Škocjan – a földalatti folyó birodalma

Škocjan, avagy San Canziano egy különleges barlangrendszer Szlovéniában. Cseppet sem ismeretlen, de még az élvezhetőek közé tartozik: értsd, a látogatók száma kezelhető. Nem csak egy barlangrendszerről, hanem egy víz alatti folyóágyról is beszélhetünk, ugyanis a Reka (vagy olaszul Timavo) itt kezdi el közel 34 kilométeres földalatti útját, hogy Trieszt mellett, San Giovanni di Duino közelében érje el az Adriai-tengert.

A barlang nemzetközi elismertségét jelzi, hogy öt év alatt, 1981-től 1986-ig a védettségtől eljutott a „világörökség része” címig, amelyet ma is büszkén őriz a hely. 1999-ben a vizes területek védelméről rendelkező rámszari egyezmény hatályát is kiterjesztették a barlangra.

A megközelítés és a látogathatóság jól szervezett. Van egy angol / francia / német / olasz / szlovén nyelvű honlapja, amely egészen jól használható, hiszen a turistáknak szóló fontos információkat egy helyre gyűjtöttek össze. Mi is ez alapján indultunk neki, persze előtte leleveleztük, hogy mennénk, írnánk róla, szeretnénk fotózni.

2020 nyarán nem lehetett hónapokkal előre tervezni, így amikorra kiderült a látogatás pontos időpontja augusztusban, már késő volt, és az egy hónapos átfutást igénylő fotózási engedélyt már nem kaphattuk meg. Cserébe engedélyezték a hivatalos felvételeik használatát, amelyet nem bántunk meg. Egyrészt ilyeneket még engedéllyel sem tudtunk volna csinálni, hiszen az állvány akadályozta volna a turisták haladását, másrészt mi is értékeljük, amikor kiváló anyaggal dolgozhatunk. Ennek jegyében kiemeljük, hogy az összes beltéri felvételt Borut Lozej készítette, forrásuk pedig az „Archives Skocjan Caves Park.”

Tehát, a barlang. A látogatás alapjában véve két részből áll. A felszíni szakasz ingyenesen megközelíthető (lásd fent), a parkolásért se kell fizetni. Már csak ezért megéri beugrani, mert a hatalmas dolina önmagában is fergeteges látvány. Ezen túra során minimális szintkülönbséget kell leküzdeni, vagyis mindenki számára ajánljuk. A barlang fizetős, a kassza közvetlenül a parkoló szomszédságában található. Csoportosan, vezetés mellett kerül sor a látogatásra, így érdemes a kiszemelt időpontnál korábban odamenni, hogy még legyen hely a csoportban. A fizetés és a túra kezdete között be lehet járni a felső túraszakaszt, illetve van étterem, bár, bolt és illemhely a pénztár  szomszédságában. Az idegenvezetés általában szlovénül és angolul zajlik, de van, amikor a német és az olasz nyelvet is választhatjuk.

A barlangot mi csak egyféleképpen, egy útvonalon járhattuk végig, mert a koronavírus miatt korlátozások voltak érvényben. Remélhetőleg ez megváltozik, és hamarosan újra többféle opció áll majd a rendelkezésünkre. Az általunk is bejárt „klasszikus” túra 1,5 – 2 órát tart, hossza körülbelül 3 km. A látogatóközponttól nagyjából 600 méterre található a bejárat, majd egy mesterséges vájaton keresztül érjük el a tényleges folyóágyat. Bent stabilan 12 fok és 90-100%-os páratartalom mellett úgy érdemes felöltözni, fázni se fázzunk, de a fizikai teljesítményt igénylő mászás miatt se izzadjunk le. A túra során ugyanis körülbelül 500 lépcsőt másztunk meg, vagyis aki nem bírja a lépcsőzést, annak nem ajánljuk. Másik fontos tanács: csúszásmentes cipőben menjünk!

A belső tereknek természetesen van neve: Csendes-barlang, Nagy-terem, Kis-terem, Morajló-barlang. Ez utóbbi a helyi nevezetesség, mert a hagyományos barlangi termek nem igazán térnek el a máshol is látható üregektől. A Morajló-barlang viszont már a földalatti kanyon, amely mentén elég hosszan kanyarog a látogató. Többek között egy hídon, az úgynevezett Cerkvenik-hídon is átkelünk, hogy közel 50 méterrel a folyó felett, egy peremen kövessük tovább a Reka / Timavo folyót. A szurdok utolsó nagyobb helysége az úgynevezett Martel-csarnok, majd jön a Tálak (vagy serpenyők) terme, a Schmidl-csarnok, illetve a Velika Dolina alja és az utolsó adag lépcsőzés, ezúttal már felfelé.

Ez a piros jelzéssel jelölt útvonal, amelyet a sárgával lehet kiegészíteni (ha majd véget érnek a koronavírus miatti korlátozások). Ez utóbbi a Reka folyót követi, és 100 méteres szinteltéréssel jár. Ez nekünk kimaradt, de amint lehet kipróbáljuk. Akkor viszont már időben fogunk engedélyt kérni a fényképezésre, és mi is kiélhetjük fotós hajlamainkat. Addig is jelezzük, hogy egyszerű turistaként semmiképpen sem szabad fotózni, és igazából nem is érdemes. Még profi géppel is olyan hosszú záridőre van szükség, amelyet nem igazán lehet szabad kézből megtartani, vagyis inkább vegyünk könyvet, vagy képeslapokat a pénztár melletti boltban.

Ismételten köszönjük a Park Vezetőségének és Borut Lozejnak, hogy engedélyezték a beltéri fényképek használatát. Ezek további felhasználására a komerciala@psj.gov.si emailcímen kell engedélyt kérni. Hasonlóan a térkép is a Park honlapjáról származik.

Bazaltkúpok a Medvesen

 Eltelt egy újabb év, ami sok mindenben más volt mint az eddigiek. A tömegek elkerülése nem azt jelentette, hogy otthon ültünk a babérjainkon. Ezt az időszakot kihasználtuk arra, hogy felfedezzük Magyarország kevésbé látogatott természeti kincseit. A friss levegő, az erdő illata pedig mindig segített, hogy túllendüljünk a szürke hétköznapokon.

Ezúttal a Bükk hegységben található Medves fennsík kirándulóhelyéről számolunk be Nektek. A kirándulásunk fő célja a Salgóbánya felett magasodó, 625 méteres sziklacsúcson található Salgó vára (lásd fent) volt, de emellett nem hagytuk ki a vártól déli irányba húzódó legendás sziklaszirtet, a Boszorkánykövet sem (lásd lent).

A két bazaltkúpot könnyű megközelíteni, csak követnetek kell a jelzéseket. A falu végén az ifjúsági tábor mellett haladjatok nyugat felé és figyeljetek a sárga kereszt jelzésre, amíg egy kereszteződéshez nem értek, itt már a piros várrom jelzést kell követni. Séta közben a tisztáson egy faragott mókus szobor üdvözli a kirándulókat és itt akár még bográcsozni is lehet, ha esetleg hosszabb túrázásra készültök. Ha innen északra indultok akkor a várhoz, de ha délre, akkor a Boszorkánykőhöz értek először. Mi a déli irányt választottuk, így a sziklaszirthez egy geológiai tanösvényen jutottunk el. Útközben egy régi falmaradványt és jó pár bizarr formájú tölgyfát is felfedeztünk.

Apropó, tudjátok, hogy a boszorkány elnevezés honnan jön? Ehhez több hiedelem is fűződik.   Például az egyik szerint itt táncolnak napnyugtakor a boszorkányok, de egy másik szerint itt szabadulhattak meg a boszorkánynak titulált asszonyoktól. Mindezek csak babonák, hiszen a hegyet inkább a vulkán kitörés utáni természeti jelenségek formálták. Erről tájékoztatást is kaphatunk az ösvények kihelyezett többnyelvű a táblákon (már amelyiket nem törték össze). Számunkra olyan volt, mintha egy lépcsősor vezetne fel a felhők közé és nem egy táncparkett a boszorkányok számára. Reginát a sziklaszírt előtt a csúcs megmászásától egy kedves úriember pont a boszorkány mesével próbálta eltántorítani, de nem sikerült neki. A panoráma látványa mindent megér és a   „boszik” se féljenek… A távolban a borús idő ellenére a vár is jól látszódott és néhány fotó  elkészítése után el is indultunk a várfalak felé. Ekkor már lógott az eső lába, de szerencsére megúsztuk a bőrig ázást. A vár körül néhány túrázóval és fotóssal is összefutottunk (éppen egy két napos fotósmaraton zajlott a környéken). Jó hely, ez nem vitás, nem hiába örökítette meg 1845-ben „Salgó” című versében Petőfi Sándor is.

Több magyarországi várhoz hasonlóan Salgó vára is a  tatárjárási utáni újjáépítéshez köthető. Az egykori építmény alapját a 625 méter magas sziklacsúcs adta és adja ma is, melynek legnagyobb részén a téglalap alaprajzú tornyot alakították ki. Ehhez kapcsolódott a 30 méter hosszú íves várudvar, ebből ma már kevés rész maradt meg. A vár a 14. századtól a Szécsényi család, illetve Csák Máté uradalma alá tartozott. Magassága miatt háborúk esetén jó menedékhelynek számított. Később a huszita csapatok foglalták el, amíg Mátyás király ki nem űzte őket. A vár  elzálogosítása után Szapolyai család kezébe került. A vár fénykorát a későbbi király, Szapolyai János idején élte meg. Ekkor jelentősebb bővítésekkel lakórészeket alakított ki és megerősítették  a falakat. Szapolyai később a Füleki vár urának Ráskay Istvánnak adományozta a birtokot. I. Ferdinánd Ráskay Dorottya férjének Bebek Ferencnek adta át a várat, aki hamar tovább is adta. A  16. században a vidéket már a török hadak fenyegették és az ostromot ez a vár sem úszta meg.

Ha arra gondoltok, hogy magaslat, a megerősített falak biztosan segítették a vár lakóit, akkor tévedtek, Kara Hamza szécsényi bég egy csellel vette be a várat. Persze ez is csak egy mende-monda, mint a boszorkányok. Mindenesetre az biztos, hogy a törökök elfoglalták a várat, de később a magyar csapatok vissza is szerezték, de az ostromágyúk általi károkat már nem tudták helyreállítani. Sőt a környékbeli várak (Somoskő, Fülek, Ajnácskő) átvették a központi szerepet.

A várhoz egy magasított lépcsőn juthatunk fel, ahol egy kis csúcsíves kőkapun át jutunk az egykori várudvarra. A teraszról Salgótarján és a Karancs felé nézelődhetünk. A régészek 1980-ban kezdték meg a feltárásokat és a maradványokból arra jutottak, hogy a várnak három része volt. Az említett terasz valószínűleg a vár középső része volt, az éppen maradt torony pedig a felső váré. A leglátványosabb panoráma természetesen a toronyból tárul elénk Szép időben innen az összes környékbeli hegycsúcsokat vagy éppen Somoskő várát is láthatjuk. A ködös idő ellenére a kora őszi erdő színeit is csodáltuk.

Az Észak-középhegység az egyik kedvencünk, ajánljuk kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A lenyűgöző panorámával rendelkező fennsíkra, a szaggatott bazaltcsúcsok és magasba nyúló várak meghódításra (mert több is van erre) érdemes többször visszatérni.

Mi is visszatérünk még, addig is nézzetek meg az itt készített képeinek is.