A kastélyok után ideje volt kissé
változatosabbá tenni a programot, így elmentünk Toursba. Ez egy
régi kereskedelmi központ, nekünk magyaroknak általában Tours-i
Szent Márton neve jut eszünkbe róla. A savariai születésű szent
ugyanis tours-i püspökként fejezte be az életét. A város a
Loire-vidék legnagyobb települése, igaz nem a központja (ezt a
szerepet Orléans tölti be). A hely története jóval a rómaiak
megjelenése előtt kezdődött, ugyanis a gallok folyami átkelőként
hasznosították. A római korszakban Caesarodunum néven ismerték,
majd ebből Civitas Turonum lett, ami végül is Tours-rá alakult
át. A település életét a későbbiekben meghatározta ugyan a
szentéletű püspök élete (a Nyugat egyik leghíresebb
zarándokhelyévé vált, illetve a compostelai zarándokút is
érinti), de
helyzete, és bizonyos uralkodók támogatása szintúgy sokat
nyomott a latba. A Valois dinasztia kései tagjai ugyanis
előszeretettel tartózkodtak a Loire mellett, XI. Lajosnak egyenesen
Tours volt a kedvence. A városban két kastély is van, de egyik se
maradt meg teljes épségben. A part menti épület kiállító
helyként üzemel, a belváros nyugati peremén található épületben
pedig egy színház üzemel és csak különleges alkalmakkor
látogatható. Ez utóbbi (a Plessis-lez-Tours-i) volt XI. Lajos
kedvenc kastélya, és itt is halt meg 1483-ban. Amúgy pont XI.
Lajosnak köszönhető, hogy meghonosodott a városban a selyemipar,
amely számos nehézséget leküzdve ma is jellemző a térségben.
Vasárnap
9-kor nyitott a székesegyház, mi szokás szerint korán
felébredtünk, így nyitás előtt már ott voltunk. Az alsó
rakparton ingyenes volt a parkolás, vagyis ezzel nem kellett sokat
szöszmötölni. Elmentünk a part menti vár mellett és pár száz
méter után már a Szent Gatien katedrális előtt jártunk. Nem sok
emberrel találkoztunk út közben. Eleinte azt hittük, hogy ez a
korai órának köszönhető, de ebédidőben is csak lassan
ébredeztek a boltok, és az utcákat se lepték el a turisták.
Augusztus közepe valószínűleg itt holtidőnek számít.
A
székesegyház egy csodálatos gótikus remekmű, ezen a helyen már
a negyedik templom. Az elsőt még Szent Lidoire építette: itt
szentelték püspökké Szent Mártont. A második egy frank templom
volt, körülbelül 400 évig állt. A harmadik román stílusú
templom 1166-ban tűzvész áldozata lett szinte rögtön azután,
hogy elkészült, a mostani épületet a 13. században kezdték el
építeni. Eleinte csak a szentélyt
fejezték be, amihez
körülbelül 40 évre
volt szükség,
majd három évszázad kellett, hogy a
teljes épületet is befejezzék. Az
elhúzódó építkezés miatt az újabb stílusok is képviseltetik
magukat: a tiszta gótika mellett találunk itt lángoló gótikát
és reneszánsz elemeket is.
Az
építkezés a szentélytől indult, így ez az épület legrégebbi
része, amit a párizsi Sainte Chapelle építészének, Etienne de
Mortagne-nak tulajdonítanak. Az üvegablakok itt részben eredetiek
(a várost, vagyis a székesegyházat is érték háborús károk,
legutoljára a második világháborúban). Ezek a középkorban
szokásos témákat ábrázolják: Teremtés, a Szövetség, a helyi
nevezetes szent élete (jelen esetben Szent Mártoné), Jessze fája,
egyes tanúságtevők története (itt Keresztelő Szent Jánosét és
János evangélistáét).
A
szentély és a déli kereszthajó találkozásánál találhatjuk
VIII. Károly és Bretagne-i Anna csecsemőkorban meghalt
gyermekeinek a sírját. Ez a gótikus hagyomány és a reneszánsz
stílusjegyek sajátos egyvelege: a fekvő figurák és az angyalok
még a múltat idézik, az ornamentika viszont már reneszánsz. A
sír Girolamo da Fiesole és Michel Colombe munkája. Ez előbbit
VIII. Károly az itáliai hadjárata során fogadta fel. 1506-ra
készült el, amikor már csak Bretagne-i Anna élt, igaz ekkor már
XII. Lajos feleségeként. A síremlék eredetileg a Szent Márton
bazilikában állt, majd 1834-ben, az utóbbi lebontását követően
helyezték ide.
A
kereszthajók a 15. században készültek és építészetileg
szervesen illeszkednek a székesegyházba, az üvegablakok viszont
már különböző korokban készültek. Ráadásul az orgona
kialakításával már a barokk stílus is megjelent az épületben.
A kereszthajók rózsaablakai a mennyei Jeruzsálem dicsőségét
zengik, és az északinál meglehetősen merészek voltak az
építtetők: ezt egy keskeny pillérrel középen meg is kellett
erősíteni.
A
főhajó és az oldalhajók már 14-15. századiak. Ezt a részt
összehasonlítva a szentéllyel már jobban
feltűnik az alkalmazott stílusok közötti különbség. A bejárat
felé haladva ugyanis már a lángoló gótika virtuozitása a
meghatározó: ez látványos, elég csak a lendületes és finom
pillérekre, vagy a virágoskertre emlékeztető nyugati rózsaablakra
néznünk.
A
tornyok készültek el utoljára. A lángoló gótika által
fémjelzett alsó szintet, illetve az itteni három portált ugyanis
– ahogy egyre feljebb haladunk a szemünkkel – az itáliai
mesterek által inspirált reneszánsz részek követik, amelyeket
már a 16. században építették. Mondjuk ezzel a tornyok
szimbolikusan a teljes székesegyházat keretbe foglalják, ugyanis a
római városfalakra épültek, hogy majd utolsó elemként magát az
épületet is megkoronázzák.
Érdemes
kívülről is megszemlélni a katedrálist: a Loire felé eső
oldalon található a Psalette kerengő, ami állítólag a lángoló
gótika egyik remekműve (mi hiába próbáltunk bejutni, a kiírt
nyitvatartási időt megcsúfolva nem nyitották ki, amikor ott
jártunk); a Szépművészeti Múzeum felső szintjeiről pedig pont
a kórusra látunk, amelyet a klasszikus gótikus recept alapján
szárnyként támasztanak a mellette lévő karcsú támívek.
A
székesegyház után a Szépművészeti Múzeumba mentünk. Ez a
szomszédos püspöki palota, amit a francia forradalom legelején
kisajátítottak. Lényegében a püspöki
gyűjtemény jelenti a kiállított
gyűjtemény alapját is. Mondjuk az épület udvarán terpeszkedő
óriási libanoni cédrus is szép, és az istállók épületében
kiállított kitömött elefánt is egy kuriózum (cirkuszi elefánt
volt, és 1902-ben Tours utcáin parádézva halt meg). A gyűjtemény
a helyi művészekre koncentrálva ad kronologikus tagolásban egy
általános képet az európai művészetről, igaz nevesebb
darabokat is őriznek itt. A primitívek mellett (pl. Antonio
Vivarini) találunk németalföldieket (Rubens, Rembrandt…), és
19. századi francia festőket is (Delacroix, Degas, Monet…). A
termek is dekoratívak, mivel a püspöki fogadó szint bútorzata
jórészt sértetlenül megmaradt. Összességében tetszett, de a
székesegyházért jobban oda voltunk.
A
múzeumból kijövet a Rue Colberten haladtunk, mivel itt elég sok
középkori faszerkezetes házat jelölt a netes forrásunk. No meg
ez volt a legpraktikusabb út a Hôtel Goüin-ig (lásd
legalul balra). Valóban találtunk nagyon
szép faszerkezetes házakat, de a Hôtel Goüin a honlapon
feltüntetett információknak ellentmondva zárva volt. A
homlokzatot lefotóztunk, majd úgy döntöttünk, hogy mivel minket
annyira nem izgat a Sz. Márton bazilika (az eredetit lerombolták, a
mostani egy neo-bizánci stílusú templom a 19–20. század
fordulójáról), így inkább visszafordulunk a székesegyház felé.
Hátha bejutunk a Rue Colbert mellett található Saint-Julien
templomba (ami végül zárva volt, lásd
legalul jobbra), illetve a székesegyház
melletti Psalette kerengőbe (itt se jártunk sikerrel).
Összességében
Tours csalódás volt. Nagyon nagy benne a potenciál, de a
látványosságok egy része zárva volt, és a városközpontban se
találkoztunk sok emberrel.
Valószínűleg rosszkor voltunk ott, viszont a sokkal kisebb
Blois-ban ugyanakkor meg pezsgő életet találtunk, így Tours
utólag is rejtély marad. Egyedül a székesegyháztól dobbant meg
a szívünk, mert az valóban egy csoda.
Íme
pár fotó a folyópartról.
Itt
találtok további fotókat a székesegyházról.
Itt
láthattok még fényképet a Szépművészeti Múzeumról.
Itt
pedig a többi városi látványosságról.
