Nápolyt látni és (nem) meghalni

Nápolyban már jártunk, de vissza kellett térnünk. Egy látogatás, vagy kettő, vagy száz se elég, mert Nápolyt sokszor kell látni. Az persze még különlegesebbé tette az utat, hogy 2026. május 21-25-én Balázs hallgatóival jártuk le a lábunkat. A 2019-es nápolyi látogatás után csomó bejegyzést írtunk a blogra, amelyeket ide is belinkelünk, hogy végre egyben meglegyen minden, de újdonságokat is megnéztünk, akár már ismert helyeken is: ezek és a “nosztalgia albumok” is helyet fognak kapni a beszámolóban.

Előző ősszel kezdtük a szervezést, hiszen a pályázati dátumokhoz is igazodni kellett, és a pénzszerzés annyira jól sikerült, hogy a hallgatóknak csak a repülőjegyet és az étkezést kellett saját zsebből állniuk. Mi természetesen a saját részünket most is magunk fizettük. A csapatban most is volt régi motoros, a „friss húsok” pedig gyorsan belerázódtak, így flottul ment minden. A szállást 2026 elején megváltoztattuk, ugyanis feltűnt a Booking kínálatában egy kiváló lehetőség, amit másnak is ajánlunk: a harmadik emeleten található három apartman, ahova a Nápolyban “megszokott” pénzbedobós lifttel, vagy 82 lépcsőfok megmászásával juthatunk fel, de a nyílászárók annyira jók, hogy az utcai buliból semmit sem hallottunk, a tisztaság makulátlan, a kialakítás praktikus, a Santa Chiara melletti elhelyezkedés miatt pedig a belváros minden pontja egy köpésre található. A 18. századi festett mennyezet már csak a hab a tortán. Május 21-én 10 órakor indult a Ryanair menetrend szerinti járata, ezzel minden klappolt, csupán egy ember tusfürdője bánta a biztonsági ellenőrzést, de több is veszett Mohácsnál. Hazafelé viszont túlfoglalás történt és az egyik hallgató Nápolyban ragadt. Ilyen se történt még…

A nápolyi reptér elhagyása után kígyózó sorok várták az Alibust, de állítólag jövő nyár végén átadják a metró új szakaszát, és ez már egyenesen elvisz a belvárosba. Nekünk viszont az Alibus jutott, amivel a Garibaldi főpályaudvarig utaztunk, ahol felszálltunk az 1-es metróra, majd elfoglaltuk a Dante megállótól pár méterre található szállást. Az ebédet követően a délutánt városi sétával töltöttük: megismertettük a hallgatókkal a Spaccanapolit, a Betlehemek utcája (San Gregorio Armeno) következett, végignéztük az Anjou síremlékeket a San Lorenzo templomban (valaki inkább a mozaikokra bukott, mások pedig a puttókra) és még a székesegyházba is elugrottunk. Gyakorlatilag egy laza ismerkedés után lementünk a föld alá és a Földalatti Nápoly előre lefoglalt, angol nyelvű, vezetett túráján vettünk részt. Majdnem mindenki végigment a szűk vízvezetéken, mi pedig csodálkoztunk, hogy a 2019-ben még burjánzó ültetvény helyett csak pár növényt hagytak meg demonstrációs célból. A vezetés korrekt volt, de kissé sietős, illetve a 2019-es gyertyás világítás is elmaradt. Kissé futószalagszerűvé vált a hely bemutatása, de a vízvezeték és a színház továbbra is menő.

Pénteken korán reggel keltünk és a Garibaldi állomásig metróztunk, majd pedig a Circumvesuvianával utaztunk Pompeiig (lásd fent). Oda és vissza is "heringjáratot" fogtunk ki, de legalább elég pontosnak bizonyult. Pompeii csodálatos és hatalmas! 2019-ben az emészthetőség miatt mentünk Herculaneumba, de most jól kigyalogolhattuk magunkat. A Pompeii Plus fantázianévre hallgató – közepes – csomagot választottuk, természetesen jó két hónappal az indulás előtt megváltottuk a jegyeket, és ezzel a várost, a két városon kívüli villát, illetve a boscorealei Antikváriumot és a szomszédos Villa Reginát tudtuk megnézni. Meleg volt, égetett a nap, szerencsére enni és inni is tudtunk (az újra beüzemelt út melletti kutak hasznosnak bizonyultak), a freskók, stukkók, mozaikok elképesztőek és a nap végére meghaltunk.

Szombaton hasonlóan korán keltünk, szintén előre megvásároltuk a jegyet és némi kötözködés után bemehettünk a casertai palotába (lásd fent), ahol Balázs már rengetegszer járt, de neki is újdonság volt az udvari színház. A park bejárata melletti tálcás étkezőben ebédeltünk, a kisbusszal mentünk fel Diana és Aktaión szökőkútjáig és bebarangoltuk az Angol kertet, majd pedig a mesterséges vízesések mentén visszasétáltunk a palotáig. 2019 óta nagyon sokat változott az Angol kert és előnyére. A királyi park szobrait éppen tisztogatják és szokás szerint le volt zárva a legfelső vízeséses szakasz, vagyis lesz indok a visszatérésre. Casertából Nápolyba menet majdnem lekéstük a vonatot, de szerencsére törölték a járatunkat, így bármelyik következő nápolyi vonatra felszállhattunk. Este még volt egy vad buli a városban (reggel volt pár zombi a túlélők között), mi egy szolidabb séta után beájultunk az ágyba (hiába, öregszünk).

Vasárnap a Régészeti Múzeummal kezdtünk (lásd fent). Sok újdonságot fedeztünk fel, ugyanis egyes darabokat éppen restauráltak, másokat pedig kihoztak a raktárakból. Itt is lesz indok a visszatérésre, mert haladnak a munkálatok az Albergo dei Poverinél, ahol többek között a Régészeti Múzeum is kap majd új kiállítótereket. Ezt követően elmetróztunk a Toledo állomáshoz, hogy megnézzük a sokat reklámozott kialakítást (nem rossz) és elgyalogoltunk a Galleria Umberto I-ig. Itt mindenki a szükségleteinek megfelelően megebédelt, majd a Castel Nuovo külsejének megismerését követően felsiklóztunk a Vomero negyedbe, ahol bementünk a Szent Elmo erődbe. Itt olyan tereket is láttunk, amiket 2019-ben nem, a kilátás pedig magáért beszélt, de itt halt meg a társaság nagyja, így a Szent Márton kolostor már kimaradt. Visszavergődtünk a szállásra, egyesek sziesztáztak (mi mentünk táskát vásárolni, mert kipurcant a 2022-es beszerzés, amely eddig minden ELTE-s kiránduláson Regina hű társa volt) és a megbeszélt időpontban a csapat fele újra bevethető állapotba került, ugyanis várt minket a Királyi palota (lásd lent). A lépcsőház nálunk a második legkedvesebb Caserta után, a hallgatók is értékelték a látványt, míg a casertai neoklasszikus beütések után nem mindenki értékelte a királyi palota barokkos kialakítását. Az összbenyomás viszont igencsak pozitívra sikeredett.

A palota után lesétáltunk a tengerhez, majd az Echia-hegyi felvonóval felmentünk a kilátóteraszhoz. A látvány magáért beszélt, a naplemente csodálatosra sikeredett (lásd a legelső képet), és levezetésként megnéztük a Türr emléktáblát a prefektúra falán, illetves a Margherita pizza „szülőhelyét”. A szállás felé menet még besütiztünk és facsart narancsleveztünk, majd akiben volt még kraft, az ment bulizni. Mi ketten kipurcantunk.

Hétfőn 10 órára mindenki összekészülődött, a szálláson hagytuk a csomagjainkat és elsőként a Santa Chiarát tekintettük meg (lásd fent), majd egy ebéd és egy aperol menet közé beillesztettük a Carbonara és a székesegyház (lásd lent) vezetéses megtekintését. Ezért nem kellett fizetni, de adományt lehetett adni, és másnak is ajánljuk a vezetett látogatást, ugyanis hasznos információk hangzottak el jó angolsággal. Sajnos nem maradt hátra más, mint eljutni a szállásig, ahonnan a Municipio megállóig mentünk csak a metróval, hogy a végállomáson szálljunk fel az Alibusra, ami elvitt a repülőtérre.

Ha a casertai palota pénztárosainak a kekeckedését és a Ryanair túlfoglalásos incidensét nem számoljuk, akkor minden klappolt. Elég gyorsan válaszoltak a múzeumokból, az egyetemisták kedvezményeit sikerült érvényesíteni, vagyis szervezői részről is öröm volt az út. Az Alibus jegyét online és a helyszínen is meg lehet vásárolni. A városi tömegközlekedéshez és a vonatokhoz jó a MooneyGo applikáció, de aki dedikált felületet akar, annak a Circumvesuviana saját appja (GoEAV) és az UnicoCampania is hasznos lehet. A kulináris élvezetek terén kipróbáltuk a pizza a portafogliót (bejött), és újra kijelentettük, hogy nagyon szeretjük Nápolyt a maga kaotikus lelkületével. Biztosan visszatérünk még, mert csomó nápolyi és Nápoly-közeli hely van a bakancslistánkon. Addig is alig várjuk a következő utat a srácokkal, ami már nincs is olyan messze.

Morvaországi kalandok

Október végén újra kirándulni mentünk a bevett csapattal. Belgrád után volt vérfrissítés, de a kemény mag kitartott. Mivel a tanítási gyakorlat sokak számára gondot okozhatott, így megint olyan helyet néztünk ki, ahol nem kell repülni és relatíve könnyen lehet a kiesőket pótolni. Sajnos szükség is volt az óvintézkedésre, mert két eredeti utastársunknak mégse jött össze a dolog, így az utolsó pillanatban kellett helyettük beugrót keresni. Október 21-én kora délelőtt újra összeállt a legzakkantabb csapat és a Nyugati pályaudvaron vártuk a késői befutókat. A tervezetthez képest a vonat mégse volt közvetlen, mert pályaépítési munkálatok miatt Břeclavban át kellett szállnunk, de azért odaértünk Brünnbe. Apropó: magyarul a település neve Brünn, és nem Brno. Fájdalmas érzés volt hallgatni a más téren se túl tájékozott vasutas hölgyet, aki teljes komolysággal bizonygatta a helyjegy vásárlásakor, hogy Brünnről még nem hallott, viszont Brno-ról már igen. Ezen sírva nevettünk, viszont már a világfájdalom lett úrrá rajtunk, amikor értelmes egyének is lelkesen Brno-ztak. Most, a lelki fájdalmunk kitárgyalását követően jöjjön a beszámoló.

A szállás a Szent Jakab templom szomszédságában működő apartman hotel volt. A szoba nem készült el az általuk vállalt határidőre és a Bookingon nem jelzett kaució se volt kóser, de legalább azóta a kaució visszajött, a többin pedig túltettük magunkat. Csak azoknak ajánljuk, akik jól bírják az éjszakai ricsajt, mert amikor az utcán megy a „fiesta”, az a hangzavar a nyílászárókon is szűretlenül átjön. Tehát, elfoglaltuk a szállást, az ilyenkor szokásos pisiszünet természetesen tovább tartott a kelleténél, majd elindultunk „hegynek fel”. A két legfrissebb csapattárs olyan túratempóval vágtázott volna felfelé, amit Balázs se mert volna lenyomni a csapattagok torkán (pedig anno Agrigentóban a tűző napon hegynek felfelé se volt semmi a rohanás), így a sebesség összecsiszolásán még kellett dolgozni, de ez igen hamar megoldódott.

A spilberki érkezésünket előzetesen egyeztettük emailen, vagyis a kasszánál minden flottul ment és kaptunk magyar nyelvű szöveget. Először a kazamatákat néztük meg, majd a toronyba is felmentünk (a kilátást lásd fent), illetve menet közben a kápolnát is „megcsodáltuk”. Ez utóbbi nagy csalódás volt, de minden más – különösen önjelölt idegenvezetőnk tolmácsolásának köszönhetően – nagyon bejött. Pihenésként picit lazultunk a Spilberk udvarán zajló forgatagban, és a nap zárásaként lementünk a várhegy aljában kialakított hidegháborús bunkerhez. A „10-Z” létesítmény erőssége, hogy mindent ki lehet próbálni. Nem is szégyenlősködtünk: volt sebesültszállítás, rohambilis/egyenruhás fotózás, és a retró telefonokat is végigtekergettük. A vacsora után megcsodáltuk a város egyik jelképét: a városháza bejáratánál felakasztott kitömött krokodilt (lásd lent). Röviden: kimaxoltuk az érkezés délutánját és estéjét.

Szombaton Olmützbe, vagy más néven Alamócba mentünk. A vonat és a vasúti társaság appja nagyon bejött. A helyi tömegközlekedés telefonos applikációja is max pontos: valamit nagyon tudnak ezek a morvák! Először a Szent Móric templomot fedeztük fel, majd a Felső és az Alsó Téren csatangoltunk. A Városháza (lásd fent) órája pontban 12 órakor működésbe lépett: ezt is meghallgattuk. Az utazás második napján már nem is tudjuk hányadik csoportkép készült (jók lettek, mert jó az alapanyag és a fotós!), illetve az ekkor még kissé borús időben is lelkesen csodáltuk a különféle házak díszítéseit (lásd lent).

Az ebéd után mindenki szanaszét spriccelt, majd a megbeszélt időpontban találkoztunk a Szent Móric melletti villamos megállónál és mielőtt felszálltunk volna a villamosra többedmagunkkal felmentünk a a Szent Móric tornyába (lent innen lásd a gótikus székesegyházat). Pazar a kilátás! A székesegyház is szép, de a nyáron látott spanyolországi gótikus csodák után már csak „B” kategóriásak a szemünkben a németes gótika remekei. Hiába, túl jó dolgunk van mostanában. ;)

A székesegyházat követően az érseki palota következett. Itt tapasztaltuk először a helyi „idegenvezetést”: a kísérőnk ugyan tudott angolul, de nem beszélt, maximum felvigyázó bácsi/néni-ként követett, míg mi magyar nyelvű nyomtatott brosúrából tájékozódtunk. Amikor Ferenc József trónja nem ott volt, ahol a füzet szerint lennie kellett, kiderült, hogy a helyi pesztonkánk mégiscsak segít, de amúgy ő csak a hozzánk csapódott cseheket adjusztálta. Tehát: az érseki palota fenomenális, a terem, ahol trónra lépett Ferenc József (lásd lent) maga a történelem, tehát történész hallgatókkal ide eljönni nagyon gyümölcsözőnek bizonyult és mindenki értékelte.

Az érseki palota után újabb bóklászás következett, naplementés és kék órás fotókat csináltunk (lásd lent), majd este visszavonatoztunk Brünnbe.

Hétfőn délelőtt a kapucinus kriptával kezdtük a túrát: itt is magyar nyelvű brosúrák vártak, no meg a halál „kapucinus” tálalásban. Borzongató, de egyben érdekes élményben részesültünk. A halandóság mindenki számára máshogyan jelenik meg. Ez a "kapucinus módi" mindig elég egyedi megközelítés. A katakombák után felmentünk a székesegyházba és a vegyesen barokk-gótikus belső után várt a torony, illetve a kincstár. Itt a pénztáros néni nagyon nem volt a toppon (csak csehül tudott és csak itt kellett készpénzzel fizetni, mindenhol máshol elfogadták a bankkártyát), de azért mindenki úgy ment fel a lépcsőn, mintha naponta űzné ezt a sportot. Nem hiába az alábbi a csapat jelszava: "ELTE-s világutazó vagyok / Legyen formás feneked Balázzsal!" ;) A tornyot követően szétspriccelt a csapat. Volt, aki vásárolt, volt, aki további helyeket nézett meg. Egyesekhez hasonlóan újra felmentünk a Spilberkbe, ahol elkattintottuk a szabadtéri fotókat (az érkezéskor erre nem volt időnk, mert túl rohanós volt a program), bementünk a fegyvertárba és a magyar rabok emléktáblájánál is fotózkodtunk.

Kedden délelőtt Balázs nagyot kavart. Összekeverte a Mendelianumot a Mendel Múzeummal, így elég sietős tempóban kellett átmenni az egyik helyről a másikra. Amikor odaértünk kellett egy kis idő, amíg mindenkinek leesett, hogy Mendel az a borsós fickó, akiről biológia órán az öröklődés szabályai kapcsán tanultunk, de a csodás gótikus templom (lásd fent) és a fergeteges könyvtár láttán mindenki lelkesedni kezdett. Nagyon kedves és segítőkész idegenvetőt fogtunk ki: itt angolul kaptuk az infókat, és a vezetőnk nem csak felvigyázó volt. Miután mindenki felidézte a genetikáról tanultakat és elkészült pár csoportkép jól beebédeltünk a Mekiben (Sic!, mert most nem értünk rá helyi étteremben megvárni, amíg kihozzák a kaját) és felszálltunk az austerlitzi vonatra. A hely neve már egy ideje Slavkov U Brna, de mi lelkesen Austerlitz-eztük, hiszen így tanultuk. A kastély fergeteges, a kísérünk felvigyázó volt, a brosúra tartalma pedig szakmailag minősíthetetlen. Azt viszont értékeltük, hogy Mária Terézia nagy hatalmú kancellárja, Wenzel Anton Eusebius von Kaunitz-Rietberg otthonában tévelyeghettünk, illetve abban a bálteremben ülhettünk le, ahol 1805. december 4-én Napóleon képviseletében Louis-Alexandre Berthier marsall, Ferenc császáréban pedig Karl Philipp zu Schwarzenberg herceg írta alá a fegyverszüneti megállapodást. Ebből, és az 1805. december 2-ai austerlitzi csatából lett egy jó hónappal később a pozsonyi béke.

A kastély látogatása után még jót kocsmáztunk a szomszédos, stílusosan Bonaparte nevet viselő vendéglátóipari helyen, majd visszavonatoztunk Brünnbe. Október 25-én a reggeli órákban indultunk haza: a váci vonalon a lehullott levelek nekünk csak negyed órás késést okoztak, így nem is volt olyan vészes az a vonatozás! ;)

A helyszínekről külön képes posztok is készülnek, amelyeket a lenti linkekről is el lehet majd érni.

Itt látható poszt a Spilberkről.

Itt a városházáról.

Itt a kapucinus kriptáról.

Itt a brünni székesegyházról.

Itt a Mendel Múzeumról.

Itt pedig a brünni vegyes városi fotókról.

Innen érhető el az album az olmützi Szent Móric templomról.

Itt az olmützi Szent Mihály templomról.

Itt az olmützi székesegyházról.

Itt a helyi érseki palotáról.

Itt pedig az olmützi vegyes városi felvételek következnek.

Végezetül ez a mappa tartalmazza az austerlitzi (Slavkov u Brna-i) képes beszámolónkat.

Helyzetjelentés l'Aquilából, avagy programjavaslatok 13 évvel a földrengés után

 L’Aquilában 2009. április 6-án rengett a föld. Nem először és valószínűleg nem utoljára. Abruzzo tartomány központjában ezúttal legalább 309-en meghaltak és 30-40 ezer ember otthona lakhatatlanná vált, ami különösen magas szám, hiszen a városi lakosság nem éri a 70 ezer főt. Balázs munka miatt Aquilában tartózkodott, és a helyi levéltár kutatóterme is egy 2009-es áldozat, Gianna Lippi levéltáros nevét viseli, így a kutatás végén esedékes hivatalos beszámoló mellett egy turisztikai összegzést is közreadunk. Végülis nem csak kutatással, hanem turizmussal is él az ember!

Habár a térségben már jóval korábban kimutatható az emberi jelenlét, a mai L’Aquila egy császári alapítású város. IV. Konrád német-római császár 1254. május 20-án engedélyezte a császári sas után Aquila névre hallgató település létrejöttét. Ez 99 közösség, hivatalosan várnép egyesülését jelentette, amelyre egyrészt a már korábban is posztolt 99 csövű kút, illetve a városháza harangjának 99 ütése emlékeztet. Állítólag mindegyik alapítónak volt saját tere és temploma. Mára ezek persze nem maradtak fenn, de az tagadhatatlan, hogy város első igazi műemléke a már említett kút. Tancredi mester remeke 1272-ben készült, de mai formáját több évszázadnyi átalakítás után nyerte el. Ez is szenvedett kisebb károkat a 2009-es földrengés során, de a bejárat melletti kiírás büszkén hirdeti, hogy ezek javítása még 2009 során megtörtént. A hely szabadon látogatható, a víz viszont nem iható. Ezt fontos kihangsúlyozni, mert a városban szinte mindenhol nagyon finom és egészséges a víz. A kút az egyik ritka kivétel, ahol nem.

L’Aquilába busszal, vonattal és kocsival lehet eljutni. A közelben van repülőtér is, de ide nem jár menetrendszerű járat. A Flixbus a város szélén tesz le, míg a TUA busztársaság járatai a Collemaggio buszterminálig visznek. Stratégiai okokból inkább ezt ajánljuk. A vasútállomás a völgyben van, a város pedig Olaszország harmadik legmagasabban fekvő megyeszékhelye, vasárnap ráadásul elég foghíjasan közlekednek a helyi buszok, így hétvégi érkezés esetén mindenképpen a TUA-t ajánljuk. A helyi tömegközlekedés, az AMA olasz mértékkel is tragikus. Sok türelem kell hozzá, és ugyan működik, sőt, még online is lehet jegyet venni rá (pl. a MyCicero applikáción keresztül), de csak haladóknak ajánljuk. Mozgólépcső a Collemaggio buszállomástól vezetne fel a Dómhoz, ha működne. Persze nem működik, és máshol ki se építettek ilyet. Perugiában és Potenzában bezzeg ez nem probléma, de valószínűleg nem ennek a mozgólépcső rendszernek a beüzemelése lesz a legfontosabb feladat a földrengés sújtotta l'Aquilában.

2009 óta már 13 év telt el, ami elegendő, hogy némi látványosságot biztosítsanak az ide tévedőknek, illetve több épület újra lakhatóvá vált. Sok belvárosi utca viszont még mindig kísértet járta, és csak a merevítő elemek, illetve az állványzatok tartják meg a homlokzatokat (lásd fent). A munkálatok viszont folynak. Egyszer tehát minden nyom eltűnik, de erre még sokat kell várni. Ennek ellenére már most ajánljuk a látogatást, mert a város kiváló adottságokkal rendelkezik, és hiába indult be a nyári szezon abszolút élhető.

A buszállomás szomszédságában a collemaggiói Szűz Mária bazilika folyamatosan nyitva van, helyreállították, és fontos látnivaló (lásd lent). A belépés ingyenes, mindenképpen érdemes megtekinteni. Az olasz mellett angol nyelvű kiírások is segítenek a hely felfedezésében, így meglehetősen turistabarát a templom információs „rendszere”. Itt temették el V. Celesztin pápát, XVI. Benedek előtt az utolsó katolikus egyházfőt, aki lemondott. Habár Dante igen rossz színekben festi le Celesztint, mégsem az ő nézőpontja a meghatározó, hiszen szentté avatták, és a Celesztin-féle megbocsátási esemény augusztus végén fontos aquilai rendezvény, amely pont a collemaggiói templomhoz kötődik. Ekkor, augusztus utolsó hetében nyitják ki a templom szentkapuját, és a vallási töltet mellett számos egyéb helyi program is kötődik ehhez az eseményhez.

Szintén nagyon fontos, és egész nap látogatható helyszín a Sienai Szent Bernardin nevét viselő bazilika (lásd lent). A névadó szent a számunkra is fontos Kapisztrán Szent Jánossal és Marchiai Jakabbal a ferencesek fellegvárává tette Abruzzo tartományt, így egyáltalán nem véletlen, hogy Bernardin l’Aquilában, a nevét viselő templomban nyugszik. A látogatást számos információs tábla segíti, amelyeken minden fontos információt megtalálunk.

Ezeken kívül két másik templommal készültek el, amelyek szintén nagyon különlegesek. A székesegyháztól egy saroknyira, a San Biagio téren találjuk a régen San Biagio, ma már Szent József néven emlegetett bazilikát, amelynek az apszisa a különleges (lásd balra lent), illetve a Pietro Lalle Camponeschi-féle mauzóleum nem hiába kapott országos védettséget (lásd lent).

A másik állandóan nyitva tartó templom a San Silvestro, amelyet találó módon a San Silvestro téren kell keresni. A rózsaablak pazar, bent pedig a Branconio kápolna a legszebb, de a többi aquilai templomhoz hasonlóan itt is a kis részletek, freskótöredékek adják meg a hely zamatát.

A többi érdekes templomot vagy még restaurálják, vagy még el se kezdődtek a helyreállítási munkálatok. A középkori eredetű templomokon kívül a Dóm téren találjuk a Santa Maria del Suffragiót. Látogatható, de ez kicsit kilóg a sorból, mert barokk. Szép, viszont mi inkább a régebbi emlékeket szeretjük.

A templomokból eltávolított szobrokat, festményeket jórészt az Abruzzói Nemzeti Múzeumban – rövidített nevén a MUNDA-ban – találjuk. Ez is nyitva van, a vasútállomás közelében, a 99 csövű kúttal szemben, a volt vágóhíd épületében várja a látogatókat. Felkeresése különösen ajánlott, mert egy igazán emészthető tárlattal nagyon jól bemutatja az abruzzói képzőművészet jellegzetes alkotásait. Az ókori leleteket egy teremben találjuk, majd a fő hangsúly a középkori, reneszánsz és barokk műveken van, míg mutatóban pár 19-20. századi alkotást is kiállítottak. Van magyar vonatkozású darab is: például ezen a lenti Kapisztrán Szent Jánost és életét bemutató festményen a bal alsó epizód az 1456-os nándorfehérvári csatát, a jobb alsó pedig a szent újlaki halálát ábrázolja.

A MUNDA eredetileg a belváros legmagasabb pontján álló spanyol erődben működött, viszont itt még zajlanak a helyreállítási munkálatok. Ennek ellenére a látogató mindenképpen járja körbe, hiszen látványos, és pazar kilátás nyílik a Gran Sassóra, az Appenninek legmagasabb pontjára (lásd a poszt nyitóképét).

A város pezsgő ütőere a Corso, amely Abruzzo tartomány székhelye, vagyis a fenti Palazzo dell’Emiciclo mellől indul, és a Fontana Luminosáig tart (lásd lent). A világító kutat nem láttuk kivilágítva, de a szomszédos erődhöz hasonlóan ide is leginkább a panoráma miatt érdemes elmenni. A Corsón egymást váltják a különféle éttermek, bárok. Van közöttük jó is, de mi inkább a mellékutcákban húzódó vendéglátóipari egységeket ajánljuk. A Palazzo dell’Emiciclo szomszédságában működő La Grotta di Aligi fogadó például kiváló, illetve a Corso túlsó végén, a Via del Gattóban üzemelő Vicoletto is bejött. Aztán mindenki felfedezi a neki tetszőt, de ezeket kipróbáltuk.

Aquila körülbelül egy nap alatt bejárható, viszont érdemesebb hosszabb időre foglalni szállást, hiszen a város kiváló kiindulópont a környék felfedezéséhez. A közelben van a Gran Sasso és a Campo Imperatoréhoz vezető felvonó aljához városi busz visz el minket a Collemaggio buszállomástól. Jövő héten a hétközepi posztunk erről szól majd. Hasonlóképpen érdekes az oly sok filmből ismert Calascio fellegvár, vagy a Stiffe barlang.

Bízunk abban, hogy adtunk ötletet a látogatásra készülőknek és csak hangsúlyozni tudjuk, hogy minden rom ellenére Aquila már várja a turistákat, akik számára tud mit nyújtani, tehát csak nyugodtan induljunk útnak.

Frissítés: 2026-ban Aquila az olasz kultúra fővárosa lesz, amely apropóból felgyorsultak a helyreállítási munkálatok.

Éljen a Santa Maria Novella, Firenze egyik legszebb temploma

Firenzében van pár olyan tájékozódási pont, ahol a turista garantáltan megfordul. A Ponte Vecchiót – legalább távolról – biztosan látták, akik eljutottak a liliomok városába, és valószínűleg a dóm kupolája is mindenkinek ismerős. Van viszont egy harmadik név, amely elég sok dolgot takar: ez a Santa Maria Novella. Aki kocsival megy, az valószínűleg az itteni parkolóban hagyja a járművét. Aki a vonatot választja, az az esetek többségében ide érkezik. A távolsági és a helyi buszoknak is van itt megállója, vagyis ez egy nagyon fontos közlekedési csomópont. A név eredeti birtokosáról, a templomról viszont el szoktunk feledkezni. Van, aki már sokadszorra megy el mellette, és nem megy be. Kár, mert ez az egyik leggazdagabb firenzei templom, relatíve nem zsúfolt, és nagyon könnyen megközelíthető.

Amikor a koldulórendek megjelentek egy városban, akkor jellegzetesen a település szélein építették fel a központjukat. Így lett a ferencesek firenzei központja a Santa Croce, a domonkosoké pedig a Santa Maria Novella templom. Ez utóbbi helyén már állt egy kis templom, amely helyett 1246-ban kezdték el építeni a mostanit. A munkálatok elhúzódtak, és hiába fejeződtek be a 15. század második felében, a 16. és a 19. században is sor került kisebb módosításokra. Neves művészek neve köthető a templomhoz: a homlokzat kialakítása Leon Battista Alberti műve, és a reneszánsz egyik leghangulatosabb mesterműve. A belső díszítések kialakításánál pedig olyan művészeket érdemes megemlíteni, mint Giotto, Masaccio, Paolo Uccello, Botticelli (a főbejáratnál, az ajtó felett látható a fenti képe, amely a betlehemi jászol mellett ábrázolja a Szent Családot), Brunelleschi, Ghirlandaio, Filippino Lippi, vagy Vasari. Tündöklő mesterműveket alkottak, amelyek jelentős része ma is fennmaradt, így nyugodtan állíthatjuk, hogy a templom a reneszánsz egyik kincsestára.

A nézelődő oldalról mehet be, a látogatás fizetős. Ingyen csak a pénztárig vezető szakaszt járhatjuk be, ami a temetőt takarja (lásd balra fent), de senkit se rettentsen el az összeg, belül is megéri nézelődni! Ha bejutottunk, akkor érdemes a főbejárat felé menni, és onnan haladni a szentély felé. Így ugyanis láthatjuk, hogy az építés során trükköztek az oszlopokkal: a főhajó hosszabbnak tűnik, mert a kezdeti 15 méteres oszlopközt a szentély felé haladva 11,5 métere csökkentették, illetve a szentély szintjének megemelése is a csőszerű látásmódot, vagyis egy perspektivikus játékot eredményez (lásd jobbra fent). Ennek a trükknek egy végletekig kihasznált változatát valósította meg Rómában Borromini, amikor tervezte a Galleria Spada-t.

A bal oldali mellékhajó kincse Masaccio Szentháromság freskója (lásd balra fent). A perspektíva tudatos használata, a klasszikus építészeti környezet, az alakok ábrázolása a reneszánsz egyik alapművévé teszik. Balázs minden firenzei látogatásakor legszívesebben megtekintené, ugyanis a személyes kedvence. Közvetlenül mellett található a szószék, amelyet Brunelleschi tervei alapján készítettek 1443–1448-ban (jobbra fent). A Giotto-féle feszület is szép a főoltár felett, de mi inkább a szentély Ghirlandaio freskóit kedveljük.

Ez a Tornabuoni kápolna, ahol állítólag a fiatal Michelangelo Buonarroti is dolgozott, hiszen a megrendelés időszakában Ghirlandaio műhelyében tanult. A képek Keresztelő Szent János és Szűz Mária életéből vett jeleneteket ábrázolnak, 1485–1490 között készültek, és a város egyik legnagyobb freskóciklusát alkotják. Giovanni Tornabuonit, vagyis a megrendelőt, illetve feleségét, Francesca Pittit is megtaláljuk a képeken, amint éppen imádkoznak (lásd lent).

A turistát olasz és angol nyelvű feliratok, alapos háttér-információk segítik a mű értelmezésében, így erre nem térünk ki. Kedvcsinálónak elég annyi, hogy mindegyik arc különleges. A karakterek, a mögöttes indulatok, a ruhák mind-mind fenomenálisak!

Kevésbé monumentális, de ugyanúgy fenomenális a szomszédos kápolna (lásd lent), amit idősebb Filippo Strozzi megrendelésére Filippino Lippi festett ki. A Strozzik eléggé viharos módon vettek részt Firenze életében, sokukat száműztek, volt aki Firenze ellen vezetett hadat, viszont egyesek meg a város legfontosabb családjával, a Medicikkel álltak rokonságban. Az idősebb Filippo éppen a nápolyi száműzetése után kívánta rendezni a család hírnevét, így egy nagyszabású reprezentációs program keretében felépíttette a ma is létező Strozzi palotát (megannyi kiállítás helyszínét, amelyet a budapestiek úgy is ismerhetnek, mint a Teréz körút 13. alatt található Batthyány-palota modelljét), illetve megrendelte a Strozzi-kápolna kifestését a Santa Maria Novellában. A munkálatokat 1490-re be kellett volna fejezni, de Lippi nem siette el, ugyanis csak a megrendelés után 15 évvel, 1502-ben tett pontot a munka végére. Már a festési folyamat során politikai jelentőségű alkotássá vált a kápolna díszítése, ugyanis a megrendelő fia (idősebb Filippo 1492-ben meghalt) a városi puritán megújulás hirdetőjét, Savonarolát támadó párt vezéralakja volt, így a díszes elemeket tartalmazó freskóciklust a Savonarola által képviselt irányzat arcul köpéseként is értelmezhették a kortársak. Szépnek szép, de mi ebben a templomban Ghirlandaio és Masaccio pártiak vagyunk.

A templom hihetetlenül gazdag, szerencsére a nézelődőt korrekt, kétnyelvű feliratok segítik a tájékozódásban, így csak bátorítani tudunk mindenkit, hogy nézelődjön, mert megéri. A sok-sok kincset fel se tudjuk sorolni, persze párról találhattok fényképet a facebookos fotóalbumban.

Mindenképpen időt kell szakítani a kerengőkre is. Habár a komplexum hatalmas, a méretei senkit se tántorítsanak el, az utolsó termek egyike a dormitórium. A méretei segítenek bemutatni fénykorában mekkora is lehetett a Santa Maria Novella szerzetesi közössége (lásd jobbra fent). Az 1966-os árvíz a kerengőkben is komoly károkat okozott, így Paolo Uccello freskói eléggé sérültek (lásd fent). Ne rémüljünk meg, a művészettörténészeken kívül a nézelődők számára is maradtak érdekes részek, viszont a káptalanterem mindent visz.

Ez is kerengőkből nyílik, másik neve a spanyolok kápolnája. Egyrészt Firenze alsó erődjében egy ideig spanyol helyőrség állomásozott, és ők használták ezt a kápolnát, illetve az akkori firenzei nagyherceg felesége, Toledói Eleonóra környezetében is sok volt a spanyol, akik szintén itt gyűltek össze, ráadásul a freskók témája is spanyol vonatkozású, hiszen többek között a domonkos rend dicsőségét hirdetik, amelyet a spanyol Domingo de Guzmán, vagyis Szent Domonkos alapított. A freskók viszont jóval korábbiak, Andrea di Bonaiuto 1365-67-ben festette őket.

Ha a firenzei dómot is ábrázoló falat nézzük (lásd fent), akkor olyan korabeli hírességek portréját is megtaláljuk a freskón, mint Cimeabue, és tanítványa, Giotto, vagy az építész és szobrász Arnolfo di Cambio, illetve az irodalom fejedelmei, Dante, Petrarca, és Boccaccio. Az összes részletet most sem írjuk le: menjetek el, megéri. Több nyelvű feliratokat fogtok találni, vagyis van segítség, amely alapján értelmezhetőekké válnak a freskók utalásai.

Reméljük felkeltettük a kíváncsiságotokat, addig is íme még pár fénykép a Tornabuoni kápolnáról.

Itt pedig magáról a komplexumról találtok még fényképeket.