2018. október 18., csütörtök

Római közparkok



Az ókori Róma városépítészetileg azt a sémát követte, amit évszázadokkal később Budapesten is alkalmaztak: tömören lakott városközpont, némi zöld terület a peremvidéken, a tehetősebbek magánkertjei a magaslati pontokon. Róma eleinte annyira kicsi volt, hogy fel se merült úgynevezett közparkok létesítése. Később persze lett ilyen is. Erre egy híres példa Julius Caesar végrendelete, amely a római népre hagyta többek között a Tevere partján fekvő kerteket.
Az ókori Róma elbukott, a város számára tágasnak bizonyultak a falak, így újrakezdődött a falusias állattartás, és bizonyos területek, mint a tehénlegelő néven emlegetett hajdani Forum Romanum is városi zöldterületté változott. Nem modern értelemben vett parkká, de zöldterületté. Magánkertekből is volt elég: a Palatinuson a Horti Farnesiani például a világ első botanikai kertje címet viselhetné ha a régészeti ásatások után maradt volna valami a botanikus kertből. Igazából tartsuk fenn a legrégebbi jelzőt a padovainak, ami legalább folyamatosan működik.
 A város nőtt, fejlődött, megjelentek újra olyan igények, mint a csatornázottság, a folyóvíz bevezetése a lakásokba, az utak lekövezése... Ezek kielégítésére eleinte városrendezési tervek formájában került sor. Lásd II. Gyula pápa kísérletét a Tevere két oldalán párhuzamosan húzódó egyenes utakkal, amelyek közül az egyik a nevét is megkapta: ez a Római Magyar Akadémiának is otthont adó Via Giulia; vagy ugyanezen pápa regnálása alatt a Via Ripetta lekövezését az utcalányok által fizetett adóból. V. Sixtus ennél is többet tett: neki köszönhetjük a belváros “toronyiránt” megvont főbb útvonalait (ezek jellegzetesen oszlopok és obeliszkek között húzódnak és a főbb templomokat kötik össze).
A városban a modern kor az ország egyesítésével köszöntött be, pontosabban 1870 után, amikor az Olasz Királyság fővárosa lett belőle. Ekkor intenzív és eléggé ötletszerű ingatlanfejlesztés kezdődött, amit lassan ráncba szedett a városvezetés, hogy a 20. század elejére a szociális gondoskodás jelei is megjelenjenek. Például 1883-ban kezdték el építeni az egyetemi kórházat (Policlinico Umberto I), ami akkor az egyik legkorszerűbb ilyen jellegű építménynek számított. A városi zöldterület néptömegek előtti megnyitása is téma volt: például az 1900-as évek elején tett szert Róma a Villa Borghesére, vagyis a negyedik legnagyobb városi közparkjára. A történethez persze az is hozzátartozik, hogy a 19. század során, amikor még a Borghese család birtokában volt, már nyitott parknak számított, majd 1901-ben megvette az állam, amit 1903-ban eleve azzal a céllal adtak át a római önkormányzatnak, hogy közparkként hasznosítsák. A Rómában bolyongó turista alkalomadtán ilyen helyekre is eljut, hiszen van közöttük olyan, ahol híresebb turisztikai látványosságot is találunk, de elég csak a krónikus futáshiányban szenvedőkre gondolni, akik számára ezek a zöldfelületek a vakáció során életmentőek lehetnek. Ez a poszt nem a teljesség igényével készült, de talán tudunk adni egy általánosabb képet a lehetőségekről, és az „Örök Város” eme kevésbé ismert gyöngyszemeiről.



Parco Regionale dell’Appia Antica
Valószínűleg minden olvasónk hallott már a Via Appiáról, az ókori Róma egyik fontos útjáról, amelyhez oly sok híres-hírhedt esemény kötődik. Mellette feszítették keresztre a Spartacus-féle rabszolga felkelés leverése után körülbelül 60 ezer rabszolgát, és ezen meneteltek még a középkorban Brindisi felé a keresztesek. Ma is létezik, elég sok szakasza járható. A római Nagy Körgyűrű (a három közül a középső) ma már egy alatta fúrt alagútban halad, de évtizedekig keresztezte. Az alagútfúrás eredményeképpen viszont ma megtehetjük, hogy egészen Róma határán túlra eljussunk rajta úgy, hogy modern forgalmat nem igazán találunk. Annál inkább pazar villákat, keresztény katakombákat, ókori romokat és bégető birkanyájakat.
Az út mentén egy több mint 3200 hektáros parkot is kialakítottak, ami stílszerűen a Ókori Appia Tartományi Park nevet viseli. Habár már a napóleoni időszakban felmerült egy olyan park létrehozásának a terve, amely a Fórum Romanumtól a Dél-Róma-i hegyekig, az úgynevezett Castelli Romani-ig elér, viszont csak IX. Pius pápa alatt kezdték el ennek kialakítását. Manapság könnyen megközelíthető, ugyanis jórészt párhuzamosan fut vele az „A” metró, amelynek két megállója is van a közelben: a Colli Albani és a Subaugustea. A városfalakhoz közeli szakasz tele van látnivalóval, így itt könnyű összekötni a bámészkodást és a sétát a jó levegőn. A Villa Caffarella felőli oldalon találjuk Maxentius császár villájának romjait, amiből talán a cirkusz rész a leglátványosabb, illetve a Via Appia egyik legismertebb műemlékét: Cecilia Metella síremlékét. Az utóbbi valójában két részből áll, ugyanis a kör alakú köztársaság korabeli síremléket a középkorban belefoglalták a Caetanik erődítményébe. Innen az épület teljes neve: Castrum Caetani.


A Via Appia másik oldalán egymás közvetlen szomszédságában találjuk Szent Sebestyén és Szent Callixtus katakombáját. Az első relatíve kicsi, de az utóbbi nagyjából 30 hektáron terül el és 150000 m2-nyi járatot jelent. Ez Róma legnagyobb katakomba komplexuma!

Ha kifelé haladunk, akkor a Via Appia Nuova felé eső oldalról közelíthetjük meg a Villa dei Quintili-t amit látásból minden olyan turista ismer, aki a ciampinói repülőtéren száll le, és busszal közelíti meg a városközpontot. Ez eredetileg egy magánvillának épült, de a tulajdonos gazdasága felkeltette Commodus császár figyelmét, aki egy koncepciós perben elrendezte a tulajdon átruházását. A birtokosokat persze biztos ami biztos alapon ki is végeztette. Ezt követően jó 100 éven keresztül császári villa lett belőle, majd a 6. századtól elkezdődött a lassú hanyatlása. Ennek ellenére ma is impozáns, és elég sokan látogatják.

Az Appia parkjához tartozik a Vízvezetékek parkja is (Parco degli Acquedotti), ami körülbelül 240 hektáron terül el és a környező vízvezetékekről kapta a nevét (Acqua Claudia, Acqua Felice). A környező lakosok előszeretettel használják joggingra, vagy kutyasétáltatásra. A Ciampio felé tartó repülőgépekről is általában ezt láthatjuk landolás közben (ha a város felett süllyed a gép).



Villa Doria Pamphilj 
Ez eredetileg egy nemesi villa parkja volt, majd közparkot csináltak belőle. 1630. október 23-án vásárolta meg a birtokot Panfilo Pamphili, majd másfél évtizeddel később, a családból származó IX. Ince pápasága alatt a korábban sem jelentéktelen família jól megszedte magát. Az ekkor kiépülő villa jórészt a Pamphilik kedvenc szobrásza, Alessandro Algardi keze nyomát viseli magán. A park legjellegzetesebb épülete, amit ma az olasz kormány reprezentációs célokra használ, szintén Algardi nevét viseli (Casino dell’Algardi). Ezt 1644-ben kezdték el építeni, ma csak engedéllyel látogatható. Itt és a szomszédos Villa Corsini területén küzdöttek 1849 elején a francia expedíciós hadsereg katonái és a római köztársaság védői: a Corsini villa épületéből nem sok maradt. A területét viszont 1856-ban hozzácsapták a Pamphilj villához. A terület kisajátítása 1939-ben kezdődött, majd 1972-re teljesen megszerezte a római önkormányzat, amikor közparkot csináltak belőle. Ha csak a római városhatárokat nézzük, akkor ez a legnagyobb kiterjedésű közpark. Ha az összes zöldfelületet vizsgáljuk, akkor az Appia parkja után ez a második.
Ma oly sok római parkhoz hasonlóan ez is eléggé elvadult. A látogató több oldalról is megközelítheti, de a főbejárat az 1849-es harcok során menthetetlen károkat szenvedett, és ezért visszabontott Villa Corsini csonka épülete mellett vezet el.


A kertben találjuk a Doria-Pamphili hercegek kápolnáját (lásd balra lent), több szökőkutat (a lenti Cupido kútja), egy nimfeumot, tavakat és egy mesterséges zubogókkal érdekessé varázsolt patakot, de mindenről sugárzik az elhanyagoltság.


1960-ban a villát kettőbe vágták, amikor átvezették rajta a via Leone XIII-t. Ettől függetlenül a nyugatabbra fekvő kisebb rész is ugyanúgy látogatható, és az út felett egy gyalogos átjárón kelhetünk át. Igaz, itt még kevesebb érdekesség van, mint a nagyban. Természetesen kocogókkal mindig találkozunk, és turisták is fel-fel bukkannak.
A birtokot határolja a Traianus-Pál vízvezeték (Traianus császár építtette Kr. u. 109-ben, majd V. Pál pápa újíttatta fel a 17. század elején. Sok helyen ezért csak Acqua Paola a neve.). Kevésbé ismert, hogy a parkban egy ókori nekropoliszt, és ezen belül egy csodálatos kolumbáriumot is találunk. Mondjuk felesleges csak ezért ide eljönni, mert Scribonius Menofilus kolumbáriumának a freskóit leszakították és a Termini pályaudvarhoz közeli Palazzo Massimo alle Termében működő Nemzeti Múzeumban állították ki. A vízvezetékre támaszkodik a régi villaépület is, ahol egy múzeumot rendeztek be. Ez a helytörténeti változásokat mutatja be, de csak különleges alkalmakkor nyitják ki.




Villa Ada 
Ha létezik olyan, hogy tulajdonosa miatt átkozott park, akkor a Via Salaria mellett elterülő Villa Ada ilyen. A 17. században az Ír Kollégium birtoka volt, és mezőgazdaságilag hasznosították. A Pallavicinik birtokaként vált belőle az 1700-as évek végére angol kert. Ekkorra tehető az első pavilonok építése is (Flóra temploma, a Belvedere és a Kávéház). A Savoia dinasztia 1872–ben vásárolta meg, mint magántulajdont. II. Viktor Emánuel szerette, kibővítette mai méretére a parkot (180 hektár), és újabb épületeket emeltetett, mint például az istállót. 1878-ban viszont meghalt, a fia, I. Umberto viszont inkább a Quirinale palotát kedvelte, így 1879-ben eladta a parkot a királyi javak intézőjének, aki a felesége nevét adta neki: innen a Villa Ada elnevezés. III. Viktor Emánuel a nagyapjára ütött és 1904-ben visszavásárolta: így 1946-ig vitathatatlanul királyi magánbirtokként működött, ezúttal Villa Savoia néven. A második világháború során fontos események történtek itt, pl. III. Viktor Emánuel 1943. július 25-én délután itt fogadta Mussolinit utoljára, és itt jelentette be, hogy „elfogadja lemondását”. Mussolini a villából még szabadon távozott, de az épület előtt a carabinierik betuszkolták egy mentőautóba, hogy az egyik laktanyájukba vigyék. A „duce” soha többet nem mondhatta magát igazán szabadnak, ugyanis a németek hiába szabadították ki, valójában ők is árgus figyelemmel követték minden lépését, tehát a fogságból egy védőőrizetbe került. A lenti képen a fekete nyíl a letartóztatás helyét jelöli.


1943. szeptember 9-én a német csapatok már a villa határában jártak, ami azért is fontos, mert a Teverével határos szakaszon található a Forte Antenne, a Rómát övező erődhálózat egyik eleme. Az erőd ostromára nem került sor, igazából a római katonaság nem is tudta volna megvédeni, az olasz politikai felső vezetés időközben Dél-Olaszországba menekült, így a német csapatok büntetlenül kifosztották a villát. 1944-ben, Róma felszabadításakor a Savoiák is visszatértek, de 1946-ban egy népszavazás véget vetett a monarchiának is, így a dinasztia javait rendezni kellett. A villát természetesen villámgyorsan átnevezték, de nem lehetett büntetlenül kisajátítani, mivel magántulajdonnak számított, így csak évtizedes elhanyagoltság és hosszas peres eljárás után, 1957-ben lett állami tulajdon. Addigra a főépület már Egyiptomé lett, ugyanis ezt II. Umberto király a száműzetés során tapasztalt vendégszeretet viszonzásául az egyiptomi államnak adományozta. Ma is a római egyiptomi nagykövetségnek ad otthont. A levegő csodálatos, az elhelyezés is kiváló, biztonságtechnikailag viszont nem a legmegfelelőbb, hogy a követségi területet egy vékony kordon választja csak el az azt körülölelő közparktól, de ez már legyen az egyiptomiak gondja.

A parkban található a második világháború során emelt bunker is, hiszen a király számára hivatalból építeni kellett egy ilyet. Ez nagyjából 350 méterre található a főépülettől, így eleve úgy tervezték, hogy gépkocsival is be lehessen hajtani. Nincs is semmiféle összeköttetés a villa és az óvóhely között. 1940 és 1942 között építették, véglegesen II. Umberto száműzetésbe indulásával vált elhagyatottá. Hajléktalanok költöztek be, 2010-ben már úgy cikkeztek róla az újságokban, hogy az ördög óvóhelye, ugyanis sátánista összejöveteleket is tartottak benne. Ekkor a római önkormányzat pénzt különített el a helyreállítására, és a Villa Torloniában található Mussolini bunkerhez hasonlóan 2016-tól ezt is megnyitották a látogatók előtt.A parkban amúgy nyaranta könnyűzenei koncerteket is rendeznek, mi lovakkal is találkoztunk, de tavacskája is van. Sőt, 2018 szeptemberében a Kulturális Örökség Napjai alkalmából vezetéssel még a Forte Antennébe is be lehetett menni. Mi ide nem jutottunk el, hiszen a Palazzo Farnesét néztük meg.



Villa Borghese 
Talán ez Róma legismertebb közparkja. A Borghesék a 17. században kezdték el kialakítani, a mainál jóval kisebb területen. Mostani, körülbelül 80 hektáros kiterjedését a 19. század elején érte el. Ahogy már korábban is említettük, már ekkor is megnyitották a látogatók előtt, de csak a 20. század elején vált hivatalosan is közparkká.

Itt találjuk az egyik kedvenc művészeti gyűjteményünket (Villa Borghese), a római állatkertet (a bejáratát lásd balra lent), két modern művészeti múzeumot (Museo Carlo Bilotti és a park közvetlen szomszédságában a Galleria Nazionale d'Arte Moderna-t), illetve még sok-sok más dolgot. A villa Pincio dombon található terasza a turisták az egyik kedvelt célpontja, ugyanis nagyon szép kilátás nyílik innen a városra (a fenti naplementés fénykép is itt készült). A parkban rengeteg mellszobrot is találunk: jellemzően az itáliai tudományos és művészi élet kiemelkedő szereplőit ábrázolják. A kisebb pavilonok (jobbra lent az úgynevezett Diana temploma), és műromok mellett itt találjuk például I. Umberto király római lovasszobrát is.


A park egyik jellegzetes növénye a pinea (lásd lent), de ezen kívül sok pálmával, illetve díszcserjével is találkoztunk. A teljesség igénye nélkül van itt ciprus, libanoni cédrus, bambusz, eukaliptusz, magnólia és vadnarancs is. Apropó, az utak mentén sorjázó narancsfákról azért nem szedik le a helyiek a termést, mert vadnarancsról van szó. Mielőtt a turista belekóstolna: ez keserű. Ha igaz az a városi legenda, hogy az állatkertből kiszabaduló Sándor papagájok kezdtek el szaporodni Rómában, hogy most már minden zöld területen feltűnjenek (lásd legfelül a fotón), úgy érthető, hogy miért hallunk minduntalan a Villa Borghesében is papagáj csivitelést.


Ha csónakázni szeretnénk, arra is van lehetőség: az Aszklépiosz templom műromja melletti csónakázó tavat kell keresnünk. A parkot több buszjárat is érinti, így aki nem szeretne gyalogolni, az tömegközlekedéssel is könnyen eljuthat ide. Sok bejárata van: a Pincion található teraszra a Trinità dei Monti és a Piazza del Popolo felől is eljuthatunk, de ugyanúgy egyszerű megoldás, ha a Piazzale Flaminio felőli díszes bejáratot használjuk, vagy a via Vittorio Veneto végén található Porta Pincianán keresztül jutunk ki be a park területére. A Spagna metróállomásnak is van egy közvetlen kijárata a park felé.
A méretei ellenére talán ez az egyik legápoltabb a római közparkok közül. Mi nagyon szerettük, a Rómába látogatóknak mindenképpen ajánljuk, hogy ellátogassanak ide. A jó levegő, és az itteni nevezetességek miatt is megéri.



A Gianicolo 
Aki felülről szeretné látni a várost, és nem mászik fel a Szent Péter bazilika kupolájába, vagy a Római Magyar Akadémia Borromini-loggiájának a tetejére, annak mindenképpen érdemes felmenni a Gianicolo dombra. Mi rendszeresen azzal dolgoztuk le a Trasteverén elfogyasztott pizzánkat, hogy utána felmásztunk ide egy nézelődés erejéig. Aki mellőzné a mászást, az pedig választhatja a 116-os buszt is, igaz ez szinte sohase jár.


A domb csak a VIII. Orbán pápa-féle erődítési munkálatok után lett a város szerves része, előtte mindig is peremterületnek számított. Mondjuk sokat elmond a pápai megrendelés minőségéről, hogy jó 200 évvel az elkészültük után jelesre vizsgáltak a falak a római köztársaságot támadó franciák tüzérségével szemben. A domb – ezek után érthetően – Giuseppe Garibaldiról és a garibaldistákról szó. A Piazzale Garibaldin található a Garibaldi szobor, amelyet eredetileg úgy fordítottak, hogy a Vatikán felé nézzen (1895. szeptember 20-án, Róma bevételének évfordulóján avatták fel, amikor a Szentszék és az Olasz Királyság között nem volt diplomáciai kapcsolat). Az 1929-es lateráni egyezmény után ezen változtattak, viszont így meg a ló a farát fordítja a pápa szobája felé. Ízlések és pofonok…, de mi inkább az első verziót tartottuk volna meg. Sebaj, a szobor dominálja a magaslatot, és egy szép naplementekor nagyon jól mutat a sziluettje.


Mondjuk a kilátás is pazar, erre most csak egy példát hozunk.


A Szent Péter bazilika kupolájára is fergeteges a rálátás. Ehhez csupán át kell menni a Garibaldi szobor mögötti falszakaszhoz.
A dombon a mellszobrok garibaldistákat ábrázolnak. Habár több magyar is volt közöttük, csak egynek van itt szobra, akit elég hamar fel lehet ismerni, hiszen Türr István bajsza igazán egyedi (lásd balra lent). Az viszont nagyon nagy megtiszteltetés, hogy Türr kapott itt mellszobrot, mivel rajta kívül nem került be sok külföldi ebbe a garibaldista panteonban.
Az 1849-es harcoknak egy múzeuma is van a dombon, amit a Gianicolo nyugati oldalán található Porta San Pancrazióban alakítottak ki (lásd jobbra lent). Ez ingyenes, lift is van benne. Pár bakit találtunk (az egyik térképen például a mai Bajorország területére írták, hogy Holland Királyság), de alapvetően egy nemzetközi kitekintéssel bíró érdekes kiállításról van szó.


Mindenesetre kiállítás ide, vagy oda, a domb fantasztikus, a kilátás pedig mesés. Aki pedig 12:00-kor jár itt, az a belváros felé eső oldalon, a Garibaldi tér alatti teraszon láthatja működés közben az tarackot is, amely minden nap jelzi a delet. A lövés egy IX. Pius pápa idejére visszanyúló hagyomány, de erre a jelenlegi helyszínen csak 1904-től kerül sor (korábban ezt az Angyalvárról, majd pedig a Monte Marióról lőttek). A most használatos löveg egy Škoda tarack, amit az Osztrák–Magyar Monarchiától vettek át az olaszok, és 105/22 Mod. 14/61 néven egészen 1975-ig rendszerben tartottak.




Riserva Naturale della Valle dell'Aniene 
Ez nem egy közpark, viszont a város egyik legnagyobb összefüggő zöld területe, hiszen 650 hektáron terül el az Aniene folyó partjai mentén. Ahogy a Villa Gregorianás posztban írtuk, az Aniene a Tevere második legfontosabb mellékfolyója. Tivolinál látványos vízesésekkel száguld előre, Róma magasságában viszont már eléggé ellustul, és meglehetősen kanyargós a medre. A par körülbelül a via Tiburtina magasságától érinti a lakott területet. A Ponte Mammolo környékén kisebb kerteket alakítottak ki a partján, de kiépített sétaösvényeket is találunk. A folyó innen már méterre már a Forte Pietralata szomszédságában folyik, amely ma is katonai létesítmény, így ide nem mehetünk be, de a park ezt is körülöleli, így kívülről láthatjuk. Mi főleg azért szeretjük ezt a szakaszt, mert rendszeresen találkozhatunk bégető birkanyájakkal. A via Nomentana is keresztezi az Aniene folyását, így már a Római Köztársaságban emeltek rajta hidat. Ezt folyamatosan karban tartották, hiszen a Ponte Milvio után a város másik legfontosabb falakon kívüli átkelőhelyévé vált, így rendszeresen újjáépítették. A 16. század elején még vámszedő helyet is létesítettek rajta. Értelemszerűen a régi híd a Ponte Nomentano nevet kapta (lásd balra lent), a via Nomentana új szakasza pedig az 1920-as évektől használható Ponte Tazión szeli át a folyómedret (lásd jobbra lent). A középkorban tornyokat is emeltek a Ponte Nomentanón, ami máig meghatározza a kinézetét. Az 1990-es évek végéig az egyirányú kocsiforgalom is használhatta, de a 2000-es jubileum óta már csak a gyalogos és a kerékpáros forgalom számára engedik az áthaladást. Különleges alkalmakkor megnyitják a látogatók előtt, akik ilyenkor a felső szintekre is benézhetnek.
A folyó ártere hamarosan kiszélesedik, és a Ponte delle Valli után már elég nagy területet foglal el. Itt elég sokáig dzsumbuj volt, majd sportlétesítményeket emeltek (pl. teniszpályákat), illetve bicikli utakat és játszótereket is kialakítottak. Lényegében ez a szomszédos, és igencsak sűrűn beépített kerületek tüdeje. A torkolat előtt még a via Salaria alatt is elhalad az Aniene, de itt már csak az árteret találjuk.


A természetvédelmi területnek nem része a Parco Urbano di Aguzzano, viszont szomszédosak, és majdnem összeérnek. Ezek a parkok már a második világháború utáni természetvédelmi akciók eredményeképpen maradhattak zöld foltok a városi rengetegben, amire igen nagy szükség van, hiszen Rómában nem jellemző a családi házas övezet, a társasházak elég sűrűn követik egymást, így mindenképpen szükség van nagyobb zöld foltokra is.



Rómába természetesen nem csak az eddig felsorolt közparkokat találjuk, így röviden kitérünk egyik másik kisebbre is:
A Villa Sciarra a Gianicolón található, pár száz méterre a Porta San Pancraziótól. A magánjellege a fasizmus alatt szűnt meg, amikor az özvegy tulajdonos 1928-ban Mussolininek ajándékozta a területet, aki pedig a római önkormányzatnak adta mindezt át. A gesztust megörökítő márványtábla most is olvasható, igaz kikaparták róla a „Mussolini, Olaszország ducéja” szavakat. Körülbelül 7,5 hektáros, itt akár az aureliánusi városfalak mellvédjéhez is felsétálhatunk. Elég nagy a dzsumbuj, de azért kellemes egy hely. A szökőkutak jelentős többsége működik, a villaépület zárva, de egy kiadós sétára megéri beugrani.
A Villa Chigi a via Salaria közvetlen szomszédságában található. Ez egy 18. századi városi villácska, nagyon hangulatos itáliai kerttel. Az épület nem látogatható, a kert viszont városi közpark. A 80-es években a zöldek, illetve ilyen-olyan politikai meggyőződésű aktivisták megmozdulásai is kellettek ahhoz, hogy a városvezetés helyreállítsa és ilyen formában megnyissa a lakosok előtt. A Villa Torlonia esetében például Róma első kommunista polgármester, Giulio Argan volt a megnyitás katalizátora. A Villa Chiginél viszont a szélsőjobboldali Paolo Di Nella volt a társadalom érzékenyítésének egyik fontos mozgatója. Ha a viale Etiopia és a Viale Libia sarkánál jártunk, akkor ma is láthatjuk a „Paolo vive” feliratú plakátokat: a Villa Chigi kapcsán aktív Paolót itt verték halálra ismeretlenek 1983-ban, miközben plakátokat ragasztott.
A Villa Celimontana a Celio dombon található (a bejáratáról készült fotót lásd oldalt). Az elnevezés is erre utal: Celio hegyi villa. Az 1500-as években a Mattei család tulajdonába került a terület, akik városi szőlőkertből parkká alakították át. 1926-tól a Római Önkormányzat tulajdona (a fasizmus alatt ezt Római Kormányzóságnak hívták, hiszen kinevezett kormányzó állt az élén), majd az épületet az Olasz Földrajzi Társaságnak adták, miközben 1928-tól a környező területből közparkot csináltak. Nagyon kellemes hely, egész rendezett, igazi felüdülés itt sétálni, miután elmentünk a Santo Stefano Rotondóba, a magyarok római templomába, vagy a szomszédos SS. Giovanni e Paolo bazilika alatti római villába.
Innen érdemes átmenni a szomszédos Oppio dombra is, ahol a körülbelül 11 hektáros parkban sétálhatunk.
A Villa Torloniáról már írtunk külön. A Villa Albani magántulajdon, és csak különleges engedéllyel juthatunk be a villába, illetve az azt övező parkba. A Villa Glori azoknak jó hely, akik szeretik az antikváriumos piacot, ugyanis a parkot egyik oldalról határoló viale Maresciallo Pilsudskin minden hónap harmadik vasárnapján ilyen jellegű vásárt találunk. Egész jó dolgokra is bukkanhatunk, nem egy bolhapiacról van szó. Balázs vett már itt könyvet, de itt találunk még porcelánt, ezüst evőeszközt, bútort, meg ki tudja még mit. :)



A Villa Ada térképének a forrása.

A Villa Savoia régi fényképének forrása.

Itt találtok még fotókat a Villa Doria Pamphiljről.

Itt pedig a Ponte Nomentanóról.

A bárányos, ókori vízvezetékes képet Juhászné Mogyorósi Judit készítette.