Lementünk
a föld alá és nem bántuk meg. Nápolyban egy komplett földalatti
járatrendszer van, tele izgalmasabbnál izgalmasabb látnivalóval,
így másnak is ajánljuk, hogy szálljon le a mélybe, tehát
kalandra fel!
Nápolyban
sok földalatti túra közül választhatunk. Például elmehetünk a
San Gennaro katakombába: itt egy baráti csapat járt ott, és
nagyon tetszett nekik. A királyi palota közelében található
a Bourbon alagút, ami szintén ígéretes. Az egész földalatti
turista-centrikus feltárási projekt viszont körülbelül 30 évvel
ezelőtt kezdődött, és a San Paolo Maggiore bazilika mellett
nyílik a komplexum lejárata. A
konkurencia persze jó nápolyi módra lemásolta az ötletet a
korábban említett helyszíneken, így az eredeti csapat bőszen
hirdeti, hogy ők az egyedüli hivatalos túraszervezők, már ami a
földalatti Nápoly megmutatását hirdeti. Ez viszont senkit se
izgasson: mindegyik túra kiváló.
Ha
belevágunk a nagy kalandba, akkor lépcsőzni kell. Lefelé 136
fokot, amivel körülbelül 40 méter mélyre ereszkedünk le. Az
emelkedés szakaszosan történik, így ez sem megterhelő. Lent
állandó a hőmérséklet, vagyis öltözzünk fel, mert a nyári
hőség után elég ütős a 16-17 fok és a 90%-os páratartalom. A
túrának csak egy olyan szakasza van, ahol nincs fix világítás:
itt mindeni kap egy elektromos mécsest, de ezt akár ki is lehet hagyni. Mi
teljesen bejártuk az útvonalat, és nagyon élveztük. Körülbelül másfél órás kaland volt, bármikor visszamennénk.
A
mostani város alatti első járatok kialakítása valamikor 5000
évvel ezelőttre tehető, habár a tufa komolyabb méretű
kitermelése csak a Kr. e. 3. századtól kezdődött. Ekkor a
görögök voltak a hely urai, és Neapolis templomai, palotái
számára bányászták a tufát. A munkálatok melléktermékeként
kialakított földalatti lyukakat pedig temetkezési helyként
használták. Valami hasonló történt a korábban már bemutatott
orvietói földalatti járatok kialakításakor is. A rómaiak
megjelenésekor se állt se a folyamat, sőt! Ekkor kezdődött a
földalatti járatok szisztematikus kiépítése. A városnak ugyanis
egy jól működő vízhálózatra volt szüksége, amihez a
körülbelül 70 kilométerre található Serinótól kellett Nápoly
központjába vezetni az éltető nedűt. A római mérnökök
összekötötték a népegészségügyet a katonai felhasználással,
ugyanis a hálózat egyik ága szolgálta ki a Miseno helyfokon
kialakított Piscina Mirabilis nevű víztározót, amely egyben a
császárkori flotta egyik támaszpontjaként működött.
A
nápolyi vízvezeték rendszer cseppet sem volt felhasználóbarát.
A folyosók szélessége egy vékony felnőtt, vagy egy nagyobb
gyerek közlekedését tette lehetővé (lásd jobbra fent), akik
számára gyalogos peremet is kialakítottak, hogy magas vízállás
esetén is közlekedhessenek, mert ők takarították a ciszternákat.
A rendszer majdnem 23 századon keresztül biztosította a városiak
ellátását, így érthető, hogy a járatokat folyamatosan
takarították és bővítették. Amúgy valahol ma is látszik az
ókori vakolat, amellyel vízhatlanná tették a falakat. A
vízvezetékek viszont a 16. században már elégtelennek
bizonyultak a város ellátásához, így 1629-ben Cesare Carmignano
egy újabb vízvezeték építését finanszírozta. A rendszer a 19.
század végéig működött, és a karbantartói köré egy külön
legendát is szőttek. A pozzaro (szó szerint a kútjáró) a
nedvesség ellen vaskos köpennyel védekezett, ami miatt össze
lehetett téveszteni a szerzetesekkel. Innen jön a másik nevük:
Monaciello (monaco = szerzetes). A helyi folklórban pedig
„monaciello” néven emlegetik a házi szellemet is, amely a
földalatti labirintuson keresztül jut be a lakásokba, ahol
adományokat hagy, vagy kisebb tréfákat űz.
A
fénykorában 2 000 000 m2 nagyságú vízellátó
rendszert a kolera miatt hagyták sorsára, ugyanis az 1884-es nagy
nápolyi kolera járvány során – mint utólag kiderült tévesen
– a kórokozó terjedéséért a földalatti vízvezetékrendszert
okolták, így ennek a használatát a 20. század elejére teljesen
beszüntették.
Jött
a második világháború, és a bombázások ellen óvóhelyekre
volt szükség. A hatóságok újra felfedezték a földalatti
járatokat, és egyrészt újra megnyitották őket, másrészt
próbálták alkalmassá tenni ezeket nagy embertömegek biztonságos
befogadására. Kellett például világítás, illemhely és tusoló.
Azon
meglehetősen naiv feltételezésből kiindulva, hogy a légitámadások
nem fogják érinteni a templomokat, egyedül a vallási
intézményekhez vezető nyílásokat hagyták szabadon, amelyek a
szellőzést biztosították az óvóhelyen tartózkodóknak.
A
második világháború szőnyegbombázásai megcáfolták ezen
feltételezés. A bejárat melletti San Paolo Maggiore bazilika is
súlyos károkat szenvedett, de a Nápolyt sújtó támadások
ezekben az óvóhelyekben jellemzően nem okoztak kárt. 1943-ban
viszont megbukott Mussolini diktatúrája, a Badoglio-kormány pedig
csak az ország északi és középső felének német megszállása
mellett tudott átállni a Szövetségesekhez. Nápolyban a német
csapatok kivonulását komoly utcai harcok előzték meg. Az ekkor
keletkezett károkat a németek által helyben hagyott időzített
bombák, és egyéb csapdák csak tovább súlyosbítottak.
Egyáltalán nem véletlen, hogy a föld alatt pár a világháborús
harcokra utaló emléktárgyat is elhelyeztek.
Van
viszont egy teljesen szürreális része a túrának. A 2015-ös
milánói expón felmerült egy olyan ötlet, amit Nápolyban, 35
méter mélyen, az „Orti Ipogei” nevű részen valósítottak
meg: növényeket termesztenek. Mi bazsalikomot találtunk a
cserepekben (lásd a legelső képet). A fűszernövény biztosan
kiváló minőségű, ugyanis már a környező termeket is belengte
az illata.
A
második világháború után a földalatti járatrendszert vagy
illegális szeméttelepként használták, vagy a sötét üzelmeik
miatt feltűnést kerülők útvonalaként működött. Sok járat ma
is járhatatlan a behajigált hulladék miatt. A látogatást
megszervező társaság többek között ezek megtisztításával
foglalkozik. Nekik köszönhetően pár ciszterna ma is tartalmaz
vizet, viszont ezeket csak miattunk, turisták miatt töltötték
fel, az illúzió viszont tökéletes.
A
túra két különálló rész bemutatásával végződött.
Megtekintettünk egy „bassi” (szoba-konyhás, földszinti)
lakást, amelynek a pincéje valójában az ókori nápolyi színház
egyik járata volt, ahova szintén lementünk. Ezen felül megnéztünk
egy hagyományos nápolyi Betlehemeket bemutató, szintén ókori
színház maradványokat tartalmazó épületrészt is.
Ez a
földalatti világ egy nagyon izgalmas hely, mindenkinek ajánljuk.
Alapból olasz és angol nyelvű idegenvezetéssel indítanak
csoportokat, de foglalás esetén más nyelvű idegenvezetőt is
találnak. Erről lásd az alábbi honlapot.