Félsiker Tours-ban: a székesegyház, meg a "többi"

A kastélyok után ideje volt kissé változatosabbá tenni a programot, így elmentünk Toursba. Ez egy régi kereskedelmi központ, nekünk magyaroknak általában Tours-i Szent Márton neve jut eszünkbe róla. A savariai születésű szent ugyanis tours-i püspökként fejezte be az életét. A város a Loire-vidék legnagyobb települése, igaz nem a központja (ezt a szerepet Orléans tölti be). A hely története jóval a rómaiak megjelenése előtt kezdődött, ugyanis a gallok folyami átkelőként hasznosították. A római korszakban Caesarodunum néven ismerték, majd ebből Civitas Turonum lett, ami végül is Tours-rá alakult át. A település életét a későbbiekben meghatározta ugyan a szentéletű püspök élete (a Nyugat egyik leghíresebb zarándokhelyévé vált, illetve a compostelai zarándokút is érinti), de helyzete, és bizonyos uralkodók támogatása szintúgy sokat nyomott a latba. A Valois dinasztia kései tagjai ugyanis előszeretettel tartózkodtak a Loire mellett, XI. Lajosnak egyenesen Tours volt a kedvence. A városban két kastély is van, de egyik se maradt meg teljes épségben. A part menti épület kiállító helyként üzemel, a belváros nyugati peremén található épületben pedig egy színház üzemel és csak különleges alkalmakkor látogatható. Ez utóbbi (a Plessis-lez-Tours-i) volt XI. Lajos kedvenc kastélya, és itt is halt meg 1483-ban. Amúgy pont XI. Lajosnak köszönhető, hogy meghonosodott a városban a selyemipar, amely számos nehézséget leküzdve ma is jellemző a térségben.

Vasárnap 9-kor nyitott a székesegyház, mi szokás szerint korán felébredtünk, így nyitás előtt már ott voltunk. Az alsó rakparton ingyenes volt a parkolás, vagyis ezzel nem kellett sokat szöszmötölni. Elmentünk a part menti vár mellett és pár száz méter után már a Szent Gatien katedrális előtt jártunk. Nem sok emberrel találkoztunk út közben. Eleinte azt hittük, hogy ez a korai órának köszönhető, de ebédidőben is csak lassan ébredeztek a boltok, és az utcákat se lepték el a turisták. Augusztus közepe valószínűleg itt holtidőnek számít.

A székesegyház egy csodálatos gótikus remekmű, ezen a helyen már a negyedik templom. Az elsőt még Szent Lidoire építette: itt szentelték püspökké Szent Mártont. A második egy frank templom volt, körülbelül 400 évig állt. A harmadik román stílusú templom 1166-ban tűzvész áldozata lett szinte rögtön azután, hogy elkészült, a mostani épületet a 13. században kezdték el építeni. Eleinte csak a szentélyt fejezték be, amihez körülbelül 40 évre volt szükség, majd három évszázad kellett, hogy a teljes épületet is befejezzék. Az elhúzódó építkezés miatt az újabb stílusok is képviseltetik magukat: a tiszta gótika mellett találunk itt lángoló gótikát és reneszánsz elemeket is.

Az építkezés a szentélytől indult, így ez az épület legrégebbi része, amit a párizsi Sainte Chapelle építészének, Etienne de Mortagne-nak tulajdonítanak. Az üvegablakok itt részben eredetiek (a várost, vagyis a székesegyházat is érték háborús károk, legutoljára a második világháborúban). Ezek a középkorban szokásos témákat ábrázolják: Teremtés, a Szövetség, a helyi nevezetes szent élete (jelen esetben Szent Mártoné), Jessze fája, egyes tanúságtevők története (itt Keresztelő Szent Jánosét és János evangélistáét).

A szentély és a déli kereszthajó találkozásánál találhatjuk VIII. Károly és Bretagne-i Anna csecsemőkorban meghalt gyermekeinek a sírját. Ez a gótikus hagyomány és a reneszánsz stílusjegyek sajátos egyvelege: a fekvő figurák és az angyalok még a múltat idézik, az ornamentika viszont már reneszánsz. A sír Girolamo da Fiesole és Michel Colombe munkája. Ez előbbit VIII. Károly az itáliai hadjárata során fogadta fel. 1506-ra készült el, amikor már csak Bretagne-i Anna élt, igaz ekkor már XII. Lajos feleségeként. A síremlék eredetileg a Szent Márton bazilikában állt, majd 1834-ben, az utóbbi lebontását követően helyezték ide.

A kereszthajók a 15. században készültek és építészetileg szervesen illeszkednek a székesegyházba, az üvegablakok viszont már különböző korokban készültek. Ráadásul az orgona kialakításával már a barokk stílus is megjelent az épületben. A kereszthajók rózsaablakai a mennyei Jeruzsálem dicsőségét zengik, és az északinál meglehetősen merészek voltak az építtetők: ezt egy keskeny pillérrel középen meg is kellett erősíteni.

A főhajó és az oldalhajók már 14-15. századiak. Ezt a részt összehasonlítva a szentéllyel már jobban feltűnik az alkalmazott stílusok közötti különbség. A bejárat felé haladva ugyanis már a lángoló gótika virtuozitása a meghatározó: ez látványos, elég csak a lendületes és finom pillérekre, vagy a virágoskertre emlékeztető nyugati rózsaablakra néznünk.

A tornyok készültek el utoljára. A lángoló gótika által fémjelzett alsó szintet, illetve az itteni három portált ugyanis – ahogy egyre feljebb haladunk a szemünkkel – az itáliai mesterek által inspirált reneszánsz részek követik, amelyeket már a 16. században építették. Mondjuk ezzel a tornyok szimbolikusan a teljes székesegyházat keretbe foglalják, ugyanis a római városfalakra épültek, hogy majd utolsó elemként magát az épületet is megkoronázzák.

Érdemes kívülről is megszemlélni a katedrálist: a Loire felé eső oldalon található a Psalette kerengő, ami állítólag a lángoló gótika egyik remekműve (mi hiába próbáltunk bejutni, a kiírt nyitvatartási időt megcsúfolva nem nyitották ki, amikor ott jártunk); a Szépművészeti Múzeum felső szintjeiről pedig pont a kórusra látunk, amelyet a klasszikus gótikus recept alapján szárnyként támasztanak a mellette lévő karcsú támívek.

A székesegyház után a Szépművészeti Múzeumba mentünk. Ez a szomszédos püspöki palota, amit a francia forradalom legelején kisajátítottak. Lényegében a püspöki gyűjtemény jelenti a kiállított gyűjtemény alapját is. Mondjuk az épület udvarán terpeszkedő óriási libanoni cédrus is szép, és az istállók épületében kiállított kitömött elefánt is egy kuriózum (cirkuszi elefánt volt, és 1902-ben Tours utcáin parádézva halt meg). A gyűjtemény a helyi művészekre koncentrálva ad kronologikus tagolásban egy általános képet az európai művészetről, igaz nevesebb darabokat is őriznek itt. A primitívek mellett (pl. Antonio Vivarini) találunk németalföldieket (Rubens, Rembrandt…), és 19. századi francia festőket is (Delacroix, Degas, Monet…). A termek is dekoratívak, mivel a püspöki fogadó szint bútorzata jórészt sértetlenül megmaradt. Összességében tetszett, de a székesegyházért jobban oda voltunk.

A múzeumból kijövet a Rue Colberten haladtunk, mivel itt elég sok középkori faszerkezetes házat jelölt a netes forrásunk. No meg ez volt a legpraktikusabb út a Hôtel Goüin-ig (lásd legalul balra). Valóban találtunk nagyon szép faszerkezetes házakat, de a Hôtel Goüin a honlapon feltüntetett információknak ellentmondva zárva volt. A homlokzatot lefotóztunk, majd úgy döntöttünk, hogy mivel minket annyira nem izgat a Sz. Márton bazilika (az eredetit lerombolták, a mostani egy neo-bizánci stílusú templom a 19–20. század fordulójáról), így inkább visszafordulunk a székesegyház felé. Hátha bejutunk a Rue Colbert mellett található Saint-Julien templomba (ami végül zárva volt, lásd legalul jobbra), illetve a székesegyház melletti Psalette kerengőbe (itt se jártunk sikerrel).

Bánatunkat az ebéd során egy isteni francia palacsintába fojtottuk (jó kis hely volt a székesegyház melletti crêperie), és menetből átkocsikáztunk Villandryba. Ezzel a mesekastéllyal és kerttel viszont csak a következő beszámolónkban foglalkozunk.

Összességében Tours csalódás volt. Nagyon nagy benne a potenciál, de a látványosságok egy része zárva volt, és a városközpontban se találkoztunk sok emberrel. Valószínűleg rosszkor voltunk ott, viszont a sokkal kisebb Blois-ban ugyanakkor meg pezsgő életet találtunk, így Tours utólag is rejtély marad. Egyedül a székesegyháztól dobbant meg a szívünk, mert az valóban egy csoda.

Íme pár fotó a folyópartról.

Itt találtok további fotókat a székesegyházról.

Itt láthattok még fényképet a Szépművészeti Múzeumról.

Itt pedig a többi városi látványosságról.

Szösszenetek a nászútról

Hazaértünk. Kár érte, mert következő reggel legszívesebben visszaindultunk volna. Ez a helyzet, amikor két fotós az íncsiklandozó látványért inkább szétgyalogolja a lábát, minthogy valamiről lemaradjon, pedig az első nap nem volt az igazi. Sőt.

Augusztus 10-én nekiindultunk a nagyvilágnak, nem először és nem utoljára, de ez különösen fontos út volt, hiszen nászútra mentünk. A június 23-ai esküvő után hiába feküdtünk le boldogan és közép fáradtan, még volt mit a tejbe aprítani a nagy út előtt. Volt munka, külföldi tolmácsolás, kutatóút, tábor… Erre augusztus 9-én hiába feküdtünk le korán, szokás szerint a kelleténél korábban felébredtünk, és ránk nagyon nem jellemző módon vissza kellett fordulni a reggeliért. A kis kézipoggyász fogója az első pár méteren a kezünkben maradt, és a gépen se volt túl kényelmes a lábunknak. A nagy Ryanair sztrájktól is tartottunk, de az utazás előtt kb. egy héttel legalább erről kiderült, hogy nem lesz semmi baj: a mi járatunk indul. A gépen természetesen volt élet, egyik másik baba nagyon édesen viselkedett (nagyon jól tűrték a repülést), mi pedig nem sokat pihentünk. A bérelt kocsi átvételekor viszont már elég éberen hallgattuk, hogy az előzetesen várt összeg duplája lesz a letét. Ezen apró malőrt leszámítva nagyon elégedettek voltunk a Firefly-jal. Egy enyhe morgás után bevágódtunk a kis kocsinkba, és nekiindultunk a nagy világnak. Volt némi félsz a párizsi vezetési morállal kapcsolatban, így nagy ívben kerültük ki a francia fővárost, de nagy forgalom se volt, és meglehetősen udvariasak voltak a sofőrök, így még Rómánál is jobban élveztük a vezetést.

Az első megálló Chartres lett volna, de a fáradtság megtette a hatását, így egy gyors ebéd után fájó szívvel le kellett mondanunk a székesegyházról, inkább siettünk a Tours melletti szálláshoz. Ez kissé spártaira sikeredett, de nagyon jó helyen volt, és az alapvető cuccok bevásárlása után gyorsan be is ájultunk az ágyba.

Az igazi nézelődés szombaton, 11-én vette kezdetét. Nem sokat használtuk a navit, ugyanis a kastélyokat egész pontosan kitáblázták, így az esetek többségében hagyományos módon tájékozódtunk. Chenonceau kastélya 9-kor nyitott, mi kb. 9:20-ra értünk oda, és már rengetegen voltak.

Szerencsére a kertekben még nem volt tömeg, így ezekkel kezdtük a fotózást. Bent már jobban tolongtunk, de nem volt vészes. A Cher folyó túlpartjára vezető ajtónál megkaptuk a pecsétünket, hogy visszamehessünk, újra kitomboltuk magunkat a tükröződéses képekkel, majd nézelődtünk, fotóztunk, és tovább nézelődtünk. A részletes beszámolót majd külön megírjuk, és ide is belinkeljük, így most ideje tovább mesélni.

Chaumont sur-Loire kastélya kb fél órára volt. Odafelé tündéri településeken és a nagy mezőkön haladtunk keresztül, a leglehetetlenebb 30 km/h-s lassításokat leszámítva ezeket is nagyon élveztük. A parkoló természetesen tele volt, de a piknikező részre még be tudtuk gyömöszölni a kis Corsát. Egyedül itt kellett kitöltetni a sajtóigazolvány felmutatásán túl az akkreditációs űrlapot: a hölgy csak mosolygott a macskakaparásunkon. Bent volt több étterem is, a menüáras, svédasztalos verziót választottuk, nem is bántuk meg. Utána jöttek a kertek, majd a kastély. Természetesen itt is lesz részletes beszámoló. Egyelőre elég annyi, hogy kívülről jobban tetszett, mint belülről.

Végül tovahaladtunk Amboise felé. Az előre kinézett parkoló megtelt, Regina viszont a szomszédban talált egy pöpec kis ingyenes helyet, amit nekünk teremtettek. Eleinte nem hittük el, hogy ingyenes, de két helyi lakos is megerősítette (az egyik aranyosabb volt, mint a másik: az első Google fordítóval felmondatta a kérdésemet, és a válaszát is így közölte, a második pedig kézzel-lábbal, de elmagyarázta, hogy nekünk valóban ingyenes, mert nincs ott a „fizetős” felirat mellette). Felcaplattunk a várba, ami nagyon tetszett, a kertekben sétálva pedig kis híján táncra perdültünk a vár alatti sétálóutcáról felhallatszódó zenére. Nem is várakoztunk tovább, lementünk a lenti buliba, igaz előtte még elsétáltunk a Leonardo Da Vinci-féle Clos Lucé-i kastélyhoz.

12-én vasárnap reggel bementünk Tours-ba. Hát, elég kihaltak voltak az utcák reggel 9 körül. A Bibliothèque pakolóban volt még bőven hely, nem kellett fizetni, közel volt minden, így a logisztikát gyorsan megoldottuk. A székesegyházzal nem győztünk betelni.

A Szépművészeti Múzeum is egész kellemes volt, viszont a kiírás ellenére a székesegyház melletti Cloître de la Psalette zárva volt, ahogy a honlapon található adatokkal szemben a Musée de l'Hôtel Goüin is. Pár régi házat lefotóztunk, sajnos a Saint-Julien templom zárva volt, a Szent Márton templom 19. századi újjáépítés eredménye, maga a sír pedig nem vonzott, így a székesegyház melletti francia palacsintázó felé vettük az irányt, ahonnan már kocsival mentünk Villandryba. Az a kert… A kastély is szép, de a körülötte található parkba egyenesen belebolondultunk. Azóta is ez a kedvenc!

13-án hétfőre esős időt mondtak, így ekkorra terveztük a jolly joker programot: elmentünk a Fontevraud-i apátságba. Mázlink volt. Pont beértünk a templomba, amikor elkezdett zuhogni, majd amire a kerengőhöz értünk, már kéklett az ég. Szokás szerint a részletek itt is külön jönnek, most elég annyi, hogy több száz év után továbbra is jól néz ki Oroszlánszívű Richárd a sógornője és a szülei társaságában.

Az apátsággal szemben ebédeltünk, majd mentünk Chinonba. Itt szó szerint kilépcsőztük magunkat, ráadásul valamikor teljesen fölöslegesen, de pár érdekes dolgot azért felfedeztünk. Maradt még idő, így zárásként beugrottunk az Ussé kastélyba. Nem kellett volna. Óriási tömeg volt, a csipkerózsikás tematikát idegesítőnek találtuk, és magától a belsőtől se estünk hanyatt. Sebaj, ennél nagyobb csalódás sohase érjen minket.

14-én kedden megindultunk a várva várt chambordi úti cél felé. Mondjuk reggel elaludtunk, így nyitás helyett csak 10-re értünk oda, illetve, volt némi bénázás az előre fizetős tankolással az autópályán (A masina kétszer is levonta a maximális összeget a kártyáról, de benzint így se adott, ráadásul a másodiknál a kutas kislány se értette mi a gond. A pénzt persze villámgyorsan visszakaptuk, de azért eleinte a frász kerülgetett minket. A készpénzes előrefizetés után viszont úgy ment minden, mint a karikacsapás. Biztos ami biztos alapon többet nem is próbálkoztunk a kártyás opcióval.) Sebaj, a kastélyba a tömeg ellenére egész hamar bejutottunk, nagyon tetszett, fotóztunk is rendesen.

Az egyik közeli kitelepült vendéglátóipari helyen jót és finomat ebédeltünk, majd mentünk Blois-ba. Ez egy tüneményes város! A kastély gyönyörű, majd a várossal se tudtunk betelni. Azon is jót mulattunk, ahogy pár olasz megjegyezte milyen aranyosan andalgunk kéz a kézben. Balázs persze nem állta meg, hogy megköszönje nekik a „friss házasok nevében”. Különben rengeteg olasszal találkoztunk. Magyar hangot sajnos nem igazán hallottunk arrafelé, a franciák után talán az olaszok voltak a legtöbben, majd az angol és a spanyol nyelv következett. Talán, ha kétszer hallottunk német szót, és a szláv nyelvű látogatók se voltak sokan. Kár, hiszen egész jól megközelíthető a vidék, és csodálatos.

15-én szerdán széttúráztuk magunkat. Reggel előttünk engedték le a langeais-i felvonóhidat, csak annyira elbambultunk, hogy elfelejtettük felvenni. A várat főleg a szőttesei miatt zártuk a szívünkbe, természetesen lesz itt is külön beszámoló.

Utána mentünk Azay-le-Rideau-be. Már a helység határánál jártunk; amikor a parkoló keresési lázban égő Balázs lerakta a kocsit Islette kastélyánál, és annyira reggeli kómában volt még, hogy csak a kastélyban döbbent rá hol járunk.

Jót nevettünk, kigyönyörködtük magunkat, majd mentünk az igazi Azay-le-Rideau-i kastélyhoz. Itt úgy kellett felmosni minket. Csodálatos! Meseszép! Tényleg a reneszánsz álom!

Még a parkban ebédeltünk, majd tovahaladtunk Loches-ba. Ez amolyan tartalék helyként szerepelt a listánkon, de nem csalódtunk benne. A kastély rész egy torzó, de nagyon aranyos.

 

Az erőd esetében persze a sok-sok lépcső, illetve a tériszony-növelő felületek hatásosak voltak, de így is volt még elég energiánk egy kiadós városi sétához. Nem bántuk meg, mert rengeteg apró gyöngyszemet találtunk.

16-án, csütörtökön Angers-be mentünk. Széttúrták a folyópartot, de a parkolót szerencsére nem érintették a munkálatok, így ezzel se volt gondunk. Az erődben a szokásos olasz csoportokat kerülgetve azért sikerült fotózni, majd kis híján megfagytunk az Apokalipszis fali szőttest őrző épületszárnyban.

A székesegyház után ebédeltünk, utána belefeledkeztünk a régi házak fotózásába, illetve betértünk még a Musée Jean-Lurçat-ba (az épület szép, de a kortárs szőttesektől dobtunk egy hátast, lásd lent a fotót), és a Szépművészeti Múzeumba (gazdag és pöpec a gyűjtemény).

Nagyon tetszett a város, sajnáltuk, hogy ezzel lezárult utunk Loire-menti szakasza.

16-án, péntek reggel elhagytuk Fondettes-i szállásunkat, és elindultunk Versailles-ba. Útba ejtettük Maintenon-t, ahol egy aranyos kis kastély állít emléket XIV. Lajos második feleségének.

Mennyei feketekagylós ebéd következett, majd a Versailles-i kipakolás után azonnal jött a kerti túra.

Ebbe még belegyömöszöltük Grand Trianon-t és szokás szerint beájultunk az ágyba.

17-én délelőtt a kastélyban bolyongtunk, de novemberig csomó lakosztályt lezártak, így kissé csalódottan hamar bebarangoltunk mindent. Ráadásul a rengeteg ember mellett folyamatosan terelnek előre, hogy minimalizálják a torlódást, így nem is lehetett rendesen kigyönyörködni magunkat. Ennek örömére elsétáltunk Marie Antoinette falujához és a kis-trianoni birtokhoz, amik viszont nagyon tetszettek.

Ezt követően is maradt bőven időnk, így a szállással szemben található vasútállomásról bementünk Párizsba. Annyi időnk nem volt, hogy bemenjünk helyekre, inkább csak bóklásztunk, de kóstolónak/emlékezet-frissítőnek ez is csodálatos volt. A vonat csak a Javel állomásig közlekedett, ahonnan gyalogoltunk (szombaton összesen 26 km-t). Elmentünk az Eiffel-toronyig, majd át a Mars-mezőn az École Militaire-ig.

Innen az Invalidusok felé vettük az irányt, beköszöntünk Napóleonnak, Fochnak, és társaiknak, miközben újra kiértünk a Szajna partjára.

Átmentünk a III. Sándor hídon, és a Grand- illetve Petit Palais között haladva kilyukadtunk a Champs-Élysées-re. A Concord téren keresztül bejutottunk a Tuileries kertbe, elmentünk a Louvre piramisáig, majd ki a Szajna-partra.

Egészen a Pont d'Arcole-ig itt haladtunk, közben romantikáztunk, hallgattuk az alsó rakpartról a muzsikát, és nézelődtünk. A fenti hídnál elindultunk a Notre-Dames felé, majd várt a Quartier Latin.

A vonathoz már metróval mentünk vissza, ugyanis kissé elkopott a lábunk.

A hirtelen párizsi kirándulás nagyon jó volt zárásként, fantasztikusan éreztük magunkat. Az út végére – az előzetes válogatás után – meghaladta a másfél ezret a használható fotók száma, így ígéretünkhöz híven lesznek részletesebb beszámolók is, amelyeket ide is be fogunk linkelni.

Párizsról nem írunk külön, így íme a többi párizsi fotó.
Íme egy tematikus válogatás a loire-vidéki kedvenc ajtókról.
Ezek pedig jópofa ablakok a Loire-vidékről.
Itt cégéreket láthattok.
Itt pedig a Loire-parton készített fotókat.