folyosói eseményeket hallottuk. A wifi viszont egész jól működött (apropó, a Vodafone uniós tarifával szolgáltat Törökországban, nincs roaming). Ráadásul közel van fontos tömegközlekedési pontokhoz, a szomszédos sarkon található egy szuper kisbolt, ahol kártyával is tudtunk fizetni, de az utca csöndes, így a szállásunk a nyugalom szigetét jelentette a mindennapos pezsgés után. Egy este volt a kivétel: akkor zajlott a Fenerbahçe és a Kasımpaşa mérkőzés, de ekkor se volt nagy őrjöngés. Lepakoltunk, majd esti programként elmentünk naplementét fotózni a Galata toronyhoz. Rengetegen voltak, így aznap nem mentünk fel és „csak” az utcai hangulatot élveztük.

A tényleges kultúrprogram a második napon kezdődött, amikor a Galata toronnyal szemben, egy lakókocsiszerűségben működő jegypénztárban megvettük az öt napos Museum pass-t. Árban is megérte, illetve így csupán a biztonsági ellenőrzéseknél kellett sorba állni. Az online felület fix válasza (bármely kiválasztott időpontra felugrik egy ablakocska, miszerint akkorra már nincs ilyen kártya) senkit se ijesszen meg, mert helyben, készpénzért mindegyik olyan múzeum pénztáránál meg lehet vásárolni, amelyre érvényes. És ekkor elkezdődött a nagy kaland…

A részleteket külön, fényképes formában posztoljuk, de addig is ide még pár általános apróságot leírunk. A közlekedés egyenesen kiváló. A kompokon mindig van büfé, ahol lehet friss facsar narancslevet, kiflit, vagy teát venni. A buszokat érdemes leinteni (tiszta Olaszország), és a kötöttpályás közlekedés fenomenális. Felesleges befizetni drága Boszporuszos utakra, amikor van egy kompjárat (Hosszú Boszporusz túra), amely olcsón és átszállás nélkül egészen Anadolu Kavağı-ig elmegy. Innen pedig már a Fekete-tenger is látszik. A honlapon szereplő ár természetesen itt is tájékoztató jellegű, mert az infláció következtében helyben úgyis többet kell fizetni. A hajó az Eminönüről indul. A taxikhoz van több applikáció, nekünk csak a BiTaxi működött, ez viszont nagyon korrekt. Ajánlották a Dolmusokat (iránytaxi) is, de mi ezt most nem próbáltuk ki. Majd máskor.

Nagyon jó volt alkudozni a bazárokban, és vicces volt párszor eltévedni a Nagy bazárban. Itt bent egész korrekt áron ettünk, de a Sultanahmet negyedet kaja szempontjából kerüljük, mert nagyon drága. A mecsetek kapcsán legyen nálunk kendő (nőknek), és térd alá érő nadrág. Mivel a cipőt le kell venni, így érdemes zoknit is magunknál tartani. Vizet csapból ne igyunk. A boltban nagy kiszerelésben és olcsón vettük az öt literes kiszerelésű palackot, amiből feltöltöttük a kulacsainkat, majd az utcákon pótoltuk a hiányt. Ha azt kiabálják, hogy SZU (fonetikusan), akkor az a vizünk lesz. Sok rémtörténetet hallottunk, és nem is gondoltuk amúgy, hogy ennyire jól fogunk tudunk kommunikálni angolul, pedig majdnem mindenhol beszélték valamilyen szinten. Ahol nem, ott pedig kézzel-lábbal, és maximális segítőkészséggel hidalták át a nyelvi akadályokat. Egyedül a múzeumi fotózás terén akadt gondunk. A Topkapi és Hárem területén mindenhol kirakták, hogy No photo, de mindenki nyugodtan fotózhat. A Dolmabahçe palotában (és az ide tartozó egyéb pavilonokban) viszont kő keményen betartatják a tilalmat. Amikor rákérdeztünk, hogy hol lehet engedélyt kérni, akkor az addig folyékonyan angolul beszélő hölgy továbbra is angolul bejelentette, hogy nem beszél angolul. Egy másik múzeumi munkatárs pedig meg akarta etetni velünk azt a maszlagot, hogy egész Európában, sőt Versailles-ban is tilos a fotózás. Hiába mondhattuk neki, hogy ez kamu, mert a nászutunkon ott legálisan, külön engedély nélkül fotózhattunk… A válasz elől kitértek, nem kaptunk semmiféle hivatalos elérhetőséget, ahol hivatalos minőségben, utazóbloggerként, újságírói igazolvánnyal engedélyt kérhettünk volna a fotózásra. C’est la vie…

Összességében ez egy második nászút volt, amit nagyon élveztünk. Nyolc teljes napunk volt, és egyáltalán nem terveztük túl az időt. Lejártuk a lábunkat, csodás időjárást fogtunk ki, kulináris élvezeteket tapasztalhattunk meg (a vicces fagyit mindenki próbálja ki), egy pezsgő, új kulturális élményben volt részünk. Törökország, mindenképpen visszatérünk!

Az apránként ide is belinkelt fotós posztok témája:

1. nap: Galata torony, Hippodrom, Mozaik Múzeum, Hagia Szophia, Filoxenos ciszterna, Török és Iszlám művészetek múzeuma

2. nap: Hagia Eiréne, Régészeti Múzeum, Csempemúzeum, Topkapi, Hárem

3. nap: Boszporusz-túra

4. nap: Dervis múzeum, Beylerbeyi palota, Dolmabahçe palota, Ortaköy-i mecset

5. nap: Aynalıkavak Pavilion (szultáni pavilon), Rahmi M. Koç Múzeum (techikatörténeti részleg), Rahmi M. Koç Múzeum (babamúzeumi részleg), Balat színes házai

6. nap: Nagy bazár

7. nap: Sehzed Mehmed mecset, Fatih mecset (Hódító Mehmed sírjával), Szulejmán mecset (Nagy Szulejmán és Hürrem, illetve Szinán sírjával), Kis Hagia Szophia

8. nap: Ihlamur Kasırları szultáni pavilon, Hadtörténeti Múzeum

Anagni, a pápák városa

Anagniban három pápa született (IV. Sándor, IX. Gergely és VIII. Bonifác) és negyedikként III. Ince is ezer szállal kötődik a településhez. A várost többször is pápai székhelyként használták, amely az „anagni pofonnal” örökbe beírta magát a történelembe. A viharos múlt ellenére egy aranyos városkáról van szó, amely számos csodát tartogat úgy, hogy emellett élhető marad.

A megközelítés kocsival és tömegközlekedési eszközzel is lehetséges. Az utóbbi esetén a Trenitalia honlapján kell kiválasztani az Anagni Città opciót, mint úticélt, és ekkor a rendszer a vasútállomástól a városkapu szomszédságáig haladó buszozás árát is hozzácsapja a jegyhez. A Piazza Marconi és a Via Giminiani sarkán érdemes leszállni, a felszállás pedig Via dello Spizzone kék COTRAL táblájánál lehetséges. Természetesen olasz szokás szerint itt is le kell inteni a buszt, különben a megállóban hagy. A vasútállomásnál viszont a busz megvárja a vonat érkezését, ami igen jó hír.

 

Az egyszeri turista a leszállást követően áthalad a Ceres kapun, majd a Strada Vittorio Emanuelét érdemes követni. Innen varázslatos mellékutcácskák (lásd fent) és egészen jópofa sikátorok nyílnak (lásd lent).

 

Bal kéz felől találjuk majd a Barnekow palotát és jobbra a Szent András templomot. A palota lépcsőjét bőven elég megnézni (lásd lent). Amikor ugyanis éppen nyitva van, akkor az ezotériát járja végig egy adományt elfogadunk, amúgy ingyenes kiállítás. Ráadásul a palotától a városkapu irányába haladva az első bárban nagyon finom és különleges fagylaltot csinálnak.

Szeretnénk kihangsúlyozni, hogy nagyon jók a városi információs táblák, amelyeken olaszul és angolul is nagyon érdekes, tartalmas leírásokat találunk az adott épületről. Ez a fenti templom és palota párosra is igaz.

Ha továbbra is a Strada Vittorio Emanuelén haladunk, akkor kibukkanunk a Piazza Cavour-ra, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik Segni környékére. A térről pedig ki lehet térni a Santa Chiara templom irányába, ugyanis ez is szép (ha éppen nyitva van). A városházát viszont mindenképpen érdemes megtekinteni (lásd lent), mert a „kisváros-nagy lépcső” kombináció igazán mókás, és a hatalmas boltozott alsó rész is helyes. Ide amúgy ki szoktak települni az éttermek, és ugyan nem a legolcsóbb hely, de jót lehet ebédelni.

A városháza után már VIII. Bonifác palotája következik. Egy kisméretű erődített épületről van szó, amelyben gyönyörűen megmaradtak a középkori falfestmények. A címlapfotó is ott készült. A látogatáshoz számtalan nyelven van audioguide, ezt érdemes használni (a jegyhez jár), mert nagyon jó! A két kedvenc teremről fényképet is közlünk: a címlapfotón a korabeli solymászati szakkönyvekben feltüntetett madarak díszítik a falat, míg lent az úgynevezett „anagni pofon” termének a trónját örökítettük meg.

VIII. Bonifác pápa összetűzésbe került IV. (Szép) Fülöp francia királlyal, akinek a zsoldosai meglepték a pápát és ebben a teremben a király egyik helyi szövetségese fel is pofozta Bonifácot. A pápa lelkileg teljesen összetört, hamarosan meg is halt, majd nemsokára a francia monarchia ténylegesen ellenőrzése alá vonta a pápaságot, hiszen elkezdődött az „avignoni fogság”.

 

VIII. Bonifác palotája (balra fent) közelében található a székesegyház, aminek a faláról a pápa életnagyságú szobra ma is áldást oszt (jobbra fent). Bonifác politikája ugyan megbukott, de már csak ezen szobor alapján állíthatjuk, hogy egész jó kis örökséget hagyott maga után.

Tehát a székesegyház az anagni túra fénypontja. A templomba ingyenesen be lehet menni, igaz csak a kereszthajóig (lásd lent). A templom kozmata stílusú díszítése csodálatos! A Caetani kápolna, a kripta és a püspöki palotában kialakított múzeum viszont csak jeggyel látogatható, amelyet semmiképpen se hagyjunk ki. Kötelező előre foglalni, ami ezen a honlapon lehetséges.

A múzeum legszebb része igazából a kincstár. A személyes kedvencünk ez a Thomas Becket-félet ereklyetartó (balra lent), amely egy sorozat részeként készült. Szintén nagy kedvenc a 13. századi, palermói császári szövőműhelyben készített dalmatika (jobbra lent).

A székesegyház legszebb része viszont tagadhatatlanul a kripta. Látogatása 30 perces turnusokban történik, amelyeket szünetek választanak, el, hogy helyreállhasson a hely mikroklímája. A kripta egyidős a székesegyházzal, vagyis a 12. század első felében épült, a freskók viszont a 12-13. század fordulóján készültek. A látogatás előtt érdemes elolvasni a honlapon található információkat, hogy felkészülhessünk. A látvány ugyanis nagyon tömény, és ezt a csodát csak akkor tudjuk 30 perc alatt befogadni, ha már rákészültünk. Ráadásul érdemes végig kihasználni a 30 perces idősávot: a végén lehet ilyen üres tereket fotózni, mint amilyeneket mi is megörökítettünk.

Egy gasztronómiai ajánlattal zárjuk a posztot. VIII. Bonifác óriási, áldást osztó szobrával szemben található a III. Ince tér. Itt, a Piazzetta nevű vendéglátóipari egység jó áron igen finom ételeket ajánl, ráadásul mindezt garantáltan helyi alapanyagokból. Nekünk legalábbis bejött a hely, így másoknak is ajánljuk.

Subiaco, a bencés szerzetesrend „szülőhelye”

Szent Benedek Nursiában, a mai Norciában született. Igen korán Rómába került, de nem találta helyét, így a közelben, Subiaco térségében próbálta megélni a hitét. Subiaco Néró császárnak köszönheti „létrejöttét”, mivel Néró egy villát építtetett az Aniene folyó mellett és ezzel párhuzamosan a folyó szabályozását is elrendelte. Ekkor keletkeztek a tószerű szakaszok, amelyeket az Aniene gátjai hoztak létre. Innen jön a település neve is: sub-lacum. Szent Benedek tehát közel 18 évesen megtelepedett az egyik subiacói barlangban és remetének állt. Nem volt egyedül, hiszen mások is remetéskedtek a környéken. A korai szerzetesség ugyanis keletről terjedt el, ami a remeték laza közösségét jelentette. Szent Benedek ezt változtatta meg, amikor megírta a saját reguláját, amely a szerzetesek szoros szabályok szerinti együttélését írta elő: az Ora et Labora jelszava Subiacóban született.

Szent Benedek három évet remetéskedett, majd 500 tavaszán egy közeli szír szerzetesi közösség apátjává választották. A vicovaróiak megtapasztalták Szent Benedek elvárásait, és nem tetszett nekik. Az újdonsült apát magától nem távozott, így meg akarták mérgezni. A merénylet nem sikerült, Szent Benedek pedig visszatért Subiacóba és közel 30 évig a környéken élt, miközben 13 kolostort alapított. Ezek már a bencés regulát követték, mindegyik kolostor 12 szerzetest jelentett, akikhez társult tizenharmadiknak az apát. A kolostorok közül már csak egy aktív, ez a Santa Scolastica nevet viseli és közel másfél évezrede folyamatosan működik.

Az elnevezés Szent Benedek testvérére utal, de egyben meg is téveszt. A bencés rend női ága ugyanis sohase volt jelen a kolostorban, ez mindig is férfiakat fogadott. Ma is lakják, a legidősebb szerzetes, Don Luigi 102 éves, amiből kilencvenet a kolostorban töltött.

A Szent Benedek-féle épületből nem sok maradt. Eleve a homlokzat is csalóka, hiszen a második világháborúban keletkezett károkat Raffaele Perrotti építész tervei alapján meglehetősen modern formában javították ki. 1944-ben ugyanis a szövetségesek bombázták az itt működő német katonai kórházat, és pont a homlokzati részt találták el.

A három kerengő közül a legbelső a legrégebbi. Itt látható a legöregebb fennmaradt épületrész is: a harangtorony (lásd fent). Ezt a 9-11. században építették, két részletben, a felső szinteket ugyanis már a 11. században húzták fel. A román stílusú kerengőben fergetegesek az oszlopok és a freskók is nagyon tetszettek. Ezek egy része a környező bencés kolostorokra utal, amelyek ma már nem működnek.

A gótikus kerengő a 13-14. század fordulóján épült, legszebb eleme a lángoló gótika egyetlen helyi emléke: a németes stílusú portál.

A legutolsó, és a bejárathoz legközelebb eső reneszánsz kerengőben találjuk Szent Skolasztika szobrát. Itt az épületelemek egy részét csak festéssel jelezték, hiszen a második világháborús bombázás után a helyreállítás nem lehetett tökéletes.

A templom teljesen elüt a kolostor többi részétől, ugyanis Giacomo Quarenghi egy neoklasszikus épületet álmodott meg a gótikus templomba. Szó szerint belé, mivel a gótikus elemek egy része ma is fennmaradt, szinte körbe ölelik Quarenghi alkotását. Az építész ezt követően Oroszországba ment, ahol több szentpétervári palotát tervezett, a templom pedig kevés itáliai emlékeinek egyike.

A kolostor ingyenesen és vezetéssel látogatható, a túra végén adományt elfogadnak. A vezetés nyelve olasz, de alkalomadtán más nyelveket is ki lehet fogni. A hely sok rekordot tudhat magáénak: az csak egy apróság, hogy ez az első bencés kolostor, de emellett itt nyomtatták Itáliában az első könyvet. Egy latin nyelvkönyvről volt szó, amely a kolostorkönyvtárban azóta is megtekinthető. Persze csak engedéllyel, ugyanis a könyvtár ritka sérülékeny, nagyon gazdag, és különleges darabokat őriz. Például a római Colonna család levéltárát is presztízsokokból a Santa Scolastika kolostor könyvtárában helyezték letétbe.

A kolostorral szemben találjuk a vendégházat (Foresteria), ahol meg lehet szállni és nagyon jó a konyhájuk. Kipróbáltuk és tanúsítjuk, hogy korrekt áron helyi alapanyagokból nagyon jó az ellátás.

Ezt követően a másik subiacói kolostorhoz mentünk. A Sacro Speco (Szent Barlang) is a bencésekhez tartozik, de nem Szent Benedek alapította. A 13. században remeteségének a helyszínét átalakították kolostorrá és ez a barlangokból kialakított többszintes komplexum azóta is az egyik kedvencünk. Ráadásul a Santa Scolastica kolostorhoz hasonlóan a Sacro Speco látogatása is ingyenes, de adományt elfogadnak.

A látogató útja szinte rögtön a felső templomba vezet.

Innen több lépcső vezet le az alsó templomhoz, 

majd Szent Benedek barlangjához...

...és végül Szűz Mária kápolnájához.

A festmények a 14-15. századi sienai, illetve umbriai-marchiai festészet remekei, amelyek kiváló állapotban maradtak ránk.

A látogatók ma fentről ereszkednek le, hogy utána ugyanazon az útvonalon jöjjenek vissza. Eredetileg keletről és lentről jöttek. Az alsó templomhoz, illetve az onnan nyíló barlanghoz vezető lépcső ezért is kapta a szent lépcső nevet, hiszen a legszentebb helyhez vezet. A mostani látogatási iránnyal ez a testi/lelki emelkedés és felkészülés elmarad.

A Sacro Speco nagyon fontos a ferenceseknek is, ugyanis Assisi Szent Ferenc 1223–1224 fordulóján járt itt, és akkoriban készült róla egy festmény is. Ez az egyetlen hiteles ábrázolása, amelyet mi most csak fényképen láthattunk, mivel restaurálás következtében lezárták a barlang lenti részét, ahol a festmény is található.

A Sacro Speco után leereszkedtünk Szent Benedek tavacskájához. Ez valójában az Aniene folyót takarja, de ahol egy sziklán áttörve pazar vízesést produkál, ott valódi tó alakult ki. A belépés fizetős, de megéri, hiszen mesés egy hely. Hasonlót csak a tolmini szurdokban, illetve Pradisban láttunk.

Persze ne feledkezzünk el Subiaco városkájáról se. Itt született Gina Lollobrigida, aki már életében emléktáblát kapott, majd itt temették el.

Az Aniene csendesebb szakaszánál raftingolni is lehet.

A festő Szent Ferenc-híd mellett pedig az egész várost uralja a fellegvár.

Hiába, pompás vidék ez a Subiaco, sokat nyújt és tömegközlekedéssel is megközelíthető. Minden nap több Cotral busz is indul a római Ponte Mammolo állomásról, a jegy fillérekbe kerül, és a végállomás Subiacóban, pontosabban a város alatti Giovanni Falcone téren található. Innen nyaranta helyi busz visz el a fellegvárat érintve a kolostorokig, amúgy viszont gyalog is minden bejárható. Kapaszkodni viszont kell, mert van némi szintkülönbség, de megoldható. Nekünk tetszett, másnak is ajánljuk a látogatását.

Szent Ferenc festményéről a fotót innen töltöttük le:

A Sacro Specóról itt találtok további fotókat.

Helyzetjelentés l'Aquilából, avagy programjavaslatok 13 évvel a földrengés után

 L’Aquilában 2009. április 6-án rengett a föld. Nem először és valószínűleg nem utoljára. Abruzzo tartomány központjában ezúttal legalább 309-en meghaltak és 30-40 ezer ember otthona lakhatatlanná vált, ami különösen magas szám, hiszen a városi lakosság nem éri a 70 ezer főt. Balázs munka miatt Aquilában tartózkodott, és a helyi levéltár kutatóterme is egy 2009-es áldozat, Gianna Lippi levéltáros nevét viseli, így a kutatás végén esedékes hivatalos beszámoló mellett egy turisztikai összegzést is közreadunk. Végülis nem csak kutatással, hanem turizmussal is él az ember!

Habár a térségben már jóval korábban kimutatható az emberi jelenlét, a mai L’Aquila egy császári alapítású város. IV. Konrád német-római császár 1254. május 20-án engedélyezte a császári sas után Aquila névre hallgató település létrejöttét. Ez 99 közösség, hivatalosan várnép egyesülését jelentette, amelyre egyrészt a már korábban is posztolt 99 csövű kút, illetve a városháza harangjának 99 ütése emlékeztet. Állítólag mindegyik alapítónak volt saját tere és temploma. Mára ezek persze nem maradtak fenn, de az tagadhatatlan, hogy város első igazi műemléke a már említett kút. Tancredi mester remeke 1272-ben készült, de mai formáját több évszázadnyi átalakítás után nyerte el. Ez is szenvedett kisebb károkat a 2009-es földrengés során, de a bejárat melletti kiírás büszkén hirdeti, hogy ezek javítása még 2009 során megtörtént. A hely szabadon látogatható, a víz viszont nem iható. Ezt fontos kihangsúlyozni, mert a városban szinte mindenhol nagyon finom és egészséges a víz. A kút az egyik ritka kivétel, ahol nem.

L’Aquilába busszal, vonattal és kocsival lehet eljutni. A közelben van repülőtér is, de ide nem jár menetrendszerű járat. A Flixbus a város szélén tesz le, míg a TUA busztársaság járatai a Collemaggio buszterminálig visznek. Stratégiai okokból inkább ezt ajánljuk. A vasútállomás a völgyben van, a város pedig Olaszország harmadik legmagasabban fekvő megyeszékhelye, vasárnap ráadásul elég foghíjasan közlekednek a helyi buszok, így hétvégi érkezés esetén mindenképpen a TUA-t ajánljuk. A helyi tömegközlekedés, az AMA olasz mértékkel is tragikus. Sok türelem kell hozzá, és ugyan működik, sőt, még online is lehet jegyet venni rá (pl. a MyCicero applikáción keresztül), de csak haladóknak ajánljuk. Mozgólépcső a Collemaggio buszállomástól vezetne fel a Dómhoz, ha működne. Persze nem működik, és máshol ki se építettek ilyet. Perugiában és Potenzában bezzeg ez nem probléma, de valószínűleg nem ennek a mozgólépcső rendszernek a beüzemelése lesz a legfontosabb feladat a földrengés sújtotta l'Aquilában.

2009 óta már 13 év telt el, ami elegendő, hogy némi látványosságot biztosítsanak az ide tévedőknek, illetve több épület újra lakhatóvá vált. Sok belvárosi utca viszont még mindig kísértet járta, és csak a merevítő elemek, illetve az állványzatok tartják meg a homlokzatokat (lásd fent). A munkálatok viszont folynak. Egyszer tehát minden nyom eltűnik, de erre még sokat kell várni. Ennek ellenére már most ajánljuk a látogatást, mert a város kiváló adottságokkal rendelkezik, és hiába indult be a nyári szezon abszolút élhető.

A buszállomás szomszédságában a collemaggiói Szűz Mária bazilika folyamatosan nyitva van, helyreállították, és fontos látnivaló (lásd lent). A belépés ingyenes, mindenképpen érdemes megtekinteni. Az olasz mellett angol nyelvű kiírások is segítenek a hely felfedezésében, így meglehetősen turistabarát a templom információs „rendszere”. Itt temették el V. Celesztin pápát, XVI. Benedek előtt az utolsó katolikus egyházfőt, aki lemondott. Habár Dante igen rossz színekben festi le Celesztint, mégsem az ő nézőpontja a meghatározó, hiszen szentté avatták, és a Celesztin-féle megbocsátási esemény augusztus végén fontos aquilai rendezvény, amely pont a collemaggiói templomhoz kötődik. Ekkor, augusztus utolsó hetében nyitják ki a templom szentkapuját, és a vallási töltet mellett számos egyéb helyi program is kötődik ehhez az eseményhez.

Szintén nagyon fontos, és egész nap látogatható helyszín a Sienai Szent Bernardin nevét viselő bazilika (lásd lent). A névadó szent a számunkra is fontos Kapisztrán Szent Jánossal és Marchiai Jakabbal a ferencesek fellegvárává tette Abruzzo tartományt, így egyáltalán nem véletlen, hogy Bernardin l’Aquilában, a nevét viselő templomban nyugszik. A látogatást számos információs tábla segíti, amelyeken minden fontos információt megtalálunk.

Ezeken kívül két másik templommal készültek el, amelyek szintén nagyon különlegesek. A székesegyháztól egy saroknyira, a San Biagio téren találjuk a régen San Biagio, ma már Szent József néven emlegetett bazilikát, amelynek az apszisa a különleges (lásd balra lent), illetve a Pietro Lalle Camponeschi-féle mauzóleum nem hiába kapott országos védettséget (lásd lent).

A másik állandóan nyitva tartó templom a San Silvestro, amelyet találó módon a San Silvestro téren kell keresni. A rózsaablak pazar, bent pedig a Branconio kápolna a legszebb, de a többi aquilai templomhoz hasonlóan itt is a kis részletek, freskótöredékek adják meg a hely zamatát.

A többi érdekes templomot vagy még restaurálják, vagy még el se kezdődtek a helyreállítási munkálatok. A középkori eredetű templomokon kívül a Dóm téren találjuk a Santa Maria del Suffragiót. Látogatható, de ez kicsit kilóg a sorból, mert barokk. Szép, viszont mi inkább a régebbi emlékeket szeretjük.

A templomokból eltávolított szobrokat, festményeket jórészt az Abruzzói Nemzeti Múzeumban – rövidített nevén a MUNDA-ban – találjuk. Ez is nyitva van, a vasútállomás közelében, a 99 csövű kúttal szemben, a volt vágóhíd épületében várja a látogatókat. Felkeresése különösen ajánlott, mert egy igazán emészthető tárlattal nagyon jól bemutatja az abruzzói képzőművészet jellegzetes alkotásait. Az ókori leleteket egy teremben találjuk, majd a fő hangsúly a középkori, reneszánsz és barokk műveken van, míg mutatóban pár 19-20. századi alkotást is kiállítottak. Van magyar vonatkozású darab is: például ezen a lenti Kapisztrán Szent Jánost és életét bemutató festményen a bal alsó epizód az 1456-os nándorfehérvári csatát, a jobb alsó pedig a szent újlaki halálát ábrázolja.

A MUNDA eredetileg a belváros legmagasabb pontján álló spanyol erődben működött, viszont itt még zajlanak a helyreállítási munkálatok. Ennek ellenére a látogató mindenképpen járja körbe, hiszen látványos, és pazar kilátás nyílik a Gran Sassóra, az Appenninek legmagasabb pontjára (lásd a poszt nyitóképét).

A város pezsgő ütőere a Corso, amely Abruzzo tartomány székhelye, vagyis a fenti Palazzo dell’Emiciclo mellől indul, és a Fontana Luminosáig tart (lásd lent). A világító kutat nem láttuk kivilágítva, de a szomszédos erődhöz hasonlóan ide is leginkább a panoráma miatt érdemes elmenni. A Corsón egymást váltják a különféle éttermek, bárok. Van közöttük jó is, de mi inkább a mellékutcákban húzódó vendéglátóipari egységeket ajánljuk. A Palazzo dell’Emiciclo szomszédságában működő La Grotta di Aligi fogadó például kiváló, illetve a Corso túlsó végén, a Via del Gattóban üzemelő Vicoletto is bejött. Aztán mindenki felfedezi a neki tetszőt, de ezeket kipróbáltuk.

Aquila körülbelül egy nap alatt bejárható, viszont érdemesebb hosszabb időre foglalni szállást, hiszen a város kiváló kiindulópont a környék felfedezéséhez. A közelben van a Gran Sasso és a Campo Imperatoréhoz vezető felvonó aljához városi busz visz el minket a Collemaggio buszállomástól. Jövő héten a hétközepi posztunk erről szól majd. Hasonlóképpen érdekes az oly sok filmből ismert Calascio fellegvár, vagy a Stiffe barlang.

Bízunk abban, hogy adtunk ötletet a látogatásra készülőknek és csak hangsúlyozni tudjuk, hogy minden rom ellenére Aquila már várja a turistákat, akik számára tud mit nyújtani, tehát csak nyugodtan induljunk útnak.