Szeged és a Délvidék - kettesben és ELTE-s hallgatókkal

2025 májusában Balázs egy fergeteges ELTE-s hallgatói csapattal kirándult a Doberdón, illetve annak közvetlen környékén. Ezt követően automatikusan felmerült az igény újabb közös program szervezésére, amely végül egy 2025. december 27. és 2026. január elseje közötti délvidéki út lett. A nagy utazás előtt viszont pár mondatban ki kell térni egy másik programra, amely részben a 2025. karácsonyi eseményeket készítette elő.

2025. október 22-én vonatra szálltunk kettesben és mindenféle késés nélkül érkeztünk meg Szegedre. A Partium Hotelben szálltunk meg, amelyről csak a legjobbakat tudjuk írni. A szobánk a Honvéd térre nézett, az amúgy se jelentős zajt teljesen semlegesítették a nyílászárók. A reggelivel is meg voltunk elégedve, a személyzet pedig kiválóan végezte a dolgát. Aznap először elsétáltunk az Új Zsinagógába, amely régi adósságként eddig kimaradt. Bankkártyával tudtuk kifizetni a belépőjegyet, a szakmai jellegű tájékoztatás alapos volt, majd jól kifotóztuk magunkat. Aznap két egyetemi jellegű programunk is akadt, amit gyorsan teljesítettünk, így a hosszú hétvége java csak kettőnkről szólt.

Október 23-án elvonatoztunk Szabadkára. A városházán lefixáltuk a karácsonyi út részleteit, Regina felment a Városháza tornyába (jobban kezelte a tériszonyát), majd következett a Városi Múzeum, a zsinagóga, és úgy általában a város bejárása (a poszt nyitóképe a Raichle-palotát ábrázolja). Egyedül 23-án este csöpögött kicsit az eső, amúgy végig nagyon kellemes, meleg, napos időt fogtunk ki.

Október 24-én Hódmezővásárhelyen töltöttük a nap javát: gyakorlatilag nekünk nyílt meg a Tornyai János Múzeum, az Alföldi Galériában szavaztunk a kedvenc alkotásainkra (éppen zajlott az Őszi Tárlat), koppantunk a zsinagógánál, majd elsétáltunk Ölelő Olgához. Aznap nem volt elegendő a megtett kilométer, így Szegeden még tettünk egy kört az Erzsébet-ligetben.

Október 25-e volt az utolsó teljes napunk, amit a szegedi Alsóvárosi Ferences templommal és kolostorral kezdtünk, a Fogadalmi Templom Látogatóközpontjával folytattunk (köszönjük a Látogatóközpont munkatársainak a kedvezményes belépést, szakmailag, emberileg, esztétikailag csak a legjobbakat tudjuk leírni a látottakról), végül a napot a Móra Ferenc Múzeumban zártuk. Október 26-án pedig jöttünk is haza, újra vonattal, és meglehetősen pontosan.

Ez a 2025. októberi páros szegedi út fontosnak bizonyult, ugyanis karácsonyt követően úgy indulhattunk útnak a csapattal, hogy Szabadkán már rendelkeztünk személyes kontakttal, ami gördülékenyebbé tette a szervezést.

Tehát 2025. december 27-én a már megszokott Határ úti parkolóhelyen találkoztunk. A Doberdó óta nem változott a felállás: a tanári Suzuki, egy hallgató Golfja és egy szintén hallgatói kisbusz alkotta a konvojt, a teljes létszám most is 16 főre jött ki. Páran kiestek, újak/régiek csatlakoztak, de a kemény mag maradt. Természetesen december 27-én se sikerült időben elindulnunk, de a késés nem okozott gondot, mert minden klappolt. A határ előtt nem sokkal megálltunk egy benzinkúton, mert aggódtunk a szerbiai üzemanyag helyzet miatt és a határfigyelő fórumok információit követve nem Röszkénél, hanem Tompánál mentünk át Szerbiába, amely művelet csupán pár percet vett igénybe. Szabadkán a tejpiac parkolójában hagytuk a kocsikat és a látogatást a zsinagógával, majd pedig a Kosztolányi szoborral kezdtük. A városháza előtt jót mulattunk, amikor Szonja (a Városi Múzeum munkatársa, városházi idegenvezetőnk) a nagykapu nyitását követően kikiáltotta az ott gyülekező tömegbe, hogy Juhász megjött-e, majd egymásra találásunkat követően újra megtekintettük a városházát (lásd fent), ezúttal a srácokkal, akik szintén elégedettek voltak a látvánnyal. A kocsiknál ettük meg a szendvicseinket és levezetésként Palicsra is elugrottunk, ahol a hűvös szél gyakorlatilag azonnal beűzött minket a tóparti kávézóba és a nagy palicsi felfedezőkörútból kávézás-forrócsokizás lett. Aznapra már csak az újvidéki szállás elfoglalása maradt, ami megéri egy misét. A Bookingon foglalta Balázs, nem kellett volna! A szállásadó próbálta duplán beszedni az idegenforgalmi adót, az ágyneműért felárat akart kérni, mondván szerinte a kétszemélyes ágyak esetén a külön takaró sehol se alapszolgáltatás, a panaszkönyv létét eltagadta és ekkor még a későbbi kalamajkák el se kezdődtek. Röviden: a Brent Collectiont érdemes messziről kerülni!

December 28-án az újvidéki zsinagógával kezdtük az utat. A biztonsági őrnek kellett kifizetni készpénzben a belépőt és makaróni nyelven / mutogatással rengeteg információt megosztott velünk. A hely pazar, a bácsi pedig nagyon kedves és segítőkész. Ezt követően átsétáltunk a Szerb Matica Galériába, ahol sokkal többet kaptunk, mint amire vártunk: a múzeum munkatársai nagyon kedvesen fogadtak, az egyik munkatárs, majd az igazgatóhelyettes tartott idegenvezetést (előzetesen nem kértünk ilyet), szakmailag és emberileg is le a kalappal előttük, rengeteg érdekes és hasznos információt kaptunk! Ebédidőben szanaszét spriccelt a csapat, majd a Városháza előtti karácsonyi vásárban találkoztunk. Innen a Vajdasági Múzeumhoz sétáltunk (ez is döfi! Lásd fent!) és zárásként kimentünk a Duna-partra. Este pedig zajlott a szokásos buli, társas, amit hébe-hóba fűszerezett a menetrendszerinti tűzriadó (nem miattunk!). :D

December 29-én Belgrádba kocsikáztunk, a Kalemegdán oldalában parkoltunk (lásd fent), ahonnan végig az apostolok lován közlekedtünk. A vár bejárását és a 30,5-es Škoda mozsár előtti csoportképet követően lesétáltunk a Száva-partra, ahol megebédeltünk, majd kívülről megtekintettük a Bodrog/Száva monitort. Ezt követően elkavarogtunk a Mihály fejedelem útra, vagyis a bevásárló utcára és a Nemzeti Múzeum előtt lyukadtunk ki. A 2022-es belgrádi út nosztalgikus hangulata kísért abban is, hogy a Skadarskán is végigmentünk, újra megcsodáltuk a szarajevói kút másolatát és a belgrádi állatkertben zártuk a napot.

December 30-án délelőtt Karlócán tekeregtünk. Balázs egyik történész kollégája beszélte meg előzetesen, hogy nyitva legyen a Béke királynője kápolna (ez a karlócai békekötés helyszínén épült, a fenti képen a csapat is látszik, amint végre belenézett a kamerába :D ). Már spontán módon mentünk be a Sz. Péter és Pál apostol templomba, no meg a Szent Miklós szerb ortodox székesegyházba, de a városi nézelődést komolyan visszavetette a hideg, szeles időjárás. Talán a legjobb ebédünket a Duna partján, a Pasent nevű étteremben költöttük el, majd elmentünk a péterváradi erődbe. A vármúzeum állandó kiállítása hozta a kötelező kört, viszont az időszakos tárlat, amely Albert Einstein feleségét mutatta be sorra zsebelte be a hallgatók elismerését.

December 31-én jó egészen Galambócig autóztunk, ahol a vár parkolóőre is tudta előre, hogy mi vagyunk a magyar csapat. Nagyon felkészülten vártak minket! Az idegenvető (szintén kérés nélkül) nagyon hasznosnak bizonyult. A vár tárlata muzeológiailag kissé középszerű, de a hely hasznosítása mesés! Felmásztunk a tornyokba (lásd fent), ahova csak lehetett (télen a magasabb tornyok zárva vannak) és szomorúan vettük tudomásul, hogy a kiegészítő részek (egy római villa és a török fürdő romjai) csak 2026 áprilisától lesznek látogathatóak. A vár cukrászdájában ebédeltünk, majd a szállás felé, a visszaúton megálltunk Ram erődjénél. Itt már szakadt a hó, süvített a szél és a helyi „mindenki kutyája” (lásd lent) meglehetősen rámenősnek viszonyult, így az amúgy helyes kis erődöt gyorsan megtekintettük és még gyorsabban mentünk vissza Újvidékre, ahol jó kis szilveszteri bulit csaptunk.

Január elsején délelőtt összeszedtük magunkat és mivel az aracsi pusztatemplom megközelítését célzó szándékunk szó szerinte belefulladt a sártengerbe, így csak a hazautazásról szólt a nap. Röszkénél egy órás várakozást követően keltünk át a határon, majd minden egyéb megrázkódtatástól mentesen, épségben hazaértünk. A csapat lelkesedését dicséri, hogy kevesebb, mint egy héttel a hazaérkezés után már el is készült a következő utunk programja, amelyre 2026 augusztusában kerül sor, és mindezt már nem Balázs, hanem a hallgatók szervezték. Hiába, profik, ügyesek, és ahogy szoktuk volt mondani, a „mi kölkeink”. :D

Belgrád, egy balkáni és mégis nyugatias főváros

2023. február 23-tól 26-ig a megszokott csapattal újra „tanulmányi” kirándultunk: ezúttal Belgrádba. Palermo után egy könnyen megközelíthető, olcsó, különleges helyre terveztük az utat. A srácok listája gyorsan összeállt, a szállást előre lefoglaltuk (persze ingyen lemondásos garanciával), a pályázatot röptében összeállítottuk és a palermói kalandok után most újra elsőre meg is nyertük a HÖK-ös támogatást. Szerencsére a Flixbusz árai nem változtak, így gyakorlatilag a terveknek megfelelő áron fizettünk mind a buszjegyért, mind a szállásért. Aztán elindultunk, és kiderült, hogy minden terv csak addig jó, amíg fel nem borul.

Egy csütörtöki reggeli időpontban találkoztunk a népligeti buszpályaudvaron. Mivel nem repültünk, így mindenki azt hozott, amit akart: először úsztuk meg a „mit vihetünk kézipoggyászban" kérdéseket. Az már a csapat józanságát dicséri, hogy senki se érkezett óriási poggyásszal. Hiába, rutinos utazók lettek a srácok! Röszkéig el is jutottunk, hogy ott jöjjenek a gondok, mert mindenféle dokumentációs problémák miatt a busz menetideje egy órával meghosszabbodott. Pedig olyan jól indult az út!

A belgrádi buszpályaudvarról sikeresen kijutottunk, majd a Kamenička utcán caplattunk a szállásunk felé. Az utca végén, a saroképületben kellene lennie annak az étteremnek, ahol Gavrilo Principék kitervelték a szarajevói merényletet. Fontos történelmi hely, állítólag ma is kocsma üzemel benne. Erre helyben kiderült, hogy bezárt. Ettől függetlenül a házat lefotóztuk (lásd balra fent), de a kocsmába már nem tudtunk beülni, hogy a mi világmegváltó terveinkről elmélkedhessünk. A szállással viszont szerencsénk volt és ezt mindenkinek ajánljuk. A Hotel Bohemian Garni a Skadarska utcáról nyílik, vagyis egy mulatós negyedre néz, de a jó szigetelésnek köszönhetően a bulikból nem hallottunk semmit, miközben rengeteg vendéglátóipari hely volt a közelben. Lepakoltunk és mentünk is vissza a csütörtökön egész későig nyitvatartó Nemzeti Múzeumig. Ezt eredetileg banknak építették, az első világháborús során a Monarchia megszálló erőinek parancsnokságaként hasznosították, majd a Belgrádi katonai konvenció aláírásának is helyet adott. Mivel a múzeumról lesz külön képes poszt, így ide csak az épület előtti Obrenović Mihály, vagyis a harmadik szerb fejedelem szobráról teszünk be képet (lásd jobbra fent).

A múzeummal előzetesen leleveleztük az érkezésünket, tanulmányi kiránduláson részt vevő egyetemi hallgatóknak ingyenes volt a belépés, és amint helyben bemondtuk, hogy a magyar csoport érkezett, nagyon gördülékenyen mentek a dolgok. A nap zárásaként még napijegyet akartunk venni a tömegközlekedéshez, ami állítólag mindegyik KIOSK-ban megoldható. Nekünk viszont egy kivételével mindegyik KIOSK-os azt mondta, hogy nincs jegye, napijegyről pedig nem is hallott. Végül a Moszkva hotel (lásd fent) szomszédságában található kioszkosnál jártunk szerencsével. A hölgy minden alkalommal máshogy számolt (többször is visszatértünk hozzá), de olyan jól számolt, hogy végül minden elszámolását helyrehozta a mi kárunkra. Fontos kihangsúlyozni, hogy csakis készpénzért lehetett jegyet venni. A  hölgy a szerben kívül más nyelvet nem ismert, de kézzel-lábbal azért megérttettük magunkat.

Péntek reggel kipróbáltuk a buszközlekedést. Elmentünk a temetőbe, és a kerítésen keresztül megtekintettük az osztrák–magyar katonai emlékművet, ahol az első világháború első hősi halottja is nyugszik (lásd fent). A buszokról kiderült, hogy egész jók, persze az állapotuk változó: valahol a rugó is kiáll az ülésből, máshol egészen elegáns a belső. Viszont mindegyik járművön bankkártya érintésével lehet jegyet venni, amivel igencsak megelőzték a hazai viszonyokat. A temető után elmentünk a Száva partjára, sirályokat fotóztunk és napoztunk, hogy majd az előre lefixált időben megtekintsük a Bodrog/Sava monitort (lásd balra lent). A Bodrog a Monarchia Dunai Flottilláját erősítette és az első világháború első lövései is innen dördültek el. A világháború végén többedmagával ezt a monitort is a jugoszláv állam kapta meg: ekkortól Sava a neve. Az első világháborús centenárium keretében restaurálták és a szerb Véderő Minisztérium felügyelete mellett megnyitották a látogatók előtt. Az előzetes engedélykérések eredményeképpen a belgrádi Hadtörténeti Múzeum igazgatója fogadott minket és egy munkatársa tolmácsolt, illetve vezetett körbe. Fergeteges élmény volt! A hajó minden részlete maga a tömény történelem!

A monitor megtekintése, pár vicces fotó és a hajó elkötésére tett javaslatok elvetése után a Száva partján megebédeltünk (egy hagyományos szerb konyhát vivő helyen, ahol nagyon jó húsos fogások vártak minket), majd felmentünk a Kalemegdánhoz. Jót sétáltunk az erődben, nézelődtünk, csoportképet készítettünk a 30,5-es Škoda mozsárnál (ez az Osztrák–Magyar Monarchia legrettegettebb első világháborús ostromfegyvere volt és csak három példány maradt fenn, az egyik pont Belgrádban, lásd jobbra fent), viszont a nándorfehérvári ostrom emlékkövénél csodálkoztunk, hogy a magyar szövegben is Belgrád olvasható, miközben ekkor Nándorfehérvárként emlegették a helyet (lásd lent).

A belgrádi erőd számtalan látnivalójából végül csak párat tudtunk megtekinteni: a győzelmi oszlop környékét, a délelőtti hajólátogatás során megbeszélt Hadtörténeti Múzeumot (erről lesz külön képes poszt), illetve a Despota-kapu melletti tornyot. Az oszlop mellől készült a zimonyi tornyot is ábrázoló lenti fotó, miközben a torony tetejéről lőttük a Duna és a Száva összefolyását ábrázoló napnyugtás búcsúfotót. A sokat reklámozott két kaputornyos bejáratot a Despota kapu túloldalán éppen restaurálják, így az állványzat miatt láttuk is, meg nem is.

Szombat reggel első utunk a Tesla múzeumhoz vezetett, erről lesz külön képes beszámoló. Utána a Szent Száva székesegyház következett, amelyről szintén lesz külön képes poszt. A templom amúgy a szöveges beszámoló első fényképén is látszik a Karađorđe emlékmű mögött. Ezt követően megebédeltünk és elmentünk a zimonyi Hunyadi toronyhoz (lásd lent). Szombaton csepergett, vagy egyenesen szakadt az eső, kalandos volt a buszos utunk, de végül megérkeztünk. Felmentünk a torony kilátójába, ahol nagy örömünkre az erős szél is megnehezítette a dolgunkat. Ennek ellenére különleges érzés volt a torony bejárása, hiszen egy 1896-os millenniumi emlékműről van szó, amelyet állítólag Hunyadi János halálának helyszínén emeltek. A neve is innen ered. Természetesen a toronyból a korábbi Kalemegdános fotó párját is elkészítettük, ugyanis lent, a Duna és a Száva összefolyásánál, a domb tetején a belgrádi erőd feketéllik.

A rossz idő miatt nem volt kedvünk sokat sétálni Zimonyban, de amit láttunk, az nagyon tetszett. Végül újra buszra szálltunk és Tito mauzóleumánál zártuk a napot (lásd lent), amiről szintén lesz külön képes poszt.

Vasárnap a délutáni buszra vettünk jegyet, hogy délelőtt még szabadon csatangoljunk. Reggelre leesett a hó, így abban állapodtunk meg, hogy megnézzük a belgrádi havas állatkertet. Erről nem lesz külön képes poszt, ezért az öt kedvenc képünket ide illesztjük be.

Végül megebédeltünk, majd visszaindultunk a buszpályaudvarra. Kifizettük a belépőt (a buszokhoz csak pénzért mehetünk be) és miután az utolsó dinárunkat is elköltöttük, precízen, időben indultunk haza. Nagyban búcsúztunk Belgrádtól, mert érdekes élmény volt, sok dolog tetszett, kedvesek voltak az emberek, jókat ettünk…

...aztán a csöpögős hangulatot elrontotta a határnál az ellenőrzés. Röszkénél újra gond volt. Egy nő hamis személyivel kívánt belépni a schengeni övezetbe, azonnal kiszúrták, és bosszúból bekamuzta, hogy a buszon maradt cucc, így az egész buszt félreállították. Vártunk egy órát és már megint nem menetrend szerint érkeztünk meg. Valahogy ez nem megy nekünk. :D

Ide belinkeljük a képes posztokat is.

Itt érhető el a Nemzeti Múzeumról szóló külön beszámoló.

Itt a Bodrog/Sava monitorról szóló.

Itt a Kalemegdant és a Hadtörténeti Múzeumot bemutató képsorozat.

Itt a Tesla Múzeumról szóló képes poszt.

Itt a Szent Szávás album.

Itt pedig a Tito mauzóleumos válogatás.

Kirándulás Bergamo Felső Városába

 2023. február 19-én hajnalban új utazási cél felé tartottunk, hogy aznap este haza is jöjjünk: Bergamo viszonylatában kipróbáltuk az oda-vissza egynapos repülést. Nem a mi ötletünk, de egy fotós kolléga élménybeszámolója után nem kellett senkit se meggyőzni. Beszerveztük a tesókat (a fogadottat és a szélütöttet), akikkel 2022 késő őszén megvettük a repülőjegyeket. Bergamo Alta volt a célunk, ahova a repülőtérről közvetlen buszjárat visz. Ez az 1-es busz, amelyre a bergamói tömegközlekedési vállalat applikációján vettük meg a jegyet.

Bergamóban, pontosabban a vasútállomáson egyszer már jártunk, amikor egy padovai konferenciára mentünk (ez volt az első közös padovai látogatásunk). A belváros, vagyis ebben az esetben a Felső Város (Città Alta) viszont mindig kiesett. Hallottunk a szépségéről, meg a könnyű megközelítésről, de valahogy sohase jutottunk el. Legutoljára 2021 októberében, a torinói túránkról hazafelé akartunk megállni, de olyan özönvizet fogtunk ki, hogy inkább Milánóban csatangoltunk. Ezt se kellett volna, de ez egy másik történet. Tehát 2023. február 19-én Ferihegyen gyönyörködtünk a napkeltében, majd sikeresen landoltunk Bergamo Orio al Serio repterén. Az 1-es busszal nem volt gond, a jegyvásárlás és érvényesítés is működött. A térképen követtük merre járunk, és a Maps.me-n már előre becsillagozott megállónál le is szálltunk. Annyira hatékonyan döngettünk, hogy már a túl korai érkezés miatt aggódtunk. Utólag persze kiderült, hogy feleslegesen.

Bergamo több évszázadon keresztül a Velencei Köztársaság határerődje volt, aminek köszönhető az 5320 méter hosszú falrendszer kiépítése. Az erőd végül sohase szenvedett el semmiféle ostromot, így közel 100%-os állapotban maradt fenn. Itt látható a makettje (az eredeti a ferences kolostorban, a Bergamo 900 tárlat részeként tekinthető meg):

Tehát letekintettünk a San Giovanni bástyáról (lásd fent), majd elindultunk a főtér felé. A belvároson belül is van szintkülönbség, de teljesen kezelhető. A kavicsos utak kialakítása miatt jól jött a kényelmes túracipő, de szerencsére a kavicsok meg se közelítik a római macskaköveket, így nem igazán okoztak kellemetlenséget.

A Santa Maria Maggiore templom volt az első célpontunk. Ennek több bejárata van, persze mindegyik kereszthajó végénél minőségi portálokat alakítottak ki. Balra lent a déli látható, jobbra pedig a talán ismertebb északi.

Természeten kicsi csapatunk tagjai fotózkodtak az oroszlánoknál. Ezekről viszont csak a facebookos képmappába teszünk fényképet, különben ez a poszt menthetetlenül képes magazinná változik. A templom fizetős, de mindenképpen megéri az árát. Az első benti célpontunk a főhajó végén található két síremlék: itt temették el Bergamo büszkeségét, Gaetano Donizettit, illetve mesterét, Simone Mayr-t (lent balra és jobbra).

Érdemes megfigyelni a mennyezetet, mert pazar.

Viszont a barokk belső mellett reneszánsz és középkori gyöngyszemeket is találunk. A főoltár előtti kórus lábazatát négy Lorenzo Lotto rajzai alapján készített intarzia díszíti, amelyeket mindenképpen érdemes tüzetesen szemrevételezni, mert csodálatosak. Szintén különlegesek a középkori freskók: a jobb kereszthajóban egy 1347-es freskóciklust találunk, legfölül az Utolsó Vacsorával, ezzel szemben pedig az élet fáját láthatjuk, amely szintén az 1340-es évek közepén készült.

A bazilika „toldaléka” a Colleoni kápolna, a reneszánsz egyik csodája. A Colleonik Bergamo egyik meghatározó családjaként évszázadokon keresztül adtak jegyzőket, bírákat és egyházi tisztségviselőket a városnak, viszont Bartolomeo Colleoni, egy zsoldosvezér tette őket nemzetközileg is ismertté. Ő emeltette a kápolnát saját mauzóleumaként. A hadvezér természetesen lovon ül a síremlék fő alakjaként. Ezt az aranyozott fa szobrot 1501-ben Nürnbergben készítették, mert az eredeti kő túl instabilnak bizonyult.

A kápolnában tilos a fotózás (az ajtóból, vagyis technikailag már kívülről készült a kép), ami az őrületbe kergette Reginát, hiszen hihetetlenül sok puttó van bent és egyet se örökíthetett meg. Ennek örömére jöjjön egy Colleoni címeres angyalka a kinti kerítésről. Alatta a kápolna pazar rózsaablaka látható.

Habár szerintünk a Santa Maria Maggiore a legszebb bergamói templom, nem ez a székesegyház. Ez utóbbi a szomszédban található. Bementünk, de egy teljesen kommersz barokk templom, amelyből 12 egy tucat. Ennek igazából csak a kupoladísze tetszett, amit már a városháza tornyából csodáltunk meg (lásd balra lent). A Campanone (vagyis a Nagy Torony) önállóan is látogatható, gyalog és lifttel is fel lehet menni az utolsó előtti szintig, viszont egy emeletet mindenképpen mászni kell. Nem vészes és megéri! Innen a legjobb a kilátás Bergamóra! Tehát balra lent a székesegyház, jobbra lent pedig a Santa Maria Maggiore kupolája látható. Alattuk a fehér épület a városi könyvtár, előtte pedig a város főtere. Itt, a Caffè del Tasso 1476-ban tízóraiztunk: isteni volt a süteményük és a kávét fogyasztók is elégedettek voltak a választásukkal.

A torony után a városháza múzeumát is megtekintettük. Ez jórészt digitális tartalmakkal mutatja be a bergamói társadalmat, kereskedelmet, könyvnyomtatást stb. Ez nagyon érdekes, másnak is ajánljuk a megtekintését. Jókat játszottunk a nézelődés során, és a mókázás közben rengeteget tanultunk. A fedett udvar pedig eredeti (lásd lent), így kijelenthetjük, hogy itt se csak rekonstrukciókat láttunk.

Az ebéd előtt még elugrottunk a Donizetti Múzeumba. Gaetano Donizetti Bergamo egyik és talán leghíresebb szülötte. A romantikus itáliai operaszerzők közül Bellinivel fej-fej mellett haladt a világhírnév megszerzésének rögös útján, hogy végül Donizetti a szülővárosában halljon meg. A szülőház a városfalon túl található, a halál előtti utolsó hónapokat pedig egy helyi előkelő család vendégeként töltötte a mester. A múzeum végül nem a születés és nem a halál helyszínén, hanem a Donizetti zenei képzését is támogató intézmény falai között kapott helyet. A Domus Magna egyik szintjén személyes tárgyakat, partitúrákat, portrékat és mellszobrokat, zongorákat állítottak ki. Természetesen a zeneszerző családja is előkerül, és hihetetlenül szomorú látványt nyújt a halálos ágy, illetve a fotel, amelyben utolsó hónapjaiban tartózkodott Donizetti.

A kiállított darabokat részben a családtagok, részben a Donizettihez köthető intézmények (a Ricordi kiadó, nápolyi és a bolognai konzervatórium) adományozták.

A múzeum megtekintését követően a Birreria di Città Alta nevű helyen ebédeltünk (nagyon finom volt), a Cavour cukrászdában desszerteztünk (mennyei volt) és elindultunk a ferences kolostor irányába. A San Pancrazio templom előtt fordultunk el a kolostor irányába és rögtön le is fotóztuk az előbbi bejáratát. A látvány magáért beszél.

A már nem működő kolostorban két múzeum kapott helyett: a Bergamo 900, amely a 20. századi Bergamót mutatja be (lásd lent), illetve a fényképészet múzeuma. Az utóbbinál valószínűleg minden olvasónk sejtheti, hogy úgy kellett minket felmosni, mert a látogatás minden pillanatát imádtuk. A fényképezési eljárások, az optikai trükkök bemutatása mellett hangsúlyos a fényképezőgépeket bemutató rész, amelynek egy részét külön facebookos albumban mutatjuk be. A Bergamo 900-ról annyit, hogy pont azt az időszakot járja körbe (a 19. század vége és a 20. század), amikor felpörgött az ipar, Bergamo lakossága és területe drasztikusan megnőtt, vagyis a múzeum pont azt mutatja meg, hogy az álmos és tündéri kisváros miként lett azzá, amit mi ismerünk. Ennek fényében tanulságos volt a látogatás. A személyes jelleget pedig többek között az jelentette, hogy megnézhettük miről írt a helyi napilap a születésnapunkon.

Utolsó programként elsétáltunk az Accademia Carrarába. Ez egy hihetetlenül gazdag és menő gyűjtemény. Csak úgy kapkodtuk a fejünket a Pisanellók, Botticellik, Bellinik és Lorenzo Lottók láttán. Nem sokkal látogatásunk előtt nyílt meg egy Caravaggio tanítványról szóló kiállítás, így a szöveges posztba a kedvenc Bellinink mellett az időszaki kiállítás anyagából rakunk be képet, hogy a többi fotó önálló facebookos albumot kapjon.

Francesco Boneri, avagy Cecco del Caravaggio munkásságát az utóbbi években fedezték fel. Michelangelo Merisi da Caravaggiót Rómában ismerte meg, segédje és mindenese lett és mesteréhez hasonlóan ő is szeretett kocsmázni, illetve hamar rántott fegyvert. Műveit nem szignózta, így ezek azonosítása komoly nehézségekbe ütközik. Az se segít, hogy sok a hasonlóság a mester és tanítvány alkotásai között (lásd a fenti Szent Lőrinc ábrázolást, amely eredetileg a római Chiesa Nuovában látható). Ennek ellenére Cecco del Caravaggiónak már több művét sikerült azonosítani, amelyek alapján egy nagyon színvonalas életmű bontakozik ki.

Ettől teljesen eltér, és tipikus hangulatot áraszt Giovanni Bellini Alzanói Madonnája, amely a kedvenc Bellinink. A képen az anya-gyerek pároson semmi se utal a szentségükre. Egyedül a korlát választja el őket a nézőtől, ami szimbolikusan egy másik síkra helyezi a „szereplőket”. A peremen látható körte az Éva által leszedett tiltott gyümölcsre, illetve Szűz Mária anyaságára is utalhat. A kék szín már-már Antonello da Messina-i magasságokat ér el. A testtartás természetes, a szeretetteljes anyagi tekintet pedig lenyűgöző. Olyan nyugalom, egyszerűség és mégis fennköltség jön át a kép láttán!

Végül pedig jöjjön a hazaút, ami igencsak kalandosra sikeredett. Most is az 1-es buszra szálltunk fel, de dugó volt, rengetegen utaztak a busszal, így a jármű eleve egy szardellás dobozra hasonlított, másrészt a csigák sebesebben haladtak a reptér felé, mint mi. A bergamói reptér már igencsak kinőtte a jelenlegi épületet, így este, amikor tömeg volt, a biztonsági ellenőrzéskor rettenetesen feltorlódtak az emberek. Végül rohanhattunk a tranzitban, de szerencsére elértük a hazafelé induló gépet. Tanulság: mindenki nagy ráhagyással tervezze a hazautat, mert jókat lehet koppanni.

Bergamo egy ékszerdoboz. Kicsi, egy nap alatt bejárható, van hangulata, sok a látnivaló, könnyen megközelíthető. Februárban már elég sokáig sütött a nap, így jó sokáig élveztük a meleget (jobb idő volt, mint itthon), és a délelőtt még fenyegetően tornyosuló felhők is eltűntek délutánra. Nagyon jó kaland volt ez az egy napos bergamói kiruccanás. Másnak is ajánljuk a város megtekintését, akár egy ilyen egynapos kirándulás keretében.

A szövegben található fotókon túl négy külön facebookos mappa tartalmazza a válogatott felvételeinket.

Itt találhatók fotók a Santa Maria Maggiore bazilikáról.

Itt a Donizetti Múzeumról.

Itt a Fényképészeti Múzeumról.

Itt pedig az Accademia Carraráról.

Langeais: egy mesés erőd kerttel és szőttesekkel

Kinek nem dobban meg a szíve, ha egy szépen karbantartott középkori erőd felvonóhídját előtte engedik le? Ahogy a nászutas beszámolónkban leírtuk, Langeais-ben ez várt minket, csak annyira álmosak voltunk, hogy elfelejtettük felvenni videóra a látottakat. Hideg volt, fújt a szél, beborult, nem sokat aludtunk: ez a felvonóhíd viszont felébresztett minket. A Loire-folyó mentén rengeteg kastély, erőd, kúria található, illetve a szebbnél-szebb templomokból is válogathatunk, de Langeais a külsőségek és a belső látnivalók miatt is egyedi: a marcona középkori kinézethez fenomenális faliszőttesek társulnak. Ez a legek helye, mivel a keletkezésére is különleges körülmények között került sor: 1465–1469 között építették fel, ami ma is rekord, nemhogy akkoriban. Az erődítmény szerves részét képezi a városnak, ettől csak annyiban különül el, hogy fülé magasodik. Langeais pedig Azay-le-Rideau-vel és Villandry-val alkotja a Tours melletti kastélyok kötelezően megtekintendő háromszögét, így nehogy kihagyja, aki arra jár!

Langeais Anjou és Touraine tartomány határán fekszik, Anjou pedig sokáig szálka volt a francia királyok szemében, így hamar engedélyezték a blois-i grófnak a határerőd építését. A szerencse nem kedvezett az építtetőnek, mert hamar elhódította tőle Anjou grófja, illetve leszármazottaik, a Plantagenet királyok idejében is a franciáktól védte Anjout, és nem fordítva, ahogy eredetileg tervezték. Ebből a korai időből származik az öregtorony, vagyis a donjon, amely a legrégebb máig fennmaradt ilyen jellegű építmény Franciaországban. A rendelkezésünkre álló források alapján ezt 900 körül építették, vagyis már több, mint 1100 éves! Ma kissé romos, de kialakítottak egy feljárót: innen fényképeztük le a kerteket és a kastély belső oldalát. Az épület persze építészetileg összetett, mert a marcona erődöt a városka felé kiegészíti a felvonóhíd, miközben a kert felé, vagyis a védett részre reneszánsz részeket álmodott az építtető.

A vár a száz éves háború során szinte teljesen elpusztult, ezt követte a rekordgyorsaságú újjáépítés az 1460-as évek második felében. Ekkor már csak egy jelentéktelen garnizon volt Langeais-ban, viszont 1491. december 6-án újra felkerült a nagypolitika színpadjára a hely, amikor itt tartották meg a bretagne-i örökösnő, Anna, és az éppen előtte nagykorúsított francia király, VIII. Károly esküvőjét. Ez a frigy egyesítette Franciaországgal Bretagne-t. A sors fintora, hogy az esemény egyik fő szervezője Orleans-i Lajos volt, a király unokatestvére, aki VIII. Károly Amboise-i halálát követően feleségül vette Bretagne-i Annát, hogy továbbra is a francia korona fennhatósága alatt tartsa Bretagne-t. Az esküvőt, pontosabban a házassági szerződés aláírását viaszfigurákkal mutatták be (lásd fent), amelyek cseppet sem szépítenek: Károly és Lajos is kifejezetten rút volt. Szegény Anna…

Károlynak és Annának több gyereke is született, de mind meghaltak kiskorukban. A sírjukat láttuk a Tours-i székesegyházban, illetve Charles-Orland-ról festményt is őriznek Langeais-ban. A kisfiú három évesen halt meg. Lásd fent, jobb oldalt, a szülei kissé idealizált portréja társaságában.

 

1547-től magántulajdonba került a vár, amely ismertebb személyek kezében is megfordult. Jacques Siegfried 1886-ban vásárolta meg a birtokot, és elkezdte helyreállítani. Eredeti 15. századi bútorokat vásárolt (lásd fent), illetve egy hihetetlen faliszőttes gyűjteményt is összeállított (lásd lent). A múzeum ma is részben ebből él, mert a gyűjtemény egész Franciaországban kiemelkedő jelentőséggel bír. A múzeumi boltban a kiállított darabok másolatát is meg lehetett venni. Jacques Siegfried nemcsak turisztikailag „eladhatóvá” tette a helyet, hanem a fenntartásáról is gondoskodott, ugyanis 1904-ben az Institut de France-nak, vagyis a Francia Tudományos Akadémiának adományozta. Ma is ez az intézmény kezeli.

 

A kert részben díszkert, részben az uraság vadászterületének az eleje. Ez utóbbi a hátsó szakaszt jelenti, ahol madársimogatást, és egyéb gyerekbarát programokat szerveznek. A kilátás is innen legszebb: innen fotóztuk a kedvenc Loire-menti hidunkat (lásd legalul). Végülis mindenkinek nyújt valamit a hely, csak el kell menni! Ha elmentek, akkor pedig a városban is sétáljatok, mert mesés.

Addig is itt találtok további fényképeket a várról.