2020. január 2., csütörtök

Nápolyban a föld alatt nőnek igazán a növények


Lementünk a föld alá és nem bántuk meg. Nápolyban egy komplett földalatti járatrendszer van, tele izgalmasabbnál izgalmasabb látnivalóval, így másnak is ajánljuk, hogy szálljon le a mélybe, tehát kalandra fel!

Nápolyban sok földalatti túra közül választhatunk. Például elmehetünk a San Gennaro katakombába: itt egy baráti csapat járt ott, és nagyon tetszett nekik. A királyi palota közelében található a Bourbon alagút, ami szintén ígéretes. Az egész földalatti turista-centrikus feltárási projekt viszont körülbelül 30 évvel ezelőtt kezdődött, és a San Paolo Maggiore bazilika mellett nyílik a komplexum lejárata. A konkurencia persze jó nápolyi módra lemásolta az ötletet a korábban említett helyszíneken, így az eredeti csapat bőszen hirdeti, hogy ők az egyedüli hivatalos túraszervezők, már ami a földalatti Nápoly megmutatását hirdeti. Ez viszont senkit se izgasson: mindegyik túra kiváló.

Ha belevágunk a nagy kalandba, akkor lépcsőzni kell. Lefelé 136 fokot, amivel körülbelül 40 méter mélyre ereszkedünk le. Az emelkedés szakaszosan történik, így ez sem megterhelő. Lent állandó a hőmérséklet, vagyis öltözzünk fel, mert a nyári hőség után elég ütős a 16-17 fok és a 90%-os páratartalom. A túrának csak egy olyan szakasza van, ahol nincs fix világítás: itt mindeni kap egy elektromos mécsest, de ezt akár ki is lehet hagyni. Mi teljesen bejártuk az útvonalat, és nagyon élveztük. Körülbelül másfél órás kaland volt, bármikor visszamennénk.
A mostani város alatti első járatok kialakítása valamikor 5000 évvel ezelőttre tehető, habár a tufa komolyabb méretű kitermelése csak a Kr. e. 3. századtól kezdődött. Ekkor a görögök voltak a hely urai, és Neapolis templomai, palotái számára bányászták a tufát. A munkálatok melléktermékeként kialakított földalatti lyukakat pedig temetkezési helyként használták. Valami hasonló történt a korábban már bemutatott orvietói földalatti járatok kialakításakor is. A rómaiak megjelenésekor se állt se a folyamat, sőt! Ekkor kezdődött a földalatti járatok szisztematikus kiépítése. A városnak ugyanis egy jól működő vízhálózatra volt szüksége, amihez a körülbelül 70 kilométerre található Serinótól kellett Nápoly központjába vezetni az éltető nedűt. A római mérnökök összekötötték a népegészségügyet a katonai felhasználással, ugyanis a hálózat egyik ága szolgálta ki a Miseno helyfokon kialakított Piscina Mirabilis nevű víztározót, amely egyben a császárkori flotta egyik támaszpontjaként működött.

A nápolyi vízvezeték rendszer cseppet sem volt felhasználóbarát. A folyosók szélessége egy vékony felnőtt, vagy egy nagyobb gyerek közlekedését tette lehetővé (lásd jobbra fent), akik számára gyalogos peremet is kialakítottak, hogy magas vízállás esetén is közlekedhessenek, mert ők takarították a ciszternákat. A rendszer majdnem 23 századon keresztül biztosította a városiak ellátását, így érthető, hogy a járatokat folyamatosan takarították és bővítették. Amúgy valahol ma is látszik az ókori vakolat, amellyel vízhatlanná tették a falakat. A vízvezetékek viszont a 16. században már elégtelennek bizonyultak a város ellátásához, így 1629-ben Cesare Carmignano egy újabb vízvezeték építését finanszírozta. A rendszer a 19. század végéig működött, és a karbantartói köré egy külön legendát is szőttek. A pozzaro (szó szerint a kútjáró) a nedvesség ellen vaskos köpennyel védekezett, ami miatt össze lehetett téveszteni a szerzetesekkel. Innen jön a másik nevük: Monaciello (monaco = szerzetes). A helyi folklórban pedig „monaciello” néven emlegetik a házi szellemet is, amely a földalatti labirintuson keresztül jut be a lakásokba, ahol adományokat hagy, vagy kisebb tréfákat űz.
A fénykorában 2 000 000 m2 nagyságú vízellátó rendszert a kolera miatt hagyták sorsára, ugyanis az 1884-es nagy nápolyi kolera járvány során – mint utólag kiderült tévesen – a kórokozó terjedéséért a földalatti vízvezetékrendszert okolták, így ennek a használatát a 20. század elejére teljesen beszüntették.

Jött a második világháború, és a bombázások ellen óvóhelyekre volt szükség. A hatóságok újra felfedezték a földalatti járatokat, és egyrészt újra megnyitották őket, másrészt próbálták alkalmassá tenni ezeket nagy embertömegek biztonságos befogadására. Kellett például világítás, illemhely és tusoló.
Azon meglehetősen naiv feltételezésből kiindulva, hogy a légitámadások nem fogják érinteni a templomokat, egyedül a vallási intézményekhez vezető nyílásokat hagyták szabadon, amelyek a szellőzést biztosították az óvóhelyen tartózkodóknak.
A második világháború szőnyegbombázásai megcáfolták ezen feltételezés. A bejárat melletti San Paolo Maggiore bazilika is súlyos károkat szenvedett, de a Nápolyt sújtó támadások ezekben az óvóhelyekben jellemzően nem okoztak kárt. 1943-ban viszont megbukott Mussolini diktatúrája, a Badoglio-kormány pedig csak az ország északi és középső felének német megszállása mellett tudott átállni a Szövetségesekhez. Nápolyban a német csapatok kivonulását komoly utcai harcok előzték meg. Az ekkor keletkezett károkat a németek által helyben hagyott időzített bombák, és egyéb csapdák csak tovább súlyosbítottak. Egyáltalán nem véletlen, hogy a föld alatt pár a világháborús harcokra utaló emléktárgyat is elhelyeztek.

Van viszont egy teljesen szürreális része a túrának. A 2015-ös milánói expón felmerült egy olyan ötlet, amit Nápolyban, 35 méter mélyen, az „Orti Ipogei” nevű részen valósítottak meg: növényeket termesztenek. Mi bazsalikomot találtunk a cserepekben (lásd a legelső képet). A fűszernövény biztosan kiváló minőségű, ugyanis már a környező termeket is belengte az illata.

A második világháború után a földalatti járatrendszert vagy illegális szeméttelepként használták, vagy a sötét üzelmeik miatt feltűnést kerülők útvonalaként működött. Sok járat ma is járhatatlan a behajigált hulladék miatt. A látogatást megszervező társaság többek között ezek megtisztításával foglalkozik. Nekik köszönhetően pár ciszterna ma is tartalmaz vizet, viszont ezeket csak miattunk, turisták miatt töltötték fel, az illúzió viszont tökéletes.

A túra két különálló rész bemutatásával végződött. Megtekintettünk egy „bassi” (szoba-konyhás, földszinti) lakást, amelynek a pincéje valójában az ókori nápolyi színház egyik járata volt, ahova szintén lementünk. Ezen felül megnéztünk egy hagyományos nápolyi Betlehemeket bemutató, szintén ókori színház maradványokat tartalmazó épületrészt is.
Ez a földalatti világ egy nagyon izgalmas hely, mindenkinek ajánljuk. Alapból olasz és angol nyelvű idegenvezetéssel indítanak csoportokat, de foglalás esetén más nyelvű idegenvezetőt is találnak. Erről lásd az alábbi honlapot.

Itt találtok további fotókat a látványosságról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése