Lucca, a toszkán ékszerdoboz

Lucca egy toszkán megyeszékhely, amely épségben őrizte meg történelmi városközpontját. Könnyen megközelíthető, hiszen a pisai repülőtér szomszédságában található, ahonnan autóval és vonattal is pár percre található. Lucca nagyváros, majdnem 100 ezren lakják, de a közönséges turista ebből nem sokat érzékel, hiszen a látogatók általában csak a 16. századi városfalakon belüli területet járják be. Ez is elég, mert itt van minden, mi szem-szájnak ingere. Aki csak végigrohan rajta, az egy nap alatt végez. Ha elmerülünk a részletekben, akkor viszont sok palota, templom, múzeum nyújt színes kínálatot. Ezen felül a városközponton kívülre is érdemes elugrani, hiszen a város vonzáskörzetéhez tartozik többek között Torre del Lago Puccini.

Luccát az ókorban alapították, viszont nem tudni melyik nép. A mai alaprajza viszont a Kr.e. 180-től létező római város hagyatéka, így urbanisztikailag ez a kezdőpont a város történetében. A középkorban egy longobárd hercegség központja lett, majd városállamként egészen a napóleoni hódításig megőrizte függetlenségét. A középkorban volt része ostromokban, így az úgynevezett „olaszbástyás” rendszer kifejlesztésével párhuzamosan a 16. században Lucca is kiépítette a saját védműveit. Ezeket viszont a későbbiekben senki se rombolta le, így az első látnivaló az impozáns falrendszer (lásd fent). Az árkokban jellemzően sétatér és park található, de a falak tetejét is végig lehet járni. A városkapukon keresztül is be lehet menni, de mi inkább a zegzugosabb utakat ajánljuk. Például a vasútállomással szemben, a San Colombano bástya szomszédságában is van egy ilyen feljáró. Ez igen érdekes, hiszen a bástya folyosóin haladunk végig.

Kifejezetten hasznos ez az útvonal, mert a falak túloldalán rögtön a székesegyház vár minket (lásd fent). A Tours-i Szent Mártonnak szentelt templom a 14. században nyerte el mai formáját, szinte teljesen román stílusú, és pár érdekességét érdemes kiemelni. Az előterében van egy érdekes labirintus, amelyről itt olvashattok.

A matróneum, avagy a női karzat megszakad a kereszthajóknál, amiben még nincs semmi különleges. Az viszont már egyedi, hogy ezt nem akarták rögtön tudatni a látogatóval, így egy ívvel úgy tettek, mintha folyamatos lenne (lásd jobbra fent).

A templom másik érdekessége Ilaria del Carretto síremléke a sekrestyében. A hölgy 25 évesen halt meg gyermekszülésben, a város urának volt a második felesége, és a kor egyik felkapott szobrásza, Jacopo della Quercia készítette el a síremlékét. Ez a férj bukásáig a székesegyház közepén állt, majd a Guinigi család elűzését követően a sekrestyébe került. Először szét is szedték, hogy hosszú évek múltán újra mindegyik eredeti része a helyére kerüljön. A sekrestyében a Ghirlandaio és a Filippino Lippi festmények is szépek (lásd balra lent). A főhajóban pedig egy magyar vonatkozású tárgyat, egy török zászlót is látunk, amelyet egy luccai önkéntes zsákmányolt Nagyvárad felszabadítása során (lásd jobbra lent).

A Guinigik palotája ma is áll. Nem egy reprezentatív épület, de érdemes bemenni, mert nagyon szép egyházművészeti kiállítást rendeztek be benne. A hatalom központjaként viszont ma már az úgynevezett hercegi palotát tartják számon. Ebben is laktak a Guinigik, majd az évszázadok során tovább bővítették. Ma a megyeszékhely hivatalai és a prefektúra működik benne (lásd lent).

Múzeumból van elég a városban. Érdemes megnézni Giacomo Puccini szülőházát, igaz a városon kívüli Puccini villát jobban szeretjük. Két nemesi palota van, amely valamiért kiemelkedőt nyújt. A Pfanner palotát általában a kertje miatt emlegetik, a Mansi palota pedig egy tipikus nemesi palota, amely egyben a helyi városi képtárnak is helyet biztosít. A legegzotikusabb nemesi rezidencia a Guinigik tornya, amelynek a tetején fák nőnek (lásd balra lent). Amúgy fel lehet menni a tetejére és megéri, mert pazar a kilátás. Szívbajosoknak és tériszonyosoknak viszont nem ajánljuk.

A városban több csoda szép templomot is találunk. A központban van, de nem a székesegyház a San Michele al Foro (lásd jobbra fent). Főleg a homlokzatát szokták ismerni, de megéri bemenni. Az egyik kedvencünk egy parádés Filippino Lippi oltárkép, illetve érdemes odafigyelni az oszlopokra, mert érdekes mintákat véstek beléjük.

Másik kedvenc templomunk a San Frediano. Nevét Lucca egyik korai püspökéről kapta, és rögtön fel lehet ismerni a homlokzaton található gyönyörű mozaikjáról (lásd fent). Mindenképpen érdemes megcsodálni a Szent Ágoston kápolnát (lásd lent). Amico Aspertini freskói díszítik, amelyek az Utolsó Ítélet és Krisztus születése mellett főleg Szent Ágostonhoz köthető témákat ábrázolnak.

Szintén kihagyhatatlan a Jacopo della Quercia nevéhez kötődő Trenta kápolna, ahol a megrendelő, Lorenzo Trenta és felesége sírja felett egy Szűz Máriát, Szent Lőrincet, Szent Fredianót és Szent Jeromost ábrázoló oltárt találunk (lásd balra lent). Szintén érdekes a keresztelő medence (lásd jobbra lent). Ezt darabjaira szedték a 18. században és csak a 20. század közepén sikerült újra összeállítani. Megérte, mert a luccai román stílusú szobrászat egyik legszebb emléke. Ráadásul az egyik legrégebbi is, mivel először 1173-ban említették a létezését. Az egyik kápolnában található nyelvemlékről itt olvashattok.

A város másik érdekessége az amfiteátrum helyén kialakított tér, amelyről itt olvashattok. Ez a 19. századtól városi piacként működött, hogy mára csak a turistákat megcélzó árusok maradjanak.

Persze lehet csak úgy cél nélküli is bolyongani a városban. Így is garantált az élmény, mert egy hangulatos településről van szó, ahol könnyen lehet eldugott sikátorokban csodaszép részletekre bukkanni. Lásd például a fenti csatorna részletet.

Itt találtok további fotókat a templomok portáljairól.

Itt találhatók még fényképek a székesegyházról.

Itt a San Michele in Foro templomról.

Itt a San Frediano templomról.

Itt pedig a Guinigi múzeumról.

Carcassonne – a város, nem a társasjáték

2020 első napjaiban eljutottunk Dél-Franciaország eme csodájához, és talán mostanra tértünk magunkhoz. Sok-sok középkori (hangulatú) vár maradt fenn szerte e világon, de Carcassonne egyedi. Nem hiába nevezték el róla a 2000-ben kiadott német társasjátékot, hiszen aki ezt játssza egy középkorias környezetet teremt tornyokkal, falakkal, templomokkal, utakkal, meg a különféle kiegészítésekből ismert elemekkel. Ma úgy tűnik, mintha a középkor hagyta volna leginkább rajta a nyomát a központon, viszont a területet már jóval Krisztus előtt is lakták. Az itt megforduló népek (rómaiak, vizigótok, szaracénok, frankok stb.) mind újabb és újabb erődítéseket emeltek. A város a Trencavel bárók birtokaként tett szert nagy jelentőségre, akik váltakozva csapódtak a toulouse-i, illetve a barcelonai grófokhoz. Amikor a katár eretnekség ellen III. Ince pápa 1209-ben keresztes hadjáratot hirdetett, Carcassonne várát is megostromolták, hogy két hét után elfoglalják, mivel a védőknek elfogyott a vize. A katárok, vagyis ahogy arrafelé hívták, az albigensek elleni keresztes hadjárat egyik vezető figurája, Simon de Monfort rögtön be is jelentkezett új birtokosként, hogy a terület végül királyi birtok legyen. Amit ma látunk, az már a királyi időszak terméke.

1247-ben IX. Szent Lajos francia király leromboltatta a várdomb alatti falucskát, és a lakosokat áttelepítette az Aude folyó túloldalára. Ennek örömére az új városnak a Szent Lajos város nevet adták. Habár a középkori erőd oldalán is van egy inkább kertvárosias lakórész, Carcassonne azóta is inkább az Aude túlsó partján fejlődik. A Szent Lajos városrész is érdekes, hangulatosak az utcái, de a túlpart konkurenciája mellett labdába se rúg. Mi bementünk a Szent Mihály székesegyházba, de kicsit olyan érzésünk volt, mintha Schulek Frigyes társai vették volna kezelésbe, és egy carcassonne-i Mátyás templomot akartak volna kreálni. Nem sokat veszítetek, ha kihagyjátok. Különösen, hogy éppen felújítják kívülről. Aki vasúttal akar eljutni Carcassone-ba, az viszont mindenképpen megismeri a Szent Lajos városrészt, mivel ennek egyik oldalán van a vasútállomás, a másikon pedig a középkori vár.

A székesegyház után lementünk a folyópartra és kerestük a legjobb rálátást a középkori városra, de az ég kissé kiégett, így egy egyszerűbb fotóval kell beérnetek (lásd a címlapfotót legfelül). Ahogy már írtuk, IX. Lajos király utasítására letakarították a várdomb környékét, hogy a várat könnyebben lehessen védeni. Ezt követően építették ki a kettős falrendszert is. Szép Fülöp, Szent Lajos unokája alatt fejezték be a várbéli román templom átalakítását is gótikus székesegyházzá. Az erődítési munkálatok annyira eredményesnek bizonyultak, hogy 1355-ben, a 100 éves háború során, amikor a Fekete Herceg megostromolta Carcassonne-t, a csapatai csak az alsóvárost tudták lerombolni.

Mivel Carcassonne határerődnek számított, egy ideig törődtek is az épületekkel, de a 17. századra már nagyon korszerűtlennek számítottak ezek a középkori falak és tornyok, így elkezdődött a lassú hanyatlás. Ráadásul az 1659-es pireneusi béke délebre tolta a francia határt, így Carcassonne katonai jelentősége gyakorlatilag megszűnt. 1849-ben egy hivatalos közlöny is megjelent a francia állam részéről, amely a középkori részek bontásáról rendelkezett, de ez zavargásokhoz vezetett. Ismert személyek is felkarolták a városka ügyét, és végül Eugène Viollet-le-Duc kapta a feladatot, hogy állítsa helyre a középkori részeket. Az úriembert onnan is ismerhetjük, hogy a párizsi Notre-Dames jórészt neki köszönheti mai formáját. A 2019-ben leégett fióktorony is például a Viollet-le-Duc-féle neogótikus kiegészítések egyike volt. Az építész sok esetben nem restaurált, hanem újraálmodott korábban létező, de nem mindig rekonstruálható elemeket. Carcassonne esetében is történtek ilyen túlkapások, de ezek az egyszerű turistának fel se tűnnek, vagyis nem muszáj sokat gyötrődnünk azon, hogy mi eredeti, és mi nem. A hangulat középkorias, ez a lényeg. Szakmailag már nem egyszerű a történet, de ne vesszünk el a részletekben.

Mi kocsit béreltünk, és a Chemin de Montlegun-ról nyíló Parking Cité felől közelítettük meg a középkori várost. Ennek megfelelően a Narbonne-i kapun léptünk be (a kettős falrendszerhez hűen a kapu is kettős), és belevesztünk a városi forgatagba. Carcassonne ezen része olyan, mint Szentendre központja: állandóan ünnep van, szinte minden házban boltok és vendéglátóipari üzemek működnek, csak ez szűk utcákkal párosul. Van giccs is elég, így akit nem ez vonz, az nyugodtan vágjon át az első megpróbáltatáson. A nyugodtabb, és ezért hangulatosabb részeket ugyanis a Narbonne-i kaputól távolabb keressük. A Rue Saint-Louis-t például mindannyian a szívünkbe zártuk.

A középkori városrészben két fő attrakció van: a Saint Nazaire bazilika, illetve a Château Comtal és a hozzá tartozó, bejárható falszakaszok. A tortúra múzeumától kezdve más attrakciókat is ajánlgatnak a turistának, de ilyenből már láttunk eleget, így ezeket inkább kihagytuk.

A Château Comtal (lásd fent) a középkori városrészen belül az urasági várat jelöli. Belépőjegyet kell fizetni, de szerintünk megéri, ugyanis csak így mehetünk fel a falakra, no meg a vár is érdekes. Vannak benne középkori freskók, és szobrok is, de leginkább a gyilokjárók és a falak az ütősek. A kaputoronyban például az „orgona” működéséről találtunk bővebb leírást, máshol a gyilokjáró fogalma, és a középkori íjászok bemutatása volt a téma. Akit a harcászati problematika kevésbé köt le, annak meg a látványtól fog leesni az álla, ugyanis tisztább időben a Pireneusokig ellátunk.

A vártól két irányba mehetünk végig a falakon. Az egész várnegyedet nem sétálhatjuk körbe, de a falak közel felét bejárhatjuk. Az észak-nyugati a régebbi és a rövidebb, a dél-nyugati a parádésabb. Habár vissza lehet fordulni az egyik rész végén, hogy a vártól tovább haladva a másik szakaszt is bejárjuk, mi csak a dél-nyugatin voltunk, és a Saint Nazaire bazilikánál kijöttünk a forgóajtón. Sajnos eléggé fújt a szél, és az eget is felhők borították, de így is oda voltunk, meg vissza. Ezt egyszerűen látni kell!

Azért is érdemes előbb felmenni a falakra, mert a Saint Nazaire bazilika külső fotózása innen a legjobb (lásd fent). Ahogy korábban említettük, ez eredetileg egy romos, román stílusú templom volt, amiből a lángoló gótika egyik ékszerdobozát varázsolták a 13. és a 14. század fordulóján (a munkálatok 1269–1330 között zajlottak). A bélletes kapunál és a főhajónál még érződik a román stílus, az üvegablakok, a kereszthajó és a szentély viszont már tisztán gótikus. Érdemes töviről hegyire végignézni az üvegablakokat, mert a színei és a kidolgozottsága mesés. Ráadásul 1280-ból származik a szentélyben lévő ablak, amely Dél-Franciaország legrégebbi üvegablaka. Ez az alábbi témákat ábrázolja: Levétel a keresztről, Jézus sírba helyezése, Jézus viszi a keresztet, Jézus keresztre feszítése, Jézus letartóztatása, Jézus megostorozása, a jeruzsálemi bevonulás, az Utolsó Vacsora, a betlehemi gyermekgyilkosság, az egyiptomi menekülés, Jézus születése, a Háromkirályok imádása, az Angyali Üdvözlet, Szűz Mária látogatása Erzsébetnél.

1803-ban veszítette el a templom a carcassonne-i székesegyház címet, amelyet ma már a korábban említett Szent Mihály templom visel. Ez a szerep átruházás is jelezte a középkori városrész korabeli hanyatlását. A 19. századi felújítás viszont a templomot is érintette. Eugène Viollet-le-Duc keze nyomát leginkább a templom külsején keressük, ugyanis a már említett román stílusú bélletes kaput szinte teljesen újrafaragták. A belső falfestések is 19. századiak, de itt egyáltalán nincs az embernek Mátyás templomos érzése: a régi kevésbé tűnik rekonstrukciónak.

A bazilika megtekintése után andalogtunk a városban, bevásároltunk (Franciaországban mindig veszünk kézműves szappant), és emésztettük a látottakat. Örökre szívünkbe zártuk a helyet, aki teheti, menjen el ide, mert nemcsak szép, hanem egyenesen mesés ez a csoda!

Itt találtok további fotókat a Szent Mihály székesegyházról.

Itt láthattok egyéb városi képeket.
Itt vannak a Château Comtal-ban kattintott felvételek.

Itt a várról és a falakról készült fotókat találjátok.

Itt pedig a Saint Nazaire bazilikáról láthattok felvételeket.

Cittadella – a kerek középkori Palmanova

Nincs olyan hely, amelyet valamilyen formában ne érintettek volna az emberi történelem folyamatos háborúi. Az itáliai félsziget városai csak nagyon rövid ideig, a Római Köztársaság fénykorától Aurelianus császár uralkodásáig maradtak falak nélkül, majd egészen a 19. század végéig valamilyen formában mindig fenntartották a védműveket. Van, ahol ezeket folyamatosan korszerűsítették, máshol megmaradt egy korábbi állapot.

Cittadella területe már a bronzkor óta lakott: 1990-ben tárták fel az akkori helység maradványait. A város mai szerkezete viszont a középkorban alakult ki, ugyanis a mostani települést 1220-ban alapította Padova. Ez egy előretolt helyőrség volt, ugyanis a trevisóiak által emelt Castelfranco ellen emelték. Cittadella eltért a konkurens településtől: ez nem csak egy erőd volt, hanem egy új város, amelyet a környező terület közigazgatási székhelyeként is hasznosítottak. Padova és birtokai 1406-ban kerültek velencei uralom alá, ekkor Cittadella is követte az anyaváros sorsát. A velencei uralom alatt végre beköszöntött a béke, és a helyiek elkezdtek a középkori falakon kívül is építkezni: korábban a falakon kívül senki sem szavatolta a biztonságukat. Habár 1797-ben a campoformiói béke felszámolta a Velencei Köztársaságot, Cittadellának ebből csak a közigazgatási ide-oda csatolások problémája okozott nehézséget.

A falakat már a velencei uralom alatt elkezdte felszámolni a lakosság, ugyanis szépen elhordták a földből készült belső támasztékot, ami 1774-ben egy jelentősebb szakasz leomlásához vezetett. Habár ekkorra már jócskán eljárt az idő a városi falak felett, a lakosok bizalma nem lehetett feltétlen, így a leomlott szakaszt azonnal kijavították. A stabilitást viszont továbbra se biztosították, így a támaszték elhordása miatt 1785-ben egy újabb szakaszon omlott össze a védmű. Ezeket a romló szakaszokat végül mindig helyreállították, így ami ránk maradt, az lényegében egy teljes fal, amely azon kevés európai középkori védművek egyike, aminek a tetején ma is végig lehet menni.

A falat négy kapu töri meg, amelyek az égtájakat követik: Padova, Vicenza, Bassano del Grappa és Treviso felé vezet innen út, így a vonatkozó kapuk is ezekről az irányokról kapták a nevüket. A falakat nem alapozták alá, csupán egy földből készült töltésen nyugszanak. Ez nem igazán okozott gondot, ugyanis eredetileg sokkal szélesebb volt az árok, amely körülvette a falakat, és régen is víz nehezítette ezen az átkelést. Ma a falak sugara 1461 méter, vastagságuk 2,1 méter, ami 80 cm-re csökken legfelül, és általában 14 méter a magasságuk, habár a négy kaputorony a 30 métert is eléri. Ezeken felül van még 12 darab négyszögletes 6×4×22 méteres nagyobb, illetve 16 db. 6×3×15 méteres kisebb torony. Ma az északi, vagyis a bassanói kapunál lehet bejutni a falakra, és ha nem szeretnénk végigmenni az egészen, akkor a déli, vagyis a padovai kapunál is ki lehet jönni. A két nagy kapuban kiállítás is van, amely részben a régészeti feltárás leleteit mutatja be, illetve a település középkori életének katonai aspektusaival foglalkozik. Ezek jórészt a város történetének padovai időszakát, és az akkori háborúskodást mutatják be. Az 1300-as években ugyanis többször is megostromolták a települést, és volt, amikor el is foglalták. A falak jelenkori helyreállítása és látogathatóvá tétele 1992-ben kezdődött, a múzeumot is ekkor alakították ki.

A városban megtalálunk mindenféle érdekességet. Ha a bassanói kapu felől közelítjük meg a városközpontot, akkor a buszpályaudvarnak is helyet adó első terecske sarkán egy modernista épületet találunk. El se lehet téveszteni, stílusa jellegzetes: ez volt a fasiszta párt helyi székháza.

Nem sokkal később kiérünk a főtérre, ahol a székesegyház és a városi színház mellett például a helyi lakosok városvédő szervezetének a székházát is megtaláljuk. Érdemes különben kihasználni a főútvonalak mellett szinte végig fennmaradt árkádok nyújtotta védett gyalogos útvonalat, ugyanis a hangulathoz néhol régi freskók is társulnak.

A székesegyház szép, de elég késői, mivel a mai formáját az 1913-ban átadott homlokzat kivételével 1776–1826 között nyerte el. A környező kápolnák viszont nagyon szép középkori freskó részleteket is rejtenek.

 A via Guglielmo Marconin például a Palazzo Pretorio az, amely különösen megtetszett: ez a történelmi városháza, amely nagyon sok eredeti freskót őriz (lásd balra net).

Az Isonzó expressz utasai viszont nem csak a fenti szépségekért, hanem a város határában található temető miatt látogatták meg a települést. Az első világháború után ugyanis elkezdték felszámolni a Piave-menti temetőket, és az 1940-es évek exhumálásainak köszönhetően ez lett az egyik legnagyobb gyűjtőtemető, ahol a Monarchia 21 478 elhunyt katonája nyugszik. Van közöttük mindenféle nemzetiségű: 662 osztrák, 2 638 magyar, 787 jugoszláv, 1 016 lengyel, 437 román, 24 orosz és 394 szlovák. Ezen felül 1 695 személy nemzetiség ismeretlen, és egy körülbelül 10 000 fős tömegsír is van. A szlovákok jórészt a csehszlovák légió halottai.

A temető délnyugati sarkában található bódéban általában fellelhető egy helyi szakember, aki tud segíteni a temető nyilvántartás megtekintésében is.

Itt találtok további fotókat a falakról.

Itt vannak még képek a városról.

Itt pedig a temetőről.