2019. június 17., hétfő

Loches, az első hivatalos francia királyi szerető nyughelye


A Loire-menti kastélyok jelentős része a Loire mellékfolyói mentén található: Loches esetében az Indre nyugati partjánál magasodik a várhegy, rajta egy részben befejezetlen reneszánsz kastéllyal, a többé-kevésbé épp erődítménnyel, illetve egy gyönyörű templommal. Ahogy nászutas beszámolónkban említettük, Loches tartalék úti cél volt, de egyáltalán nem bántuk meg, hogy elmentünk. Aznap ugyanis a középkori várkastélytól a reneszánsz kéjlakig bezárólag mindenféle épületet láttunk, a Loches-i fellegvár pedig teljesen illett az aznapi élményözönbe, illetve igazán jó érzés volt a nap végén sétálni a település hangulatos utcácskáin. Miért éri meg elmenni ide? Íme kedvcsináló bejegyzésünk.
Loches fellegvárát fél évezreden keresztül alakítgatták. Ezekre a munkálatokra szükség volt, ugyanis a Plantagenetek és a francia királyi dinasztia szüntelen torzsalkodása sokszorosan érintette, így határvárosként folyamatosan fejleszteni kellett a védelmét. Amikor pedig elült a fegyverek zaja, akkor a francia királyi ház Loire-menti kastély-hálózatának részeként itt is a kor kényelmét biztosító székhelyet kellett kialakítani.
A várhegyet egy két kilométer hosszú fal övezi. A tornyok különböző korokból származnak. A legrégebbit, az úgynevezett öregtornyot, vagy donjon-t 1013–1035 között emelte III. Fekete Fulkó. Ezt később kiegészítették plusz védelemmel, például a 12. században bástyákkal, a 15. században pedig barbakánnal. A száz éves háborút befejező VII. Károly királynak ez volt az egyik kedvenc kastélya, nem véletlen, hogy a szeretőjének, Agnès Sorelnek adta. A király utódja, XI. Lajos jórészt itt nőtt fel, de neki Amboise és Tours volt a kedvence, így az ő uralkodása alatt a Loches-i erődöt börtönné alakították át. A vár a 15–18. században államférfiak őrzésére szolgált, vagyis magas rangú foglyok börtöneként használták. Többek között Ludovico il Moro, Milánó fogoly hercege is itt raboskodott és itt halt meg. Két cella most is a nevét viseli.
A francia vallásháborúk alatt a helyőrségnek voltak kellemetlen pillanatai, ebből a korból származik annak a teremnek a díszítése, ahol a várban szolgáló tisztek alakjaival borították be a falat.
Az amerikai függetlenségi háború során angol hadifoglyok raboskodtak itt, majd a francia forradalom során teljesen kifosztották a helyet. A helyreállítás 1806-ban kezdődött el, a 19–20. században megyei börtönként is használták, majd az 1950-es években megnyitották a turisták előtt. A börtönszint félelmetes, és igazán hangulatos. Maga a donjon viszont egy üres héj, de fel lehet menni a tetejére. A tériszonyosok számára nem a legjobb élmény, de aki bírja a magasságot, azt fergeteges látvány fogadja.



A várhegy túloldalán található a királyi kastély, ami egy torzó. Még a 14. században emelte az első épületet V. Károly francia király testvére, és Chinon mellett ez volt VII. Károly kedvenc rezidenciája. Ezt az első királyi lakot bővítette ki VIII. Károly és XII. Lajos, habár a munkálatok fő mozgatórugója a feleségük, Bretagne-i Anna volt.
A legszebb rész Anna oratóriuma, amely egész szép állapotban maradt fenn (lásd fent). A másik kedvencünk a kutyákkal díszített lépcső: a vadászebek ugyanis évszázadok óta vigyázzák a bejáratot.
A 16. század végétől a francia királyok elfeledkeztek a palotáról, a következő nevezetesebb esemény a hely történetében a francia forradalom volt, mivel 1793-ban itt működött a helyi forradalmi törvényszék és börtön. A napóleoni korszaktól egészen az 1920-as évekig pedig a polgári törvényszék működött a palotában. Az eredetitől céltól eltérő felhasználás rányomta a bélyegét az épületre, de a kiállítás érdekes, és pár építészeti érdekesség is előbukkan ahogy végighaladunk a termeken.
Természetesen a lépcső itt is pazar, habár még nem az a rafinált szerkezet, mint amit Blois-ben és Chambord-ban találtunk.

Közvetlenül a palota szomszédságában található a Saint-Ours templom, amely a helyi káptalan székhelye volt. A legenda szerint a 10. század második felében alapította a fent említett III. Fekete Fulkó apja.
A portálja gyönyörű, egész jól megmaradtak a színei is, de nekünk leginkább Agnès Sorel sírja tetszett. A hölgy jó, de nem kiemelkedő családból származott és 1444-ben került a királyi udvartartásba. Extravagáns, művelt asszony volt, aki divatot teremtett, befolyást gyakorolt a politikai döntésekre, és a történelemben elsőként kapta meg a hivatalos királyi szerető címet. Nem ő volt az utolsó: az unokája, Louis de Brézé Diane de Poitiers, vagyis egy újabb királyi szerető férje volt. A méltó utódok között érdemes még megemlíteni IV. Henrik asszonyait, illetve XIV. és XV. Lajos szeretőit. A síremléket VII. Károly megrendelésére készítették, eredetileg a főhajóban állt. XVI. Lajos utasítására rakták át mai helyére, ugyanis kerülgetni kellett, ami állítólag zavarta a misézést. A szobor a francia forradalom alatt súlyos károkat szenvedett, Agnès maradványait is megbecstelenítették: a restaurálás, illetve a maradványok ide-oda költöztetése miatt csak 2005-ban került minden vissza a helyére. A halottat hagyományos formulákkal, de egyedi módon ábrázolta az ismeretlen művész: a lábainál a bárányok a nevére, és a női szelídségre is utalnak, Agnès kezében eredetileg egy imakönyv is volt, de ez már eltűnt, a félig csukott szemekkel pedig olyan, mintha imádkozna. A színhasználat is egyedi: a vakítóan világos alabástrom sírkő élesen elüt a fekete márvány talapzattól.
A templom másik híres halottja Ludovico Sforza, akinek a maradványait nemrégiben fedezték fel. Mondjuk ezt követően is üres marad a neki szánt díszes síremlék a paviai kolostorban, de legalább tudjuk hol nyugszik.

A várnegyed mellett pedig ott a város, amely egy valódi ékszerdoboz. Szépek az épületek, a központból majdnem teljesen kitiltották a kocsikat, és élénk utcai életet tapasztaltunk amikor mi voltunk. Ha arra jártok, mindenképpen nézzetek be: érdemes.

Itt találtok további képeket a templomról.
Itt az erődről.
Itt a palotáról.
Itt pedig a városról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése