Langeais: egy mesés erőd kerttel és szőttesekkel

Kinek nem dobban meg a szíve, ha egy szépen karbantartott középkori erőd felvonóhídját előtte engedik le? Ahogy a nászutas beszámolónkban leírtuk, Langeais-ben ez várt minket, csak annyira álmosak voltunk, hogy elfelejtettük felvenni videóra a látottakat. Hideg volt, fújt a szél, beborult, nem sokat aludtunk: ez a felvonóhíd viszont felébresztett minket. A Loire-folyó mentén rengeteg kastély, erőd, kúria található, illetve a szebbnél-szebb templomokból is válogathatunk, de Langeais a külsőségek és a belső látnivalók miatt is egyedi: a marcona középkori kinézethez fenomenális faliszőttesek társulnak. Ez a legek helye, mivel a keletkezésére is különleges körülmények között került sor: 1465–1469 között építették fel, ami ma is rekord, nemhogy akkoriban. Az erődítmény szerves részét képezi a városnak, ettől csak annyiban különül el, hogy fülé magasodik. Langeais pedig Azay-le-Rideau-vel és Villandry-val alkotja a Tours melletti kastélyok kötelezően megtekintendő háromszögét, így nehogy kihagyja, aki arra jár!

Langeais Anjou és Touraine tartomány határán fekszik, Anjou pedig sokáig szálka volt a francia királyok szemében, így hamar engedélyezték a blois-i grófnak a határerőd építését. A szerencse nem kedvezett az építtetőnek, mert hamar elhódította tőle Anjou grófja, illetve leszármazottaik, a Plantagenet királyok idejében is a franciáktól védte Anjout, és nem fordítva, ahogy eredetileg tervezték. Ebből a korai időből származik az öregtorony, vagyis a donjon, amely a legrégebb máig fennmaradt ilyen jellegű építmény Franciaországban. A rendelkezésünkre álló források alapján ezt 900 körül építették, vagyis már több, mint 1100 éves! Ma kissé romos, de kialakítottak egy feljárót: innen fényképeztük le a kerteket és a kastély belső oldalát. Az épület persze építészetileg összetett, mert a marcona erődöt a városka felé kiegészíti a felvonóhíd, miközben a kert felé, vagyis a védett részre reneszánsz részeket álmodott az építtető.

A vár a száz éves háború során szinte teljesen elpusztult, ezt követte a rekordgyorsaságú újjáépítés az 1460-as évek második felében. Ekkor már csak egy jelentéktelen garnizon volt Langeais-ban, viszont 1491. december 6-án újra felkerült a nagypolitika színpadjára a hely, amikor itt tartották meg a bretagne-i örökösnő, Anna, és az éppen előtte nagykorúsított francia király, VIII. Károly esküvőjét. Ez a frigy egyesítette Franciaországgal Bretagne-t. A sors fintora, hogy az esemény egyik fő szervezője Orleans-i Lajos volt, a király unokatestvére, aki VIII. Károly Amboise-i halálát követően feleségül vette Bretagne-i Annát, hogy továbbra is a francia korona fennhatósága alatt tartsa Bretagne-t. Az esküvőt, pontosabban a házassági szerződés aláírását viaszfigurákkal mutatták be (lásd fent), amelyek cseppet sem szépítenek: Károly és Lajos is kifejezetten rút volt. Szegény Anna…

Károlynak és Annának több gyereke is született, de mind meghaltak kiskorukban. A sírjukat láttuk a Tours-i székesegyházban, illetve Charles-Orland-ról festményt is őriznek Langeais-ban. A kisfiú három évesen halt meg. Lásd fent, jobb oldalt, a szülei kissé idealizált portréja társaságában.

 

1547-től magántulajdonba került a vár, amely ismertebb személyek kezében is megfordult. Jacques Siegfried 1886-ban vásárolta meg a birtokot, és elkezdte helyreállítani. Eredeti 15. századi bútorokat vásárolt (lásd fent), illetve egy hihetetlen faliszőttes gyűjteményt is összeállított (lásd lent). A múzeum ma is részben ebből él, mert a gyűjtemény egész Franciaországban kiemelkedő jelentőséggel bír. A múzeumi boltban a kiállított darabok másolatát is meg lehetett venni. Jacques Siegfried nemcsak turisztikailag „eladhatóvá” tette a helyet, hanem a fenntartásáról is gondoskodott, ugyanis 1904-ben az Institut de France-nak, vagyis a Francia Tudományos Akadémiának adományozta. Ma is ez az intézmény kezeli.

 

A kert részben díszkert, részben az uraság vadászterületének az eleje. Ez utóbbi a hátsó szakaszt jelenti, ahol madársimogatást, és egyéb gyerekbarát programokat szerveznek. A kilátás is innen legszebb: innen fotóztuk a kedvenc Loire-menti hidunkat (lásd legalul). Végülis mindenkinek nyújt valamit a hely, csak el kell menni! Ha elmentek, akkor pedig a városban is sétáljatok, mert mesés.

Addig is itt találtok további fényképeket a várról.

Angers, a zebra erőd és fali szőttese

Nászutunk Loire-folyó melletti szakaszában az utolsó napot Angers-ben töltöttük, ahol a város mellett az erődöt, a székesegyházat és néhány múzeumot is meglátogattunk. A település a Loire és a Maine folyó találkozásától nem messze, a Maine két partján fekszik. Habár az írásmódból kevésbé nyilvánvaló, de ez is tükrözi, hogy a város Anjou tartomány központja, így a történelem során felbukkanó különféle Anjou grófoknak/hercegeknek ez volt a mindenkori hatalmi központja, hacsak nem kerültek még magasabb pozíciókba. Az első fontos Anjou dinasztia a Plantageneteké, akik 1154-ben az angol trónt is megszerezték, mégis első családi temetkezési helyszínként az Angers-hez közeli Fontevraud apátságot szemelték ki. Hiába, a szülőföld varázsa… Angers első virágkora a Plantagenetekhez fűződik, akik eleinte a szomszédos normandiai hercegek ellenfelei voltak, így Angers-t muszáj volt megerődíteniük. II. Henrik angol király a normann hercegi és az angol királyi cím örökösének, Matildának, illetve V. (Szép) Gottfriednek, Anjou grófjának volt a fia, így alatta kezdődött először a franciaországi, majd pedig az angliai birtokkoncentráció. Ez a birodalomépítés egy példátlan kulturális fellendüléssel társult, és egy egyedi építészeti stílus, az úgynevezett Plantagenet gótika megjelenését eredményezte.

Először az óváros történelmi negyedében található, 13-15. század között épült várkastélyhoz mentünk, melynek elődje már a római időkben is állt. Földnélküli János angol király többek között ezt az erődöt is elveszítette, így a de facto független Anjou hercegségből a 13. század elejére francia királyi birtok lett. Angers regionális várossá fejlődött, a mostani erőd építése IX. (Szent) Lajos francia király ideje alatt kezdődött. Ekkor kizárólag garnizonként szolgált a hely, viszont a francia királyi ház egyik mellékágának odaadományozta az uralkodó az Anjou hercege címet, amely a település, és az erőd újabb fénykorához vezetett. A Valois-Anjouk 1360-1481 között uralkodtak Angers felett, és ideig-óráig a nápolyi trónt is megszerezték, így Angersből – legalábbis névleg – királyi központ lett.

A kastély előtt Anjou René szobra üdvözli a turistákat, ami stílszerű, hiszen alatta teljesedett ki a pompa a várban. René király reprezentációs igényei következtében ugyanis a garnizonból valódi királyi palota született a komor várfalak által határolt területen. Erre volt hely, hiszen az ötszög alakú építmény több mint 20 000 m²-es területet foglal el, amelyhez 950 méter hosszú várfal, illetve 17 henger alakú bástya tartozik. Ezek ekkoriban magasabbak voltak, mint ma, ugyanis a tüzérség megjelenését követően csökkentették a magasságukat. Csak ez egyiket hagyták meg 40 méteresnek, ugyanis ezen egy szélmalom működött.

Ne hagyjátok ki a várfal sétát sem, mert remek kilátás nyílik a folyóra és az óvárosra, ahol a legimpozánsabb építmény a 12. századi gótikus Saint Maurice székesegyház, amelyet a vár után közelebbről is megnéztük, de erről majd később.

A bejárat a felvonóhidakkal ma is áll, és a tufából, illetve palából épült erőd marcona látványát gyönyörű, reneszánsz stílusú kertek színesítik. Sikerült nyitásra odaérnünk, így a délelőtti napsütésben itt fotóztunk, mielőtt beléptünk volna a belső terekbe, hogy relatíve turista-mentes képeket készíthessünk. Sietnünk kellett, mert az elmaradhatatlan olasz csoportokat csak egy paraszthajszállal előztük meg. A kertek természetesen a középkorban nem csak az esztétikai élmény miatt létesültek, ugyanis volt itt szőlő, és gyógynövényeket, illetve fűszernövényeket is termesztettek. Ma ezen funkciókra utal a tér kialakítása.

A királyi lakhelynek csak egy része maradt fenn, és sajnos ez is töredékesen. A vadregényes külsőt tornyok biztosítják, és az erődszerű kiképzést hangsúlyozzák a csigalépcsők is. Az első emeleten voltak René király lakosztályai, a második szinten pedig a feleségéé. Sajnos a belső díszítőelemek jelentős része megsemmisült, ma mutatós kiállítást találunk itt, amely az udvari életet, a lovagi kultúrát és a dinasztiát mutatja be.

A királyi lakrészhez tartozik egy kápolna is, melyben megmaradt néhány középkori díszítő elem, valamint freskó. Az egy hajós épületet II. Lajos építtette valamikor 1410-ben. Természetesen az uralkodónak magánoratórium dukált (lásd lent), amelyet külön lehetett fűteni. A mennyezeten a zárókövek pedig az uralkodói címert formázzák (lásd jobbra fent): ez magyar elemet is tartalmaz a család nápolyi trónigény miatt, hiszen a nápolyi Anjou címer fontos eleme volt az Árpád-sáv, az Anjou-liliomokkal teli mező, és a jeruzsálemi kereszt, amelyeket az Angers-i rezidencián is be kellett mutatni. A kápolna impozáns, de szerencsénkre a fény nem engedte, hogy elfelejtkezzünk a festett ablakokról, ugyanis a beszűrődő napfény látványa lenyűgözött minket.

A váron belül egy modern épület is található, ahol a hely egyik legkülönlegesebb tárgya található. Ez a tenture de l’Apocalypse elnevezésű 14. századi faliszőnyeg-sorozat, amely a Jelenések könyvének epizódjait ábrázolja. 1954-től látható mai helyén, egy L alakú épületben, amelyet Bernard Vitry francia építész tervezett. 1990-ben és 2000-ben a fény- és szellőzőberendezést is korszerűsítették, hogy még jobban érvényesülhessenek a műemlékvédelmi szempontok. Ezek közé tartozik az állandó hő és páratartalom biztosítása, így ha sokáig szeretnétek gyönyörködni a műben, akkor készüljetek meleg holmival.

A kárpitot Nicolas Bataille, a 14. század második felének legismertebb szőnyegszövő művésze készítette I. Lajos rendelésére. A szövés hét évig tartott Párizsban, Jean de Bruges rajzai alapján. A mesés sorozat eredetileg 24 méter széles, 6,1 méter magas, 168 méter hosszú volt. Mindegyik darabja egy bibliai személyiséget ábrázol, de a 90 vallásos jelentből mára csak 71 maradt meg. A színei alaposan megkoptak, de így is dominálnak a kék, piros és elefántcsont színek, melyek között narancs és zöld színek is előbukkannak. A művész aranyozott, illetve ezüstözött gyapjú és a selyem szálakat is használt. Az Apokalipszis népszerű téma volt a középkorban, hiszen a látványos bibliai témák különféle allegorikus töltet hordoznak. Mindegyik témához tartozik egy-egy plusz regiszter, amely az eget és a földet ábrázolja. A legtöbb jelenetben a pusztulás és halál szerepel, mégis a végén a jó diadalmaskodik. René király, az utolsó előtti Anjou herceg 1480-ban az Angers-i székesegyházra hagyta a faliszőttest, amelyet a 18. században már ósdinak tartottak, és ekkor csonkították meg. A kárpit darabjait padlószőnyegként, a fák védelmére, vagy épületek szigetelésére használták. A 19. században felismerték jelentőségét és elkezdték a restaurálását.

A várkastély után a már említett Saint Maurice székesegyházat néztük meg. Története a 11. századra nyúli vissza, amikor Norman de Dua és Guillaume de Beaumont püspökök egy új templom építését rendelték el, miután a korábbi leégett, viszont ezt a 16. századig többször is átépítették. A két tornyú épület magasra nyúlik, és keverednek benne a román, illetve a gótikus stílusjegyek. Nincsenek külső támpillérek, így a boltozat súlyát az oldalfalak hordozzák. Ez még a román stílusra utal, viszont az ablakokat a felső szinten már úgy alakították ki, hogy minél több fényt engedjenek be, amely már a gótikát idézi. Az átmenetet tükrözik a falak is. A román stílusú alsó szintet már majdnem gótikus jellegű ívek fedik. Ezt a különleges stílust nevezzük Plantagenet, vagy más néven Anjou gótikának nevezik. A katedrális portálján Krisztust és a négy evangélista láthatjuk a szimbólumaikkal. A székesegyházat eredetileg Szűz Máriának szentelték, védőszentje csak később lett Szent Maurice, aki a thébai légió katonája volt, és keresztény hite miatt lett vértanú. A homlokzaton a thébai légió katonának a szobrai kaptak még hangsúlyos helyet, igaz kialakításuk késői, ugyanis ezeket a díszítéseket már a 16. században készítették.

Szerencsére mindez túlélte a vallásháborúkat, amikor a hugenották sok szobrot elpusztították, illetve a francia forradalmat, amikor ez a székesegyház is az „Ész temploma” lett.

Nekünk leginkább az ólomüveg ablakok tetszettek, amelyek között vannak eredeti 12. századiak is. A nyugati hajó ablakait 1451-ben André Robin mester műhelye készítette. A főhajó északi oldalán találhatóak a 12. századi ablakok, míg a déli oldal ablakai megsemmisültek a második világháborús bombázások következtében, így ezeket az 1960-as években készítették.

Sajnos a középkori belső freskókból csak töredékek maradtak fenn, de egy emléktábla a padlón emlékeztet minket arra is, hogy az Anjou-hercegeknek ez a templom a temetkezési helye: itt temették el I-II. Lajos, Anjou René és feleségeik szívét.

A francia gasztronómia élvezetek után sétáltunk a városban, ahol a fából és téglából épített régi házak faragott díszítéseiben tobzódtunk. Ezek közül a leghíresebb a Sainte-Croix téren  található található Ádám-ház, amelyet a 15. században építettek (lásd balra lent).

Útba ejtettük a Szentháromság templomot. Itt is az Anjou-gótika volt a jellemző, és mivel egy kevésbé ismert látványosságról van szó, így tömeg-mentesen csodálhattuk végig a részleteket. Oda voltunk a fenomenális oszlopfőkért, ugyanis tele voltak szörnyecskékkel.

A templom ma egy plébánia központja, eredetileg viszont a Ronceray apátsághoz tartozott, és ezzel össze is nőtt. Sajnos ez utóbbiba már nem tudtunk bemenni, de így is megérte, mert a látványon túlmenően nagyon szemléletesen mutatták be a tablók miért is különleges ez a helyi gótikus stílus.

Nem sokat sétáltunk a templom után, ugyanis már nagyon közel jártunk a Musée Jean-Lurçat-hoz, amely a középkorban egy kórház volt, ma pedig kortárs szőttes kiállítást rendeztek be benne. Ez utóbbi nekünk túl modern, de a befogadó kórházi struktúra megérte, mert ilyen ispotály-rendszerű épületből nem sok maradt fenn Európában.

Újra nyakunkba vettük a várost, és a túránkat a Szépművészeti Múzeum gazdag gyűjteményével zártuk. Ezt a nagy francia forradalmat követően hozta létre a Louvre mintájára a Direktórium, és mára a térség egyik leggazdagabb gyűjteményévé vált. Van gipszgyűjteményük, természettudományi részlegük is, de a fő profil a szépművészet. Mindenki maga tudja, hogy mennyire kedveli az ilyen helyeket, és milyen mélységben tekinti meg a tárlatot. Nekünk nagyon tetszett, rengeteg érdekességet láttunk, jó volt összefoglalásként a nap végére.

Szerencsére Angers nagy város, így a múzeum után gyorsan találtunk egy pékséget, majd mentünk vissza a szálláshelyünkre. Nem maradhattunk sokáig, ugyanis össze kellett pakolni, hiszen a következő nap már Maintenon, illetve Versailles volt a program. Angers-el viszont a lehető legjobb módon zártuk le nászutunk Loire-menti szakaszát.

Ha lehet, akkor majd ti is látogassatok el ebbe a városba. A macskaköves utcák, a szökőkutas parkok, kertek, illetve a reneszánsz és gótikus stílusú épületek között varázslatos hangulat fogad mindenkit.

Itt találtok további fényképeket az erődről.

Itt az Apokalipszis szőttesről.

Itt a székesegyházról.

Itt pedig a Szentháromság templomról.

Ebben a mappában vannak a Musée Jean-Lurçat-ban kattintott felvételek.

Itt pedig a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét ismerhetitek meg.
Itt vannak a fotók a kedvenc faszerkezetes házainkról.
Itt pedig az egyéb érdekes városi épületekről.

Azay-Le-Rideau – reneszánsz kéjlak egy tó közepén

Hosszas távollétet követően – legalábbis virtuálisan – visszatérünk nászutunk színhelyére, Franciaország szerintünk egyik legszebb részére, a Loire folyó völgyébe, amelyről már olvashattatok a „Szösszenetek a nászútról”  című blogbejezésünkben. Vannak itt erődök, romantikus, tündéri, meglepő kinézetű kastélyok, kolostorok, amelyek közül oly sokat felkereshettünk. Mostani beszámolónk tárgya, Azay-le-Rideau kissé eltér a többitől, mert egy szigetre épült, amely körül egy tavacskává duzzasztották az Indre folyót. A korábban már említett bejegyzésben leírtuk, hogy elsőre egy másik kastélyt tekintettünk meg a település határában, de erre csak később döbbenünk rá.

A kastély egy természetes szigetre épült, amelyet cölöpökkel erősítettek meg. A középkorban ennek az építkezési formának gazdasági szerepe is volt, hiszen a folyókon haladó kereskedők hajóitól itt szedtek vámot. A település is hangulatos, de a kastély látványától szokás szerint leesett az állunk. Nem hiába áradozott róla többek között Balzac is. Az épület mintha egy tóból emelkedne ki, amely teljesen meseszerűvé teszi a helyet.

A 12. századi leégett erőd helyén a 15. században Gilles Berthelot, I. Ferenc kincstárnoka  építtetett egy kastélyt, de a munkálatokat elsősorban felesége, Philippe Lesbahy irányította. Az első építtetőre és a korabeli királyi házaspárra a kastély homlokzata is utal, ahol feltűnik többek között két kedvencünk, a hermelin és a szalamandra, amely Klaudia királyné és I. Ferenc francia király jelképe. A tulajdonosokra a kezdőbetűk utalnak.

A Berthelot házaspár nem sokáig élvezhette a kastély nyújtotta előnyöket, mivel sikkasztás miatt kegyvesztettek lettek. Ezután a kastélyt I. Ferenc felajánlotta egyik hűséges követőjének, Antoine Raffinnek. Számos tulajdonváltást követően, mielőtt az állam átvette volna a kastély irányítását, a Biencourt márkik három nemzedéke felújította a kastélyt és a kertet. A mostani mesebeli reneszánsz kéjlak ekkoriban jött létre. A kastély 1905-től állami tulajdon, ma már az UNESCO Világörökség része, legutoljára 2017-ben újították fel. Mi 2018-ban jártunk ott, így teljes pompájában csodálhattuk meg. Természetesen a 17. században épült melléképületek most már modern funkciókat kaptak és a turistákat szolgálják ki. Apropó, a kapu épületben üzemelő étteremben ebédeltünk és isteni volt a gourmet kávé, no meg a hozzá járó francia aprósütemények, de ne szaladjuk ennyire előre, hiszen van mit felfedezni a kastélyban és környékén.

A délelőtti órákban érkeztünk a kastélyhoz és az épület gyönyörűen tükröződött a víz felszínén, így mielőtt beléptünk volna a kastély termeibe sétáltunk egyet az angolkertben, és körbejártuk a kastély külső részét. Gyönyörködtünk az ikerablakokban, tornyokban, díszítésekben. Egyébként ajánljuk a látogatást a nyári estéken is, mert falra vetített fényjátékos előadásokat tartanak júniusban és júliusban.

A Loire-menti kastélyokat szerintünk azért sem lehet megunni, mert hiába köszönnek vissza mindenhol az olasz reneszánsz és a gótikus stílusjegyek (lásd például Chenonceau, Blois, vagy Amboise esetét) mindenhol vannak egyedi megoldások, amelyek valami pluszt adnak minden egyes kastélynak. Ezt magabiztosan állítjuk, hiszen volt mit összehasonlítanunk, mert a Loire-vidék nyolc napos bejárása alatt közel 15 kastélyt látogattunk meg. Kellett is némi idő, hogy feldolgozzuk az élményeket.

Itt a legimpozánsabb egyedi megoldásnak a bejáratnál a homlokzatból, díszítéseivel kidomborodó díszlépcsőt találtuk, amely végigvezet minket a kastély három emeletén. Az emeleteket egy-egy loggia osztja meg, ahonnan nehezen mozdultunk el, mert minden szintem megannyi apró részletet, díszítést lehet felfedezni. A faragott figurák, és nem utolsó sorban a kazettás díszítésű mennyezet a medáliakkal teszik egyedivé a részt. Egyszerűen imádtuk ezeket a tereket!

A kastélyban 14 helyiség van, viszonylag mindegyik elég tágas, nagy ablakokkal. A berendezésük viszont meglehetősen eklektikus, hiszen a késő reneszánsztól egészen a kortársig majdnem mindegyik irányzatot képviseli valami.

A legnagyobb terem az első emeleti fogadó helyiség. Itt a belmagasság miatt pöttömnek éreztük magunkat, viszont az ajtóknál vigyázni kell, mert mert könnyen beverhetjük a fejünket. A terem központi helyén áll az eredeti kandalló, ahol természetesen a király motívumok is megjelennek. Az épületben összesen két eredeti kandalló maradt meg, a másodikat az egyik lakosztályban fedeztük fel. A több szoba falán a Hollandiából származó 16. századi falikárpitok a múltat mutatják meg a látogatóknak: ezek díszítőelemként és szigetelő rétegként is funkcionáltak, mivel a kőfalak hidegek voltak. A fogadó helyiség mellett egy érdekes könyvet fedeztünk fel, melyben az építkezés kezdetét írták le.

Mivel folyosók nincsenek, így a szobák egymásból nyílnak, ezért fura érzés volt, amikor szobánként változott a berendezés stílusa. Néhány bútor máshonnan származik, és átalakítás után került a kastélyba. Más darabokat viszont kifejezetten ide rendeltek: például a bársonyfüggönyöket és az ülőbútorokat. Reginának leginkább a kárpitos négyoszlopos reneszánsz ágyak tetszettek, de a kis fiókos elefántcsontból és diófából faragott szekretereket is elfognánk.

A fali szőttesek mellett a festményeken királyokat vagy éppen királyi kegyelteket ismerhetünk fel. A díszesebb helyiségek királyi lakosztályok voltak, ugyanis a francia nemességnek fenn kellett tartani egy helyet, ahol az esetlegesen átutazó uralkodót szállásolhatták el. Azay-Le-Rideu-ben több király is aludt, amikor itt vendégeskedett. Köztük például XIII. Lajos, aki 1619-ben két éjszakát töltött, amikor állítólag áradozott a kastélyról.

A kastély utolsó tulajdonosa rengeteg dísztárgyat gyűjtött, így az egyik szobát az ő ízlésese alapján újították fel egy 19. századi fénykép alapján.

Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: biliárd szoba, padlástér, könyvtár, étkező, konyha. A fergeteges lépcsőkről pedig ne is beszéljünk... Mi alig győztük csodálni a látottakat. Amint tehetitek, ti is látogassatok el ebbe a bájos francia reneszánsz kastélyba.

Addig itt találtok további képeket a kastély külsejéről.

Itt a belsejéről.

Itt pedig a városról.