Ha a
Loire-völgyi kastélyokról van szó, akkor Chambord és Chenonceau
neve biztosan elhangzik. A különféle plakátokban, könyvekben is
állandó szereplő ez a két csoda, és turisták százezrei
gondolják úgy, hogy tényleg meg is kell ezeket nézni. Chambord
esetében a Leonardo da Vincihez fűződő kapcsolatot is meg szokták
említeni, ami egy újabb hívószó, és ott van még a hatalmas
birtok, ahol tényleg mindenfélét lehet csinálni.
Chambord
építése 1519-ben kezdődött: ugyanakkor, amikor Leonardo da Vinci
meghalt. Ha a reneszánsz művésznek volt is köze a tervezéshez,
úgy a kivitelezésből szinte semmit se látott. I. Ferenc francia
király kastélyaként is szokták emlegetni a helyet, de az uralkodó
se látta sokat a befejezett épületet, hiszen a munkálatok csak jó
100 évvel később, már XIV. Lajos uralkodása alatt értek véget,
már amennyire befejezettnek tekinthető az épület. Ettől
függetlenül a helyet valóban I. Ferenc álmodta meg, és a későbbi
évszázadok során tanúsított gondoskodásnak hála a monumentális
vadászkastély ma is a francia reneszánsz egyik világszerte ismert
jelképe.
Ha a
kastélyról keresgélünk információkat a neten, akkor gyorsan
rábukkanunk a honlapjára, ami egy
birtokról beszél. Ez nem tévedés, ugyanis magát az épületet is
úgy lehet csak megközelíteni, hogy egy kerítéssel körülvett
területre hajtunk be, majd egy körülbelül 3,5 kilométer hosszú,
az erdők között haladó úton érünk el a kastélyhoz. Maga a fal
32 kilométer hosszú, és még most is az I. Ferenc korabeli
birtokhatárt jelöli. A park valójában egy nemzeti park,
változatos növény- és állatvilággal, amit gyalog, kerékpárral,
de akár csónakon is fel lehet fedezni. Körülbelül ilyesmi
lehetett például a gödöllői kastély vadasparkja, amíg
áldozatul nem esett a városfejlődésnek.
A
kastélyt vizesárok határolja, ami még a középkori hagyományokra
utal, de csakis két oldalról, így kizárólag esztétikai
szempontok vezettek a kialakításához. Ekkorra ugyanis a birtoknak
csak reprezentációs célokat kellett kielégítenie és senki se
gondolt arra, hogy ostrom alá vennék. Az épület tetején
természetesen kialakították a gyilokjárókat, de ez a királyi
tulajdonos személyes védelméért felelő személyzet normális
őrző-védő munkáján kívül nem sok dologra volt jó. Mi persze
tudtuk hasznosítani, hiszen innen az igazi a kilátás a parkra, és
az épület egyéb részleteire, mint például a kéményekre, vagy
a fergeteges csigalépcsőkre.
Ahogy
korábban is említettük, a birtok kialakítása I. Ferenc korát
idézi. A tervező valószínűleg Domenico da Cortona, viszont az ő
fa makettjén nem szerepel a központi helikoidális lépcső, ami
kapcsán Leonardo da Vinci nevét szokták emlegetni. Az egymásba
fonódó dupla spirál lépcső a közeli Blois-ban is feltűnik,
ahol szintén Leonardo nevét emlegetik. A chambordi épület egy
belső és egy külső részből áll: a reprezentatív központi
rész végül is egy nagyra nőtt donjon, vagyis lakótorony.
Ezt 1539-re befejezték, így I. Ferenc rögtön el is büszkélkedett
vele, amikor vendégségbe hívta örök riválisát: V. Károly
császárt. Az ezt övező épületek szakaszosan készültek és
máig befejezetlenek. I. Ferenc 1545-ben járt utoljára Chambordban,
és ekkortól 1547-ig leálltak a munkálatok. Ezeket hiába
folytatta a fia, az épületen 1556-tól tényleges változtatásokat
nem végeztek, és a kápolna szárnya, illetve a külső falazat
befejezetlen maradt. Ezt azért nem érzékeljük torzóként, mivel
XIV. Lajosnak annyira megtetszett a terv, hogy az eredeti elképzelést
követve kiegészítette a hiányosságokat, vagyis bebútoroztatta,
illetve 1643 és 1662 között kikerekítette a parkot. A Napkirály
többször is aludt a kastélyban, ugyanis a hely kiválóan
megfelelt az udvari vadászatoknak, illetve fél-hivatalos
rezidenciaként sokkal meghittebb környezetet biztosított, ahol
például a második felesége, Madame de Maintenon is hivatalosan a
királynői lakosztályban alhatott. Versailles-ban erre például
sohase került sor, hiszen hozzá csak morganatikus házasság fűzte.
Az udvar természetesen itt se csak a vadászattal foglalkozott,
ugyanis itt mutatták be először Moliére két drámáját: az
Úrhatnám polgárt és a Gömböc urat.
XIV.
Lajos 1685 után már nem utazott többet Chambordba, amit újabb
lassú hanyatlás követett. Az utódja, XV. Lajos tett ez ellen,
ugyanis először Stanisław Leszczyński volt lengyel királynak,
majd a rivális, II. Erős Ágost lengyel király és szász
választófejedelem nagyszámú törvénytelen fiai közül az
egyiknek, a franciává fogadott tehetséges hadvezérnek, szász
Maurice-nak adományozta. Stanisław Leszczyński XV. apósa volt,
1725 és 1733 között élt Chambordban, hogy a rivális halála után
újra megpróbálja megszerezni a lengyel trónt, ami a lengyel
örökösödési háború kirobbanásához vetett. Ez ezt lezáró
1738-as bécsi béke haláláig Lotharingia urának ismerte el, így
az exkirály újra francia földre utazott, ahol végül is jó
kormányzónak bizonyult, de ekkor már semmi köze nem volt
Chambordhoz. A birtok újra hanyatlani kezdett, így kapta meg
1745-ben katonai érdemei jutalmául az egészet a szász hercegfi.
Maurice egy egész ezreddel együtt lakott itt, vagyis ekkor a birtok
nem egy hagyományos udvar központjaként, hanem amolyan katonai
parancsnokságként üzemelt. Pár szobát átalakítottak, de a
lényeg nem változott. Maurice meghalt, a birtok újra gazda nélkül
maradt és hanyatlott. Jött a francia forradalom, amikor a bútorok
jelentős része megsemmisült, a padlókat és az ajtókat
eltávolították, de szerencsére maga az épület egész jó
állapotban élte túl a mozgalmas éveket. Napóleon Berthier
marsallnak adományozta, amire ma egy szoba utal.
A
marsall özvegye pedig eladta a visszatérő Bourbonoknak, akik a
várva várt örökös, a később Chambord grófja címet használó
Henri számára vásárolták meg. A Bourbon restauráció után az
uralkodói család fő ága gondban volt, ugyanis egészen 1820-ig
nem született gyerek, aki hosszútávon garantálta volna az
örökösödést. Henri nemhiába kapta a Dieudonné
(Istenadta) nevet. Korábban XIV. Lajos születése volt hasonló, őt
is Louis Dieudonné-ként emlegették sokáig. Henri viszont
csak 10 éves volt, amikor a júliusi forradalom elsöpörte a
Bourbonokat, így nem igazán élvezhette a tulajdonát, viszont a
száműzetésben töltött későbbi évek során folyamatosan
törődött a birtokkal, amely ekkor politikai jelentőségre is
szert tett, hiszen megindult ide a Bourbon-pártiak zarándoklata.
Egyáltalán nem véletlen, hogy a kastély berendezési tárgyainak
jelentős része a Bourbon restaurációhoz és Henrihez köthető.
Chambord grófjának nem született gyereke, 1883-as halálakor vele
halt ki a Bourbonok franciaországi fő ága, és egy komplex
örökösödési eljárás eredményeképpen a birtok a volt pármai
hercegi család tulajdonába került. Ők is Bourbonok voltak, és
történetesen ekkor már ők is száműzetésben éltek, hiszen az
olasz egységfolyamat eredményeképpen elvesztették Parmát és
Piacenzát. Nekünk onnan is ismerős a család, hogy Zita, az utolsó
magyar királyné is pármai Bourbon volt. 1915-ben Zita bátyja
osztráknak számított, így a francia állam elkobozta a birtokot,
mint egy ellenséges állam polgárának tulajdonát. Az első
világháború után lett is belőle egy per, ami úgy végződött,
hogy 1932-ben a francia állam megtarthatta a birtokot, ami ekkor
5440 hektárt jelentett. Ez lényegében egy Párizs-nyi terület!
Henri, a pármai Bourbonok és a francia állam is gondját viselték
a területnek, így ekkor már a muzeális konzerválás korszakáról
beszélhetünk. Ráadásul a második világháborúban ide
menekítették a Louvre gyűjteményének egy részét, többek
között a Mona Lisát is.
A
látogató többféleképpen juthat el ide. Habár Párizsból
rendszeres vasútjárat indul Blois-ba, ahonnan pedig autóbusz visz
a kastélyhoz, valószínűleg a gépjármű lesz a legegyszerűbb
megoldás. A kastély közvetlen szomszédságában két parkolót is
kialakítottak, ahol napi árat számolnak fel (vigyázat, csak
kártyával lehet fizetni). A távolabbi (körülbelül 150 méterrel
kell csak többet sétálni) 4€ (ez a P2), a közelebbi (P0) napi
6€. Innen a hátsó kert felőli oldalra kell átsétálni,
miközben elhaladunk a kápolna és a volt kiszolgáló épületekben
kialakított vendéglátóipari egységek mellett. A kápolnát
természetesen Szent Lajos tiszteletére szentelték fel (kinek
másnak, egy királyi birtokon), szabadon látogatható, de mi a
kastély után néztük meg, és akkor már szegény labdába se
rúghatott, hiszen közel se tudott olyat mutatni, mi igazán
lenyűgözött volna. Tanulság: ti előbb ide menjetek be, és csak
utána a kastélyba.
A
külső épületszárny bejárata előtt zajlik a biztonsági
átvizsgálás, amit aránylag gyorsan lezavarnak, és ugyanitt
alakították ki a pénztárt is. Ezt követően szabadon bemehetünk
mindenhova a jegyünkkel, ami a belső udvaron belül található.
Van itt étkezési lehetőség is, így még az éhenhalás veszélye
se fenyeget. Illemhelyet csak az udvaron találunk, és a teraszról
nem egy perc, amíg leszaladunk, de ez már csak egy apróbb
kellemetlenség.
A
jegy mellé adnak több nyelven egy brosúrát, rajta a termek
neveivel, pár fotóval és háttér információval az épületről,
illetve a tulajdonosokról. E szerint mi az egyik földszinti
toronyban kialakított hintó és kőgyűjteménybe nem jutottunk be,
mert zárva volt, de ki tudja, más talán szerencsésebb lesz. Az
épület felosztása nagyon logikus. Három szinten helyezkednek el a
lakosztályok, amelyek már a középkori hagyományoktól eltérően
nem egymásba nyíló termeket jelölnek, hanem különválasztott
terem-csoportokat, és ezek között a fő közlekedési útvonal a
központi helikoidális lépcső, ami egyben világító udvarként
is működik.
A
földszinten, rögtön balra, ahogy belépünk, találunk egy vetítő
termet, ahol a kastély történetéről láthatunk egy filmet.
Jobbra haladva pedig a Bourbon Restauráció kiemelkedő figurái
díszítik a falakat, és a korszakban kialakított enteriőrökben
sétálhatunk. Ez egy vadászkastély, így a földszinten ne várjunk
sokat: ide nem raktak díszes bútorokat, hiszen a vadászatból
visszatérő vendégek nem itt élték a magánéletüket. Miután az
óramutató járásával ellenkező irányban végigkövettük a
Bourbon termeket, eljutunk a 18. századi konyhákba is.
Az
első emelet már más. Itt az udvar felé első baloldali torony
lakosztályában a vendégszobákat találjuk (lásd lent).
A
jobb oldali lakosztályokban pedig a Chambord grófjáról szóló
kiállítást. A főhomlokzat szélső tornyában alakították ki a
kápolnát, ahova sajnos nem jutottunk be, majd a két középső
torony fogja közre a királyi lakosztályokat.
A
kastély kormányzójának lakosztálya után (lásd fent) egy
fogadóterem következik (lásd lent).
Pont
középen található a királyi hálószoba.
Ezt
egy újabb szalon után a harmadik toronyban kialakított királynői
hálószoba követi.
A
legutolsó torony az egyik legrégebbi részt rejti, ugyanis itt van
I. Ferenc hálószobája (lásd fent), és egy nagyon meghitt
oratórium (lásd lent).
I.
Ferenc bútora szétszedhető. A 16. században még a vándorló
királyi udvar volt a jellemző, ugyanis egy terület készleteinek
felélése után továbbálltak, vagyis a királyi székhely
folyamatosan költözött egyik kastélyból a másikba. A király
pedig előszeretettel aludt otthonos körülmények között, így az
ágyát is vitte magával.
A
második emelet inkább a jól megőrzött építészeti emlékek
miatt érdekes, ugyanis itt nagyon szépen megmaradt az I. Ferenc
korabeli mennyezet, rajta a királyi jelképpel, vagyis a
szalamandrával.
Ezen
felül itt főleg időszaki tárlatokat, meg egy vadászati
kiállítást találunk. Amikor mi voltunk, az egész főhomlokzat
felőli részt lezárták: biztos munkálatok zajlottak. A modern
kiállítás annyira nem tetszett, de érdemes volt felmászni,
hiszen maguk az építészeti látványosságok is szépek.
Miután
kigyönyörködtük magunkat, felmentünk a teraszra: ez csodálatos!
A lángoló gótika és az itáliai reneszánsz fura keverékeként a
tetőket elborítják a tornyok, kémények, és az egyéb felfelé
törő motívumok, amelyek mostanra a kastély védjegyévé váltak.
Azon kívül, hogy ez is megéri a látványt, fantasztikus a kilátás
a kertekre is. Természetesen szelfiző, és csoportképeket készítő
turistákba is belefutottunk minden egyes saroknál, és kommersz
ide, vagy oda, de mi is elkészítettük a magunk portréit.
Akinek
ez nem elég, az a parkban megnézheti a történelmi bemutatót,
simogathatja a lovakat, és jókat sétálhat. Nekünk elég szoros
volt a menetrendünk, mert aznap Blois-ba is el szerettünk volna
menni, így a pacikat megcsodáltuk, majd ettünk, és továbbálltunk.
Az
összvélemény nagyon pozitív. Rengetegen voltak a turisták, mégis
tudtunk mozogni. A berendezési tárgyak közül elég kevés maradt
fenn a francia forradalom előttről, de ez igazából nem zavaró.
Nem az üresen kongó falak között sétálunk, sőt. Elég tágasak
a terek, van látnivaló, az építészeti rész fenomenális, így
mindenkinek csak ajánlani tudjuk. Mondjuk nekünk nem ez a
kedvencünk, mert Chenonceau belseje szervesebb egészként maradt
meg, illetve Villandry kertjei mellett Chambordnak nincs esélye, de
az utóbbi egy merőben eltérő műfaj, hiszen itt az evező,
túrázó, kerékpározó látogatók fogják inkább megtalálni a
helyüket, miközben mi a reneszánsz díszkertekbe szerettünk bele,
viszont ízlések és pofonok…
Itt
találtok további képeket a tetőkről.
Itt
a lépcsőkről.
Itt
pedig a különféle enteriőrökről.
Itt
találtok a további díszítőelemekről.
Itt
vannak még további külső fotók.
Az
alaprajzot pedig innen szedtük.
