A szicíliai nap februárban is barnít

Tavaly a „zakkantakkal” a könnyen újratervezhető utakat preferáltuk, ezért busszal mentünk Belgrádba, no meg vonattal Brünnbe. Olaszország nagyon hiányzott, Szicíliával pedig mindenki elégedett volt 2022-ben, így 2024 februárjában belecsaptunk a lecsóba, és megcéloztuk Kelet-Szicíliát. Szokás szerint volt pályázat a Hallgatói Önkormányzatnál és most a hallgatóknak megítélt pénz is elég volt (juhhé!). Mi, az (állítólag) „felnőtt” blogírók és kísérők pedig összespóroltuk a szükséges pénzt. Cataniát használtuk bázisként, közvetlenül a Castello Ursino szomszédságában szálltunk meg. Alessandro, a „DownTown vicino al Duomo” tulajdonosa Whatsappon volt leginkább elérhető, de azon szinte azonnal válaszolt és minden felmerülő problémát jól kezelt. Cataniába a közvetlen Ryanair járattal mentünk, vissza – általában – Wizzair géppel jöttünk. Az általában használata azért is helyénvaló, mert mi „felnőttek” két éjszakával tovább maradtunk a B&B Hotels frissen megnyitott, ezért akciós cataniai szállodájában, így eleve egy későbbi járattal jöttünk haza. Egyesek pedig kicsit késve vették meg a jegyüket, így nekik már a Ryanair-féle opció volt az olcsóbb. Szokás szerint Balázs volt a tanulmányi kirándulás kísérő tanára, de most már lelkiismeret-furdalás nélkül kiosztotta a srácoknak a feladatot, hogy készüljenek fel bizonyos témákból, ne neki kelljen mindig idegenvezetőt, pontosabban kihelyezett kutatószeminárium vezetőt játszania. Elég, ha tolmácsol, meg szervez, ráadásul mindezt ingyen az ELTE nagyobb dicsőségére. No meg amúgy is történész hallgatókról volt szó, akiknek a kutatás egy tanulmányúton eleve elvárt tevékenység. ;)

Február 10-én szálltunk fel a repülőgépre. Ez a tavaszi félév regisztrációs hete lett volna, amikor a hallgatóknak csak a beiratkozással no meg az órafelvétellel kell szórakozni, de a BTK bekavart, és menet közben előrehozták a tavaszi félévet, így ennek első hetére esett a kirándulás. Balázs kollégái pedig rendre kapták a hallgatói emaileket, miszerint „Tanár Úr/Tanárnő órájára mindenképpen megyek, de éppen Szicíliában kirándulok Juhász Balázs tanár úrral”. Eddig is többen tudták, hogy „Juhászék” kirándulnak a hallgatókkal, de most már mindenki értesült erről a hobbinkról. :D

Tehát kimentünk a repülőtérre. Itt minden rendben volt, mindenki időben érkezett, a biztonsági ellenőrzésnél is csak a szokásos atrocitásokkal találkoztunk. Például az egyik ellenőr kitalálta, hogy az eddig mindig elfogadott átlátszó zacskó nem jó a folyadékoknak, és csak a Ferihegy Airport szabványosított zacskója megfelelő, ezért az átvilágítás előtt nekiállhattunk átpakolni a folyékony cuccokat. Sebaj, a gép időben elindult, majd úgy rázott a leszállásnál, hogy rendesen kellett kapaszkodni. Reginának Nápoly után ez volt a második vulkán-közeli landolása, így meg is kapta, hogy biztos a vulkánok okozzák a turbulenciát. Leszálláskor természetesen jó meleg volt, a reptéri busz kb. ott állt meg, ahol sejtettük, a szállás elfoglalása is rendben ment, így végre indulhatott a tényleges kirándulás. Még az érkezés délutánján elmentünk a cataniai ókori színházhoz, majd felmásztunk a Badia di Sant'Agata tetőteraszára és kupolájába (a látványt lásd fent). Megérte, de picit kevesebb felhőnek azért jobban örültünk volna. Végül a székesegyházat is végigjártuk, ahol természetesen viziteltünk Vincenzo Bellini sírjánál. Vacsora címszóval akinek volt kedve, azzal a Munnu Arancinuban megtömtük a bendőnket arancinóval (a pisztáciás verzió a top!). Helyben inspirációt kaptunk, így a pisztáciás-csokis-nutellás cannolójukat is kipróbáltuk: ütős volt, de maradunk inkább a hagyományosabb változatoknál. Este még bevásároltunk és gyönyörködtünk a Sant’Agata ünnepségek miatt kivilágított városban (lásd lent).

Február 11-ére virradólag alig aludtunk. A szállás hangszigetelése pocsék volt, az utcán szicíliaiasan hajnalban is zajlott az élet, így sürgősen be kellett szereznünk egy jó minőségű füldugót. Ennek birtokában a későbbiekben viszont már horpasztottunk, mint a bunda. Tehát az első teljes napunk reggelén korán kellett kelni, mert indult a buszunk Taorminába. Elég ramaty időt fogtunk ki, valamikor esett, valamikor viszont egész szépen kitisztult az ég. Esernyője/esőkabátja persze nem volt mindenkinek, így Taorminában először ezen hiányokat pótolták az érdekeltek. Utána persze mentünk a színházba (lásd lent). A srácokat úgy kellett felmosni, sorozatban készültek a portréfotók (Balázs meg szerkeszthette őket esténként)! Végigsétáltunk a Corso Umbertón, a fő középkor specialistánkat átverte a Torre dell’Orologio alatti másolat mozaik, kiélveztük a Belvederéről nyíló kilátást, bolyongtunk a mellékutcákban, voltunk a székesegyházban, majd megebédeltünk a Ciclope nevű étteremben, ahol a magyar pincérnő nagyban megkönnyítette a rendelést. Délután a városi park, a kisebb templomok, mint az Alexandriai Szent Katalin templom, és a zegzugos utcák mellett a taorminai karnevál biztosította a kulturális táplálékot. Aggódtunk, hogy az eső miatt le fogják fújni az utóbbit, el is csúsztatták, de végül megtartották, és nagyon élveztük. A taorminai buszpályaudvar felé még jól beforrócsokiztunk/kávéztünk/söröztünk/sütiztünk és elégedetten tértünk vissza Cataniába.

Február 12-én hétfőn fényes napra virradtunk, a taorminai felhők eltűntek, beköszöntött a jó idő. Délelőtt a cataniai Bellini Múzeumban nyitottuk a napot, majd a Terme della Rotonda felé kerülve elmentünk a San Nicolò l'Arena templomhoz. Ez belülről egy legfeljebb „B” kategóriás barokk templom, amely csak a monumentalitásával tűnik ki, de egy csigalépcsőn fel lehet menni a tetejére, ahonnan pazar a kilátás az Etnára, no meg a városra. Persze megnéztük a templomot is, de a tetőterasz volt a fő cél. Hm, talán az jelzi leginkább a látvány minőségét, hogy itt mindenki csináltatott magáról Etnás háttérképet. A templom után a Via dei Crociferi felé kerültünk, megnéztük az amfiteátrum maradványait, és még ebéd előtt bementünk a San Biagio templomba, hogy Balázsnak is legyen sikerélménye. A Via Monte Sant’Agatában található Trattoria Sapori Antichi-ban ebédeltünk, másnak is ajánljuk, majd úgy kellett kiimádkozni a szomszédos Kiko, Sephora, H&M, Zuiki stb. boltokból a csajokat. A szem kívánta, pénz nem igazán volt, a srácok természetesen hősiesen várakoztak. Délután a Bellini színház felé kerültünk, majd bementünk a Castello Ursinóba (lásd lent). Végül egy előtte készített csoportképpel zárult a hivatalos program és szétspriccelt a csapat. Reginával elmentünk a Porta Garibaldihoz, majd indult az aznapi portrészerkesztés.

Február 13-án Siracusában kirándultunk. A Piazza Borsellinón csak kb. egy órás késéssel tudtunk felszállni az Interbus menetrend szerinti járatára, ugyanis valami útfelújítás miatt úgy beállt a cataniai belváros, hogy mindenki csak araszolva haladt. Nekünk meg időpontra lefixált látogatásaink voltak Siracusában. Balázs hót ideg volt, Siracusában délelőtt úgy meghajtotta a csapatot, hogy az már futóversenynek is beillett, de így legalább utolértük magunkat.

A régészeti parkkal kezdtük a nézelődést, menő volt! Ez már a harmadik ókori színházélményt biztosította a csapatnak egy utazás alatt (lásd fent), nem is panaszkodtak. A régészeti parkból kijövet pont elcsíptük a helyi buszt, majd egy a sofőr által előkészített átszállással már Ortigia szigetén jártunk. A papirusz múzeum után a Spiaggia Diana nel Forténál napfürdőztünk, valaki még a tengerbe is bement, majd elég későn, de pazar módon és egész jó áron megebédeltünk. Három órakor már a Castello Maniacéban csatangoltunk (nagyon hangulatos egy vár, lásd lent) majd a dóm felé útba ejtettük Aretusa kútját. A székesegyházról helyben derült ki, hogy fizetős, de máshol meg spóroltunk a belépőjegyeken, így nem okozott gondot a költség. A srácok azért rendesen néztek, amikor a barokk bejárat után az ókori Athéné templomban találták magukat, de ugye Szicília ilyen csodákat is nyújt! Zárásként jól befagyiztunk, megnéztük kívülről az Apolló templomot, majd a kiszámíthatatlan városi buszmenetrend miatt inkább gyalog közelítettük meg a vasútállomás melletti buszpályaudvart. Nem voltak nagyok a távok, ennyi még bőven belefért.

Február 14. volt az utolsó teljes napunk együtt. Reggel felszálltunk a notói buszra, ahol jól befürödtünk, ugyanis fenntartó váltás miatt szinte minden zárva volt. Sikerült bekönyörögnünk magunkat a színházba, felmásztunk a San Carlo al Corso templom harangtornyába (az a csigalépcső  egy igazi élmény volt, a kilátást lásd lent), bekukkantottunk a Nicolaci palota előterébe, ahol üdvözöltük Petőfi Sándor szobrát, amúgy csak szabadtéri látványosságok voltak. Na jó, a helyi régészeti múzeum nyitva volt, de ez meg senkinek se dobogtatta meg a szívét. Újraterveztük a programot, vettünk kaját, majd elcsíptük az avolai buszt, és miután a sofőr letett a tengerpart közelében, jól kitomboltuk magunkat. Volt aki a vízbe is belement, mások csak a homokban szaladgáltak, de az tuti, hogy mindenki barnult. Zárásként kajáltunk/ittunk/sütiztünk a Piazza Esedrán működő streetfoodosnál, és a naplementét, meg a kék órás kivilágítást élvezve elsétáltunk a Piazza Triestére, ahol egész pontosan jött a cataniai buszunk. Este még volt egy záró vacsora a srácokkal az „A Putia Dell'Ostello” nevű helyen. Az esti kocsmatúrákon fedezték fel a kölkök, és mi is csak megerősíteni tudjuk, hogy jó hely!

Február 15-én reggel fájdalmas búcsút vettünk egymástól. A srácok a Castello Ursinótól a repülőtér felé indultak, mi pedig az új szállásunkra, ahol otthagytuk a csomagokat. Nehogy már ezt is vigyük magunkkal Messinába. A vasútállomás melletti buszpályaudvar a Stesicorótól egy metrómegálló, Balázs megvette előre a jegyeket, aztán 15-én reggel kiderült, hogy ezek a metróra nem érvényesek, csak a helyi buszokra. Catania, miért lenne itt bármi is egyszerű??? Amúgy a városi tömegközlekedés és a helyközi buszjáratok is rendelkeznek online jegyvásárlási felülettel és appal. Ezek általában esztétikailag borzalmasak, néha nincs logika bennük, a gombok felirata hiányzik, de megbízhatóan működnek, és valahol még az utazás idősávját is meg lehet változtatni. Tehát felszálltunk a messinai buszunkra és a végállomásnál Balázs haverja és kollégája várt minket. Egy fullos, messinai „ismerd meg a városodat” túrát kaptunk, amiért nagyon hálásak vagyunk. Claudio előzetesen lebeszélte, hogy nyissák ki nekünk a Santissima Annunziata dei Catalani templomot, jártunk a székesegyházban, meghallgattuk a 12 órás harangjátékot, felmentünk a kilátás miatt a Santa Maria Di Montalto előtti teraszra (lásd lent a panorámát), megnéztük a III. Viktor Emánuel galériát, közösen ebédeltünk Ganzirriben a tó partján és a Torre Faróig, vagyis Szicília észak-keleti csücskéig mentünk. A Tartományi Múzeumnál búcsúztunk el, ezt ugyanis már csak mi ketten néztük meg. Köszönjük Claudio, nagyon jó volt együtt, nagyon sok szép élményt köszönhetünk Neked!

A múzeum után extra költség nélkül átfoglaltuk egy korábbi időpontra a cataniai buszunkra szóló jegyet, Cataniában elfoglaltuk a szállásunkat, illetve egy nosztalgia körre indultunk a székesegyház előtti „fánihoz” (lásd jobbra lent). Hiába, hiányoztak a kölkök, akik egész változatos módon, esetenként jelentős késéssel értek haza (köszi Wizzair!!!).

Február 16-án reggeli után kimentünk a reptérre, átvettük a hónapokkal korábban lefoglalt és kifizetett bérelt kocsit (nagyon elégedettek voltunk a Centauróval), és így meglehetősen korán nekivágtunk a nagy világnak a Hyundai I20-asunkkal. Amúgy mulatságos volt, amikor a Centauro ügyfélszolgálatosai mindenkitől megkérdezték, hogy bemennek-e kocsival Cataniába. Az ottani vezetési stílus tényleg nem mindenkinek való, így megalapozott volt az elővigyázatosság. Mi messziről elkerültük a belvárost, szinte azonnal felhajtottunk az autópályára, hogy Piazza Armerina mellett, az ókori római villa megtekintése után barátokkal találkozzunk. A villa csak Regina számára jelentett újdonságot, mert Balázs már sokszor látta, de ez az a hely, ahova bárki bármennyiszer visszamegy, mert egyszerűen fergeteges (lásd lent)!

A barátokkal jót beszélgettünk és megebédeltünk, majd kettesben folytattuk utunkat, és lépcsőt másztunk Caltagironéban (lásd lent). A család elég sok innen származó kerámiával büszkélkedhet, ez egy szicíliai „törzshely”, Balázs már nem is tudja hányszor járt erre. Szerencsére még nem volt szezon, így nagyon kényelmesen lehetett mozogni, illetve olyan leárazást fogtunk ki, hogy tök olcsón tudtunk bevásárolni. Most stílusosan nem egy Bburago kocsival, hanem egy kerámiából készített régi Fiat ötszázassal lettünk gazdagabbak. A caltagironei kerámiák a helyi múzeum nélkül nem lettek volna teljesek, így ide is elmentünk, no meg a városban is jó volt csatangolni.

 Végül eljött a búcsú pillanata, és a kocsival visszamentünk a cataniai reptérre. Nosztalgiatúrával zártuk a napot, újra meglátogattuk a „fánit”, cannolóztunk, szomorkodtunk, hogy ez a túra is befejeződött, majd február 17-én már csak a hazaút maradt. A cataniai repülőtér legvacakabb termináljáról indultunk, de azért itt is lehetett elvitelre szánt cannolót venni, így vásároltunk, amit természetesen a földet érés után családilag betermeltünk. Ennek köszönhetően Szicília fizikailag is követett minket Budapestre. Mi pedig a fotók szerkesztése után újra elkezdtük számolni a napokat, hiszen május 1-jén egy nagyváradi kirándulás következett, de erről majd egy következő posztban lesz szó.

Palermói kalandok menő társaságban

 Minden 2022 márciusában, Rómában kezdődött. Balázs pár zakkant tanítványa kirándulni szeretett volna, Balázs is lelkesedett az ötletért, így párban elmentünk velük. Nagy buli volt, hamar megtaláltuk a hangot a csapattal, szokás szerint lejártuk a lábunkat, finomakat ettünk, mázlink volt az időjárással és a hazatérés után a „kölkök” gyakorlatilag maguktól akartak folytatást. Tanulmányi kirándulás esetén a részünket teljesen saját zsebből kell fizetni (a Hallgatói Önkormányzatnál csak a hallgatók pályázhatnak, a kísérő tanár, aki tolmács, szervező stb. megtisztelve érezheti magát, hogy saját pénzén "gardedámozza" az egyetemi ifjúságot), mi a bölcsész fizetésünkkel igencsak előre tervezünk, hosszas spórolás után valósítjuk meg világbejáró projektjeinket, így egy már korábban is tervezett utat tudtunk felajánlani, amihez csatlakozhattak a srácok. Szerencsére volt kedvük Palermóhoz.

A pályáztatás kacifántosra sikeredett, de végül a hallgatóság szállás- és útiköltségét jórészt fedezte a HÖK. A szállásadó is ügyeskedett a foglalásnál, de ezt a magunk előnyére tudtuk változtatni, mert pont annyival kellett kevesebbet fizetnünk, amennyivel kompenzáltuk az akkoriban igencsak megroggyant forint okozta átváltási veszteséget. Természetesen most is elhangzottak hajmeresztő kérdések arra vonatkozólag, hogy miket lehet vinni a repülőn poggyászként (az egyik delikvens hajvasalója Róma után végül Palermóba is eljutott), ami miatt Róma után már csak nevettünk. Hiába, csípjük a csapatot, ők a kedvenc „zakkantjaink”.

Eljött a nagy nap. Ezúttal nem kellett rohanni a repülőtéren, a biztonsági ellenőrzésnél és a kapunál minden rendben volt, az ivóflaskák feltöltése is simán ment, és a legfontosabb, hogy senkit se akartak megmotozni (ezekre mind sor került a római út során). Szicília magasságában már kiguvadt szemmel vizslattuk a szigetet, erre senkit sem engedtek leszállni. Hozzánk közel történt az incidens, így mi ketten értettük az intézkedés okát, a többiek pedig Messengeren megkapták az infót: egy hatökör dohányozni akart a repülőgép mosdójában, így miatta a repülőtéri rendőrséget kellett várnunk. A hivatalos formaságok után végre Punta Raisi kifutópályáját koptathattuk, ahonnan buszok vittek a terminálhoz. Természetesen vagy három busszal érkezett a 13 fő, hiszen mindenki máshol ült, így máskor szállt le a gépről. A repülőtéren hamar megtaláltuk a vonatot, sikerült a Trenit appon megvenni a jegyet (hiába, a vérprofik bandája!), felszálltunk, és az olasz viszonyokhoz képest meglepően pontosan érkeztünk meg a Palazzo Reale–Orleans megállóba. Innen pár száz méterre, a Székesegyház mögött volt a szállás, amit villámgyorsan belaktunk. A PMO Guest House a Via Gioeni 19 szám alatt található, jó a környék, habár egyik este jó kis csetepatét hallattunk a földszinti lakók között: jó dél-olaszországi hangulatban ordibáltak, természetesen az összes környező erkélyről a műsort bámulták/bámultuk, de a pár plusz decibel okozta halláskárosodáson és a vigyorgáson kívül más következménye nem lett a dolognak. Vasárnap este végül volt még egy kiadós rohanás, mert majdnem a tengerpartig elmentünk, hogy nyitvatartó boltot találjunk, de ezt a láblejárást már megszokhatta a csapat, és most legalább nem a hírhedt római macskaköveken kellett haladni. A fenti fotókon láthatók jellegzetes utcaképek. A jobb oldali tér a Quattro Canti, Palermo szíve.

Hétfőn első programként megtekintettük a Normannok Palotáját, benne a királyi lakosztályokat, illetve a kápolnát. A jegyvásárlás során bunkó és pofátlan alakokkal volt dolgunk: minden hivatalos – és olasz nyelvű – igazolás ellenére a történész hallgató egyetemista csapatot középiskolás tanulmányi kirándulók csoportjaként kezelték, így a teljes ingyenesség helyett mindenkiről legomboltak egy jó eurót. Amikor Balázs megjegyezte, hogy azért esetleg alkalmazhatnák a saját honlapjukon szereplő tarifákat, illetve újságíró is van közöttünk, aki mindezt megírja, csak arra tellett tőlük, hogy mi csak ne fenyegessük őket. Ezen incidens ellenére mindenkit úgy kellett felmosni, a látottak magukért beszéltek, és természetesen az ökörködés is elkezdődött, hiszen sikerült beazonosítani a Cappella Palatina mozaikjain párat a kirándulók közül. Aznap végül a székesegyház és a San Cataldo templom után egy kiadós vásárlásra kerítettünk sort, amikor természetesen cannolót és facsart narancslevet is üzemi mennyiségben fogyasztottunk. A végpont a Teatro Massimo (Olaszország legnagyobb, Európa harmadik legnagyobb operája, lásd fent), illetve a bíróság (a racionalista építészet egyik fontos példája, lásd lent) környéke volt.

Kedden hajnalok hajnalán keltünk és elbattyogtunk a központi pályaudvarra, ahol felszálltunk a legelső agrigentói vonatra. Ott elsétáltunk a buszpályaudvarra, megvettük a helyi és a helyközi jegyeket, illetve az amúgy hihetetlenül pontos helyi busszal lecsurogtunk a Templomok Völgyéhez. Ekkor majdnem elhagytunk pár srácot, akik hozzászoktak az olaszos lazasághoz, és csak az utolsó pillanatban szálltak fel a buszra, de ennyi izgalom mindenkinek kell. A templomromoknál természetesen volt portréfotózás, csoportképkészítés, csak úgy izzottak a fényképezőgépek (lásd lent). Ekkor jött a kérdés: hol együnk? Végre kijutottunk a hozzánk legközelebbi kapunk és elindultunk felfelé, a múzeum irányába. Igazából távolabbra igyekeztünk, de itt is volt bár, ahol mindenki örömére le lehetett ülni és jól be lehetett tárazni tápanyagból. Ebéd után visszamentünk a buszmegállóhoz, ami a busztársaság által kipreparált Google térképen természetesen nem ott volt, ahol ténylegesen megállt a Realmontébe igyekvő járat. Mi meg futhattunk a busz után. A buszsofőr olyan aranyos volt, hogy a realmontei megálló előtt, még a parton letett minket, ahonnan végül a tengerparton kellett végigsétálni, hogy eljussunk a Töröklépcsőhöz. Ide már két magyar hölgy is követett minket, plusz egy menő bolhafészek, aki gyakorlatilag diktálta nekünk a tempót. A Töröklépcsőnél volt, aki bement a vízbe (készült elég kompromittáló fotó), de volt, aki csak napozott. Végül szinte mindenki feljutott a sziklaperemre, ahol együtt vártuk meg a naplementét. Itt is voltak kalandok, mert velünk mindig történik valami. A lényeges és publikus információ: mindenki túlélte: :D Végül egy hetekkel korábban Whatsappon lebeszélt taxis szállított minket vissza az agrigentói vasútállomásra, ahol meg az ételautomata akart kifogni rajtunk. Természetesen a nap megtette a hatását, a fél csapat végigaludta az utat Palermóig, majd félzombi üzemmódban visszatámolyogtunk a szállásra. Kemény, de gyönyörű nap volt!

Szerdán picit később keltünk, majd a reggeli után elbattyogtunk a Piazza Indipendenzára, ahol az „Indipendenza – Palazzo Reale” nevű és 912 kódú megállóban szálltunk fel a Monrealéba tartó 389-es körjáratra, amire még hétfőn vettük meg a jegyet (a buszon ugyanis drágább). Odafelé egy szardellás dobozban utaztunk, visszafelé már levegősebb volt a járgány. A székesegyházról már egy korábbi, mozaikos posztunkban is áradoztunk, így ez kötelező programnak számított. A belső tér és a tetőterasz megtekintése után ebédeltünk, majd szabad program következett. Páran velünk megnézték a kerengőt (ahol Balázs örömére magyar hadifoglyokat is őriztek az első világháború során), mások vásároltak. A kerengő kapcsán jó tanács, hogy itt mindenhova lehet jegyet venni, a székesegyháznál viszont csak az utóbbira, de a kerengőbe nem, vagyis aki csak egyszer akar jegyet vásárolni, az a kerengőnél költekezzen. A tetőterasz pénztára pedig bent a templomban, az egyik torony lábánál található. Visszafelé megálltunk a „Calatafimi–Pindemonte” megállónál és elsétáltunk a kapucinus katakombákhoz. Sokkoló élmény volt! A halál a maga pőre valóságában!

Csütörtök volt az utolsó teljes napunk. Volt piacozás (éljen a Vucciria, lásd fent), felmásztunk pár kilátó teraszra (a Santa Caterina templom teraszára, illetve a Santissimo Salvatore kupolájához), szokás szerint nagyon jókat ettünk (mi például a Santa Caterina cukrászda kézműves pisztáciás cassata tortáját is kipróbáltuk: mennyei, mindenkinek ajánljuk), és természetesen volt bőven kultúrprogram. A nap végére már búcsú hangulat uralkodott el rajtunk, hiszen nagyon megkedveltük Palermót!

Végül pénteken reggeli után indultunk haza: először gyalog a Palazzo Reale–Orleans vasútállomásig, utána vonattal a Punta Raisi-i Falcone és Borsellino repülőtérig, majd a Ryanair járatával Ferihegyre. A földet érés annyira kiábrándító volt! Mindig jó érzés hazajönni, de a napfényes Palermo után, ahol éjfélkor is pizsamában partiztunk a tetőteraszon (fent látható a kilátás innen a székesegyházra napkeltekor), napközben pedig 26-28 fok melegben barnultunk le a szabadtéri programokon, Budapesten egy összefüggő szürke felhőréteg fogadott. Maga a depresszió! Ennek örömére a hazatérés után kb. két órával le is foglaltuk a következő utunkat karácsony utánra: Athénba. Erről viszont majd később számolunk be. ;)

Ezen szubjektív élménybeszámolóhoz természetesen majd részletes fotós mellékletek társulnak amelyeket ide is belinkelünk:

Itt található a poszt az agrigentói Templomok Völgyéről.

Itt a Töröklépcsőről.

Itt Monrealéről.

Itt a palermói San Domenico templomról, benne Tüköry Lajos sírjáról.

Itt a Normannok palotájáról.

Itt a Székesegyházról.

Itt a San Cataldo templomról.

Itt a Martorana templomról.

Itt a Santa Caterina kolostor együtteséről.

Itt a Palazzo Mirtóról.

Itt pedig a Palazzo Abatellisről.

Az Ara Pacis, avagy a római béke augustusi ábrázolása

A hagyomány szerint Rómát Kr. e. 753. április 21-én alapította Romulus, aki azonnal összehozott egy testvérgyilkosságot is. Romulus a az isteni Iuliustól származott, Aeneas fiától, és kicsit áttételesen ugyan, de Augustus, az első római császár is a római alapítóig vezette vissza a családfáját. Augusztus – eredetileg Caius Octavius Thurinus, majd Caius Iulius Caesar Augustus – egy polgárháborúktól megtépázott birodalomban akart rendet teremteni úgy, hogy kiüresítette a köztársasági intézményrendszert, vagyis olyan színezetet kellett adnia uralmának, amely legitimálta azt. Az örökbefogadó apa, a Kr. e. 44. március 15-én meggyilkolt Caesar volt az elsődleges legitimáló, hiszen politikai karrierje elején az akkor már hivatalosan Caius Iulius Caesar néven ismert siheder csakis a fogadott apja támogatóira támaszkodhatott. Kr. e. 31-ben a polgárháború véget ért, az immár érett és tapasztalt vezetőnek új világot kellett építeni. Megszületett a principatus, alapja pedig a béke, a Pax Augustana volt. Ennek tényleges forrásának az Augustus kezében összpontosuló katonai erő számított, de sallangként a római alapítóhoz fűződő isteni származás is előbukkant, amit olyan remekművek emeltek ki, mint az Aeneis, vagy az Ara Pacis.

A béke oltárát Kr. e. 9. január 30-án Lívia, Augusztus feleségének születésnapján avatták fel, és dúskál az uralkodó családjának, illetve Róma történetének összefonódását ábrázoló jelképekben.

Az egyik legjobb állapotban fennmaradt domborműve (lásd fent), a Tellus-panel például a gyermekeket ölében tartó istennőben Lívia vonásait örökítette meg. Az ülő női alak azonosítására több hipotézis született, de a legvalószínűbb a földanya (Tellus), avagy Ceres istennő, innen a panel neve. Az oltár domborművei közül azért is ezt emeltük ki igazán, mert az idilli életkép a békét, a szaturnuszi aranykort idézte, vagyis ez az oltár talán programadó részlete.

Természetesen a fenti jelenet is Augustus családjához kötődik, hiszen a sajnálatos módon meglehetősen csonka állapotban fennmaradt panel Aeneast ábrázolja, amint az ősei előtt mutat be áldozatot. Az ősöket a kis házikóban ábrázolt szobrok jelképezik. Az Aeneas mögötti töredékes figura, akinek csak a lándzsája maradt fenn, az a fia. Ascanius, vagy maga Augustus.

Az uralkodói család talán leglátványosabb ábrázolása a délnyugati fel felső része, ahol a felvonulók között több alakot lehet azonosítani. Az alaprajzon szerepel is a nevük (lásd fent): Drusus (Augustus kedvence, a kisebbik mostohafia), Germanicus (Drusus fia, a későbbi Caligula császár apja), Antonia (Drusus felesége), Tiberius (Drusus testvérbátya és Augustus utódja), Iulia (Augustus lánya), Agrippa (Augustus barátja, Iulia férje). Persze a Tiberius mellett olvasható Varo neve mellett se lehet szó nélkül elmenni, hiszen Tiberius társa volt a felavatás évében, mint konzul, Agrippa lányát vette el feleségül, igaz az utókor a teutonburgi csata miatt emlékszik rá, ahol három légiót is felmorzsolták a germán törzsek, Varo pedig öngyilkos lett. A Netfix 2020-as Barbárok sorozata – igaz eléggé regényesen – ezt az eseményt mutatja be.

A császári család tagjai az oltár túlsó oldalán is feltűnnek (lásd fent): a sor végén, az apja ruhájába kapaszkodó kisgyerek előtt és után találjuk a családtagokat: Octaviát (Augustus nővére), de a kisgyerek is családtag, valószínűleg Iullus Antonius kisfia. Nekünk ő kedvencünk, ezért egy külön képet is készítettünk róla.

Természetesen nem csak emberábrázolások, hanem a floreális motívumok és az állatábrázolások is csodásak.

A figurális motívumok leginkább az oltár külső részét díszítik, hiszen ezt látta mindenki. Belül a virágfüzérek a jellemzőek, amelyeket marhakoponyákra rögzítettek.

A belső térben csak az oltár tetején lévő fríz ábrázol embereket, akik jellemzően áldozatot mutatnak be.

Az oltár ugyan nem állt messze Augustus mauzóleumától, de mostani helyére a fasizmus alatt került. A történelem során széthordták a darabjait, de a birodalomépítésre törekvő Mussolini tudatosan törekedett Augustus kultuszának ápolására. Igaz, a fasizmus már a birodalomteremtő háborúra, és nem a polgárháborút lezáró békére helyezte a hangsúlyt. Augusztus születésének 2000. évfordulójakor, 1937. szeptember 23-án Augustus évet hirdettek, amikor már zajlottak az oltár utáni kutatások, és az ünnepségek lezárását jelképezte az oltár 1938. szeptember 23-ai újraavatása. Akkor a múzeum máshogy nézett ki.

A csupa üveg falakat Vittorio Ballio Morpurgo tervezte, és ezek Róma 1943. július 19-ei bombázása során károkat szenvedtek. A szükséges javítási munkálatok után az 1950-es években fehérre festették a hamis vörös porfír elemeket és az üvegek 1970-ben kerültek vissza a helyükre. A mai épületet a Morpurgo-féle helyére emelték 2000 és 2006 között. Ez pedig tudatosan a fehér színt hangsúlyozza. A fényképek szerkesztésekor mi is következetesen ragaszkodtunk a fekete-fehér formavilághoz, hiszen az oltár eredeti felületről is lekoptak a színek, így a formák kihangsúlyozására helyeztük a hangsúlyt. Ennek ellenére fontos kiemelni, hogy az oltár eredetileg élénk színekben pompázott és nem a most is mindenhol megjelenő fehér volt az uralkodó. Ennek ellenére ma a látogató megcsodálhatja a színes változatot is, hiszen a virtuális fényfestés segít rekonstruálni az ókori állapotokat. Ez pedig egy igen örvendetes kezdeményezés!

Az alaprajzot innen töltöttük le:

Az 1938-as állapotot bemutató fényképet pedig innen.

Herculaneum, avagy nem csak Pompei lett a Vezúv áldozata

Tavaly nyári dél-olaszországi utunk alatt gyakran emlegettük: „Nápolyt, látni és (nem) meghalni”… Nápollyal kapcsolatban már írtunk a kedvenc helyeinkről, királyi palotákról, magyar emlékekről, de ha ide látogattok, akkor ne ragadjatok le a városban. Rengeteg hely van, ahova könnyen eljuthattok tömegközlekedési eszközzel. Mellesleg az út is emlékezetes lehet, az olaszok gondoskodnak a szórakoztatásotokról, és így még a hőségről is elfelejtkezhettek, ha rekkenő hőségben fognátok ki klíma nélküli járművet (a Circumvesuvianán megesik).

Ezúttal a Nápolytól 8 km-re található Ercolanóba utaztunk. Ha szóba kerül a Vezúv Kr.u. 79-es kitörése, akkor sokaknak Pompei jut eszébe, pedig ugyanabban az időben több másik hasonló település is elpusztult, amelyk közül kiemelkedik Herculaneum. Szerintünk ez sokkal érdekesebb mint Pompei. Egyrészt könnyebben bejárható, kiterjedését tekintve töményebb a látvány, illetve nem utolsósorban több nyomot láthatunk az egykori lakók mindennapi életéből.

A régészeti park a Circumvesuviana Ercolano Scavi megállójától 5 perc gyaloglásra található, ha nyitva van a főbejárat. Mi megjártuk, mert a reggeli órákban ezt zárva találtuk, így meg kellett kerülnünk a fél világot. Ezzel szemben az elmenetelkor már nyitva volt a kapu és a gyönyörű leander liget között hagytuk el a helyszínt. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

A környéken már Kr. e. 4. században is éltek, majd a 5-6. században az oszkok várost alapítottak, valamint később az etruszk, és a szamnisz népcsoport is letelepedett a térségben. A római korban a település a tenger közelsége miatt kedvelt üdülőhelyé vált. Kr. u. 62-ben egy földrengés kisebb károkat okozott a városban, de ez ekkor még nem számított komoly gondnak. A Vezúv kitörése viszont Kr. u. 79 augusztusában megpecsételte Herculaneum és Pompei lakóinak életét. A két település – elhelyezkedése, valamint a széljárás miatt – másképpen pusztult el. Herculaneumot a sárfolyam jobban megőrizte az utókornak, ami a vulkáni hamuval vegyítve egy 15-18 méteres védőréteget alkotott. A vidék a kitörést követően se maradt lakatlan, ugyanis már Kr. u. 121-ből maradtak fenn a helyi lakosság életére utaló nyomok. A mai Ercolano város viszont relatíve késői, ugyanis ezt, eredeti nevén Resinát először a 10. századi források említik.

A vulkánkitörés áldozatául esett ókori város tárgyi emlékei elég későn bukkantak fel a környéken, hiszen vastag tufaréteg fedte őket. Pompei-t jóval később kezdték el feltárni, de ez kevesebb munkával járt, valószínűleg ezért lett ismertebb. Herculaneum-ban először csak szobrokat és feliratokat találtak, majd 1710-ben egy kútásás közben a színház romjaira bukkantak és ez után kezdődhetett meg 1738-ban a módszeres feltárás III. Bourbon Károly támogatásával. 1750-ben a herculaneumi ásatási munkálatoknak új lendületet adott, hogy a Papiruszok villájának (Villa dei Papiri) romjai előkerültek a föld felszíne alól. A villa későbbiekben fontos régészeti lelőhellyé vált, mert az itt meglelt elszenesedett papirusztekercsek fontos információkat tartalmaztak a városról, illetve a klasszikus irodalomról. Ezen kívül több márvány- és bronzszobrot is felfedeztek, amelyeket a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumban találtok. Bourbon Károly a feltárások kezdetekor építtette, az ásatások „szomszédságában” építtette a portici palotát, így itt alakították ki az első herculaneumi múzeumot is. Ha valaki ma a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumban csodálja a herculaneumi leleteket, akkor ezeket képzelje el a portici palota termeiben. A mostani palota-látogatók számára egy teremben rekonstruálták a 18. századi állapotokat. Egyébként a papiruszok villájának egyik feltételezett tulajdonosa Lucius Calpurnius Piso Caesoninus volt, akit mellesleg Julius Caesar apósaként is ismerünk.

1765-ben egy gázrobbanás miatt a feltárást abba kellett hagyni, a munkákat a vulkáni kitörés után megkövesedett sár is nehezítette, így ezt csak évekkel később tudták folytatni. A herculaneumi minták sokaknak megtetszett, így a 18. században sorba másolták új épületek belsőfalainak díszítésekor. A divat viszont nem volt elég, hiszen bevételt nem hozott, így az évszázadok során több uralkodó, valamit az állam támogatására volt szükség, hogy ma megismerhessük az egykori itt élő polgárok mindennapjait. A Vezúv nyugati lejtőjén álló a romváros látogatását ma a kutatók, régészek gondos kezének köszönhetjük, hiszen a kezdeti feltárások helyett, amelyek inkább voltak kincskereső fosztogató akciók, a 19. század közepére a tudományos elvek alapján lebonyolított régészeti ásatások váltak meghatározóvá. A 19. században ugyanis voltak nyiltszíni ásatási kezdeményezések, de a szisztematikus, nagy volumenű feltárás 1927-ben kezdődött. A most látogatható ásatási terület jórészt a két világháború közötti munkálatok gyümölcse. A múlt örökségének szisztematikus feltárása gyökeresen megváltoztatta a modern település életét, így – amolyan tisztelgésként – a modern város nevét 1969-ben Ercolanóra változtatták. Az olasz kormány 1991-ben nagyobb összeget különített el a herculaneumi és a pompei ásatásokra, amely a papiruszok villájának feltárását is elősegítette. A 20. század utolsó két évtizedében a régészeti park déli oldalán, az egykori tengerpart mentén végeztek különféle feltárási munkákat. Ekkor egy boltíves tetőszerkezetű helyiséget fedeztek fel, amely egykor a hajógyár része volt, és itt fennmaradtak egy római gálya maradványai is (lásd lent). Ezt kiállították a Régészeti Virtuális Múzeumban (MAV-Museo Archeologico Virtuale). Ez a rész volt számunkra a  legnyomasztóbb, mert a Vezúv kitörése idején az emberek egy része ide menekült, de elérte őket a végzet. A mérges gázok azonnal végeztek mindenkivel, ami relatíve kevesebb szenvedéssel járt, mint amelyben a pompei-i lakosoknak volt részük, de ettől függetlenül a különböző testhelyzetben konzerválódott csontvázak látványa elborzasztott minket (lásd fent). Szörnyű belegondolni mit éltek át ezek az emberek.

A régészeti parkban a mai napig vannak olyan részek, melyeket nem tártak fel, de most leginkább a már látható részek megóvására koncentrálnak az érdeklődők nagy örömére. Senkit se akarunk befolyásolni, de Herculaneum ebből a szempontól is több nyújt mint Pompei. A helyi szakemberek költséghatékony módon védik meg az épületek tetőszerkezeteit: sólymokkal tartják távol a savas székletük miatt különösen kártékony galambokat, a felújított ókori csatornarendszernek köszönhetően nagy viharok során is el tudják vezetni a vizet, és nem utolsósorban a mérethez viszonyítva több jó állapotban fennmaradt eredeti épületet, helyszínt, sőt tárgyi emléket fedezhetünk fel itt, mint Pompeiben.

Belépéskor a klasszikus római négyzethálós szerkezetű városkép tárul elénk, a cardus és a decumanus itt is a városszerkezet alapját képezte. A sablonos alaprajz persze senkit se fog becsapni, séta közben mi is egyik ámulatból a másikba estünk. A mindennapi, társasági életből láthattunk kisebb-nagyobb épület részeket. A megkövesedett hamunak köszönhetően a kétszintes házak is megmaradtak, kinézetük utal az egykori lakók társadalmi helyzetére. Láthatunk kisebb fogadókat, boltokat, kisvendéglőket, egykori műhelyhelyiségeket. Nekünk ezek közül legjobban a fürdők díszítései tetszettek. Néhol teljes mozaikból kirakott minta maradt meg. Tobzódtunk a delfin, a mitológiai és a geometriai formákban. Nonius Balbus teraszán Nonius Balbus római szenátor márvány emlékművét fedeztük fel (lásd fent), az ő nevéhez fűződik a város középületeinek a felújítása. A városban szent körzet is volt, amelyet a déli részen látható. A vallási épületkomplexum templomait Vénusznak és Junónak szentelték. Itt a szobrok mellett mitológiai jeleneteket ábrázoló falfestményeket is láttunk.

A másik érdekesség, hogy rengeteg villa, illetve insula, vagyis többszintes ház maradt meg nagyon jó állapotban: ezek közül sokat a szívünkbe zártunk. Ilyen volt például Neptunus és Amphitrité mozaikkal díszített ház (lásd fent). Az állandó olvasóink már tudják, hogy mi nagy mozaik rajongók vagyunk, emellett a másik kedvenc díszítő elemünk a freskó. Kevés olyan ház található itt, ahol ne lenne egy-egy falfestmény. Az egyik házban egy bravúros ókori szerkezetet fedeztünk fel, ugyanis megmaradt a fából készült tolóajtó (lásd jobbra lent), és az elszenesedett fa állagmegőrzésére ma is nagy gondot fordítanak.

A megtalált tárgyakat, ékszereket, festményeket ma Herculaneum szomszédságában, a Virtuális Régészeti Múzeumban, és más közeli kiállítóhelyeken nézhetitek meg. Ezeket se hagyjátok ki, ha erre jártok, addig is nézzetek meg a képeinket is a helyszínről, amit itt érhettek el.

A Nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumról nem fogunk külön posztot írni, ez ide kapcsolódik, így ezen látványosság fotóit is megtekinthetitek erre a linkre kattintva.

A herkulaneumi múzeumban készült egyéb fotókat itt találjátok.

Itt pedig az ásatásról készített egyéb felvételeket látjátok.

Nápolyban a föld alatt nőnek igazán a növények

Lementünk a föld alá és nem bántuk meg. Nápolyban egy komplett földalatti járatrendszer van, tele izgalmasabbnál izgalmasabb látnivalóval, így másnak is ajánljuk, hogy szálljon le a mélybe, tehát kalandra fel!

Nápolyban sok földalatti túra közül választhatunk. Például elmehetünk a San Gennaro katakombába: itt egy baráti csapat járt ott, és nagyon tetszett nekik. A királyi palota közelében található a Bourbon alagút, ami szintén ígéretes. Az egész földalatti turista-centrikus feltárási projekt viszont körülbelül 30 évvel ezelőtt kezdődött, és a San Paolo Maggiore bazilika mellett nyílik a komplexum lejárata. A konkurencia persze jó nápolyi módra lemásolta az ötletet a korábban említett helyszíneken, így az eredeti csapat bőszen hirdeti, hogy ők az egyedüli hivatalos túraszervezők, már ami a földalatti Nápoly megmutatását hirdeti. Ez viszont senkit se izgasson: mindegyik túra kiváló.

Ha belevágunk a nagy kalandba, akkor lépcsőzni kell. Lefelé 136 fokot, amivel körülbelül 40 méter mélyre ereszkedünk le. Az emelkedés szakaszosan történik, így ez sem megterhelő. Lent állandó a hőmérséklet, vagyis öltözzünk fel, mert a nyári hőség után elég ütős a 16-17 fok és a 90%-os páratartalom. A túrának csak egy olyan szakasza van, ahol nincs fix világítás: itt mindeni kap egy elektromos mécsest, de ezt akár ki is lehet hagyni. Mi teljesen bejártuk az útvonalat, és nagyon élveztük. Körülbelül másfél órás kaland volt, bármikor visszamennénk.

A mostani város alatti első járatok kialakítása valamikor 5000 évvel ezelőttre tehető, habár a tufa komolyabb méretű kitermelése csak a Kr. e. 3. századtól kezdődött. Ekkor a görögök voltak a hely urai, és Neapolis templomai, palotái számára bányászták a tufát. A munkálatok melléktermékeként kialakított földalatti lyukakat pedig temetkezési helyként használták. Valami hasonló történt a korábban már bemutatott orvietói földalatti járatok kialakításakor is. A rómaiak megjelenésekor se állt se a folyamat, sőt! Ekkor kezdődött a földalatti járatok szisztematikus kiépítése. A városnak ugyanis egy jól működő vízhálózatra volt szüksége, amihez a körülbelül 70 kilométerre található Serinótól kellett Nápoly központjába vezetni az éltető nedűt. A római mérnökök összekötötték a népegészségügyet a katonai felhasználással, ugyanis a hálózat egyik ága szolgálta ki a Miseno helyfokon kialakított Piscina Mirabilis nevű víztározót, amely egyben a császárkori flotta egyik támaszpontjaként működött.

A nápolyi vízvezeték rendszer cseppet sem volt felhasználóbarát. A folyosók szélessége egy vékony felnőtt, vagy egy nagyobb gyerek közlekedését tette lehetővé (lásd jobbra fent), akik számára gyalogos peremet is kialakítottak, hogy magas vízállás esetén is közlekedhessenek, mert ők takarították a ciszternákat. A rendszer majdnem 23 századon keresztül biztosította a városiak ellátását, így érthető, hogy a járatokat folyamatosan takarították és bővítették. Amúgy valahol ma is látszik az ókori vakolat, amellyel vízhatlanná tették a falakat. A vízvezetékek viszont a 16. században már elégtelennek bizonyultak a város ellátásához, így 1629-ben Cesare Carmignano egy újabb vízvezeték építését finanszírozta. A rendszer a 19. század végéig működött, és a karbantartói köré egy külön legendát is szőttek. A pozzaro (szó szerint a kútjáró) a nedvesség ellen vaskos köpennyel védekezett, ami miatt össze lehetett téveszteni a szerzetesekkel. Innen jön a másik nevük: Monaciello (monaco = szerzetes). A helyi folklórban pedig „monaciello” néven emlegetik a házi szellemet is, amely a földalatti labirintuson keresztül jut be a lakásokba, ahol adományokat hagy, vagy kisebb tréfákat űz.

A fénykorában 2 000 000 m² nagyságú vízellátó rendszert a kolera miatt hagyták sorsára, ugyanis az 1884-es nagy nápolyi kolera járvány során – mint utólag kiderült tévesen – a kórokozó terjedéséért a földalatti vízvezetékrendszert okolták, így ennek a használatát a 20. század elejére teljesen beszüntették.

Jött a második világháború, és a bombázások ellen óvóhelyekre volt szükség. A hatóságok újra felfedezték a földalatti járatokat, és egyrészt újra megnyitották őket, másrészt próbálták alkalmassá tenni ezeket nagy embertömegek biztonságos befogadására. Kellett például világítás, illemhely és tusoló.

Azon meglehetősen naiv feltételezésből kiindulva, hogy a légitámadások nem fogják érinteni a templomokat, egyedül a vallási intézményekhez vezető nyílásokat hagyták szabadon, amelyek a szellőzést biztosították az óvóhelyen tartózkodóknak.

A második világháború szőnyegbombázásai megcáfolták ezen feltételezés. A bejárat melletti San Paolo Maggiore bazilika is súlyos károkat szenvedett, de a Nápolyt sújtó támadások ezekben az óvóhelyekben jellemzően nem okoztak kárt. 1943-ban viszont megbukott Mussolini diktatúrája, a Badoglio-kormány pedig csak az ország északi és középső felének német megszállása mellett tudott átállni a Szövetségesekhez. Nápolyban a német csapatok kivonulását komoly utcai harcok előzték meg. Az ekkor keletkezett károkat a németek által helyben hagyott időzített bombák, és egyéb csapdák csak tovább súlyosbítottak. Egyáltalán nem véletlen, hogy a föld alatt pár a világháborús harcokra utaló emléktárgyat is elhelyeztek.

Van viszont egy teljesen szürreális része a túrának. A 2015-ös milánói expón felmerült egy olyan ötlet, amit Nápolyban, 35 méter mélyen, az „Orti Ipogei” nevű részen valósítottak meg: növényeket termesztenek. Mi bazsalikomot találtunk a cserepekben (lásd a legelső képet). A fűszernövény biztosan kiváló minőségű, ugyanis már a környező termeket is belengte az illata.

A második világháború után a földalatti járatrendszert vagy illegális szeméttelepként használták, vagy a sötét üzelmeik miatt feltűnést kerülők útvonalaként működött. Sok járat ma is járhatatlan a behajigált hulladék miatt. A látogatást megszervező társaság többek között ezek megtisztításával foglalkozik. Nekik köszönhetően pár ciszterna ma is tartalmaz vizet, viszont ezeket csak miattunk, turisták miatt töltötték fel, az illúzió viszont tökéletes.

A túra két különálló rész bemutatásával végződött. Megtekintettünk egy „bassi” (szoba-konyhás, földszinti) lakást, amelynek a pincéje valójában az ókori nápolyi színház egyik járata volt, ahova szintén lementünk. Ezen felül megnéztünk egy hagyományos nápolyi Betlehemeket bemutató, szintén ókori színház maradványokat tartalmazó épületrészt is.

Ez a földalatti világ egy nagyon izgalmas hely, mindenkinek ajánljuk. Alapból olasz és angol nyelvű idegenvezetéssel indítanak csoportokat, de foglalás esetén más nyelvű idegenvezetőt is találnak. Erről lásd az alábbi honlapot.

Itt találtok további fotókat a látványosságról.

Az ókori és keresztény művészet aquileiai gyöngyszemei

Aquileia egy kisváros óriási múlttal, és nagyon gazdag ókori örökséggel. Az ókori település bő 630 éven át létezett és Kr. u. 452-ben Attila hun serege pusztította el. Az erőszakos vég viszont hasznos számunkra, hiszen az ókori romokat aránylag gyorsan belepte a föld, és elég sok emlék maradt meg jó állapotban. A város a hunok után már nem védte tovább észak-kelet-Itáliát a barbár támadásoktól, viszont megmaradt vallási központnak, illetve a lakosok egy része megalapította a mai Velencét. Az egyházi központ viszont fennmaradt, és elegendő csábítást jelentett, így a honfoglaló magyarok is meglátogatták a Pó-síkság immáron őrizetlen kapuját, illetve a későbbiekben egyházi vonalon is keletkeztek kapcsolatok a Kárpát-medence és a település között.

A mai Aquileia egy szunnyadó település, amely főleg az ókori mozaikjai és emlékei miatt ismert. Ezekről már évszázadokkal korábban is tudtak, viszont a 2010-es években jelentős ásatások történtek, így sok új részletet tártak fel. A hely könnyen megközelíthető, a látványosságok gyalogszerrel bejárhatók, és a gazdag választék mellett meglehetősen sok időt lehet itt eltölteni.

Mi az információs pont melletti parkolóban hagytuk a kocsit, és innen vágtunk neki a felfedezőkörútnak. A parkolóval majdnem szemben található egy nagy mauzóleum. Ez egy Augustus korabeli városi hivatalnok síremléke, mostani állapot egy rekonstrukció eredménye. Természetesen nem ez az első ókori emlék, amely az utat szegélyezte, hiszen látogatható a fórum, a sírkert, és a parkoló mögött terül el a folyami kikötő. Ma csak egy keskeny folyócska mossa a bazilika mögötti részt, és egy szolid kanyarral kerüli meg a várost, viszont anno egy 48 méter széles folyóágy mellett 350 méter hosszan húzódott a kiépített városi móló. Természetesen ennek is maradtak látható nyomai.

A legjobb állapotban megmaradt épület a bazilika. Ezt Kr. u. 313-ban, tehát közvetlenül a kereszténység gyakorlását engedélyező milánói ediktum után alapították. Az eredeti épületet négyszer kellett újjáépíteni, így öt különböző réteget figyelhetünk meg: a Theodórosz püspök alatt készült első templomét (a 4. század elejéről), már a 4. század közepén és végén is javítgatták, hogy a 9. században sor kerüljön egy nagyobb helyreállításra, amit a 11. század első felében, illetve a 14-15. század során tovább javítottak. Ezen munkálatok viszont már csak a tetőszerkezetet érintették.

A mostani bazilika román-gótikus építészeti elemeket tartalmaz, a fő kincse a 4. századból ránk maradt polikróm mozaik. Ezt a régészek még az 1909–1912 közötti ásatások során tárták fel. Többek között ezekre utalva kapta meg 1998-ban a hely a megtisztelő „világörökség része” címet. A 4. századi mozaik bemutatásához vissza kellett bontani a 11. századi, Poppone pátriárka alatt kialakított padlót, és ennek a magasságából alakították ki a látogatók számára egy átlátszó járószintet.

A mozaikok szőnyegszerűen taglalják a különféle témákat. Rengeteg az allegorikus elem, mint például a kakas és a teknős harcát ábrázoló jelenet, amely a fényt (tehát Krisztust) üdvözlő szárnyas és a görögül „sötétség lakója” jelentésű névvel illetett páncélos közötti összecsapást idézi fel. A harcnak pénzben kifejezett jutalma is van, ugyanis a közöttük található oszlopon találunk egy a felirata alapján 300 dénárt tartalmazó zacskót. Ez a jelenet a Mitrász kultuszból származik, és egy példa nélküli eleme az ókeresztény művészetnek.

Vannak természetesen közismertebb jelképek is, hiszen feltűnik Jézus, mint „Jó Pásztor”, illetve a kora-keresztény művészetből ismert hal mozaikszó képi ábrázolása (a hal görögül ICHTYS, ami annak a rövidítése, hogy Jézus Krisztus a Megváltó Isten fia).

Megtaláljuk természetesen a donátorokat, és az évszakokat is különféle figurákkal ábrázolták. A mozaik pontos datálását segíti, hogy feltűnik rajta Theodórosz püspök felirata, akit más dokumentumok segítségével meglehetősen pontosan el tudunk helyezni a helyi kronológiában.

A szentély előtt közvetlenül már a halászatra utaló jelenetek a meghatározóak: ezek a csodálatos halfogásra, illetve Jónás próféta és a cet útjára is utalnak.

A szentély jobb oldalán találjuk a Della Torre, vagy más néven Szent Ambrus kápolnát. Ezt Raimondo Della Torre pátriárka (1273–1298) építtette családi temetkezési helyként. A Della Torrék ekkoriban Milánó császárpárti urai voltak, viszont az 1277-es desiói csatában a Visconti család pápapárti színekben legyőzte őket, és hosszas háborúskodás után teljes mértékben felszámolta a hatalmukat. Raimondo Della Torre ezen családi háborúskodás közepette emelte az aquileiai kápolnát, hiszen a halálakor már csak foszlányok maradtak a család hatalmából, így a rokonai mentésére is használta az Egyházon belüli pozícióját. Raimondót több Della Torre is követte a pátriárkai székben, akik szintén alakítottak a kápolnán, így ez mára meglehetősen töredékesen maradt csak fenn, hiszen a különféle változtatások az eredeti díszítést is érintették. Ettől függetlenül láthatunk itt pár szarkofágot, illetve kisebb nagyobb freskótöredékeket: egy 13. századi keresztre feszítést, illetve a 14. századból pár imádkozó alakot, akik valószínűleg a Della Torre család tagjai voltak, és donátorként szerepelnek a freskótöredéken.

A főoltár két oldalán lehet lemenni a kriptába. A bazilikának két kriptája is van, így a főoltár alatti a freskók kriptája, miközben a főbejárat szomszédságában találhatót az ásatások kriptájaként emlegetik.

A freskók kriptáját a 9. században alakították ki, a freskók pedig a 12. század második felében készültek. A 19 mennyezeti jelenet az aquileiai kereszténység mitikus történetét meséli el, ugyanis a legenda szerint Szent Márk evangélista kezdte el a terület megtérítését, akitől Szent Ermacora kapta meg az első püspöki címet, és tőle számítják az aquileiai pátriárkák sorát.

Nekünk azért is fontos a kripta, ugyanis itt található az a freskórészlet, amit – pontatlanul – a hátrafelé nyilazó magyar kalandozó lovas ábrázolásaként szoktak azonosítani. Valójában a freskó készítésekor már több évszázada nem járt Aquileia környékén kalandozó magyar lovas, így felettébb valószínűtlen, hogy a portyázó elődeink egyikét tisztelhetjük a képen látható lovasban. Valószínűleg a korabeli könnyűlovas keleti és a nehézlovas nyugati harcmodor kortárs megörökítéséről volt szó. A hátrafelé nyilazó honfoglaló magyar lovassal tehát csak annyiban lehet azonosítani a képen szeplő alakot, hogy a könnyűlovasság fegyverzete, taktikája nem sokat változott a 10. és a 12. század között, így alighanem a képen szereplő módon ábrázolták volna a magyar harcost is.

A főoltár freskója a 11. század közepéről származik, ugyanis rajta még élőként jelölték a Poppone pátriárkát ábrázoló alakot. Mivel a bazilikát Szűz Máriának szentelték, így őt találjuk a központi mandulában, de az aquileia mártírok mellett feltűnik II. Konrád német-római császár is a feleségével.

A szentély emelvényét határoló tribünt már a 15. század végén készítette Bernardino da Bissone.

A bal oldalhajó elején találjuk a jeruzsálemi Szent Sír bazilika helyi másolatát (lásd balra lent). Ezt a 11. században emelték, és a húsvéti Nagy hét során használták. Számos hasonló Szent Sír másolatot ismerünk, nekünk a bolognai basilica di Santo Stefano a kedvencünk.

Ahogy már korábban is jeleztük, a bejárat szomszédságában található az ásatások kriptája. Mielőtt viszont bemennénk ide érdemes röviden elidőzni merániai Berthold sírjánál (lásd jobbra fent), aki II. András magyar király sógora volt, és testvérének, Gertrúdnak hála többek között kalocsai érseki, szlavóniai báni, erdélyi vajdai, bácsi és bodrogi ispáni tisztséget is betöltötte. 1213-ban a király távollétében nővérével együtt az ország kormányzója volt, majd Gertrúd meggyilkolása után a kincstár jelentős részével külföldre szökött, igaz 1215-ben visszatért és kibékült a királlyal. Az átlagos magyar olvasó a Bánk Bánból ismerheti a nevét, hiszen ezen irodalmi alkotás az ő viselkedésének tudja be a Gertrúd életét követelő összeesküvést. Bertholdot 1217-ben választották meg aquileiai pátriárkává, és ezt követően 1251-es haláláig már csak elvétve foglalkozott magyar ügyekkel.

Az ásatások kriptája egy a harangtorony körüli területen található, Theodórosz püspök korabeli épületrészt jelöl, amely alatt a régészek egy Augustus császár korabeli domus maradványait is felfedezték. A Theodórosz püspök-féle épületet Attila hunjai rombolták le. A mozaikokat ezt követően jórészt törmelékek borították, ami részben jó, hiszen ezek védelmet biztosítottak számára, viszont el is felejtkeztek róla a későbbiekben, így meglehetősen barbár módon ennek a kellős közepébe emelték a ma is látható harangtornyot.

A bazilikához még három épületrész tartozik. Fizikailag kapcsolódik hozzá a főbejárattal szemközt található keresztelő kápolna. Ez a bazilika harmadik keresztelő kápolnája, amit még a 4. század végén, vagy az 5. század közepén emeltek. Érdekes ennek is a mozaik díszítése, illetve a hatszögletű keresztelő medence, amely az aquileiai egyházmegye jellegzetessége.

A bazilika és a keresztelő kápolna között található a Maxentius pátriárka-féle pogányok temploma, ami onnan kapta a nevét, hogy a keresztelésre váról még pogányoknak számítottak, tehát nekik külön templomot kellett emelni.

Közvetlenül a bazilika mögött terül el az első világháborús temető, amely annyiban üt el a többi környező és hasonló temetőtől, hogy itt lelt örök nyugodalmat Maria Bergamas, illetve 10 további ismeretlen katona. Az első világháború után Maria Bergamast kérték fel, hogy a többi olyan olasz anya nevében, akinek nem tért haza a gyermeke, válasszon 11 ismeretlen olasz katona közül, akiket az első világháború 11 frontszakaszáról vittek Aquileiába. Az, akire rámutatott, most Rómában nyugszik, az ismeretlen katona sírjában. Maria Bergamas 1953-ban halt meg Triesztben, és 1954-ben újratemették az aquileiai Hősök Temetőjében.

A bazilikától kissé távolabb található az apszisos terem. Ez valószínűleg a püspöki rezidencia része volt, és egy körülbelül 100 m²-es fogadó helységet jelöl, amely végén található az öt méter átmérőjű, megemelt apszis. A mozaik díszítését főleg a természet gazdagságára utaló állatok és növények adták, ami a tulajdonos bőségét is jelezte. Sokszor kellett helyreállítani a padlót, amiből arra következtetnek, hogy gyakran használták. Egy ismeretlen időpontban bekövetkező nagyobb pusztítás után a teljes keleti részét újrarakták, viszont ekkor is az eredeti mintákat követték. Végül az egész épület romba dőlt, ás csak az 1950-es években fedezték fel, hogy van itt valami. Az alapos feltárásokra egészen a 2009–2010, illetve a 2015–2016 közötti ásatásokig kellett várni. A régészek ekkor tárták fel az apszisos termet, de az alatta lévő rétegeket is dokumentálták, így egy Kr. e. 1. századi domus maradványait is feltárták.

A városban három múzeum is található: a Museo Archeologico Nazionale, amely a környék leggazdagabb római gyűjteményével rendelkezik; a Museo Paleocristiano di Monastero, amely egy nagy kiterjedésű mozaikot mutat be, és az egyházművészeti Museo Civico del Patriarcato.

Ezeket viszont már nem tudtuk megnézni, ugyanis késő volt, amire végeztünk a bazilikával. Sebaj, majd a következő alkalommal.

2025 novemberében is jártunk Aquileiában, amikor a bazilika és a hozzá tartozó részletek mellett a Régészeti Múzeumot is megtekintettük.

Addig is itt találtok további képet:

– a bazilikáról;

– a benne található mozaikokról;

– a freskók kriptájáról;

– az ásatások kriptájáról;

– illetve a Hősök Temetőjéről.