Ahogy egy korábbi posztunkból is láthattátok, szeretjük a
17. századi római művészek világát. Ehhez persze számos
élményen keresztül vezetett az út, legyen szó Passuth László
Medúzafej című regényéről, vagy a konkrét római vizuális
tapasztalatokról. Ennek fényében cseppet sem meglepő, hogy amikor
még 2018 decemberében olvastunk a bécsi Kunsthistorisches Múzeum
2019-2020-ra tervezett tárlatáról rögtön leszögeztük: erre el
kell menni. Közben 2019. október 15-én megnyílt a kiállítás, így az első szabad
szombatunkra akkreditáltattuk magunkat a múzeummal. Az intézmény
nem tagadta meg önmagát, minden flottul működött. A látogatási
kérelmünkre azonnal válaszoltak, majd az online vásárolt
timeslot birtokában simán beléphettünk a múzeumba, a rendes
jegyet meg se kellett vásárolnunk (ti persze ezzel ne
próbálkozzatok, újságírói akkreditáció nélkül nem fog
menni). A főbejárat melletti jegyellenőr rendszere ugyanis rögtön
jelezte, hogy mikor melyik újságíró érkezik, így még az
akkreditációs papirost se olvasta végig. Az idősávos belépőre
valóban szükség van, hiszen ezen számbéli korlátozás ellenére
is voltak elegen az épületben. Mivel a látogató csak az adott
félórában mehet be, és hamar betelnek a helyek, mindenkinek
javasoljuk ezen jegy előzetes megvásárlását a múzeum online felületén.
Az ára ugyanannyi, mint helyben, és ennyivel is könnyebb a
helyzet, hiszen ennek birtokában a tulajdonképpeni belépőt akár
helyben, a múzeum előtti bódéknál is megvehetjük, igaz ha már
az online felületnél tartunk, akár ezt is lerendezhetjük
otthonról.
Aki
ilyen kiállításra jár, annak valószínűleg nem kell bemutatni a
Kunsthistorisches Múzeum épületét. Mi régen jártunk, így pár képet erről is lőttünk. Persze halszem objektív ide, vagy
oda, az előcsarnok áttört mennyezetét így is csak úgy sikerült
valahogy befogni, hogy a földre tettük a fényképezőgépet. A
környező turisták persze mosolyogtak, valószínűleg nem is
sejtették, így ők is benne lesznek, de ezt a nehézséget is
abszolváltuk, a „fölös” részeket pedig levágtuk.
Személyiségi jogokat mégse sértünk!
A
Caravaggio & Bernini tárlat sokféleképpen látogatható. Az
esztétikai élmény is pazar, vagyis aki csak nézelődni szeretne,
annak is megéri. A kísérő szövegeket olvasva viszont az értelem
is töltekezhet, ugyanis nagyon jó rálátást kapunk a 17. század
eleji római művészek világára. A kurátorok ezt a
„felvilágosítást” jórészt a tárlat tematikus bontásával
valósították meg, ugyanis mindegyik teremben két-két témára
fűzték fel a műveket. A bejáratnál angol és német nyelvű
füzetecskéket osztogatnak, a feliratok is végig ezeken a nyelveken
olvashatók. A tájékoztató füzet nagyon alapos, egyedül a
tematikus mottók magyarázatát nem vezették be ide is. Ha viszont
használjuk őket, akkor tülekedés nélkül elolvashatjuk a képek,
szobrok előtti feliratokat, szövegeket. A termekben részben
műtárgyvédelmi okokból, részben pedig a hangulat miatt félhomály
uralkodik. A misztikus légkör tetszett, persze a fotózást eléggé
megnehezítette. Majdnem mindent lehet fényképezni, de komolyabb
gépektől várhatunk csak látványos eredményt, így amennyiben
többre vágyunk, mint egy mobilos „itt jártam” emlék, inkább
töltsük le a Múzeum honlapján amúgy is szereplő profi fotókat. A hagyományosabb
emlékeket kedvelők számára pedig a múzeumi boltban ott az
igényes katalógus 39,95 euróért.
A
látogató belefut természetesen olyan művekbe is, amelyek a
Kunsthistorisches Múzeum „rendes” tárlatáról kerültek át az
időszaki kiállításba, de a művek többsége kölcsönzött
darab. A különféle intézményeket nem írjuk ide, elég csak a
városok listája: Antwerpen, Arles, Berlin, Bologna, Chicago,
Cremona, Firenze, Genova, Hartford, London, Los Angeles, Lyon,
Madrid, New York, Oslo, Ottawa, Párizs, Perth, Róma, Szentpétervár,
Tours, Torinó, Vaduz, Varallo, Vatikán, Velence, Washington,
York. Ez tehát egy világszintű válogatás, amelynek minden egyes
darabja önállóan is megállja a helyét, és külön öröm, hogy
az olasz gyűjtemények is kölcsönadták kincseiket.
Jöjjenek
tehát a tematikák: meraviglia & stupore, vagyis a csodálkozás
& meghökkentés az első szekció jelmondata. Itt az egyszerű
láttatás, információközlés szándékának egy a barokkra
jellemző változatát mutatják be, amely a különlegesség
megragadására törekszik. Persze ide került a Caravaggio-féle
Nárcisz, hiszen a látásnak van olyan extrém változata is, amikor
szó szerint belehalunk a csodálásba. Mi pedig tobzódhatunk a
különféle hangulatokat bemutató arckifejezésekben, illetve a
fényekkel játszó, mozgást imitáló részletekben. Erre lásd
balra fent Francesco Mochi „Fiatal” című mellszobrát, illetve
jobbra a G. L. Bernini-féle Medúzát. Nem hiába olvashatók itt
Giambattista Marino költő sorai, miszerint magának a költészetnek
is a legfőbb mércéje, hogy meg tud-e hökkenteni.
Ugyanabban
a teremben van a következő szekció: orrore & terribilità,
vagyis a rémület és az elrémisztés. Annyi itt a levágott fej,
hogy újraforgathatnánk velük Sleepy Hollow legendáját. Persze
nem csak a tömény tocsogás a cél, hiszen vért már ne nagyon
keressünk. Ez is csak egy apropó, hogy a megvilágítással
játsszon a művész. A rettenet és az öröm pedig amúgy is
kapcsolatban áll, így Arisztotelész nyomán megtudhattuk, hogy az
elrémítés élvezet forrása is lehet. Balra lent Guido Reni
Betlehemi gyermekgyilkosság című képéből látunk egy részletet,
jobbra pedig Valentin de Boulogne alkotásából a klasszikus
Dávid-Góliát jelenetet csodálhatjuk.
Jöjjön
egy könnyedebb téma: Ámor, vagyis a szerelem. A korabeli művészek
szembesültek egy régi dilemmával: a szerelem mennyiben tiszta,
szűzies, és mennyiben erotikus, testi. A szexualitás az egyházi
interpretáció alapján a gyermeknemzés eszköze, vagy több ennél,
és az örömszerzés forrása? A szexualitás korabeli megítélésekor
a kettős mérce se segített, hiszen a nőnek szűziesen kellett
házasodnia, míg a férfinak korábban is illett bizonyítani, ami
csak kurtizánok és prostituáltak segítségével történhetett.
Jöhettek tehát a játékos ábrázolások, mint Érosz és Antérosz
küzdelme. Íme Alessandro Algardi aranyos fiúcskái, akikről nem
is gondolnánk, hogy micsoda világszemléleti nézetkülönbségeket
testesítettek meg birkózásukkal.
A
harmadik tematikus elem a visione, avagy a látvány. Ez lehet
látomás is, például amit extázisban élünk át. Az egyik
legszebb mű, Szent Teréz extázisa persze Rómában maradt, hiszen
Bernini remekművét nem lehet szállítani, viszont az Ermitázsból
sikerült megszerezni ennek terrakotta modelljét (lásd lent). Itt
sok a szent ábrázolás, akiknek az arca azért is különleges,
mert elragadtatásukban az istenire csodálkoznak rá, amiből
közvetve mi is részesülünk elrévedő tekintetüket csodálva.
Persze
a látvány az emelkedettség közepette akár hétköznapi is
lehetett. Caravaggio művészetében olyannyira megfért egymás
mellett a szent és a profán, hogy a Rózsafüzér Madonnájánál
Szűz Mária egyszerű, de mégis előkelő öltözete mellett (lásd
balra lent), a sarokban térdeplők lábai mocskosak (lásd lent).
Jöjjön
a szenvedés és az együttérzés (passione & compassione).
Bernini Szent Sebestyénje (lásd jobbra fent) nyitott bal kézfeje
egyfajta beleegyezésként is felfogható: beletörődött sorsába.
A vértanúság itt minden, csak nem szenvedés: egyféle
megdicsőülés. Ráadásul Sebestyén még él, hiszen látjuk,
amint folyik a vére. A szent sorsa akkor is megindított többeket,
ahogy Bernini szobra minket is magával ragadott.
Persze
nem minden mese habbal. Caravaggio Megkoronázás a töviskoszorúval
című alkotása szó szerint belerajzol minket, nézőket a képbe.
Caravaggio saját korában játszódó eseményként mutatta be a
Passió eme jelenetét, és itt színházszerűen rendezte ezt úgy,
hogy mi is részeseivé válunk az eseménynek, miközben csodáljuk.
Ha
barokk színháziasság, akkor jöjjön a vivacità, vagyis az
életteliség. Főleg a hivatalos portrék közül szerepelnek itt
különleges darabok, de ezek annyira realisták, mint amennyire
politikai üzenetek hordozói. Richelieu bíboros szikár arca az
akaratát is jelzi (lásd lent középen). Giuliano Finelli Scipione
Borghese bíboros arca olyan, mintha beszélne (lásd balra lent).
Finelli volt az első, aki a nyitott száj ábrázolásával és a
fogak részleges feltüntetésével érte el, hogy még életszerűbbé
váljon a műve. A G. L. Bernini-féle Thomas Baker mellszobornál
pedig csodáljuk meg a velencei csipkét: fenomenális. A szobor
amúgy illegálisan készült, ugyanis a pápa megtiltotta, hogy
Bernini angolokról készítsen portrét. A művészt viszont
kellőképpen megfizette a megrendelő, Bernini így végül
kifaragta a mellszobor.
Még
két téma maradt: a scherzo (tréfa), illetve a moto & azione
(mozgás és cselekvés). A mozgás bemutatása felé pedig sokszor
színpadias jeleneteken keresztül vezetett az út, így itt Izsák
feláldozásától kezdve Káin és Ábel küzdelméig számos ismert
témát feldolgozó művet találunk. A tréfa ezzel ellentétben
sohasem vaskos, mi nézőként is úgymond rácsodálkozunk ennek
tárgyára. A tréfa sokszor körmönfont: tükröt tart a korabeli
világnak, vagyis ez valójában kritika. Ennek megfelelően gyakori
az ellentmondások feldolgozása: a jámbor angyalka például hogy
lehet annyira erős, hogy szétfeszítse a tengeri szörny
állkapcsait?
Ahogy
az elején jeleztük, a kiállítás már csak a látvány miatt is
megéri. Ha viszont valaki tüzetesen végigszemlél mindent, akkor
fel se fog tűnni neki, hogy öt termet nézett meg. Így ez kevésnek
tűnik, valójában viszont mi is csak most emésztjük a látottakat.
Ez tehát egy rövid ízelítő, további képeket itt találtok. Menjetek, 2020. január 19-ig vár mindenkit a tárlat,
amely garantáltan pozitív élményeket fog okozni.
