Bernini és Borromini – a barokk Róma géniuszai

Római kalandunk előtt ráhangolódás céljából elolvastuk Peter Prange: A bazilika hercegnője című regényét. Magunk se gondoltuk volna, hogy egy regény, a valós és fiktív részletekkel ennyire jól be tudja mutatni a 17. század Rómáját, illetve a kor azon két nagyszerű művészének életét, rivalizálását, akikről ez a blogbejegyzés is szól. Olvasás közben, majd később a római utcákon sétálva visszarepültünk az időben...

Giovanni Lorenzo Bernini és Francesco Borromini kortárs volt, mégis eltérő stílusú, személyiségű művészekké váltak. A római barokk eme meghatározó személyiségeinek rengeteg szobrot, épületet köszönhetünk, rivalizálásuk pedig meghatározta a város építészeti fejlődését.

Bernini 1598. december 7-én született Nápolyban, családja 1605-ben költözött Rómába. Apja taníttatta, és a fiatal Bernini alkotásai már ekkor kitűntek, ami érett tudásra vallott. Scipione Cafarrelli-Borgese kardinális igen korán szárnyai alá vette: ekkor készült szobraiban már a természetesség és a mozgalmasság dominált. Szerette alkalmazni a kicsavart mozdulatokat, a szabálytalan, bonyolult testtartásokat, az elszánt arckifejezéseket.

Bernini igen jó kapcsolatot ápolt Maffeo Barberini bíborossal is, aki már VIII. Orbán pápa néven Bernini egyik legfontosabb megbízójává vált, és uralkodása alatt Bernini Róma egyik legtekintélyesebb művésze lett. Bernini ezt meg is hálálta, és az építészetben is maradandót alkotott. Fontos kihangsúlyozni, hogy a pápai megbízások, és a bíborosi kollégium tagjainak pártfogása mindkét művész munkásságát meghatározta.

A másik zseniális alkotó, Borromini, eredetileg Castelli néven Ticino kantonban, Bissonéban látta meg a napvilágot 1599. szeptember 25-én. Édesapja példáját követve a kőfaragó mesterséget tanulta ki Milánóban, majd 1619-ben Rómába költözött, ahol Carlo Maderno műhelyében kezdett el dolgozni. A Szent Péter-székesegyház, a Palazzo Barberini és a Sant' Andrea della Valle templom építésében segédkezett, díszítő elemeket, tervrajzokat készített. Madernót halála után Bernini követte, akivel Borromini ezt követően együtt dolgozott. Életük, munkásságuk ekkor kapcsolódott össze, de a különböző nézeteik miatt később már külön utakon tevékenykedtek.

Bernininek bohémabb, Borromininek inkább melankolikus természete volt. Bernini az építészetben és a szobrászatban is kiemelkedett, ezzel ellentétben Borromini „csak” az építészetben alkotott nagyokat. Bernini a hagyományokat folytatta, fejlesztette, míg Borromini szakított a múlttal.

Római utunk alatt a következő alkotásaik nyerték el legjobban a tetszésünket, amiket mindenképpen érdemes megnézni.

Az Apolló és Dafné című márványszobrot Bernini huszonévesen készítette a Borghese család megrendelésére. Ez volt az utolsó a Borghese családnak készített alkotások közül, ma is nagy népszerűségnek örvend, és a többi alkotása (Dávid, Perszéfóné elrablása, Aeneas) mellett ezt is a Galleria Borghesében találják az érdeklődők. Bernini nem egyedül dolgozott, ugyanis a virtuóz részek, mint például a falevelek és a gyökerek megmunkálásakor egyik segédje, Giuliano Finelli működött közre. A szobor azt a pillanatot örökíti meg, amikor Apolló már majdnem elkapta az előle menekülő najádot, Dafnét, akit az utolsó pillanatban az istenek babérfává változtattak. Dafné volt Apolló első szerelme, és ezt követően a babér lett Apolló legkedvesebb fája. Bernini a témát Ovidius Metamorfózisaiból vette, Daphné menekülése és átváltozása a tisztaságot szimbolizálja. Bernini úgy alkotta meg a művet, hogy a néző egyidejűleg látja Apolló és Dafné reakcióját, ami érzelmileg is hat a szemlélőre, hiszen ez egyszerre fejezi ki az üldözés, a segélykérés és az átalakulás szimbolikáját. A testhelyzetek, az érintés mind dinamikát kölcsönöznek az alkotásnak, amely mintha életre kelne. Számunkra ez a nagy kedvenc.

Bernini 1629-től, Carlo Maderno halálát követően lett a Szent Péter-bazilika fő építésze. Borromini ekkor, mint segéd vett részt az építkezésen. Együtt készítették el a kupola alatt található a 20 méter magas, aranyozott, csavart oszlopokon álló baldachint. Ez egy csapatmunka gyümölcse, így a két művészen túl olyan neveket is meg kell említeni a készítők között, mint Stefano Maderno (Carlo Maderno rokona, egyik legismertebb szobra Sz. Cecília testét ábrázolja a katakombákban lévő sírja felnyitásakor), Francois Duquesnoy (édesapja készítette a Brüsszel jelképévé váló pisilő fiút), Giuliano Finelli (vele már találkoztunk Apolló és Dafné szobra kapcsán), Luigi Bernini (Bernini testvére és számos alkotásában társa). A csavart oszlopokat a régi Sz. Péter bazilikából megmentett darabokról mintázták, amelyeket viszont a jeruzsálemi templomban használt darabok ihlettek. A baldachin tetejét és a rajta található szobrokat Borromini rajzolta: az alkalmazott íves megoldással a szerkezet könnyítését akarta elérni. A figyelmes turista az oszlopok talapzatánál érdekes dolgokat talál. Itt az avatatlan szemlélő csak a Barberini címer méhecskéit veszi észre, de ha figyelmesen megvizsgáljuk a címerek felső részét, akkor Sz. Péter kulcsai alatt egy szülő nő arcára bukkanunk, amint ez változik a vajúdás különböző szakaszaiban. Az utolsónál már az újszülött arca látható. A címerek alján található fura motívum pedig a női nemi szerv változását mutatja a szülés különböző fázisaiban. Nem ismert pontosan mit akart ezzel szimbolizálni Bernini. Lehetett egy fricska egy nem engedélyezett házasság miatt, vagy arra is utalhatott, hogy nem 9 hónapig, hanem 9 évig húzódott a baldachin készítése, illetve a pápa nehézségekkel teli, de eredményeket produkáló uralkodására is célozhatott. Mivel a baldachin képe közismert, mi így inkább az egyik fejről közöltünk fotót.

A Bernini és a Borromini közötti összhang, ami a baldachin kapcsán még felhőtlen volt, hamarosan megromlott, és pont a Sz. Péter bazilika kapcsán produkálta kettőjük legnagyobb konfliktusát: a Bernini által tervezett harangtornyokat pont Borromini szakmai véleménye alapján romboltatta le X. Ince pápa. Bernini viszont nem csak a ma már lebontott harangtornyokkal foglalkozott. A templom befejezése után ugyanis ki kellett alakítani az előtte lévő teret is a hívek számára, hogy jobban láthassák a körmeneteket. Fontos szempont volt, hogy a pápa is látható legyen a tér minden pontjáról, és az előirányzat szerint ennek be kellett tudni fogadnia 100 ezer embert. A Michelangelo Buonarrotti által tervezett kupolát a Carlo Maderno-féle homlokzat teljes egészében takarta. Bernini az ellipszis alakú térrel (amelyet körként érzékelünk), a felállított szökőkutakkal, valamint a tér oldalán található kolonnádokkal vonta el a figyelmet erről a hibáról. A főhomlokzat előtti, trapéz alakú tér (Piazza Retta) szolgált arra, hogy az emberek figyelmét a kupolára irányítsa. Ezeknek az építészeti bravúroknak köszönhetően a bazilika kupolája messziről is jól látható, és a tér felé sétálva először számunkra is kisebbnek látszik a tér.

A több, mint másfél évszázadig tartó építkezés 1667-ben fejeződött be. Ez a kolonnád és a tér kialakítása mellett a bazilika közvetlen környezetét is érintette, aminek része a Vatikán palotájához vezető Scala Regia: ez a lépcső a Vatikán ünnepi bejárata. Bernini ezen 1663 és 1666 között dolgozott. A helyszín viszonylag szűk, meredek sáv a templom és a palota között, amelyet szabálytalanul egymásba nyúló falak határolnak. Bernini színházi barokk elemeket használt, hogy a szinteket emelje. A Vatikánhoz vezető lépcső (lásd lent jobbra) cső formájú boltíves oszlopot alkot, amely szükségszerűen szűk lesz a látószög végén, ami perspektivikusan torzítja a távolságot. Bernini a lépcső végén, már a bazilika előterének magasságában Nagy Konstantin római császár lovas szobrát helyezte el.

A Chigi pápa, VII. Sándor nem csak a Sz. Péter tér rendezésével bízta meg Berninit, többek között a síremlékét is tőle rendelte meg (lásd fent jobbra). Ezt Bernini 1678-ban készítette el, és a szicíliai jáspisból készült ajtó egy részét elrejtő csodálatos drapérián komponálta meg a szobrokat. A négy szobor a pápa által gyakorolt erényeket ábrázolja, viszont a magasztosságot a szövet alól felbukkanó halál töri meg: a pápa nyugodt imádkozó arcával ellentétben áll az elmúlás csontváza, amely aranyozott bronzból készült. A szobrok fekete fehér színűek a gyász jegyeként. Bernini az Igazság szobrát eredetileg meztelenre tervezte, de ezt a pápa kifogásolta, így ő is ruhát kapott.

A Scala Regiánál használthoz hasonló optikai illúziót alkalmazott Borromini 1653-ban a Spada Palota kertjében található perspektivikus kolonnádnál. A palotát Spada bíborosról nevezték el, és néhány perces sétára található Róma híres piacától, a Campo dei Fioritól. A külső homlokzat impozáns barokk szobrai vonzzák magukra a tekintetet, de a stukkós díszítések a belső udvaron is folytatódnak. A palota pár termében egy képtár kapott helyet, de itt nem ez a legszebb, hanem az, amit Borromini alkotott. Az építész az optikai csalást alkalmazva olyan perspektívát hozott létre, amelynek hatására a 9 méter hosszú folyosó 30 méter hosszúnak látszik, és a végén levő szobor embernagyságúnak tűnik, miközben alig több, mint fél méter. (A kolonnád hétfőn, szerdán és pénteken délután 15 órától 17 óráig látogatható, szombaton pedig délelőtt 10 órától 12-ig). A palota többi része is nagyon szép, de állami hivatalként működik, így csak különleges engedéllyel látogatható.

Persze ne rohanjunk ennyire előre, ugyanis a két művész útja már jóval korábban, a Szent Péter bazilika építése után szétvált, és rivalizálásuk egyre csak nőtt.

Borromininek a San Carlo alle Quattro Fontane templom volt az első független munkája. Feladata közé tartozott a kolostor, a templom belső terének és a szomszédos épületek felújítása, ami 1634-től 1637-ig tartott, a homlokzatot viszont csak az élete végén tudta befejezni. Borromininek ügyesen kellett gazdálkodnia a térrel, ugyanis a telek olyan pici, hogy elfér a Sz. Péter bazilika egyik kupolát tartó pillérjében. A reneszánsz stílust teljesen mellőzve, a templom alaprajza két rombuszt alkotó, egyenlő oldalú háromszögből képzett gyémánt alakú kompozícióra épül. A sarkoknál tágas fülkéket alakított ki, ami egy hullámzó, ovális teret eredményezett. Az épület ovális, kazettás kupoláját egy izgalmas párkányzat és faoszlopok tartják. A kupola vezeti a látogatót a belső tér egyetlen fényforrásához, a laternához (ez egy sokszög vagy kör alakú, ablakokkal rendelkező tornyocska). Borromini az egyenes vonalak, a kerek formák helyett inkább a hullámos és az ovális vonalvezetést használta. Amikor bemegyünk a templomba, akkor a főoltártól jobbra tartva jutunk el a sekrestyéhez, illetve itt balra kanyarodva mehetünk le a kriptába. Eredetileg Borromini is ide kívánta, hogy eltemessék, de a halála ezt nem tette lehetővé.

A következő munkája Sant'Ivo alla Sapienza temploma és udvara volt, ami a római egyetem épületében található (lásd lent jobbra). A templomot szokatlan formája miatt Borromini mesterművének mondják, aminek az építésében 1640-től vett részt. A csillagokkal díszített kupola és a csiga alakú tornya igazi különlegességnek számít, amely az egekbe törő tudást szimbolizálja. A központosított alaprajzú főhajó szabályos hatszöget formál. Az épület több pápa uralkodása alatt készült: a homlokzat csillagjai és dombjai a Chigi címerre utalnak (VII. Sándor, 1655–67 között uralkodott); az udvar méhecskéi viszont a Barberini pápa, VIII. Orbán regnálására datálhatók (1623–44); itt sárkányok is vannak, amelyek a Boncompagni család címerében szerepelnek (XV. Gergely, 1621–23 között uralkodott). Ebben az a fura, hogy pont a Borrominit leginkább támogató X. Ince galambjai hiányoznak (a Pamphili címerben olajágat tartó galamb van három liliommal). Az építményben mindenesetre felfedezhető a dinamikus barokk és a racionalista geometrikus formák harmóniája.

Miközben Borromini javában dolgozott a Sant'Ivo alla Sapienza templomon, más megbízásokat is kapott. Ilyen volt a Propagnada Fide palotája (lásd fent balra). Ez a Római Kúria egyik hivatala, amely a missziókkal foglalkozik. Az épület a térnek nevet adó vatikáni spanyol nagykövetség mellett található, nem látogatható a turisták számára. A helyzet pikantériáját az adja, hogy Borromini az építkezést 1646-ban Berninitől vette át. Ez a váltás annak tulajdonítható, hogy Bernini ekkor lett persona non grata az új pápánál, aki hatalmi szóval Borrominit juttatta megfelelő megbízatásokhoz. 1646 volt az év, amikor a Sz. Péter bazilika harangtornyait is lebontották. Ebből is látszik, hogy a pápai áldás, vagy mellőzöttség szerződések felbontását is eredményezhette, így el tudjuk képzelni mennyire sürgőssé vált Bernininek, hogy újra elnyerje a pápa kegyeit.

Időközben Borromini egy másik jelentős megbízást is elnyert: a lateráni Szent János bazilika „modernizációjáról” van szó. Ez a római egyházmegye székesegyháza. A bazilika helyén már létesítése előtt is fontos épületek álltak, viszont a hatalmas, öthajós ókeresztény templom az 1600-as évekre meglehetősen rossz állapotba került. Borromini ennek a felújítására kapott megbízást X. Ince pápától. A 16 m széles, 87 m hosszú főhajó antik oszlopsorai köré pilléreket épített, és az azokban kialakított fülkékbe nagy barokk szobrokat állított. Az általa alkalmazott eljárás a Sz. Péter bazilikában már kipróbált sémát követi, csak letisztultabb formában.

A bazilika homlokzatának kialakításával később foglalkoztak, és erre a célra pályázatot írtak ki. Ennek vesztese, Ferdinando Fuga, a saját elképzelését a S. Maria Maggiore bazilika homlokzatánál valósította meg.

Ha már egyházművészetről beszélünk, Bernini munkásságában nagy szerepet kapnak az egyházi és misztikus témájú szobrok. Ilyen például a két extázis témájú műalkotása, amelyek minket is ámulatba ejtettek. Az egyik a Santa Maria della Vittoria barokk stílusú katolikus templomban található, és Szent Teréz extázisát ábrázolja, amit a megrendelő Cornaro család szobrai is színházi páholyból néznek a róluk elnevezett kápolnában. Az alkotás Szent Terézt ábrázolja, miközben várja egy szép angyal nyíldöfését, azaz Isten szeretetének megnyilvánulását. A szobor olyan könnyedségű, mintha nem is márványból készült volna. Az alkotás a barokk kor egyik legszebb kompozíciója, bár már megalkotása idején bírálatokat váltott ki a túlságosan érzékinek tartott ábrázolása miatt. Bernini Szent Terézt lehunyt szemekkel, elernyedt tagokkal ábrázolta. Testének apró rezdüléseiről ujjainak finom mozdulatai beszélnek. Félig ülő testtartása saját erejének elhagyásáról tanúskodik. A mellé lépő angyal könnyed kézmozdulata – ahogy megérinti Terézt – olyan, mintha máris lángra lobbantaná az imában elmerült apácát. Ez a lelki „égés”, a szeretettől való belső hevülést szimbolizálja.

Bernini másik hasonló témájú szobra a Boldog Ludovica Albertoni extázisa, amely a Tevere folyó jobb partján fekvő Trastevere negyedben álló San Francesco a Ripa templomban található. Az épület és a hozzá tartozó kolostor díszítése szerény, legértékesebb kincse Bernini szobra. Ez már az idős mester alkotása, aki a régi mintákat követte. Bernini a szobrot Ludovica halála után száznegyven évvel, röviddel boldoggá avatása után faragta. Az alkotás a fokozott szellemi állapotot olyan erőteljes testi tünetekkel mutatja meg, amelyek a test önkívületi állapotát jelzik. A Boldog Ludovica Albertoni halála című szobor olyan, mintha a szentéletű hölgy megengedné, hogy tanúi legyünk a haláltusájának a vörös jáspis terítővel övezett, rendezetlen ágyon. A szobor egy gesztikuláló színésznő benyomását kelti, a túlzóan realisztikus vízió azonban allegória is. Természetesen itt se mi vagyunk az egyedüli szemlélők, hiszen a puttó fejek jelzik, hogy az égiek is tanúi az eseménynek.

Bernini szobrait nem csak belső tereken csodálhattuk meg. Róma történelmi központjában sétálva a Piazza Navona téren pillanthatjuk meg a Négy folyó szökőkútját, vagyis a Fontana dei Quattro Fiumit, amit eredetileg Borromininek kellett volna elkészíteni. Több legenda főződik, ahhoz, hogy végül Bernini kapta a megbízást X. Ince pápától, mindenesetre ez fontos fordulópont Bernini karrierjében, mert ezzel a megbízatással került vissza a pápa kegyébe. Az építményen 1647 és 1650 között dolgozott és az ókori Aqua Virgo vízvezeték vizét használta fel a szökőkút működtetésére. Ennek az alapját mészkősziklák alkotják, amin a négy férfi márvány figurája a négy kontinens folyóit jelenti (Nílus, Giacomo Antonio Fancelli alkotása; Gangesz, Claude Poussin műve; Duna, Antonio Raggi szobra; Rio de la Plata, ezt pedig Francesco Baratta faragta). A Nílust jelképező alak fejét lepel fedi, mert meg akkor nem ismerték a folyó eredetét (A rossz nyelvek szerint viszont azért, mert a Borromini tervei alapján készült templomra néz. Ez azért sem igaz, mert Borromini a kérdéses szobor elkészülte után dolgozott a templomon). A Duna istene pápai szimbólumot tart, utalva arra, hogy ez a folyó van legközelebb a pápai városhoz. A Rio de la Plata istene érméken ül: ez Amerika gazdagságára utal. A Gangesz istene egy hosszú evezőt tart, ami a könnyű hajózást jelképezi. A kút közepén egy egyiptomi obeliszk emelkedik ki a szikla talpazatról, amely eredetileg Maxentius császár cirkuszában volt. A pápa címere is helyet kapott a kút szoborcsoportján: a teljes címer az obeliszk tövénél, a csőrében olajágat tartó galamb pedig az obeliszk csúcsán. Bernini a pápaság nagyságát az istenek rémült, elterült alakjával is szimbolizálta.

Bernini a folyókat ábrázoló alakok mellett állatfigurákat (oroszlán, krokodil, ló, sárkány) is megformált, ezzel utalva a kontinensek állatvilágára. A medencében kígyót és egy delfint is felfedezhetünk. Bernini a növényvilágot se hagyta ki az ábrázolások sorából, amellyel szintén az adott kontinensre utalt. Annyi érdekes látnivaló van ezen a szökőkúton, hogy azt nem is tudnánk szavakba önteni. Személyesen kell meggyőződni a szépségéről.

A Piazza Navona a rivalizálás szimbóluma is lehetne, hiszen a folyók szökőkútja mellett áll a Sant' Agnese in Agone templom, amit szintén X. Ince pápa rendelt meg. Ennek mások mellett Borromini volt a fő építésze. Az építkezés eleinte Girolamo Rainaldi tervei alapján folyt, Borromini 1653-1657 között vette át az irányítást, amikor megváltoztatta az eredeti terveket. A homlokzaton megnövelte a két torony közötti távolságot és a konkáv homlokzat kialakításával a kupolát kiemelkedőbbé tette. A tornyok szervesen összeépültek a homlokzattal, ami újdonságnak számított.

1672-től az építkezés vezetését Girolamo Rainaldi fia, Carlo vette át. A templom 18 évnyi munka után készült el, X. Ince pápát a főoltár elé temették. A templomban egy Szent Ágnes szentély is található: itt találjuk a koponyáját (Sz. Ágnes a szüzek, jegyesek és az erőszak áldozatainak védőszentje).

A két művész még idős korában is jelentős munkákat készített, de a búskomor Borromini 1667 nyarán idegrendszeri zavaroktól és depressziótól szenvedett, hogy majd önkezével vessen véget életének. Utolsó munkája a San Giovanni in Fiorentini templom Falconieri kápolnája volt, ahol a sírját is megtaláljuk.

Ha már Falconieri, akkor meg kell említenünk a magyarok kötődését Borrominihez: benne tisztelhetjük a Római Magyar Akadémia székhelyeként működő Palazzo Falconieri tervezőjét is. A palota legfelső szintjét alkotó loggiát máig Borromini loggiaként emlegetik (lásd lent balra, az itt készült 360°os panorámát lásd itt). Aki erre jár, feltétlenül menjen be. A portán kell megkérdezni, hogy fel lehet-e menni, majd némi liftezés után csak az utolsó csigalépcsőn kell felkapaszkodni (a tériszonyosoknak is megéri!), és máris fenn vagyunk a Janus-fejekkel díszített teraszon. Szerintünk Róma legjobb panorámateraszáról van szó.

Bernini halála előtt még részt vett az egyik kedvenc hídunk rendbetételében (lásd fent jobbra). A Ponte Sant'Angelo, vagyis az Angyalhíd a Tevere jobb partján álló Angyalvárat köti össze Róma belvárosával. Ez az egyike annak a nyolc kőhídnak, melyet a rómaiak a Tevere fölé építettek az ókorban, és még most is használatban vannak. A híd neve eredetileg Pons Aelius volt, igazi Angyalhíddá Bernini tette az angyalaival. IX. Kelemen pápa 1669-ben bízta meg a szobrok elkészítésével, aki segédekkel dolgozott, és a 10 angyal közül saját kezűleg csak kettőt fejezett be. Pont azt a kettőt, amit a pápa sajnált a hídra kirakni, és megtartott magának. Bernini kései munkáira jellemző a könnyed, légies, nyúlánk test, a féktelen lobogású, mégis kifinomult drapéria. Az angyalok szélfútta köpenyei fodrozódó öbleikkel és redőikkel teszik láthatóvá Jézus szenvedése fölötti fájdalmukat. Kezükben a passió egy-egy szimbolikus eszközét tartják.

Jelenleg a két Bernini-féle angyal a Sant Andrea della Fratte templomban látható. Pont abban a templomban, amely Borromini egyik legszerencsétlenebb megbízatásaként máig befejezetlen. A megrendelő ugyanis állandó pénzhiányban szenvedett, így a templomnak Borromini 1653–62 között csak a kupoladobját tudta megépíttetni, és a kupola máig nincs rajta. Ettől függetlenül Borromini itt is nagyot alkotott és építészek generációit inspirálta: Filippo Juvarra például ezt tanulmányozta, mielőtt jó nyolcvan évvel később hozzáfogott volna a mantovai Sz. Vér ereklyét őrző S. Andrea bazilika szintén régóta hiányzó kupolájának a megalkotásához.

Bernini 1680. november 28-án agyvérzésben halt meg, és a már a korábban is említett Santa Maria Maggiore bazilika főoltára közelében, a családi sírban, saját kérésére egy lépcsőfok alatt temették el. Bernini a reneszánsz egyetemesség utolsó képviselője és az első sokoldalú barokk mester volt. Az eredetiségre törekedett, minden műve egyéni vonásokkal telve, ugyanakkor szervezője és vezetője volt a többeket foglalkoztató műhelyeknek, amelyek az ő tervei alapján, az ő felügyeletével vállaltak és kiviteleztek nagy megbízásokat.

Bernininek rengeteg olyan műve van, amit nem említettünk, de ezek felfedezése legyen csak a olvasóink feladata. Mi csak elégedettek lehetünk, ha megteremtettük a lelkesedést. A klasszikus szemléletű Berninivel szemben Borromini építészete formabontóbb volt, és számos olyan alkotás fűződik a nevéhez, amiről mi nem beszéltünk, de ezekkel olyan ellenpólust képvisel a római barokk építészetben, amelyek meghatározzák azt. A két művész életének, stílusának ellentétes mivoltja ellenére se tudnánk elképzelni őket egymás nélkül. Róma barokk világa elképzelhetetlen lenne nélkülük.

Az Apolló és Dafné szoborcsoportról készített kép forrását lásd itt.