Madách Imre, Mikszáth Kálmán és Balassi Bálint nyomában a történelmi Nógrádban

2025. április közepén kétszer is nógrádi helyszíneket kerestünk fel, hogy picit jobban megismerjük Madách Imre és Mikszáth Kálmán helyi emlékeit. A túrákba belefért némi Balassi Bálintos kitérő és a második napon Fülek várába is betértünk. A felkeresett helyeken természetesen több fotó készült, mint amennyit beszúrtunk a szövegbe. Ezekből Facebook-os mappákban közlünk egy bővebb válogatást, amelyek elérési linkjeit a szövegbe is belinkeljük.

2025. április 12-én szombaton Csesztve volt az első helyszín, amit felkerestünk. Madách Imre éveket töltött ebben a kúriában (lásd fent), a legszebb házas éveit. A falu a határ magyar oldalán található, mi kocsival mentünk, de a település természetesen busszal is megközelíthető. Egy kellemes emelkedő után jutunk el a kúria bejáratához. Ha nincs nyitva, akkor az ajtón található telefonszámon elérhető a gondnok (nálunk ez a megoldás tökéletesen működött). A település templomát is megtekintettük, ennek gondnokát a kúria pénztárosa segített elérni. Az emlékmúzeum Madách életére és az Ember tragédiájára összpontosít. A tárlat (lásd lent) korszerű, többnyelvű, a koncepció jól átgondolt, nekünk nagyon tetszett. A színházteremben be lehet öltözni és a tragédia színeit megelevenítő díszletek között is válogathatunk: természetesen éltünk a lehetőséggel és a francia forradalom Ádám-Éva párosaként fotózkodtunk.

A Szent Márton tiszteletére szentelt csesztvei templom (lásd fent) középkori eredetű, boltozata a 18. század végére nyerte el általunk ismert formáját, míg a templom mai állapota a 2008-as felújítás eredménye. Az épület egy igazi kis ékszerdoboz, másnak is ajánljuk a megtekintését. A templom előtti kőemelvényen egy 1947-es Mindszenty-látogatásról szóló márványtáblát találunk: ez a pasztorációs tevékenység keretében tett látogatásának állít emléket.

Az ebédünk elfogyasztását követően folytattuk utunkat és hamar a történelmi Nógrád megye szlovák oldalán találtuk magunkat. Szklabonyába tartottunk, vagy más néven Mikszáthfalvára. Ez utóbbi név Trianont követően feledésbe merült, a tankönyvekben is úgy tanuljuk, hogy Mikszáth Kálmán Szklabonyán született, a helyiek sem ismerik a Mikszáthfalva elnevezést, de a navigációs program azért használja. Sajnos a szülőház már áldozatul esett a helyi ingatlanfejlesztőknek, így már csak a helyét mutató emlékművet találtuk (lásd fent).

A közeli múzeum viszont kiváló (lásd fent). Ez a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának fiókintézménye, amely abban az épületben működik, ahol Mikszáth a gyerekkorát töltötte. A kurátorok Szent Péter esernyője címmel állították össze a kiállítást, ami ugyan felvonultat eredeti, az íróhoz köthető használati tárgyat, de leginkább az írói munkásság bemutatására törekszik. A letisztult kiállítás természetesen Mikszáth személyére is kitér, ahogy felhívta figyelmünket a szomszédos temetőben található sírhelyre, ahol Mikszáth Mariska, az író húga nyugszik.

A felfedező utunkat április 19-én, nagyszombaton folytattuk. Először Kékkő várába mentünk fel. A középkori Balassa sasfészekre, Balassi Bálint helyi kötődésére egy udvari emléktábla utal, rajta kétnyelvű felirat hirdeti a korábbi birtokos emlékét. Az épület belsejében a Szlovák Nemzeti Múzeum fiókintézménye, a Bábművészeti Kultúrák és Játékok Múzeuma működik (lásd balra lent). A látogatás vezetéssel történik, aminek a nyelve szlovák, de az angol nyelvű feliratok segítettek értelmezni a látottakat. A játékok és bábok mellett egyes termekben a legutolsó tulajdonosok, az Almássyak korabeli enteriőrjei is fennmaradtak (lásd jobbra lent). Szintén a múltat idézi a kastély hangulatos barokk kápolnája, ahol a kékkői kálvária egyes elemeit őrzik.

A várudvaron vásári kavalkád fogadott, ahol a látogatást bevásároltunk, illetve kipróbáltuk a helyi cukrászdát, amit másnak is ajánlunk. Ezt követően továbbálltunk és következő megállónk a Madách sírhely volt Alsósztregován (lásd lent). Ez igazából nem az eredeti családi kripta, amely a település túlvégén omladozik, hanem egy két világháború közötti alkotás, ahol amúgy most is nyugszik az író.

A Madách-kastély is a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának fiókintézménye, a szklabonyaihoz hasonlóan nem túl régen került felújításra, itt is határokon átívelő együttműködés, komoly szakértői munka áll a kiállítás koncepciója mögött. A korabeli hangulatot idéző enteriőrök, Madách eredeti rajzai, az ötletes múzeumpedagógiai elemek mind tetszettek. Ide már csak azért is érdemes elmenni, mert itt készült el az Ember tragédiája és itt halt meg Madách, de a kiállítás megtekintése jól túlmutat egy zarándoklaton, hiszen egy élvezetes felfedezőúttá varázsolja a nézelődést (lásd lent).

A második nógrádi felfedező utunk utolsó állomása Fülek volt, de előtte még megebédeltünk a Hamilton étteremben, amit másoknak is tudunk ajánlani. A vár alatti parkoló fizetős és a parkolóőr nagyon segítőkész. A vár (lásd lent) esetében csak a második világháborús óvóhely látogatása maradt ki: nem mozgatta meg a fantáziánkat. A vár helyreállítása már elérte azt az állapotot, hogy önmagában is látványos, kalandos, tehát tetszetős. Ráadásul összeállítottak a Bebek-toronyban egy állandó jellegű helytörténeti kiállítást, amihez egy időszaki kiállítás is társult.

Szép időt fogtunk ki, mindenki nagyon segítőkész volt, a látottak esztétikai és szakmai szempontok alapján is elnyerték a tetszésünket, szinte mindenhol tudtunk fizetni kártyával, vagyis csak gratulálni tudunk minden fenntartónak. Hazafelé nosztalgiáztunk Salgó vára és Somoskővár útjelzései láttán és már elkezdtük tervezni, hogy mikor keressünk fel újra felvidéki úti célokat.

Kirándulás Bergamo Felső Városába

 2023. február 19-én hajnalban új utazási cél felé tartottunk, hogy aznap este haza is jöjjünk: Bergamo viszonylatában kipróbáltuk az oda-vissza egynapos repülést. Nem a mi ötletünk, de egy fotós kolléga élménybeszámolója után nem kellett senkit se meggyőzni. Beszerveztük a tesókat (a fogadottat és a szélütöttet), akikkel 2022 késő őszén megvettük a repülőjegyeket. Bergamo Alta volt a célunk, ahova a repülőtérről közvetlen buszjárat visz. Ez az 1-es busz, amelyre a bergamói tömegközlekedési vállalat applikációján vettük meg a jegyet.

Bergamóban, pontosabban a vasútállomáson egyszer már jártunk, amikor egy padovai konferenciára mentünk (ez volt az első közös padovai látogatásunk). A belváros, vagyis ebben az esetben a Felső Város (Città Alta) viszont mindig kiesett. Hallottunk a szépségéről, meg a könnyű megközelítésről, de valahogy sohase jutottunk el. Legutoljára 2021 októberében, a torinói túránkról hazafelé akartunk megállni, de olyan özönvizet fogtunk ki, hogy inkább Milánóban csatangoltunk. Ezt se kellett volna, de ez egy másik történet. Tehát 2023. február 19-én Ferihegyen gyönyörködtünk a napkeltében, majd sikeresen landoltunk Bergamo Orio al Serio repterén. Az 1-es busszal nem volt gond, a jegyvásárlás és érvényesítés is működött. A térképen követtük merre járunk, és a Maps.me-n már előre becsillagozott megállónál le is szálltunk. Annyira hatékonyan döngettünk, hogy már a túl korai érkezés miatt aggódtunk. Utólag persze kiderült, hogy feleslegesen.

Bergamo több évszázadon keresztül a Velencei Köztársaság határerődje volt, aminek köszönhető az 5320 méter hosszú falrendszer kiépítése. Az erőd végül sohase szenvedett el semmiféle ostromot, így közel 100%-os állapotban maradt fenn. Itt látható a makettje (az eredeti a ferences kolostorban, a Bergamo 900 tárlat részeként tekinthető meg):

Tehát letekintettünk a San Giovanni bástyáról (lásd fent), majd elindultunk a főtér felé. A belvároson belül is van szintkülönbség, de teljesen kezelhető. A kavicsos utak kialakítása miatt jól jött a kényelmes túracipő, de szerencsére a kavicsok meg se közelítik a római macskaköveket, így nem igazán okoztak kellemetlenséget.

A Santa Maria Maggiore templom volt az első célpontunk. Ennek több bejárata van, persze mindegyik kereszthajó végénél minőségi portálokat alakítottak ki. Balra lent a déli látható, jobbra pedig a talán ismertebb északi.

Természeten kicsi csapatunk tagjai fotózkodtak az oroszlánoknál. Ezekről viszont csak a facebookos képmappába teszünk fényképet, különben ez a poszt menthetetlenül képes magazinná változik. A templom fizetős, de mindenképpen megéri az árát. Az első benti célpontunk a főhajó végén található két síremlék: itt temették el Bergamo büszkeségét, Gaetano Donizettit, illetve mesterét, Simone Mayr-t (lent balra és jobbra).

Érdemes megfigyelni a mennyezetet, mert pazar.

Viszont a barokk belső mellett reneszánsz és középkori gyöngyszemeket is találunk. A főoltár előtti kórus lábazatát négy Lorenzo Lotto rajzai alapján készített intarzia díszíti, amelyeket mindenképpen érdemes tüzetesen szemrevételezni, mert csodálatosak. Szintén különlegesek a középkori freskók: a jobb kereszthajóban egy 1347-es freskóciklust találunk, legfölül az Utolsó Vacsorával, ezzel szemben pedig az élet fáját láthatjuk, amely szintén az 1340-es évek közepén készült.

A bazilika „toldaléka” a Colleoni kápolna, a reneszánsz egyik csodája. A Colleonik Bergamo egyik meghatározó családjaként évszázadokon keresztül adtak jegyzőket, bírákat és egyházi tisztségviselőket a városnak, viszont Bartolomeo Colleoni, egy zsoldosvezér tette őket nemzetközileg is ismertté. Ő emeltette a kápolnát saját mauzóleumaként. A hadvezér természetesen lovon ül a síremlék fő alakjaként. Ezt az aranyozott fa szobrot 1501-ben Nürnbergben készítették, mert az eredeti kő túl instabilnak bizonyult.

A kápolnában tilos a fotózás (az ajtóból, vagyis technikailag már kívülről készült a kép), ami az őrületbe kergette Reginát, hiszen hihetetlenül sok puttó van bent és egyet se örökíthetett meg. Ennek örömére jöjjön egy Colleoni címeres angyalka a kinti kerítésről. Alatta a kápolna pazar rózsaablaka látható.

Habár szerintünk a Santa Maria Maggiore a legszebb bergamói templom, nem ez a székesegyház. Ez utóbbi a szomszédban található. Bementünk, de egy teljesen kommersz barokk templom, amelyből 12 egy tucat. Ennek igazából csak a kupoladísze tetszett, amit már a városháza tornyából csodáltunk meg (lásd balra lent). A Campanone (vagyis a Nagy Torony) önállóan is látogatható, gyalog és lifttel is fel lehet menni az utolsó előtti szintig, viszont egy emeletet mindenképpen mászni kell. Nem vészes és megéri! Innen a legjobb a kilátás Bergamóra! Tehát balra lent a székesegyház, jobbra lent pedig a Santa Maria Maggiore kupolája látható. Alattuk a fehér épület a városi könyvtár, előtte pedig a város főtere. Itt, a Caffè del Tasso 1476-ban tízóraiztunk: isteni volt a süteményük és a kávét fogyasztók is elégedettek voltak a választásukkal.

A torony után a városháza múzeumát is megtekintettük. Ez jórészt digitális tartalmakkal mutatja be a bergamói társadalmat, kereskedelmet, könyvnyomtatást stb. Ez nagyon érdekes, másnak is ajánljuk a megtekintését. Jókat játszottunk a nézelődés során, és a mókázás közben rengeteget tanultunk. A fedett udvar pedig eredeti (lásd lent), így kijelenthetjük, hogy itt se csak rekonstrukciókat láttunk.

Az ebéd előtt még elugrottunk a Donizetti Múzeumba. Gaetano Donizetti Bergamo egyik és talán leghíresebb szülötte. A romantikus itáliai operaszerzők közül Bellinivel fej-fej mellett haladt a világhírnév megszerzésének rögös útján, hogy végül Donizetti a szülővárosában halljon meg. A szülőház a városfalon túl található, a halál előtti utolsó hónapokat pedig egy helyi előkelő család vendégeként töltötte a mester. A múzeum végül nem a születés és nem a halál helyszínén, hanem a Donizetti zenei képzését is támogató intézmény falai között kapott helyet. A Domus Magna egyik szintjén személyes tárgyakat, partitúrákat, portrékat és mellszobrokat, zongorákat állítottak ki. Természetesen a zeneszerző családja is előkerül, és hihetetlenül szomorú látványt nyújt a halálos ágy, illetve a fotel, amelyben utolsó hónapjaiban tartózkodott Donizetti.

A kiállított darabokat részben a családtagok, részben a Donizettihez köthető intézmények (a Ricordi kiadó, nápolyi és a bolognai konzervatórium) adományozták.

A múzeum megtekintését követően a Birreria di Città Alta nevű helyen ebédeltünk (nagyon finom volt), a Cavour cukrászdában desszerteztünk (mennyei volt) és elindultunk a ferences kolostor irányába. A San Pancrazio templom előtt fordultunk el a kolostor irányába és rögtön le is fotóztuk az előbbi bejáratát. A látvány magáért beszél.

A már nem működő kolostorban két múzeum kapott helyett: a Bergamo 900, amely a 20. századi Bergamót mutatja be (lásd lent), illetve a fényképészet múzeuma. Az utóbbinál valószínűleg minden olvasónk sejtheti, hogy úgy kellett minket felmosni, mert a látogatás minden pillanatát imádtuk. A fényképezési eljárások, az optikai trükkök bemutatása mellett hangsúlyos a fényképezőgépeket bemutató rész, amelynek egy részét külön facebookos albumban mutatjuk be. A Bergamo 900-ról annyit, hogy pont azt az időszakot járja körbe (a 19. század vége és a 20. század), amikor felpörgött az ipar, Bergamo lakossága és területe drasztikusan megnőtt, vagyis a múzeum pont azt mutatja meg, hogy az álmos és tündéri kisváros miként lett azzá, amit mi ismerünk. Ennek fényében tanulságos volt a látogatás. A személyes jelleget pedig többek között az jelentette, hogy megnézhettük miről írt a helyi napilap a születésnapunkon.

Utolsó programként elsétáltunk az Accademia Carrarába. Ez egy hihetetlenül gazdag és menő gyűjtemény. Csak úgy kapkodtuk a fejünket a Pisanellók, Botticellik, Bellinik és Lorenzo Lottók láttán. Nem sokkal látogatásunk előtt nyílt meg egy Caravaggio tanítványról szóló kiállítás, így a szöveges posztba a kedvenc Bellinink mellett az időszaki kiállítás anyagából rakunk be képet, hogy a többi fotó önálló facebookos albumot kapjon.

Francesco Boneri, avagy Cecco del Caravaggio munkásságát az utóbbi években fedezték fel. Michelangelo Merisi da Caravaggiót Rómában ismerte meg, segédje és mindenese lett és mesteréhez hasonlóan ő is szeretett kocsmázni, illetve hamar rántott fegyvert. Műveit nem szignózta, így ezek azonosítása komoly nehézségekbe ütközik. Az se segít, hogy sok a hasonlóság a mester és tanítvány alkotásai között (lásd a fenti Szent Lőrinc ábrázolást, amely eredetileg a római Chiesa Nuovában látható). Ennek ellenére Cecco del Caravaggiónak már több művét sikerült azonosítani, amelyek alapján egy nagyon színvonalas életmű bontakozik ki.

Ettől teljesen eltér, és tipikus hangulatot áraszt Giovanni Bellini Alzanói Madonnája, amely a kedvenc Bellinink. A képen az anya-gyerek pároson semmi se utal a szentségükre. Egyedül a korlát választja el őket a nézőtől, ami szimbolikusan egy másik síkra helyezi a „szereplőket”. A peremen látható körte az Éva által leszedett tiltott gyümölcsre, illetve Szűz Mária anyaságára is utalhat. A kék szín már-már Antonello da Messina-i magasságokat ér el. A testtartás természetes, a szeretetteljes anyagi tekintet pedig lenyűgöző. Olyan nyugalom, egyszerűség és mégis fennköltség jön át a kép láttán!

Végül pedig jöjjön a hazaút, ami igencsak kalandosra sikeredett. Most is az 1-es buszra szálltunk fel, de dugó volt, rengetegen utaztak a busszal, így a jármű eleve egy szardellás dobozra hasonlított, másrészt a csigák sebesebben haladtak a reptér felé, mint mi. A bergamói reptér már igencsak kinőtte a jelenlegi épületet, így este, amikor tömeg volt, a biztonsági ellenőrzéskor rettenetesen feltorlódtak az emberek. Végül rohanhattunk a tranzitban, de szerencsére elértük a hazafelé induló gépet. Tanulság: mindenki nagy ráhagyással tervezze a hazautat, mert jókat lehet koppanni.

Bergamo egy ékszerdoboz. Kicsi, egy nap alatt bejárható, van hangulata, sok a látnivaló, könnyen megközelíthető. Februárban már elég sokáig sütött a nap, így jó sokáig élveztük a meleget (jobb idő volt, mint itthon), és a délelőtt még fenyegetően tornyosuló felhők is eltűntek délutánra. Nagyon jó kaland volt ez az egy napos bergamói kiruccanás. Másnak is ajánljuk a város megtekintését, akár egy ilyen egynapos kirándulás keretében.

A szövegben található fotókon túl négy külön facebookos mappa tartalmazza a válogatott felvételeinket.

Itt találhatók fotók a Santa Maria Maggiore bazilikáról.

Itt a Donizetti Múzeumról.

Itt a Fényképészeti Múzeumról.

Itt pedig az Accademia Carraráról.

A kastély, ahol a Széchényi-család élt

Tavaly novemberben, Burgenlandi kalandozásunk lezárásaként megálltunk Nagycenken. A nyugat-magyarországi határhoz közeli település története szorosan összefonódik a Széchenyi / Széchényi család sorsával, és a kastély méltó emléket állít a magyar nemzeti fejlődést oly sok felajánlásukkal elősegítő családtagoknak. 

Nem kenyerünk a lustálkodás, így a szállás elhagyását követően szinte mi nyitottuk meg a kastély kapuit, amelyeket stílszerűen kovácsoltvasból készültek. A kastély előtti barokk kert akkoriban őszi arcát mutatta, de így is tetszett nekünk a rendezettsége miatt.
A Széchényi család a Nógrád megyei Alsószécsénykéről (ma Szécsénke) származik és az első kiemelkedő alakja, valamint a vagyonuk megalapozója Széchényi György, a későbbi esztergomi érsek volt. A család generációkon át szolgálta hazáját, volt köztük politikus, államférfi, pap, valamint katonaként is értek el sikereket, amelyek viszonzásaként a grófi címet is megkapták. A Széchényiek számos generációjából először Ferencnek élte meg több gyermeke is a felnőtt kort, így az ő halálig a családi vagyon mindig egy kézben maradt. A reprezentatív családi székhelyet viszont csak relatíve későn építették meg, mivel a 17-18. században újabb és újabb sorscsapások közepette kellett újrakezdeniük a vagyon felhalmozását. Ma több Széchényi / Széchenyi kastélyról is tudunk Magyarországon, ezek mind Ferenc leszármazottainak a lakhelyei voltak, viszont ha a család neve elhangzik, akkor mindenki elsőre a cenki kastélyra gondol. Ezt Széchényi Antal generális és felesége, Barkóczy Zsuzsanna kezdte el építeni 1750-ben az egykori majorház helyén. Ahhoz képest, hogy egy nádfedelű tanyából indult el a család karrierje, ez a majorház se volt rossz, de a század közepén már egy rendes főúri lakra volt szükség, hogy reprezentálni is tudjanak. Hiába, a grófi címmel ilyen jellegű felelősség is járt. A terveket Franz Anton Pilgram készítette, de nagyszabású tervei csak iránymutatóak voltak. Mindenesetre erre az időszakra utal a kastély homlokzatán található  négyméretű Széchényi-Barkóczy egyesített családi címer, amely az 1750-es évekből származik. Ahogy közeledtünk a kastély bejáratához, nemcsak erre, hanem az épület fő homlokzatának díszítéseire is felfigyeltünk.

Természetesen a kastélyt valamennyi családtag a saját ízlésre formálta, és nem sok maradt meg az eredeti barokk külsőből. Széchényi Ferenc 1783-ban költözött a kastélyba és ezt át is építtette a soproni Ringer József építésszel. A felvilágosodás eszméiben jártas, és a köz javáért dolgozó politikust tudománypártoló tevékenysége miatt is kedvelték kortársai. Mi is nagyra becsüljük, különösen 1802-es tette miatt, hiszen az otthon őrzött felbecsülhetetlen értékű könyv-, kép-, térkép-, címer-, pecsét- és éremgyűjteményét a nemzetnek adományozta, amellyel megalapozta a hazai múzeum- és könyvtárügyet. Ez az alapítvány a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchenyi Könyvtár, illetve többek között a Természettudományi Múzeum születési okmánya. Ferenc klasszicista stílusban építtette át a kastély barokk homlokzatát, a dombormű alatt a kapuhoz hasonlóan kovácsoltvas korláttal egy erkélyt is kialakítottak. Ma itt esküvőt is lehet tartani, így a karzat alatt elképzeltük milyen szép látvány lehet, amikor az ifjú pár fentről tekint le a násznépre.
A kastély fogadótérben megmaradt az eredeti mozaikpadló és a barokk márvány kandalló. Ferenc halála után legkisebb fia Széchenyi István folytatta a kastély átalakítását. A gróf itt töltötte gyerekkora nagy részét, majd 1834 és 1840 között technikai újdonságokat honosított meg az épület falai között: Magyarországon itt működött először vízöblítéses mosdó és gázvilágítás.

A kastély mai belseje sajnos csak kevés eredeti bútort őriz, viszont a tereket megtöltő kiállítást korszerű múzeumpedagógiai szemlélet alapján alakították ki. A kastély termeiben leginkább Széchenyi István életének és munkásságának állítanak emléket. A földszinten összenyíló teremszobákban korabeli enteriőrök között sétáltunk, és leginkább István gróf dolgozó szobája  tetszett (lásd fent). A tárlókban műveit, a döblingi évek emlékeit, személyes tárgyait állították ki. A falakon Széchenyi ábrázolások, döblingi életképek függenek. Klimatizált tárlóban láthattuk Széchenyi István halálakor viselt ruhadarabjait is.

István naplóbejegyzéseiből megtudhatjuk, hogy nem lelkesedett annyira az otthonáért, hiszen egyrészt munkái révén állandóan Bécs, Pozsony, Pest között ingázott, másrészt szíve szerint teljesen átépítette volna ezt a családi kúriát. Ősei emléke miatt viszont ezt nem tette meg. Kis érdekesség, hogy a korabeli politikai elit tagjai, illetve három Habsburg főherceg, közöttük a leendő császár, Ferenc József is járt itt. A földszint folyósólyán 19. századi magyarországi látképeit, Ludwig Rohbock alkotásait láthatjuk.

Miután végigjártuk az földszintet, az emeletre a szép barokk lépcső vezet fel. Az emeleti termekben Széchenyi István közéleti munkásságát, gazdasági tevékenységét, műszaki alkotásait szemlélhettük meg. A nagyteremben látható a kastély egyetlen megmaradt rokokó kályhája, a falakat pedig neves művészek Széchenyi Istvánt és a család más tagjait ábrázoló festményei díszítik.

A magyar hajózás, az úthálózat alakulásában, valamit a mezőgazdaságban is nagy szerepe volt a „legnagyobb magyarnak”. Ízelítőt kaphattunk a tárgyi és képi anyag segítségével a  folyamszabályozásokból, a közlekedésfejlesztésből, az úthálózat korszerűsítéséből, megépítéséből, a korszerű majorgazdálkodásból, a ló, juh- és selyemhernyó-tenyésztésből, gőzmalomépítésből, amely témák különösen fontosak voltak István grófnak. A sok-sok nevezetes alapítvány, tett és terv között a budapesti Lánchíd építéstörténete is felbukkan, amelyre többek között az alapkő letételénél használt ezüst vakolókanál utal.

A kiállítótermek természetesen István fiairól sem feledkeztek meg: a két kastélyrészt összekötő teremben Széchenyi Béláról és Ödönről láthattunk emlékeket. Széchenyi István halála után legidősebb fia, Béla lett az új tulajdonos, aki az épületen már csak kisebb átalakításokat végeztetett és inkább a kert átalakítása kapott nagyobb hangsúlyt. Feleségével, Erdődy Hannával számos egzotikus növényritkaságot telepített a kastélykertben.
A fiatalabbik fiú, Ödön nevéhez fűződik többke között 1863-ban a pest-budai önkéntes, majd 1870-ben a magyar hivatásos tűzoltóság megszervezése, de Konstantinápolyba is ő a modern tűzoltóság „atyja”.

Sajnos a második világháború nem kímélte a kastélyt, a bombázások súlyos károkat okoztak. A kastély 1945-ig a család birtokában, majd elhanyagolták és a maradék bútorokat is  megsemmisítették. A romossá vált kastélyra 1950-es évek végén figyeltek fel.
Az 1960-as évek elején a tetőszerkezetet és az átázott falakat állították helyre, majd megkezdődhettek a belső felújítási munkálatok. A kastély rekonstrukciója után, 1973-ban nyílt meg a Széchenyi István Emlékmúzeum, amely Magyarország legnagyobb alapterületű emlékmúzeuma. Az felújítás természetesen ekkor még nem ért véget. A keleti szárny, az egykori istállók 1976-ra újultak meg, majd 1985-ben a kiállítás területe bővült. 2016-ban nemzeti emlékhellyé vált a kastély.

A kastély a koronavírus miatt jelenleg csak korlátozottan látogatható, de amint lehet nézzétek meg, mert megéri. Rengeteg állandó és időszaki programokkal várják az érdeklődőket érdemes tájékozódni a http://www.szechenyiorokseg.hu/ oldalon.. Ha az időjárás engedi, akkor sétálhatunk  a kastéllyal szemben, a főút túloldalán kezdődő híres 250 éves, 2600 m hosszú hársfasoron, amelynek végén található Széchenyi Bélának és feleségének a síremléke.

Itt találtok további fényképeket a kastélyról.

A régi képet innen töltöttük le.