A Barberini nevet úgyszólván mindenki ismeri, aki megfordult
Rómában. Találkozunk vele a Pantheon timpanonja kapcsán (Quod non
fecerunt barbari, fecerunt Barberini = Amit nem tettek meg a
barbárok, azt a Barberinik cselekedték meg), de a Szent Péter
bazilika baldachinjánál is ott repkednek a családi címer
méhecskéi. Az első találkozás viszont szinte sohasem ennyire
fennkölt. Balázs a Barberini moziban látta élete első olasz
nyelvű filmjét, miközben Regina a Bazilika hercegnője című
könyvből már ismert nevet először a Barberini metróállomásnál
látta viszont első római útján. Aki tehát megfordul az Örök
Városban, az garantáltan találkozik ezzel a családnévvel, és
főleg VIII. Orbán pápa művészetpártolásának emlékeivel. Mi
most a családi palotát szeretnénk bemutatni, ugyanis a sok-sok
római múzeum, galéria, palota mellett ez egy relatíve elfeledett
hely, ahova csak kevesen mennek.
A
Barberini család római jelenléte kétséget kizárólag Maffeo
Barberini kardinális tevékenységének köszönhetően vált
meghatározóvá. Ugyan a római nagybácsi is fontos tisztségeket
töltött be, de az igazán nagy karriert a firenzei születésű
Maffeo futotta be. A fiatal pap villámgyorsan lépdelt felfelé a
ranglétrán, és két évvel a pappá szentelése után már érsek,
illetve bíboros volt. Ezzel párhuzamosan természetesen szüksége
volt egy rangjához méltó palotára is, viszont a ma is létező
Barberini palotát csak pápává választása után, 1625–1633
között építtette. A terveket eredetileg Carlo Maderno készítette,
de ennek 1629-es halála után Gian Lorenzo Bernini vette át a
műhely irányítását, akivel Francesco Borromini is
együttműködött. Ahogy egy korábbi posztunkban már
jeleztük, a két művész eleinte együtt dolgozott.
A
pápa családi és nem pápai rezidenciának szánta az épületet,
így érthető, hogy 1949-ig a Barberini örökösök tulajdona
maradt. A Barberini család ugyanis férfiágon kihalt 1738-ban, de
az utolsó leszármazott, Cornelia Costanza gyermekei Colonna
Barberiniként vitték tovább a családi nevet. A birtok állami
kézbe kerüléséig viszont számos változás történt. Az Olasz
Királyság 1870-ben megszerezte Rómát, és ezt követően
felgyorsult az új főváros építőipara. A Barberini
palota-komplexum színháza például a mai Via Barberini
kialakításakor tűnt el. A Piazza Barberini-felé eső homlokzatot
alacsonyabb épületek takarták el, köztük a mai mozi, és a kert
főbejáratát is áthelyezték a térről a Via delle Quattro
Fontane-ra. A birtok mérete is jelentősen lecsökkent, hiszen a
kertek jelentős részét már a 19. század végére beépítették.
Ezeket korábban a mai Via XX Settembre határolta, amiből mára
csak az előkert (ennek egy részletét lásd balra fent) és a hátsó
traktus egy darabja maradt meg. A felparcellázott területek egy
részén minisztériumi épületeket emeltek, és a palota is egészen
2006-ig hivatalos funkciót is kapott, ugyanis egy része a Fegyveres
Erők Tiszti Kaszinójának adott otthont. Ez utóbbi 1934-től
bérelte a maga részét, igaz ekkoriban még a családtól, majd a
2000-es években már nagyon meg szeretett volna szabadulni a
bérlettől, ugyanis teherré vált számára a kifizetendő összeg.
Emellett egy vitatott 1934-es királyi rendelet lehetővé tette,
hogy az örökösök eladják a meglehetősen gazdag családi
gyűjteményt, amiből akkora botrány lett, hogy ezt követően
megszigorították az olaszországi műkincsek védelmét.
Maga
az épület a korai barokk stílus egyik remekműve. A homlokzat
klasszikus oszloprendeket idéző ívei (a központi ívet lásd
jobbra fent) nyugodtságot, fennköltséget kölcsönöznek neki, de
a belső díszítés egy részét már a barokk mozgalmassága hatja
át. Ennek egyik legelső jele a jobb oldali helikoidális lépcső,
amelyet Francesco Borromini tervezett (lásd balra lent). Ennek a
bravúros csigalépcsőnek a fenséges párját Bernini alakította
ki: ezt a homlokzat bal oldalán találjuk (lásd jobbra lent).
A
belső tér eredeti bútoraiból semmi sem maradt meg, így szinte
csak a mennyezeti freskók tanúskodnak a termek korábbi
funkciójáról. Ezek között a mitológiai jelenetek
dominálnak, amelyeket a család dicsőítésével kapcsolatos
utalások tesznek egyedivé.
A
legimpozánsabb, és talán legszínvonalasabb mennyezeti freskó a
palota legnagyobb termében található. Sok helyi festményhez
hasonlóan ezt is Pietro da Cortona készítette, és az Isteni
Gondviselés diadalát ábrázolja. Ennek 530 m2 a
felülete és már a barokk stílus mozgalmas lüktetése hatja át.
A festő rekordokat is felállított ezzel a freskóval: a
Sixtus-kápolna után ez a legnagyobb római mennyezeti freskó. A
teret egyedül a hamis építészeti elem tagolja, amely öt részre
osztja a képet. Középen látjuk az Isteni Gondviselést
megtestesítő nőalakot, kezében jogarral, sárga ruhában, mögötte
egy fénykoszorúval. Felette a koszorút tartó hölgyek keretezik a
három repülő méhet, vagyis a Barberini címer heraldikai elemeit.
Természetesen a pápai hatalom jelképe, vagyis Szent Péter két
kulcsa sem maradhatott ki. A kép sarkaiban elhelyezett medálok az
ókori történelem mitikus epizódjait ábrázolják, amelyek
szintén erényeket jelképeznek. A négy szélső mezőben a
Barberini pápa jó uralmát dicsőítette a festő: a békét
(valójában a pápa nemcsak háborúzott, de vereséget is
szenvedett a Castro hercegsége miatt megindított konfliktusban); a
vallás és a spiritualitás diadalát (a politikai megfontolások
persze a vallási érdekeket is felülírták, hiszen VIII. Orbán
inkább a franciákat, vagyis közvetve a protestáns svédeket
támogatta a 30 éves háborúban); az ész uralmát a nyers erő
felett (a politikai vezetők szokásos jelmondata, amelyek viszont a
fennkölt ígéretek ellenére szinte mindig alkalmazzák a nyers
erőt is, ha a meggyőzés nem működik); a bűnök kerülését
(VIII. Orbán olyannyira nem esett a szűkmarkúság bűnébe, hogy a
bőkezűsége miatt uralkodása végére a pápai jövedelmek 80%-át
az adósságok törlesztésére kellett felhasználni).
A
mennyezet mellett persze néhol a falakon is fennmaradt valami az
eredeti díszítésből. Ez a helyzet például a kis családi
kápolnával, amelynek a Keresztre feszítést ábrázoló oltárképét
a korábban említett freskóhoz hasonlóan Pietro da Cortona
készítette 1632-ben. Ez volt ugyanis a főpróba, mielőtt
megbízták volna a díszterem mennyezetének kidekorálásával. A
kápolna terveit G. L. Bernini készítette, az összes festmény
ikonográfiai programját Pietro da Cortona vázolta fel, viszont az
oltárképen kívül mindegyik alkotást a tanítványai valósították
meg.
Pietro
da Cortona más „apróságokat” is festett a palotában. Az ő
nevéhez kötődik például az az úgynevezett „Gallerietta”,
amely díszítéseinek a terveit ugyan ő készítette, de a
megvalósítást itt is jórészt a műhelyére hagyta (lásd balra
lent).
Ezen kívül érdemes megemlíteni például Andrea Sacchi freskóját
(lásd jobbra fent), amely az Isteni Tudás Diadalát ábrázolja. A
terem eredetileg Taddeo Barberini feleségének, Anna Colonnának a
lakosztályához tartozott. Az ábrázolt téma viszont nem a
tulajdonoshoz, hanem a kor egyik fontos problémájához köthető. A
sok-sok nap ugyanis egy utalás Galileo Galilei heliocentrikus
világképére, amelyről pont a freskó készítésekor, vagyis
1629–30-ban vitáztak, ugyanis a szerző pont ekkoriban járt
Rómában, hogy elérje az erről írt műve kiadásának az
engedélyezését.
A
palotában persze az olyan könnyedebb témák is előkerülnek a
mennyezetek ábrázolásakor, mint például az egzotikus állatok. A
látogatói tér egyik első helységében pont ezzel találkozunk,
hiszen majmok és egyéb állatok ülnek a festett kereten (lásd
fent).
A
látogatók természetesen nem csak a fenti festményeket
csodálhatják meg, ugyanis a palota ad otthont az Antik Művészeti
Nemzeti Galériának, amelyet még 1895-ben alapítottak. Ebben
kaptak helyet azok a töredékes gyűjtemények, amelyek
szétszóródását nem sikerült időben megakadályozni. Ez eleinte
az Odescalchi, Hertz és Chigi család kincseit tömörítette. Az
intézmény székhelye akkoriban a Palazzo Corsini volt, amely
mostanra már egy kiállítási „egységet” alkot a Palazzo
Barberinivel. Amíg nem sikerült megvásárolni az utóbbit, a ki
nem állított műveket különféle minisztériumoknak adták
kölcsön, reprezentációs célra. Az 1950-es évek elejére viszont
végre egy megfelelő alapterületű kiállító helyre is szert
tettek a Barberini palotában. A múzeum először 1953-ban nyílt
meg, és eleinte csak a piano nobile-t használták erre a célra. A
Barberini palotában a kezdetektől a 16. századig, a Corsini
palotában pedig 17–18. századi alkotásokat lehetett
megtekinteni. 1984-ben a Corsini galériát a maga organikus
egységében állították vissza, és minden mást a Barberini
palotába szállítottak. A Tiszti Kaszinó kiköltözésével 2700
m2-rel nőtt a kiállítási tér, igaz a palotában 700
m2-t továbbra is fenntartottak a Véderő Minisztérium
számára reprezentációs célra. A kiállított művek
változatosak: 14-15. századi oltárképek, Raffaello Fornarina című
portréja, Andrea del Sarto, Beccafumi, Sodoma, Bronzino, Lotto,
Tintoretto, Tiziano, El Greco, Garofalo, Dosso Dossi, Caravaggio,
Guido Reni, Domenichino, Guercino, Pietro da Cortona, Lanfranco,
Bernini, Poussin és Maratta alkotásai miatt ez egy igazi kincsesbánya.
Aki teheti látogassa meg. Soha sincs tömeg, a látvány megéri, a
belépőjegy pedig feljogosít arra, hogy ezzel ingyen látogathassuk meg a Tevere túloldalán található Corsini palotát.
A
metszetet innen töltöttük le.
Az
alaprajz innen származik.
Itt
láthattok további képeket a Palazzo Barberini külsejéről és a
kiállítási terekről.
Itt
a mennyezetekről állítottunk össze egy válogatást.
Itt
pedig a benne kiállított művekről.
Itt
a Corsini Palota belső tereit láthatjátok.
Itt
pedig a Palazzo Corsini gyűjteményből válogattunk össze egy
kisebb albumot.
