Villa Pisani – uralkodói rezidencia a Brenta partján

Az eddigi posztjainkban bemutatott venetói villák mind a Brenta partján épültek, pontosabban annak Padova és Velence közötti, igencsak szabályozott szakasza mentén. Mind közel találhatók Velencéhez, hajóval megközelíthetőek, de szárazföldön találhatóak, így kissé különbözik az itteni időjárás a lagúnák fülledt meleg éghajlatától.

Más venetói villákat is bemutatunk a későbbiekben, egyeseket szöveges, másokat csupán fényképes poszttal, de a Brentának ezen a végső szakaszánál csak három villa látogatható, így egyfajta összegzésként, illetve a legnagyobb bemutatása érdekében mindenképpen egy írásos posztot terveztünk. Jöjjön tehát pár információ és érdekesség a Villa Pisaniról.

Valószínűleg senkit se fog meglepni az az információ, hogy Stra település a Brenta mentén található. Igazából ez egy a sok közül, amelyek ma már gyakorlatilag összenőttek. Régóta lakják, neve a rajta keresztülhaladó útra utal. Amikor a Velencei Köztársaság, gomba módra épültek itt a nyaralók, hiszen ideális a klímája és jó helyen található. A Pisanik kettőt is építtettek, amelyek mind fennmaradtak, de csak egyet lehet látogatni. Ez utóbbi építése meglehetősen későn, valamikor 1720 után kezdődött és a munkálatok 1756-ban fejeződtek be. Igazából már a 16. században is állt itt egy épület, egy kisebb villa, amelyet „csak” gyökeresen átépítettek 1720-at követően. Palladio stílusát követték, a ritmikus homlokzat is ezeket a mintákat követi.

A látogatás során a parkot és a palotát külön-külön, és együtt is meg lehet tekinteni. Mi mindkettőt megnéztük, és a hagyományos látogatás sorrendjétől eltérően a parkkal kezdtünk, így azt még relatíve „hűs” viszonyok között tekinthettük meg. A Pisanik nem spóroltak, a korabeli európai uralkodóházakkal versengtek, egy egy késői „Versailles utánzatként” épült, és a korszakban nem egyedül, hiszen nagyjából ekkor kezdődtek Nápoly mellett a casertai palota munkálatai. Mondjuk volt is értelme versengeni, hiszen 1735 és 1741 között pont egy Pisani, pontosabban Alvise Pisani ült a velencei dózsék trónusán.

A korabeli szokásoknak megfelelően a park egy franca stílusú kert, amelyet egy óriási medence ural. A medence csak 1911-ben épült egy tudományos kísérlet keretében, de annyira jól sikerült, hogy állandósították. Ebben a park egyik végén található kis pavilon, illetve maga a palota is tükröződik. Igazából a pavilon csak nagynak látszik, de nem az. :)

Persze találunk labirintust (ez a COVID helyet miatt jelenleg nem látogatható, és még a Pisanik alakíttatták ki 1721-ben), szökőkutakat (lásd fent). Van télikert, vagyis Orangerie, és a parkban rengeteg szobrot láthatunk. Ezek jórészt mitológiai témákat elevenítek fel, de a barokk során különösen népszerű „groteszk” témája is előkerül (lásd lent).

Plusz a főkertész háza is különleges, mert egyben mulatozás helyszíne. A csigalépcsőn fel lehetett menni a teraszra, ahol zenés esteket rendeztek. Nyáron kifejezetten kellemes lehetett.

A park után bementünk a belső udvarra, majd felmentünk a lépcsőn és felfedeztük a nemesi lakosztályokat. Eredetileg 114 szobája volt az épületnek, ugyanis Alvise Pisani a Velencei Köztársaság 114. dózséja volt. Ma már ezek száma 168, vagyis volt mit megnéznünk.

A palota a Velencei Köztársaság bukását követően uralkodói rezidencia lett. Először Napóleon aludt itt, igaz csak pár éjszakát. Az ágya persze fennmaradt.

Huzamosabb ideig tartózkodott itt a mostohafia, Eugène de Beauharnais, vagyis az itáliai alkirály. Eugène hivatalosan Milánóban és a szomszédos monzai Villa Realéban székelt, de a család gyakran megfordult a Villa Pisaniban is. Igaz ez utóbbi 1807 júliusától már nem a Pisanik birtoka volt, ugyanis a család eladta Napóleonnak, aki a francia korona birtokai közé sorolta, és használatba adta át a mostohafiának. A korszakot nem sok barokk belső élte túl, ezek közül kiemelkedik a Bacchus diadalának terme, amelyet 1770 körül Jacopo Guarana festett ki.

A másik gyöngyszer a bálterem, amelynek a mennyezetét Giambattista Tiepolo festett ki 1761 és 1732 között.

A Pisani család allegóriája olyannyira élethű, hogy a megrendelő, Luigi Pisani családtagjait is felismerhetjük.

Másik nagy kedvencünk a kínai szoba. Itt a Pisanik spóroltak, és nem bútorokkal, porcelánokkal, hanem kínai stílusú tárgyakat ábrázoló freskókkal adták meg a hangulatot.

Miután a játékadósságok miatt csődbe ment Pisanik eladták a birtokot, hét éven keresztül zajlottak a munkálatok. A villa belseje ekkor kapta az empire stílusú díszítéseit, és a parkot is jelentősen átalakították. Ráadásul az akkori mindennapi élet nyomait is fellelhetjük. Eugène jól nősült, felesége a bajor király lánya volt, gyerekeik pedig szinte mind koronás főkkel házasodtak. Korábban persze gyerekek voltak, és a teljes északi szárnyat a négy gyerek lakta a dadákkal, meg a szolgáikkal. A legnagyobb lány, Joséphine két szobát is kapott az anyja lakosztály mellett (őbelőle később svéd királyné lett). A fenti képen látható bölcső is a családé volt. Ágost, a később portugál királyi férj, illetve Amália, I. Péter brazil császár második felesége biztosan használta. A kis faló pedig eredetileg az istállóban várta a gyerekeket.

Szintén az intim szféra részét képezte a lenti fürdőszoba.

A család hivatalos lakosztályaiban is sok érdekesség maradt fenn. Ilyen például az ebédlő, ahol a velencei hivatalnokok képei néznek le a falról, de az asztalon a napóleoni korszakból származó étkészletet csodálhatjuk meg.

Eugène dolgozószobája is fennmaradt, a cseresznyefából készített bútorzat eredeti. Persze ez a helység más miatt is emlékezetes, ugyanis 1934. június 14–16-án itt találkozott először Mussolini és Hitler. A palota akkor már igen romos állapotban volt, így a látogatás kedvéért restaurálták.

Ez az elhanyagolás a 19. századi felemás viszonyoknak volt a következménye. 1814-ben például a Habsburgok királyi rezidenciaként tartották meg, és újrahasznosították a  Beauharnais korszak kellékeit. Mint például ezt a hordozható széket (balra lent), amelyről leszedték a korábbi címert, és rárakták a sajátjukat. Egy Habsburg se lakott itt, fontos személyek átmeneti szállásaként használták. Megfordult itt IV. Károly spanyol király, Habsburg Mária Lujza (Napóleon felesége), I. Sándor orosz cár, és II. Ferdinánd nápolyi király. 1866-ban viszont az olasz hadsereg vezérkara használta, és egy éjszakát II. Viktor Emánuel olasz király is eltöltött itt a szeretőjével, későbbi morgantikus feleségével a szép Rosinával. Ezt az éjszakát is őrzi egy hálószoba, illetve jobbra lent egy ruha rekonstrukció, amelynek az eredetijét Rosina hordta (jobbra lent).

1866-ban Veneto tartománnyal együtt ezt a villát is megszerezte az olasz állam, de olyannyira nem használták, hogy a Savoiák 1868-ban visszaadták állami kézbe, mivel már nem számított királyi rezidenciának, majd 1882-ben már a venetói emlékművekkel foglalkozó tartományi hivatal kezelésébe adták, amelynek amúgy se volt elég pénze, így nem sokat tudott költeni az akkor már Villa Reale néven emlegetett épületre. A folyosók és a termek így évtizedekre kiürültek.

Az elvadult kertet és a néhol már egyenesen romos villát örökítette meg Gabriele D'Annunzio a Fuoco (Tűz) című regényében. 1909-bena padovai egyetem kapta meg a földszinti szobákat és a kertet, hogy vízügyi kísérleteket végezzenek, az 1920-as években pedig már a padovai egyetem diákszállásaként hasznosították. 1934-ben a Mussolini-Hitler találkozó előtt gyors helyreállításba kezdtek, majd a második világháború után megállíthatatlanul romlott az ingatlan állaga. Egészen az 1980-as évekig kellett várni, hogy komolyan foglalkozzanak ezzel a csodával, viszont az akkor elkezdett restaurálást követően már nagyon figyelnek mindenre, és mind a park, mind a villa várja a látogatókat.

Nekünk nem ez a kedvencünk, de tagadhatatlan, hogy ez az egyik legimpozánsabb venetói villa. Télen nagyon hideg, hiszen nyári rezidenciának készült, így nem is lehet kifűteni, tavasztól őszig viszont csodálatos, és a park is pompázatos. Melegen ajánljuk a látogatását.

Itt találhatók még fotók a parkról.

Itt pedig a villáról.

A korábban már említett Villa Foscari La Macontenta fotói itt találhatóak.

Itt pedig a Villa Widmannról készített fényképek láthatóak.

Prónay kastélyok Acsán és Acsaújlakon

Prónay Pálról és a „Rongyos Gárdáról” mindenki hallott. A soproni népszavazást ugyan nem Prónay Lajtabánsága harcolta ki, és a fehérterror se kizárólag az ő nevéhez köthető, viszont kijelenthetjük, hogy egy olyan kétes megítélésű személyről van szó, akinek az érdemei cseppet sem elegendőek kilengései igazolásához. Prónay Pál viszont nem összekeverendő az acsai Prónayakkal, akik a család bárói ágához tartoztak, és Acsán kastélyt építettek. A báró Prónay ág tagja viszont az a Prónay György, aki Bethlen István szűk köréhez tartozott, számos tárcánál töltött be államtitkári pozíciót és többek között az 1927-es olasz–magyar katonai együttműködés elindítása is az ő nevéhez fűződik. Mértéktartó politikus, kalandor katona. A szélsőségek következetes ellenzője, illetve a magyar szélsőjobb egyik prominens képviselője. A Prónay család eme két tagja országos figyelmet kapott, viszont ők a szabályt erősítő kivételek, mert a Prónayak inkább csak a helyi, megyei közéletben töltöttek be pozíciókat, országos politikában legfeljebb parlamenti képviselőként vettek részt. Az acsai kastélyuk is állandó vidéki rezidenciának épült, amelyhez nem társult bécsi / pozsonyi / budapesti palota. Ezen vidéki arisztokrata család székhelye pedig a 20. század második felében igencsak méltatlan állapotba került, és csak időközönként látogatható. 2021 szeptemberében a Kulturális Örökség Napjai keretében megnyílt az acsai kastély, így megragadtuk a lehetőséget, és elmentünk.

Acsán a 18. században, 1735-40 között Prónay Gábor és felesége Királyfalvi Róth Éva építtette a ma is látható barokk kastélyt. A településen kettő kastély is volt, de a második világháborút csak ez élte túl. Az építész állítólag ugyanaz, aki a sziráki kastélyt is tervezte, az épület a vidéki arisztokrácia jellegzetes reprezentációs színtere. A tetőt nemrégiben felújították, így legalább az épület már nem ázik be. A huszártorony is szinte újszerűnek hat.

A homlokzatnál a főbejárat aszimmetrikus, felette találjuk a már igencsak megrongálódott bárói címert, illetve a dedikációs feliratot, amely egyben kronosztikon, vagyis a nagybetűk az építés évét mutatják.

A belső terek rossz állapotban vannak. Az eredeti bútorok közül semmi se maradt a helyén, valószínűleg a többi kastélyhoz hasonlóan itt is a környező házakban lapulhat még belőlük, de ezeket lehetetlen felderíteni. Igazából csak azt láthatjuk, amit nem tudtak szétbontani. Mint a lenti multifunkciós sütőt, amely szerencsére ma is a személyzeti konyha dísze.

A födémek nem szakadtak be, de a díszítések hiányosak. Szinte az összes kályha elpusztult, de néhány stukkó fennmaradt.

A falkutatás itt-ott a mészréteg alatt lapuló eredeti festet díszítést is láthatóvá tette, és van, ahol a parketta is eredeti. Legszebb állapotban a díszterem maradt fenn (lásd fent) és az ide felvezető díszlépcső vörösmárvány lépcsőfokait is a helyén hagyták (lásd lent).

A díszteremből a teraszra is ki lehet menni, amelynek szándékosan lejtősre tervezték a padlóját. A kastélyhoz kert is tartozik, amelynek az egyik büszkesége hazánk egyik legöregebb ginkó fája (lásd jobbra lent). Ezen  kívül a kertben egy műromot találunk, és pár omladozó épületet.

A Prónay család jó 200 évig lakta az épületet, utolsó tulajdonosa, Prónay Dezső 1940-ben halt meg. A helyi legendák szerint a szovjet katonák Dezsőn keresték Prónay Pált, és csak nagy nehezen sikerült elmagyarázni nekik, hogy ez a Prónay család nem az a Prónay család. Ráadásul a feszült helyzet alatt egy lövés is eldördült, aminek a nyoma ma is látható a mennyezetben. A történet sántít, hiszen ekkor Dezső már halott volt, de a szovjetek valóban keresték Prónay Pált a kárpátaljai tevékenysége okán, így a helyi alkalmazottakkal akár meg is történhetett a fenti történet. A szovjetek átvonulását követően lassan a helyzet stabilizálódott, évtizedekig a Honvédség egyik gyógyszerraktára működött benne, ami legalább arra jó volt, hogy a legszükségesebb munkákat elvégezték. Amikor viszont a katonaság az 1990-es évek elején elhagyta az ingatlant, ennek állapota rohamosan romlani kezdett. Most talán beindult valami, állítólag a helyreállítás után az evangélikus egyház kapja meg hasznosításra. Mi pedig drukkolunk, hogy sikerüljön szépen helyreállítani az épületet és méltó funkciót találni a hasznosításához.

Mivel a környéken voltunk, így elmentünk a közeli Acsaújlakra is. A települést korábban Sápi majornak hívták, és az itteni kastélyépület egészen új. A korábban már említett Prónay Dezső lánya, Iphigénia kapta nászajándékba a kastélyt apjától, amikor feleségül ment a megye főispánjához, Patay Tiborhoz. Az acsaújlaki kastély helyi alapanyagból épült 1907 és 1910 között. A tulajdonosai birtokot is kaptak hozzá, amelyen mezőgazdasági tevékenységet végeztek, például teheneket tartottak.

A kiskastély historizáló, igazi vegyesfelvágott, ami a stílusát illeti, de meg van a maga bája. Ezt persze nem csak a Patay-Prónay házaspárnak köszönhetjük, ugyanis a második világháború után leginkább üdülőnek használták, majd még a rendszerváltás előtt egy arab személy megvette és a saját ízlése szerint felújíttatta. A műemlékvédelmet nem vonta be, így minden, amit kívül/belül látunk, az alapvetően az ő ízlését tükrözi és ami menthető volt, az is megsemmisült. Ez persze nem azt jelenti, hogy teljesen más a kastély belső elrendezése, mint amilyen eredetileg volt, de például az eredeti ajtókat is átfestették, és csak a lenti maradt meg eredeti állapotában. Ráadásul a belső díszítések szinte csak a vadászatról beszélnek, hiszen az új tulajdonos elsősorban vadászatokra jött ide.

A „szállodásított” épület önmagát magyar Versailles néven hirdeti. Egyáltalán nem értjük ki merte összehasonlítani ezt a vidéki kúriát az „igaz” magyar Versailles-jal, Fertőddel, de a bejáratnál már szerencsére elég kopott a tábla, így nem szembeötlő a felirat. A hely látogatható, de igazából csak szállodai szobákat fogunk látni, amelyek néhol szépek, néhol giccsesek.

Aki viszont rendeltetésszerűen kívánja használni, az kibérelheti, vagy csupán csak szobát is foglalhat, ugyanis szállodaként kiváló. A sarok-lakosztályokhoz van saját fürdőszoba, ezek igazán pompázatosak.

Kültéri medencét is láttunk, és még sokféle szolgáltatást ajánl a jelenlegi tulajdonos. Reméljük, hogy szállodaként minél több sikert ér el Acsaújlak, mert szép helyen található az épület, de azt senkinek se ajánljuk, hogy műemlékként keresse fel, mert ez nem az.

Itt találhatók még fényképek az acsai kastélyról.

„Itt szaladgál föl és alá,…”, avagy Petőfi szülőházában jártunk

A Kunság szívében, Bács-Kiskun megye közepén található Kiskőrös jelenleg járási székhely és gazdag múltra tekint vissza. Valószínűleg a 15. században már lakták, de a török hódoltság következtében szinte teljesen elnéptelenedett. Az 1718-as újratelepítés után felvidéki szlovák telepesek érkeztek, akik felvirágoztatták az egykori mezővárost. 

A szülőházhoz közeledve a közeli parkban nagy nyüzsgésre lettünk figyelmesek. Később kiderült, hogy a XII. Duna-Tisza közi Agrárexpó programjait hallhattuk, de minket ez nem érdekelt, alig vártuk, hogy láthassuk azt a bizonyos nádfedeles házikót, ahol egykor Petőfi Sándor született és gyermekkorát töltötte.

A városban 1857-ben kezdődött a költő emlékének tudatos ápolása, amikor a költő aszódi szobatársa és barátja, Sárkány János lelkész közzétette az újságban a keresztelési anyakönyvi adatokat. 1876-ban még egy szervezet is alapult, hogy ápolja Petőfi emlékét.

A kapun belépve olyan érzés volt, mintha visszarepülnénk a múltba. A kertben a gémeskút mellett egy szobrot vettünk észre: ez volt az első Petőfit ábrázoló köztéri  alkotás (lásd fent). 1861-re készült el, a megrendelők titokban szállították a városba. A nádfedeles ház mellett később egy emlékház is épült, ami olyan, mint egy kincsesbánya. Telis-tele olyan tárgyakkal, műalkotásokkal, amelyek kapcsolódnak a költőhöz és életútjához. 1983-ban hirdetették meg először azt a pályázatot, amivel a kortárs művészeket kiállítással támogatták. Azóta minden évfordulón érkeznek a szebbnél szebb alkotások. Most mi is láthattuk a legutóbb beérkező műveket, melyek közül néhány megtetszett. Főleg azok az alkotások, amelyek valamelyik versének vagy elbeszélő költeményének szereplőit ábrázolják. Legjobban a „Helység kalapácsa” című alkotás nyerte el a tetszésünket. Kár hogy nem vihetjük őket haza. Reginának egy másik alkotás is tetszett, ami úgy nézett ki, mint egy többször átlapozott verseskötet.

A további kiállítótermekben az egykor betelepített szlovák nép használati tárgyai, bútorait láthattuk. A múzeumhoz tartozik még egy Szlovák tájház is, de a felújítás miatt nem láthattuk, így biztos visszajövünk még.

Az emlékház után a vert nádfedeles házikó felé vettük az irányt, ahol három szobácska mutatja be Petrovicsék otthonát. A szülői házba nehéz elfogultság nélkül belépni, főleg annak, aki szereti a költőt. A Petrovics szülők 1821. november 1-jén költöztek Szabadszállásról Kiskőrösre. Petőfi apja mészárosként dolgozott és három éves szerződést kötött  a helyi mészárszék üzemeltetésére. Ez a ház 1780 körül épült és 1864-ben Pesty Frigyes igazolta, hogy itt született a költő. A szülőház helye Petőfi életében még nem volt egyértelmű, így több város vallotta magáénak. 1845-ben még élt néhány családtag, így az ő segítségükkel sikerült feleleveníteni az emlékeket. Az épület 1859-ig Makovinyi Márton borbélymester tulajdona volt, majd Makovinyi Klára örökölte meg. Tőle Martinovics Pál kötelesmester és felesége, Varga Teréz vásárolta meg. Az 1870-es évektől fontossá vált az épület sorsa és végül a Magyar Írók és Művészek Társasága szerezte meg a tulajdonjogot.

1880-ban Jókai Mór nyitotta meg a látogatók számára, így ez lett Magyarország első irodalmi emlékháza. A társaság központja a fővárosban volt, így a tulajdonjogot Kiskőrös városának adták. Ekkor még nem volt múzeumi jellege, sőt az egyik szobában gondnok élt. Sok ismert személy, többek között Liszt Ferenc, Teleki Sándor, Feszty Árpád, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond beszámolója alapján a forradalom és a szabadságharc után teljesen átalakították a ház helyiségeit. Végül elhozták a család bútorait Budapestről és 1953-ra nyerte el a múzeum mai arculatát.

Lelkesen néztünk körbe a kis házikóban, ahol néhány tárgy igen tetszett. Például a faragott sarokpadok és a szép faliszekrények (lásd fent). A hagyományos modellt követő épület középső helyiségében volt a nyitott kéményes konyha, ahol a dajka krumplinyomója és fából készült tésztaszűrője is egyedi. Nem utolsó sorban érdekes volt látni a korabeli szülőszéket és Petőfi baba ruhái is szívünkhöz nőttek, ahogy a költő keresztelőjekor használt kancsóért is oda voltunk (lásd balra lent). A család bútorain túl számos dokumentumra, tárgyra lettünk kíváncsiak, például az apja nyitott vándorládájában látható okiratokra. A belső szobában láthattuk a költő pipa gyűjteményét is (lásd jobbra lent), ami valószínűleg szintén az apjáé lehetett eredetileg.

Az egyik legkülönlegesebb tárgy Grimm Rezső litográfiájának másolata volt. A kőnyomat azért jelentős, mert a teljes családot ábrázolja (lásd lent). A szülők, Petőfi és felesége, fiuk, Zoltán, valamint István látható rajta. Egyedülálló, hogy Szendrey Júliát a családdal ábrázolták, mert sokan megvetették az asszonyt, amikor Petőfi halála után hamar férjez ment. Pedig az asszony abban a korban nem tehetett mást, hiszen másképpen nem tudta volna felnevelni a fiát.

A szülőház után a szomszédos szoborpark felé vettük az irányt. A költő műveit nem csak Magyarországon szeretik, így más nyelvekre is lefordították azokat. A parkot a kiskőrösi székhelyű Országos Petőfi Társaság hozta létre 1985. július 26-án, itt Petőfi műfordítóinak szobrai találhatóak. Azért is érdekes ez a szoborpark, mert lehetőséget nyújt, hogy az irodalmon segítségével is kapcsolatot teremtsünk más országokkal. A szoborállítást komoly diplomáciai egyeztetés előzi meg, a talapzatot Kiskőrös biztosítja. Azért is érdemes többször visszatérni ide, mert mindig új műfordító szobrát állítják ki.

A múzeumi látogatás után még sétáltunk a városban, ahol egy egész alakos Petőfi Sándor, illetve egy Szendrey Júlia szobor őrzi a költő emlékét. Érdemes lesz majd 2023-ban is ellátogatni a városba, hiszen a költő születésének 200. évfordulója lesz. A város már most elkezdte a készülődést a programsorozatokra és létrejött a Kiskőrös Petőfi 200 Emlékbizottság is. Kíváncsian várjuk munkájuk eredményét. Mi még biztosan visszatérünk még, és reméljük írásunk olvasása közben Ti is kedvet kaptok egy látogatáshoz.

Itt találtok további fotókat a szülőházról.