Nápolyt látni és (nem) meghalni

Nápolyban már jártunk, de vissza kellett térnünk. Egy látogatás, vagy kettő, vagy száz se elég, mert Nápolyt sokszor kell látni. Az persze még különlegesebbé tette az utat, hogy 2026. május 21-25-én Balázs hallgatóival jártuk le a lábunkat. A 2019-es nápolyi látogatás után csomó bejegyzést írtunk a blogra, amelyeket ide is belinkelünk, hogy végre egyben meglegyen minden, de újdonságokat is megnéztünk, akár már ismert helyeken is: ezek és a “nosztalgia albumok” is helyet fognak kapni a beszámolóban.

Előző ősszel kezdtük a szervezést, hiszen a pályázati dátumokhoz is igazodni kellett, és a pénzszerzés annyira jól sikerült, hogy a hallgatóknak csak a repülőjegyet és az étkezést kellett saját zsebből állniuk. Mi természetesen a saját részünket most is magunk fizettük. A csapatban most is volt régi motoros, a „friss húsok” pedig gyorsan belerázódtak, így flottul ment minden. A szállást 2026 elején megváltoztattuk, ugyanis feltűnt a Booking kínálatában egy kiváló lehetőség, amit másnak is ajánlunk: a harmadik emeleten található három apartman, ahova a Nápolyban “megszokott” pénzbedobós lifttel, vagy 82 lépcsőfok megmászásával juthatunk fel, de a nyílászárók annyira jók, hogy az utcai buliból semmit sem hallottunk, a tisztaság makulátlan, a kialakítás praktikus, a Santa Chiara melletti elhelyezkedés miatt pedig a belváros minden pontja egy köpésre található. A 18. századi festett mennyezet már csak a hab a tortán. Május 21-én 10 órakor indult a Ryanair menetrend szerinti járata, ezzel minden klappolt, csupán egy ember tusfürdője bánta a biztonsági ellenőrzést, de több is veszett Mohácsnál. Hazafelé viszont túlfoglalás történt és az egyik hallgató Nápolyban ragadt. Ilyen se történt még…

A nápolyi reptér elhagyása után kígyózó sorok várták az Alibust, de állítólag jövő nyár végén átadják a metró új szakaszát, és ez már egyenesen elvisz a belvárosba. Nekünk viszont az Alibus jutott, amivel a Garibaldi főpályaudvarig utaztunk, ahol felszálltunk az 1-es metróra, majd elfoglaltuk a Dante megállótól pár méterre található szállást. Az ebédet követően a délutánt városi sétával töltöttük: megismertettük a hallgatókkal a Spaccanapolit, a Betlehemek utcája (San Gregorio Armeno) következett, végignéztük az Anjou síremlékeket a San Lorenzo templomban (valaki inkább a mozaikokra bukott, mások pedig a puttókra) és még a székesegyházba is elugrottunk. Gyakorlatilag egy laza ismerkedés után lementünk a föld alá és a Földalatti Nápoly előre lefoglalt, angol nyelvű, vezetett túráján vettünk részt. Majdnem mindenki végigment a szűk vízvezetéken, mi pedig csodálkoztunk, hogy a 2019-ben még burjánzó ültetvény helyett csak pár növényt hagytak meg demonstrációs célból. A vezetés korrekt volt, de kissé sietős, illetve a 2019-es gyertyás világítás is elmaradt. Kissé futószalagszerűvé vált a hely bemutatása, de a vízvezeték és a színház továbbra is menő.

Pénteken korán reggel keltünk és a Garibaldi állomásig metróztunk, majd pedig a Circumvesuvianával utaztunk Pompeiig (lásd fent). Oda és vissza is "heringjáratot" fogtunk ki, de legalább elég pontosnak bizonyult. Pompeii csodálatos és hatalmas! 2019-ben az emészthetőség miatt mentünk Herculaneumba, de most jól kigyalogolhattuk magunkat. A Pompeii Plus fantázianévre hallgató – közepes – csomagot választottuk, természetesen jó két hónappal az indulás előtt megváltottuk a jegyeket, és ezzel a várost, a két városon kívüli villát, illetve a boscorealei Antikváriumot és a szomszédos Villa Reginát tudtuk megnézni. Meleg volt, égetett a nap, szerencsére enni és inni is tudtunk (az újra beüzemelt út melletti kutak hasznosnak bizonyultak), a freskók, stukkók, mozaikok elképesztőek és a nap végére meghaltunk.

Szombaton hasonlóan korán keltünk, szintén előre megvásároltuk a jegyet és némi kötözködés után bemehettünk a casertai palotába (lásd fent), ahol Balázs már rengetegszer járt, de neki is újdonság volt az udvari színház. A park bejárata melletti tálcás étkezőben ebédeltünk, a kisbusszal mentünk fel Diana és Aktaión szökőkútjáig és bebarangoltuk az Angol kertet, majd pedig a mesterséges vízesések mentén visszasétáltunk a palotáig. 2019 óta nagyon sokat változott az Angol kert és előnyére. A királyi park szobrait éppen tisztogatják és szokás szerint le volt zárva a legfelső vízeséses szakasz, vagyis lesz indok a visszatérésre. Casertából Nápolyba menet majdnem lekéstük a vonatot, de szerencsére törölték a járatunkat, így bármelyik következő nápolyi vonatra felszállhattunk. Este még volt egy vad buli a városban (reggel volt pár zombi a túlélők között), mi egy szolidabb séta után beájultunk az ágyba (hiába, öregszünk).

Vasárnap a Régészeti Múzeummal kezdtünk (lásd fent). Sok újdonságot fedeztünk fel, ugyanis egyes darabokat éppen restauráltak, másokat pedig kihoztak a raktárakból. Itt is lesz indok a visszatérésre, mert haladnak a munkálatok az Albergo dei Poverinél, ahol többek között a Régészeti Múzeum is kap majd új kiállítótereket. Ezt követően elmetróztunk a Toledo állomáshoz, hogy megnézzük a sokat reklámozott kialakítást (nem rossz) és elgyalogoltunk a Galleria Umberto I-ig. Itt mindenki a szükségleteinek megfelelően megebédelt, majd a Castel Nuovo külsejének megismerését követően felsiklóztunk a Vomero negyedbe, ahol bementünk a Szent Elmo erődbe. Itt olyan tereket is láttunk, amiket 2019-ben nem, a kilátás pedig magáért beszélt, de itt halt meg a társaság nagyja, így a Szent Márton kolostor már kimaradt. Visszavergődtünk a szállásra, egyesek sziesztáztak (mi mentünk táskát vásárolni, mert kipurcant a 2022-es beszerzés, amely eddig minden ELTE-s kiránduláson Regina hű társa volt) és a megbeszélt időpontban a csapat fele újra bevethető állapotba került, ugyanis várt minket a Királyi palota (lásd lent). A lépcsőház nálunk a második legkedvesebb Caserta után, a hallgatók is értékelték a látványt, míg a casertai neoklasszikus beütések után nem mindenki értékelte a királyi palota barokkos kialakítását. Az összbenyomás viszont igencsak pozitívra sikeredett.

A palota után lesétáltunk a tengerhez, majd az Echia-hegyi felvonóval felmentünk a kilátóteraszhoz. A látvány magáért beszélt, a naplemente csodálatosra sikeredett (lásd a legelső képet), és levezetésként megnéztük a Türr emléktáblát a prefektúra falán, illetves a Margherita pizza „szülőhelyét”. A szállás felé menet még besütiztünk és facsart narancsleveztünk, majd akiben volt még kraft, az ment bulizni. Mi ketten kipurcantunk.

Hétfőn 10 órára mindenki összekészülődött, a szálláson hagytuk a csomagjainkat és elsőként a Santa Chiarát tekintettük meg (lásd fent), majd egy ebéd és egy aperol menet közé beillesztettük a Carbonara és a székesegyház (lásd lent) vezetéses megtekintését. Ezért nem kellett fizetni, de adományt lehetett adni, és másnak is ajánljuk a vezetett látogatást, ugyanis hasznos információk hangzottak el jó angolsággal. Sajnos nem maradt hátra más, mint eljutni a szállásig, ahonnan a Municipio megállóig mentünk csak a metróval, hogy a végállomáson szálljunk fel az Alibusra, ami elvitt a repülőtérre.

Ha a casertai palota pénztárosainak a kekeckedését és a Ryanair túlfoglalásos incidensét nem számoljuk, akkor minden klappolt. Elég gyorsan válaszoltak a múzeumokból, az egyetemisták kedvezményeit sikerült érvényesíteni, vagyis szervezői részről is öröm volt az út. Az Alibus jegyét online és a helyszínen is meg lehet vásárolni. A városi tömegközlekedéshez és a vonatokhoz jó a MooneyGo applikáció, de aki dedikált felületet akar, annak a Circumvesuviana saját appja (GoEAV) és az UnicoCampania is hasznos lehet. A kulináris élvezetek terén kipróbáltuk a pizza a portafogliót (bejött), és újra kijelentettük, hogy nagyon szeretjük Nápolyt a maga kaotikus lelkületével. Biztosan visszatérünk még, mert csomó nápolyi és Nápoly-közeli hely van a bakancslistánkon. Addig is alig várjuk a következő utat a srácokkal, ami már nincs is olyan messze.

Kirándulás Bergamo Felső Városába

 2023. február 19-én hajnalban új utazási cél felé tartottunk, hogy aznap este haza is jöjjünk: Bergamo viszonylatában kipróbáltuk az oda-vissza egynapos repülést. Nem a mi ötletünk, de egy fotós kolléga élménybeszámolója után nem kellett senkit se meggyőzni. Beszerveztük a tesókat (a fogadottat és a szélütöttet), akikkel 2022 késő őszén megvettük a repülőjegyeket. Bergamo Alta volt a célunk, ahova a repülőtérről közvetlen buszjárat visz. Ez az 1-es busz, amelyre a bergamói tömegközlekedési vállalat applikációján vettük meg a jegyet.

Bergamóban, pontosabban a vasútállomáson egyszer már jártunk, amikor egy padovai konferenciára mentünk (ez volt az első közös padovai látogatásunk). A belváros, vagyis ebben az esetben a Felső Város (Città Alta) viszont mindig kiesett. Hallottunk a szépségéről, meg a könnyű megközelítésről, de valahogy sohase jutottunk el. Legutoljára 2021 októberében, a torinói túránkról hazafelé akartunk megállni, de olyan özönvizet fogtunk ki, hogy inkább Milánóban csatangoltunk. Ezt se kellett volna, de ez egy másik történet. Tehát 2023. február 19-én Ferihegyen gyönyörködtünk a napkeltében, majd sikeresen landoltunk Bergamo Orio al Serio repterén. Az 1-es busszal nem volt gond, a jegyvásárlás és érvényesítés is működött. A térképen követtük merre járunk, és a Maps.me-n már előre becsillagozott megállónál le is szálltunk. Annyira hatékonyan döngettünk, hogy már a túl korai érkezés miatt aggódtunk. Utólag persze kiderült, hogy feleslegesen.

Bergamo több évszázadon keresztül a Velencei Köztársaság határerődje volt, aminek köszönhető az 5320 méter hosszú falrendszer kiépítése. Az erőd végül sohase szenvedett el semmiféle ostromot, így közel 100%-os állapotban maradt fenn. Itt látható a makettje (az eredeti a ferences kolostorban, a Bergamo 900 tárlat részeként tekinthető meg):

Tehát letekintettünk a San Giovanni bástyáról (lásd fent), majd elindultunk a főtér felé. A belvároson belül is van szintkülönbség, de teljesen kezelhető. A kavicsos utak kialakítása miatt jól jött a kényelmes túracipő, de szerencsére a kavicsok meg se közelítik a római macskaköveket, így nem igazán okoztak kellemetlenséget.

A Santa Maria Maggiore templom volt az első célpontunk. Ennek több bejárata van, persze mindegyik kereszthajó végénél minőségi portálokat alakítottak ki. Balra lent a déli látható, jobbra pedig a talán ismertebb északi.

Természeten kicsi csapatunk tagjai fotózkodtak az oroszlánoknál. Ezekről viszont csak a facebookos képmappába teszünk fényképet, különben ez a poszt menthetetlenül képes magazinná változik. A templom fizetős, de mindenképpen megéri az árát. Az első benti célpontunk a főhajó végén található két síremlék: itt temették el Bergamo büszkeségét, Gaetano Donizettit, illetve mesterét, Simone Mayr-t (lent balra és jobbra).

Érdemes megfigyelni a mennyezetet, mert pazar.

Viszont a barokk belső mellett reneszánsz és középkori gyöngyszemeket is találunk. A főoltár előtti kórus lábazatát négy Lorenzo Lotto rajzai alapján készített intarzia díszíti, amelyeket mindenképpen érdemes tüzetesen szemrevételezni, mert csodálatosak. Szintén különlegesek a középkori freskók: a jobb kereszthajóban egy 1347-es freskóciklust találunk, legfölül az Utolsó Vacsorával, ezzel szemben pedig az élet fáját láthatjuk, amely szintén az 1340-es évek közepén készült.

A bazilika „toldaléka” a Colleoni kápolna, a reneszánsz egyik csodája. A Colleonik Bergamo egyik meghatározó családjaként évszázadokon keresztül adtak jegyzőket, bírákat és egyházi tisztségviselőket a városnak, viszont Bartolomeo Colleoni, egy zsoldosvezér tette őket nemzetközileg is ismertté. Ő emeltette a kápolnát saját mauzóleumaként. A hadvezér természetesen lovon ül a síremlék fő alakjaként. Ezt az aranyozott fa szobrot 1501-ben Nürnbergben készítették, mert az eredeti kő túl instabilnak bizonyult.

A kápolnában tilos a fotózás (az ajtóból, vagyis technikailag már kívülről készült a kép), ami az őrületbe kergette Reginát, hiszen hihetetlenül sok puttó van bent és egyet se örökíthetett meg. Ennek örömére jöjjön egy Colleoni címeres angyalka a kinti kerítésről. Alatta a kápolna pazar rózsaablaka látható.

Habár szerintünk a Santa Maria Maggiore a legszebb bergamói templom, nem ez a székesegyház. Ez utóbbi a szomszédban található. Bementünk, de egy teljesen kommersz barokk templom, amelyből 12 egy tucat. Ennek igazából csak a kupoladísze tetszett, amit már a városháza tornyából csodáltunk meg (lásd balra lent). A Campanone (vagyis a Nagy Torony) önállóan is látogatható, gyalog és lifttel is fel lehet menni az utolsó előtti szintig, viszont egy emeletet mindenképpen mászni kell. Nem vészes és megéri! Innen a legjobb a kilátás Bergamóra! Tehát balra lent a székesegyház, jobbra lent pedig a Santa Maria Maggiore kupolája látható. Alattuk a fehér épület a városi könyvtár, előtte pedig a város főtere. Itt, a Caffè del Tasso 1476-ban tízóraiztunk: isteni volt a süteményük és a kávét fogyasztók is elégedettek voltak a választásukkal.

A torony után a városháza múzeumát is megtekintettük. Ez jórészt digitális tartalmakkal mutatja be a bergamói társadalmat, kereskedelmet, könyvnyomtatást stb. Ez nagyon érdekes, másnak is ajánljuk a megtekintését. Jókat játszottunk a nézelődés során, és a mókázás közben rengeteget tanultunk. A fedett udvar pedig eredeti (lásd lent), így kijelenthetjük, hogy itt se csak rekonstrukciókat láttunk.

Az ebéd előtt még elugrottunk a Donizetti Múzeumba. Gaetano Donizetti Bergamo egyik és talán leghíresebb szülötte. A romantikus itáliai operaszerzők közül Bellinivel fej-fej mellett haladt a világhírnév megszerzésének rögös útján, hogy végül Donizetti a szülővárosában halljon meg. A szülőház a városfalon túl található, a halál előtti utolsó hónapokat pedig egy helyi előkelő család vendégeként töltötte a mester. A múzeum végül nem a születés és nem a halál helyszínén, hanem a Donizetti zenei képzését is támogató intézmény falai között kapott helyet. A Domus Magna egyik szintjén személyes tárgyakat, partitúrákat, portrékat és mellszobrokat, zongorákat állítottak ki. Természetesen a zeneszerző családja is előkerül, és hihetetlenül szomorú látványt nyújt a halálos ágy, illetve a fotel, amelyben utolsó hónapjaiban tartózkodott Donizetti.

A kiállított darabokat részben a családtagok, részben a Donizettihez köthető intézmények (a Ricordi kiadó, nápolyi és a bolognai konzervatórium) adományozták.

A múzeum megtekintését követően a Birreria di Città Alta nevű helyen ebédeltünk (nagyon finom volt), a Cavour cukrászdában desszerteztünk (mennyei volt) és elindultunk a ferences kolostor irányába. A San Pancrazio templom előtt fordultunk el a kolostor irányába és rögtön le is fotóztuk az előbbi bejáratát. A látvány magáért beszél.

A már nem működő kolostorban két múzeum kapott helyett: a Bergamo 900, amely a 20. századi Bergamót mutatja be (lásd lent), illetve a fényképészet múzeuma. Az utóbbinál valószínűleg minden olvasónk sejtheti, hogy úgy kellett minket felmosni, mert a látogatás minden pillanatát imádtuk. A fényképezési eljárások, az optikai trükkök bemutatása mellett hangsúlyos a fényképezőgépeket bemutató rész, amelynek egy részét külön facebookos albumban mutatjuk be. A Bergamo 900-ról annyit, hogy pont azt az időszakot járja körbe (a 19. század vége és a 20. század), amikor felpörgött az ipar, Bergamo lakossága és területe drasztikusan megnőtt, vagyis a múzeum pont azt mutatja meg, hogy az álmos és tündéri kisváros miként lett azzá, amit mi ismerünk. Ennek fényében tanulságos volt a látogatás. A személyes jelleget pedig többek között az jelentette, hogy megnézhettük miről írt a helyi napilap a születésnapunkon.

Utolsó programként elsétáltunk az Accademia Carrarába. Ez egy hihetetlenül gazdag és menő gyűjtemény. Csak úgy kapkodtuk a fejünket a Pisanellók, Botticellik, Bellinik és Lorenzo Lottók láttán. Nem sokkal látogatásunk előtt nyílt meg egy Caravaggio tanítványról szóló kiállítás, így a szöveges posztba a kedvenc Bellinink mellett az időszaki kiállítás anyagából rakunk be képet, hogy a többi fotó önálló facebookos albumot kapjon.

Francesco Boneri, avagy Cecco del Caravaggio munkásságát az utóbbi években fedezték fel. Michelangelo Merisi da Caravaggiót Rómában ismerte meg, segédje és mindenese lett és mesteréhez hasonlóan ő is szeretett kocsmázni, illetve hamar rántott fegyvert. Műveit nem szignózta, így ezek azonosítása komoly nehézségekbe ütközik. Az se segít, hogy sok a hasonlóság a mester és tanítvány alkotásai között (lásd a fenti Szent Lőrinc ábrázolást, amely eredetileg a római Chiesa Nuovában látható). Ennek ellenére Cecco del Caravaggiónak már több művét sikerült azonosítani, amelyek alapján egy nagyon színvonalas életmű bontakozik ki.

Ettől teljesen eltér, és tipikus hangulatot áraszt Giovanni Bellini Alzanói Madonnája, amely a kedvenc Bellinink. A képen az anya-gyerek pároson semmi se utal a szentségükre. Egyedül a korlát választja el őket a nézőtől, ami szimbolikusan egy másik síkra helyezi a „szereplőket”. A peremen látható körte az Éva által leszedett tiltott gyümölcsre, illetve Szűz Mária anyaságára is utalhat. A kék szín már-már Antonello da Messina-i magasságokat ér el. A testtartás természetes, a szeretetteljes anyagi tekintet pedig lenyűgöző. Olyan nyugalom, egyszerűség és mégis fennköltség jön át a kép láttán!

Végül pedig jöjjön a hazaút, ami igencsak kalandosra sikeredett. Most is az 1-es buszra szálltunk fel, de dugó volt, rengetegen utaztak a busszal, így a jármű eleve egy szardellás dobozra hasonlított, másrészt a csigák sebesebben haladtak a reptér felé, mint mi. A bergamói reptér már igencsak kinőtte a jelenlegi épületet, így este, amikor tömeg volt, a biztonsági ellenőrzéskor rettenetesen feltorlódtak az emberek. Végül rohanhattunk a tranzitban, de szerencsére elértük a hazafelé induló gépet. Tanulság: mindenki nagy ráhagyással tervezze a hazautat, mert jókat lehet koppanni.

Bergamo egy ékszerdoboz. Kicsi, egy nap alatt bejárható, van hangulata, sok a látnivaló, könnyen megközelíthető. Februárban már elég sokáig sütött a nap, így jó sokáig élveztük a meleget (jobb idő volt, mint itthon), és a délelőtt még fenyegetően tornyosuló felhők is eltűntek délutánra. Nagyon jó kaland volt ez az egy napos bergamói kiruccanás. Másnak is ajánljuk a város megtekintését, akár egy ilyen egynapos kirándulás keretében.

A szövegben található fotókon túl négy külön facebookos mappa tartalmazza a válogatott felvételeinket.

Itt találhatók fotók a Santa Maria Maggiore bazilikáról.

Itt a Donizetti Múzeumról.

Itt a Fényképészeti Múzeumról.

Itt pedig az Accademia Carraráról.

Langeais: egy mesés erőd kerttel és szőttesekkel

Kinek nem dobban meg a szíve, ha egy szépen karbantartott középkori erőd felvonóhídját előtte engedik le? Ahogy a nászutas beszámolónkban leírtuk, Langeais-ben ez várt minket, csak annyira álmosak voltunk, hogy elfelejtettük felvenni videóra a látottakat. Hideg volt, fújt a szél, beborult, nem sokat aludtunk: ez a felvonóhíd viszont felébresztett minket. A Loire-folyó mentén rengeteg kastély, erőd, kúria található, illetve a szebbnél-szebb templomokból is válogathatunk, de Langeais a külsőségek és a belső látnivalók miatt is egyedi: a marcona középkori kinézethez fenomenális faliszőttesek társulnak. Ez a legek helye, mivel a keletkezésére is különleges körülmények között került sor: 1465–1469 között építették fel, ami ma is rekord, nemhogy akkoriban. Az erődítmény szerves részét képezi a városnak, ettől csak annyiban különül el, hogy fülé magasodik. Langeais pedig Azay-le-Rideau-vel és Villandry-val alkotja a Tours melletti kastélyok kötelezően megtekintendő háromszögét, így nehogy kihagyja, aki arra jár!

Langeais Anjou és Touraine tartomány határán fekszik, Anjou pedig sokáig szálka volt a francia királyok szemében, így hamar engedélyezték a blois-i grófnak a határerőd építését. A szerencse nem kedvezett az építtetőnek, mert hamar elhódította tőle Anjou grófja, illetve leszármazottaik, a Plantagenet királyok idejében is a franciáktól védte Anjout, és nem fordítva, ahogy eredetileg tervezték. Ebből a korai időből származik az öregtorony, vagyis a donjon, amely a legrégebb máig fennmaradt ilyen jellegű építmény Franciaországban. A rendelkezésünkre álló források alapján ezt 900 körül építették, vagyis már több, mint 1100 éves! Ma kissé romos, de kialakítottak egy feljárót: innen fényképeztük le a kerteket és a kastély belső oldalát. Az épület persze építészetileg összetett, mert a marcona erődöt a városka felé kiegészíti a felvonóhíd, miközben a kert felé, vagyis a védett részre reneszánsz részeket álmodott az építtető.

A vár a száz éves háború során szinte teljesen elpusztult, ezt követte a rekordgyorsaságú újjáépítés az 1460-as évek második felében. Ekkor már csak egy jelentéktelen garnizon volt Langeais-ban, viszont 1491. december 6-án újra felkerült a nagypolitika színpadjára a hely, amikor itt tartották meg a bretagne-i örökösnő, Anna, és az éppen előtte nagykorúsított francia király, VIII. Károly esküvőjét. Ez a frigy egyesítette Franciaországgal Bretagne-t. A sors fintora, hogy az esemény egyik fő szervezője Orleans-i Lajos volt, a király unokatestvére, aki VIII. Károly Amboise-i halálát követően feleségül vette Bretagne-i Annát, hogy továbbra is a francia korona fennhatósága alatt tartsa Bretagne-t. Az esküvőt, pontosabban a házassági szerződés aláírását viaszfigurákkal mutatták be (lásd fent), amelyek cseppet sem szépítenek: Károly és Lajos is kifejezetten rút volt. Szegény Anna…

Károlynak és Annának több gyereke is született, de mind meghaltak kiskorukban. A sírjukat láttuk a Tours-i székesegyházban, illetve Charles-Orland-ról festményt is őriznek Langeais-ban. A kisfiú három évesen halt meg. Lásd fent, jobb oldalt, a szülei kissé idealizált portréja társaságában.

 

1547-től magántulajdonba került a vár, amely ismertebb személyek kezében is megfordult. Jacques Siegfried 1886-ban vásárolta meg a birtokot, és elkezdte helyreállítani. Eredeti 15. századi bútorokat vásárolt (lásd fent), illetve egy hihetetlen faliszőttes gyűjteményt is összeállított (lásd lent). A múzeum ma is részben ebből él, mert a gyűjtemény egész Franciaországban kiemelkedő jelentőséggel bír. A múzeumi boltban a kiállított darabok másolatát is meg lehetett venni. Jacques Siegfried nemcsak turisztikailag „eladhatóvá” tette a helyet, hanem a fenntartásáról is gondoskodott, ugyanis 1904-ben az Institut de France-nak, vagyis a Francia Tudományos Akadémiának adományozta. Ma is ez az intézmény kezeli.

 

A kert részben díszkert, részben az uraság vadászterületének az eleje. Ez utóbbi a hátsó szakaszt jelenti, ahol madársimogatást, és egyéb gyerekbarát programokat szerveznek. A kilátás is innen legszebb: innen fotóztuk a kedvenc Loire-menti hidunkat (lásd legalul). Végülis mindenkinek nyújt valamit a hely, csak el kell menni! Ha elmentek, akkor pedig a városban is sétáljatok, mert mesés.

Addig is itt találtok további fényképeket a várról.

Gyula – több, mint fürdőváros

A nápolyi nyaralásunk után nehéz volt visszarázódni a dolgos hétköznapokba, így arra gondoltunk, hogy a nyári hétvégeken felfedezünk olyan magyarországi helyeket, ahol még nem, vagy már nagyon régen voltunk.

Helyszínválasztás közben kapóra jött, hogy Balázs öccse meg akart nézni egy kortárs kiállítást Gyulán. Még egyikünk se járt ebben az alföldi városban, így alig vártuk, hogy felfedezhessük.

A román határ mellett, a Fehér-Körös bal partján található település Magyarország legmélyebben fekvő területe. A térség természeti kincsekben gazdag, hiszen az itt elterülő Fehér- és a Fekete-Köröst tartják a legtisztább magyar folyóknak. A város és azt körülölelő természet is sok kirándulót, turistát vonz a dél-alföldi térségbe az év minden napján. Gyula parkjai, műemlékei, a romantikus, ódon utcái különleges hangulatot árasztanak, de legtöbben a fürdőváros jellege miatt látogatják.

A várost Budapestről Békéscsaba felől a 44-es főúton közelítettük meg. Parkolás után először Kohán Képtár felé vettük az irányt. Mi Balázzsal kicsit szkeptikusan álltunk a kiállítás elé, de kellemesen csalódtunk, sőt kedvenc képeket is választottunk. A kiállítás helyszíne a dór oszlopos, timpanonos bejáratú neoklasszicista épület, amely színházi előadások, műsoros estek, táncmulatságok számára készült 1889-ben. Ezt 1952–1975 között művelődési házként használták, majd 1979-ben itt kapott helyet Kohán György hagyatéka. A festőművész ugyanis halála előtt 691 festményt és 2215 grafikát ajándékozott Gyula városának, melyet 2014 tavaszára a felújított Képtárban helyeztek el. A gazdag állományt gyakran cserélik, így az állandó kiállítás szakaszosan ugyan, de az összes alkotást bemutatja.

A festőművész 1910-ben Gyulaváriban született az uradalmi kovács gyermekeként, már 16 évesen a gyulai alkotó kör kiállításán vett részt a képeivel, de tanulmányait Budapesten, Párizsban és Rómában végezte. A művész kialakított magának egy különleges művészi világot, és felépített egy, a magyar festészetben példátlan életművet. Miközben a Munkácsy- és Kossuth-díjas művész műveit néztük, a festményeken kettősséget fedeztünk fel. A paraszti témájú alkotásait realista stílusban, erőteljes színekkel festette, a kubisztikus jellegű viasztempera képein pedig lírai hangulat fedezhető fel.

A Kohán műveket még felül is múlta a „Nagybányától Brassóig – erdélyi festők a Böhm-gyűjteményből” című kiállítás, amely művei között különösen tetszettek Neugeboren Henrik, Mattis Teutsch János festményei, valamint Perlrott Csaba Vilmostól egy párizsi részlet.

A képtár után folytattuk Gyula felfedezését, és elindultunk Erkel Ferenc szülőháza felé. Az Apor Vilmos tér 7 szám alatti házban megismerhetjük az Erkel család egykori életét, és a zeneszerző munkásságát. A ház falai között felcsendülnek az ismer Erkel-dallamok, a gyerekek is élvezhetik a kiállítást, hiszen interaktív bemutatókkal, játékokkal csalogatják őket a múzeum munkatársai. Számunkra pozitív benyomást tett, hogy az összes teremben korszerű, érintőképernyős terminálokon olvashatunk az adott helyiségről, a kiállított tárgyakról.

A klasszicista stílusú tanítói lakást 1795-ben építették fel, melyben 1821-ben egy újabb tanteremet alakítottak ki. A mai formáját Nuszbek Mihálynak köszönhetjük. A ház térre néző szárnyában az iskola utcai részen a tanítói lak kapott helyet, az Erkel család 1808–1841 között élt itt.

Az épület nyitótere az üvegezett tornác, ahol Erkel portréját, életének főbb állomásait egy időszalag segítségével követhetjük végig. Mielőtt végigmennénk a termekben érdemes a belső udvar, az úgynevezett „Erkel-promenád” falait meglesni, mert Erkel hangverseny- és operaplakátok reprodukcióit láthatjuk rajtuk. A sétaösvényen pedig 19. századi hangulatot idéznek fel a reformkori, az 1850-es évekbeli, valamint az 1880-as évekbeli ruhákba öltöztetett bábuk. Az udvaron egy órási sakktábla és sakkfigurák várják a sakkjáték kedvelőket.

A 19. századi osztályteremben egy kis időre a reformkori iskolások bőrébe bújhatunk, ahol bővebb információt kaptunk Gyula oktatástörténetről, az Erkel család életéről, illetve munkásságáról. Itt biztosan élvezetes lehet egy múzeumi óra!

A mester operáit és a Himnuszt az „Erkel-terem” mutatja be, ahol Erkel relikviákat és egyéb személyes tárgyakat láthattunk (a pipája, a dohányzacskója, a sétabotja, a mandzsetta gombjai, a tintatartója, a papírvágó kése, a karmesteri pálcája és utazásai során használt néma zongorája is különleges kincs). A terem közepén a serlegeit és egyéb dísztárgyait állították ki, amelyek közül szerintünk a szőlőindákkal díszített ezüst serleg a legszebb. Több opera bemutatásakor ajándékot kapott, amelyeket szintén ebben a teremben láthattuk. Reginának különösen a Hunyadi László 200. bemutatásának emlékre kapott réztál tetszett, mert ez az opera a kedvence. A korabeli metszetek alapján készített Bánk bán és a Hunyadi László opera színpadképei, illetve a Bánk és Melinda jelmezeinek másolata is lenyűgöztek minket.

A reformkori lakrészben a biedermeier bútorokkal berendezett hálószoba, a szalon, valamint a népies konyha is nagyon tetszett. A kiállítás utolsó helyiségében a 10-12 fő befogadására alkalmas vetítőterem látható, melyben Erkel életéről és a műveiből készült filmrészleteket tekinthetünk meg.

Újabb élményekkel gazdagon sétáltunk tovább, hogy még ebéd előtt megnézzük a Ladics-házat, amely a Jókai utcában, a Százéves Cukrászda szomszédságában található. Apropó, ha Gyulán jártok ezt a cukrászdát nem szabad kihagyni. Magyarország második legrégebbi cukrászdájában gyönyörű korabeli környezetben fogyaszthatjuk el a finom süteményünket, kávénkat és beleshetünk a 19. századi cukrászmesterség rejtelmeibe, mert az egykori cukrászműhely helyén cukrászmúzeumot rendeztek be. Persze az épület se piskóta, ugyanis ez a Dél-Alföld legrégebbi emeletes városi polgárháza.

A kisebb kitérő után a Ladics-ház felé indultunk, ahol már az ajtó előtt felkeltették a kíváncsiságunkat. Azzal invitáltak be minket, hogy lehet ez nem egy Loire-menti kastély, de igen gazdag múlttal és kincsekkel rendelkező épület. Mivel a nászutunk pont a Loire-völgyében volt, így a megfelelő hívószóra elkezdtük hegyezni a fülünket. A földszintes barokk stílusú polgárház a 19. század elején jegyzői lakásként épült, amibe a jogász Dr. Ladics György feleségével ifjú házasként költözött, és később az utódok is itt éltek. A család öt generáción át gyűjtötte a személyes és használati tárgyaikat, illetve a bútoraikat. Különösen tetszett, hogy nem egy múzeumi jellegű látványban részesülhettünk. A szobák falai, berendezései csak úgy mesélnek az egykori polgári család életéről. Az enteriőrök ugyanis olyanok, mintha a család most hagyta volna ott az épületet, és bármelyik pillanatban visszatérhetne. Eme érintetlen környezet szinte csodával határos módon maradt meg, és nagyon jól szemlélteti a korabeli felső-középosztálybeli életet.

Ebéd után a Gyulai Várat és az Almásy-kastélyt látogattuk meg.

A belvárosban a Várfürdő szomszédságában található kastélyt 2016-ban felújították és egy korszerű látogatóközpontot alakítottak ki benne, amely állandó és több időszaki kiállítás mellett rendezvényeknek is helyet ad. A gyerekek számára is gyakran szerveznek programokat, amelyek által játékosan ismerhetik meg a kastély múltját. A programokról itt tájékozódhattok.

Először a toronyba mentünk fel, ahol 13,5 méteres magasságból a várra és a fürdőre látunk rá. A tornyot az 1801-es városi nagy tűzvész után a Wenckheim család építette id. Czigler Antal építész segítségével, aki a török toronnyal átellenben víztornyot emelt. A két torony homlokzata a korai romantikus historizmust idézi gótikus díszítésekkel. 1950-ben a víztornyot lebontották és csak 1985-ben építették újjá, de sajnos már az akkor divatos anyagból: betonból.

A kastély körül lenyűgöző park van, ahol a nyugalmat árasztó platánok, tölgyek és berkenyék árnyékában sétálhatunk. A kastély falai között pedig újra visszarepülhetünk a múltba, ahol megismerhetjük az itt lakó emberek mindennapjait. Különösen tetszett nekünk, hogy a sok kastélymúzeummal ellentétben itt egykori személyzet munkájába is bepillantást nyerünk. Nem csak a tárgyak által, hanem interaktív eszközökkel is. Például, amikor beléptünk az első ajtón kivetített 3D-s komornyik fogad minket, majd a kulcsárnő, a szakács és a pukedliző komorna tekintete kísér el minket szobáról szobára. Láttátok a „Downton Abbey” sorozatot? Nekünk pont ezen sorozat jelenetei jutottak eszünkbe miközben teremből terembe sétáltunk. A számítógépes eszközök segítségével pedig még jobban a bőrükbe bújhatunk. A kastély urainak hétköznapi szokásait is tanulmányozhattuk. A viselkedési, étkezési szokásaikról, sőt az öltözetükről is láthatunk példákat.

A török hódoltság felszámolását követően Harruckern János György felső-ausztriai iparos családból származó katonatiszt III. Károlytól kapta meg ezt a területet szolgálata fejében. Az elnéptelenedett megyét ő telepítette újra magyar, német, szlovák és román telepesekkel. Később fia, Ferenc a gyulai kastély barokk tömbjét alakította ki, és a bővítést a következő generáció folytatta. Wenckheim Ferenc lovardát emelt, parkot, és télikertet alakított ki.

Almásy család birtokába Wenckheim Stefánia Mária grófnő és gróf Almásy Kálmán házassága révén került, de a további örökösök már nem tudták fenntartani, és a világháború is közbeszólt. Ezt követően a kastélyt államosították. Az épületben szakmunkásképző iskolát, ápolónőképző szakiskolát és kollégiumot, majd csecsemőotthont helyeztek el. Az 1960-as években a parkban kialakították a termálfürdőt (egyébként erről a történésekről bővebben olvashatunk a kastélyban ábrázolt idővonalon). A kastélyt az 1990-es években fokozatosan kiürítették.

A kastélyban sok jeles esemény zajlott, ezek közül az egyik legszomorúbb, amikor az osztrák követelélésnek megfelelően a későbbi kilenc aradi vértanú itt adta oda a fegyverét, de mindezt úgy, hogy bedobta az ablakon. Beléphetünk abba a földszinti szobába is, amelynek ablakán a honvédtisztek kívülről hajították be szablyáikat. Az egyik földszinti helyiségben, erről az eseményről bővebben olvashatunk, és a kardok másolatait is kiállították. Az uralkodó is többször látogatta meg a települést: 1807-ben I. Ferenc legidősebb lányával, Mária Ludovikával érkezett váratlanul. 1857-ben Ferenc József feleségével, Erzsébettel járt a kastélyban. majd később 1876-ban egy hadgyakorlat miatt utazott Nagyszebenből Gyulára. Kulturális események is zajlottak a fala között: például ez az első kastélyunk, ahol már 1746-ban színdarabot mutattak be. Erkel Ferenc nagyapja kulturális udvarmesterként dolgozott a kastélyban, de Erkel Ferenc is többször járt itt. Munkácsy Mihály is itt kezdett ismerkedni a festészettel.

Elmondhatjuk, hogy mindenki számára remek élmény lehet a felújított kastély bejárása.

Gyulai kirándulásunk zárásaként az Almásy-kastéllyal szemben található várba sétáltunk át. A vár környékén hétvégente állandó programokat rendeznek, például történelmi játékokat, solymász bemutatókat, illetve kézműves tárgyak vásárát. A vár előtt Tóth Béla szobrászművész végvári vitézt ábrázoló lovas bronz szobra üdvözöli a látogatókat. A vár körüli csónakázótó romantikus hangulatot kölcsönöz a várnak, igaz ez korábban várárokként védelmi funkciót töltött be. A vár építése is eltért a szokásostól mert egyszerre építették fel a tornyot és a falakat. Az egységes folyosórendszer is újdonság volt az 1500-as években. A külső vár területén felépített Huszártorony pedig az egyetlen Magyarországon fennmaradt, világi célokat szolgáló török épület.

A gyulai uradalom Károly Róbert ideje alatt alakult meg, majd 1387-ben Zsigmond király Losonczy László erdélyi vajdának adta, aki egy erődítményt épített fel a mostani vár helyén. 1403-ban Maróti János, macsói bán a vár átépítését olasz mesterekre bízta. 1476-tól Mátyás király Gyulát Békés megye székhelyévé teszi. Később természetes fia, Corvin János, majd felesége Frangepán Beatrixszel lett az örökös, hogy számos kézen menjen át. A törökök a végvári harcok során csak egy igen hosszú, 63 napos ostrommal tudták elfoglalni, ami azért is rekord, mert kétszer tovább állt ellen a töröknek, mint a temesvári, a szigetvári, illetve az egri vár. A vár 1694-ben szabadult fel, de az aradi vár felépülése után stratégiai jelentőségét elvesztette. A Rákóczi-szabadságharc alatt sem tudták elfoglalni, és később 1723-ban Harruckern János György birtokába került. Későbbiekben a vár közgyűlések helyszíne lett, majd cselédlakásokat, börtönt, sör- és pálinkafőzdét alakítottak ki benne.

A vár felfedezése során végigsétálhatunk a falakon, ahonnan rálátunk az egész városra, és a bátrabbak a kilátóba is felmerészkedhetnek. Az épületben 24 kiállítótermet alakítottak ki, van közöttük várbörtön, éléstár, sütőház, kovács- és fazekasműhely, múzeumpedagógiai terem, borozó és kápolna. A vár udvarán nyaranként a Gyulai Várszínház 1964 óta működik, így a felállított színpad miatt most nem mindegyik teremben tudtunk szétnézni. Az emeleten az uraság lakórészeiben, a várúri hivatali szobába, a szandzsák bég fogadószobájába, a fegyvertárba, az alabárdos terembe és a lovagterembe nyertünk betekintést. A kápolnában egyébként ma is tartanak esküvőket, a lovagterem pedig kibérelhető fogadásokra, konferenciákra és egyéb jellegű rendezvényekre lebonyolítására.

A vári séta közben a sok élmény miatt nehezen indultunk haza. Gyula nagyon kellemes város, ahol minden korosztály remekül érezheti magát, és rövidebb vagy egy hosszabb kikapcsolódásra is mindenkinek ajánljuk. Ha úgy döntötök, hogy ti is szeretnétek ellátogatni a városba, akkor érdemes tájékozódni a jegyárakról, mert több kiállítóhelyet egy jeggyel is megnézhettek. Ezek a linkek nekünk is segítettek a tájékozódás során: https://gyulakult.hu/ vagy https://www.visitgyula.com/.

Itt találtok további képeket a várról.

Itt a kastélyról.

Itt a Ladics-házról.

Itt a 100 Éves Cukrászdáról.

Itt az Erkel Emlékházról.

Itt a Kohán Képtárról.

Itt pedig vegyes fotókat a városról.