2018. október 4., csütörtök

Félsiker Tours-ban: a székesegyház, meg a "többi"


A kastélyok után ideje volt kissé változatosabbá tenni a programot, így elmentünk Toursba. Ez egy régi kereskedelmi központ, nekünk magyaroknak általában Tours-i Szent Márton neve jut eszünkbe róla. A savariai születésű szent ugyanis tours-i püspökként fejezte be az életét. A város a Loire-vidék legnagyobb települése, igaz nem a központja (ezt a szerepet Orléans tölti be). A hely története jóval a rómaiak megjelenése előtt kezdődött, ugyanis a gallok folyami átkelőként hasznosították. A római korszakban Caesarodunum néven ismerték, majd ebből Civitas Turonum lett, ami végül is Tours-rá alakult át. A település életét a későbbiekben meghatározta ugyan a szentéletű püspök élete (a Nyugat egyik leghíresebb zarándokhelyévé vált, illetve a compostelai zarándokút is érinti), de helyzete, és bizonyos uralkodók támogatása szintúgy sokat nyomott a latba. A Valois dinasztia kései tagjai ugyanis előszeretettel tartózkodtak a Loire mellett, XI. Lajosnak egyenesen Tours volt a kedvence. A városban két kastély is van, de egyik se maradt meg teljes épségben. A part menti épület kiállító helyként üzemel, a belváros nyugati peremén található épületben pedig egy színház üzemel és csak különleges alkalmakkor látogatható. Ez utóbbi (a Plessis-lez-Tours-i) volt XI. Lajos kedvenc kastélya, és itt is halt meg 1483-ban. Amúgy pont XI. Lajosnak köszönhető, hogy meghonosodott a városban a selyemipar, amely számos nehézséget leküzdve ma is jellemző a térségben.
Vasárnap 9-kor nyitott a székesegyház, mi szokás szerint korán felébredtünk, így nyitás előtt már ott voltunk. Az alsó rakparton ingyenes volt a parkolás, vagyis ezzel nem kellett sokat szöszmötölni. Elmentünk a part menti vár mellett és pár száz méter után már a Szent Gatien katedrális előtt jártunk. Nem sok emberrel találkoztunk út közben. Eleinte azt hittük, hogy ez a korai órának köszönhető, de ebédidőben is csak lassan ébredeztek a boltok, és az utcákat se lepték el a turisták. Augusztus közepe valószínűleg itt holtidőnek számít.

A székesegyház egy csodálatos gótikus remekmű, ezen a helyen már a negyedik templom. Az elsőt még Szent Lidoire építette: itt szentelték püspökké Szent Mártont. A második egy frank templom volt, körülbelül 400 évig állt. A harmadik román stílusú templom 1166-ban tűzvész áldozata lett szinte rögtön azután, hogy elkészült, a mostani épületet a 13. században kezdték el építeni. Eleinte csak a szentélyt fejezték be, amihez körülbelül 40 évre volt szükség, majd három évszázad kellett, hogy a teljes épületet is befejezzék. Az elhúzódó építkezés miatt az újabb stílusok is képviseltetik magukat: a tiszta gótika mellett találunk itt lángoló gótikát és reneszánsz elemeket is.
Az építkezés a szentélytől indult, így ez az épület legrégebbi része, amit a párizsi Sainte Chapelle építészének, Etienne de Mortagne-nak tulajdonítanak. Az üvegablakok itt részben eredetiek (a várost, vagyis a székesegyházat is érték háborús károk, legutoljára a második világháborúban). Ezek a középkorban szokásos témákat ábrázolják: Teremtés, a Szövetség, a helyi nevezetes szent élete (jelen esetben Szent Mártoné), Jessze fája, egyes tanúságtevők története (itt Keresztelő Szent Jánosét és János evangélistáét).

A szentély és a déli kereszthajó találkozásánál találhatjuk VIII. Károly és Bretagne-i Anna csecsemőkorban meghalt gyermekeinek a sírját. Ez a gótikus hagyomány és a reneszánsz stílusjegyek sajátos egyvelege: a fekvő figurák és az angyalok még a múltat idézik, az ornamentika viszont már reneszánsz. A sír Girolamo da Fiesole és Michel Colombe munkája. Ez előbbit VIII. Károly az itáliai hadjárata során fogadta fel. 1506-ra készült el, amikor már csak Bretagne-i Anna élt, igaz ekkor már XII. Lajos feleségeként. A síremlék eredetileg a Szent Márton bazilikában állt, majd 1834-ben, az utóbbi lebontását követően helyezték ide.

A kereszthajók a 15. században készültek és építészetileg szervesen illeszkednek a székesegyházba, az üvegablakok viszont már különböző korokban készültek. Ráadásul az orgona kialakításával már a barokk stílus is megjelent az épületben. A kereszthajók rózsaablakai a mennyei Jeruzsálem dicsőségét zengik, és az északinál meglehetősen merészek voltak az építtetők: ezt egy keskeny pillérrel középen meg is kellett erősíteni.
A főhajó és az oldalhajók már 14-15. századiak. Ezt a részt összehasonlítva a szentéllyel már jobban feltűnik az alkalmazott stílusok közötti különbség. A bejárat felé haladva ugyanis már a lángoló gótika virtuozitása a meghatározó: ez látványos, elég csak a lendületes és finom pillérekre, vagy a virágoskertre emlékeztető nyugati rózsaablakra néznünk.

A tornyok készültek el utoljára. A lángoló gótika által fémjelzett alsó szintet, illetve az itteni három portált ugyanis – ahogy egyre feljebb haladunk a szemünkkel – az itáliai mesterek által inspirált reneszánsz részek követik, amelyeket már a 16. században építették. Mondjuk ezzel a tornyok szimbolikusan a teljes székesegyházat keretbe foglalják, ugyanis a római városfalakra épültek, hogy majd utolsó elemként magát az épületet is megkoronázzák.

Érdemes kívülről is megszemlélni a katedrálist: a Loire felé eső oldalon található a Psalette kerengő, ami állítólag a lángoló gótika egyik remekműve (mi hiába próbáltunk bejutni, a kiírt nyitvatartási időt megcsúfolva nem nyitották ki, amikor ott jártunk); a Szépművészeti Múzeum felső szintjeiről pedig pont a kórusra látunk, amelyet a klasszikus gótikus recept alapján szárnyként támasztanak a mellette lévő karcsú támívek.

A székesegyház után a Szépművészeti Múzeumba mentünk. Ez a szomszédos püspöki palota, amit a francia forradalom legelején kisajátítottak. Lényegében a püspöki gyűjtemény jelenti a kiállított gyűjtemény alapját is. Mondjuk az épület udvarán terpeszkedő óriási libanoni cédrus is szép, és az istállók épületében kiállított kitömött elefánt is egy kuriózum (cirkuszi elefánt volt, és 1902-ben Tours utcáin parádézva halt meg). A gyűjtemény a helyi művészekre koncentrálva ad kronologikus tagolásban egy általános képet az európai művészetről, igaz nevesebb darabokat is őriznek itt. A primitívek mellett (pl. Antonio Vivarini) találunk németalföldieket (Rubens, Rembrandt…), és 19. századi francia festőket is (Delacroix, Degas, Monet…). A termek is dekoratívak, mivel a püspöki fogadó szint bútorzata jórészt sértetlenül megmaradt. Összességében tetszett, de a székesegyházért jobban oda voltunk.


A múzeumból kijövet a Rue Colberten haladtunk, mivel itt elég sok középkori faszerkezetes házat jelölt a netes forrásunk. No meg ez volt a legpraktikusabb út a Hôtel Goüin-ig (lásd legalul balra). Valóban találtunk nagyon szép faszerkezetes házakat, de a Hôtel Goüin a honlapon feltüntetett információknak ellentmondva zárva volt. A homlokzatot lefotóztunk, majd úgy döntöttünk, hogy mivel minket annyira nem izgat a Sz. Márton bazilika (az eredetit lerombolták, a mostani egy neo-bizánci stílusú templom a 19–20. század fordulójáról), így inkább visszafordulunk a székesegyház felé. Hátha bejutunk a Rue Colbert mellett található Saint-Julien templomba (ami végül zárva volt, lásd legalul jobbra), illetve a székesegyház melletti Psalette kerengőbe (itt se jártunk sikerrel).
Bánatunkat az ebéd során egy isteni francia palacsintába fojtottuk (jó kis hely volt a székesegyház melletti crêperie), és menetből átkocsikáztunk Villandryba. Ezzel a mesekastéllyal és kerttel viszont csak a következő beszámolónkban foglalkozunk.

Összességében Tours csalódás volt. Nagyon nagy benne a potenciál, de a látványosságok egy része zárva volt, és a városközpontban se találkoztunk sok emberrel. Valószínűleg rosszkor voltunk ott, viszont a sokkal kisebb Blois-ban ugyanakkor meg pezsgő életet találtunk, így Tours utólag is rejtély marad. Egyedül a székesegyháztól dobbant meg a szívünk, mert az valóban egy csoda.

Íme pár fotó a folyópartról.
Itt találtok további fotókat a székesegyházról.
Itt láthattok még fényképet a Szépművészeti Múzeumról.
Itt pedig a többi városi látványosságról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése