Palermói kalandok menő társaságban

 Minden 2022 márciusában, Rómában kezdődött. Balázs pár zakkant tanítványa kirándulni szeretett volna, Balázs is lelkesedett az ötletért, így párban elmentünk velük. Nagy buli volt, hamar megtaláltuk a hangot a csapattal, szokás szerint lejártuk a lábunkat, finomakat ettünk, mázlink volt az időjárással és a hazatérés után a „kölkök” gyakorlatilag maguktól akartak folytatást. Tanulmányi kirándulás esetén a részünket teljesen saját zsebből kell fizetni (a Hallgatói Önkormányzatnál csak a hallgatók pályázhatnak, a kísérő tanár, aki tolmács, szervező stb. megtisztelve érezheti magát, hogy saját pénzén "gardedámozza" az egyetemi ifjúságot), mi a bölcsész fizetésünkkel igencsak előre tervezünk, hosszas spórolás után valósítjuk meg világbejáró projektjeinket, így egy már korábban is tervezett utat tudtunk felajánlani, amihez csatlakozhattak a srácok. Szerencsére volt kedvük Palermóhoz.

A pályáztatás kacifántosra sikeredett, de végül a hallgatóság szállás- és útiköltségét jórészt fedezte a HÖK. A szállásadó is ügyeskedett a foglalásnál, de ezt a magunk előnyére tudtuk változtatni, mert pont annyival kellett kevesebbet fizetnünk, amennyivel kompenzáltuk az akkoriban igencsak megroggyant forint okozta átváltási veszteséget. Természetesen most is elhangzottak hajmeresztő kérdések arra vonatkozólag, hogy miket lehet vinni a repülőn poggyászként (az egyik delikvens hajvasalója Róma után végül Palermóba is eljutott), ami miatt Róma után már csak nevettünk. Hiába, csípjük a csapatot, ők a kedvenc „zakkantjaink”.

Eljött a nagy nap. Ezúttal nem kellett rohanni a repülőtéren, a biztonsági ellenőrzésnél és a kapunál minden rendben volt, az ivóflaskák feltöltése is simán ment, és a legfontosabb, hogy senkit se akartak megmotozni (ezekre mind sor került a római út során). Szicília magasságában már kiguvadt szemmel vizslattuk a szigetet, erre senkit sem engedtek leszállni. Hozzánk közel történt az incidens, így mi ketten értettük az intézkedés okát, a többiek pedig Messengeren megkapták az infót: egy hatökör dohányozni akart a repülőgép mosdójában, így miatta a repülőtéri rendőrséget kellett várnunk. A hivatalos formaságok után végre Punta Raisi kifutópályáját koptathattuk, ahonnan buszok vittek a terminálhoz. Természetesen vagy három busszal érkezett a 13 fő, hiszen mindenki máshol ült, így máskor szállt le a gépről. A repülőtéren hamar megtaláltuk a vonatot, sikerült a Trenit appon megvenni a jegyet (hiába, a vérprofik bandája!), felszálltunk, és az olasz viszonyokhoz képest meglepően pontosan érkeztünk meg a Palazzo Reale–Orleans megállóba. Innen pár száz méterre, a Székesegyház mögött volt a szállás, amit villámgyorsan belaktunk. A PMO Guest House a Via Gioeni 19 szám alatt található, jó a környék, habár egyik este jó kis csetepatét hallattunk a földszinti lakók között: jó dél-olaszországi hangulatban ordibáltak, természetesen az összes környező erkélyről a műsort bámulták/bámultuk, de a pár plusz decibel okozta halláskárosodáson és a vigyorgáson kívül más következménye nem lett a dolognak. Vasárnap este végül volt még egy kiadós rohanás, mert majdnem a tengerpartig elmentünk, hogy nyitvatartó boltot találjunk, de ezt a láblejárást már megszokhatta a csapat, és most legalább nem a hírhedt római macskaköveken kellett haladni. A fenti fotókon láthatók jellegzetes utcaképek. A jobb oldali tér a Quattro Canti, Palermo szíve.

Hétfőn első programként megtekintettük a Normannok Palotáját, benne a királyi lakosztályokat, illetve a kápolnát. A jegyvásárlás során bunkó és pofátlan alakokkal volt dolgunk: minden hivatalos – és olasz nyelvű – igazolás ellenére a történész hallgató egyetemista csapatot középiskolás tanulmányi kirándulók csoportjaként kezelték, így a teljes ingyenesség helyett mindenkiről legomboltak egy jó eurót. Amikor Balázs megjegyezte, hogy azért esetleg alkalmazhatnák a saját honlapjukon szereplő tarifákat, illetve újságíró is van közöttünk, aki mindezt megírja, csak arra tellett tőlük, hogy mi csak ne fenyegessük őket. Ezen incidens ellenére mindenkit úgy kellett felmosni, a látottak magukért beszéltek, és természetesen az ökörködés is elkezdődött, hiszen sikerült beazonosítani a Cappella Palatina mozaikjain párat a kirándulók közül. Aznap végül a székesegyház és a San Cataldo templom után egy kiadós vásárlásra kerítettünk sort, amikor természetesen cannolót és facsart narancslevet is üzemi mennyiségben fogyasztottunk. A végpont a Teatro Massimo (Olaszország legnagyobb, Európa harmadik legnagyobb operája, lásd fent), illetve a bíróság (a racionalista építészet egyik fontos példája, lásd lent) környéke volt.

Kedden hajnalok hajnalán keltünk és elbattyogtunk a központi pályaudvarra, ahol felszálltunk a legelső agrigentói vonatra. Ott elsétáltunk a buszpályaudvarra, megvettük a helyi és a helyközi jegyeket, illetve az amúgy hihetetlenül pontos helyi busszal lecsurogtunk a Templomok Völgyéhez. Ekkor majdnem elhagytunk pár srácot, akik hozzászoktak az olaszos lazasághoz, és csak az utolsó pillanatban szálltak fel a buszra, de ennyi izgalom mindenkinek kell. A templomromoknál természetesen volt portréfotózás, csoportképkészítés, csak úgy izzottak a fényképezőgépek (lásd lent). Ekkor jött a kérdés: hol együnk? Végre kijutottunk a hozzánk legközelebbi kapunk és elindultunk felfelé, a múzeum irányába. Igazából távolabbra igyekeztünk, de itt is volt bár, ahol mindenki örömére le lehetett ülni és jól be lehetett tárazni tápanyagból. Ebéd után visszamentünk a buszmegállóhoz, ami a busztársaság által kipreparált Google térképen természetesen nem ott volt, ahol ténylegesen megállt a Realmontébe igyekvő járat. Mi meg futhattunk a busz után. A buszsofőr olyan aranyos volt, hogy a realmontei megálló előtt, még a parton letett minket, ahonnan végül a tengerparton kellett végigsétálni, hogy eljussunk a Töröklépcsőhöz. Ide már két magyar hölgy is követett minket, plusz egy menő bolhafészek, aki gyakorlatilag diktálta nekünk a tempót. A Töröklépcsőnél volt, aki bement a vízbe (készült elég kompromittáló fotó), de volt, aki csak napozott. Végül szinte mindenki feljutott a sziklaperemre, ahol együtt vártuk meg a naplementét. Itt is voltak kalandok, mert velünk mindig történik valami. A lényeges és publikus információ: mindenki túlélte: :D Végül egy hetekkel korábban Whatsappon lebeszélt taxis szállított minket vissza az agrigentói vasútállomásra, ahol meg az ételautomata akart kifogni rajtunk. Természetesen a nap megtette a hatását, a fél csapat végigaludta az utat Palermóig, majd félzombi üzemmódban visszatámolyogtunk a szállásra. Kemény, de gyönyörű nap volt!

Szerdán picit később keltünk, majd a reggeli után elbattyogtunk a Piazza Indipendenzára, ahol az „Indipendenza – Palazzo Reale” nevű és 912 kódú megállóban szálltunk fel a Monrealéba tartó 389-es körjáratra, amire még hétfőn vettük meg a jegyet (a buszon ugyanis drágább). Odafelé egy szardellás dobozban utaztunk, visszafelé már levegősebb volt a járgány. A székesegyházról már egy korábbi, mozaikos posztunkban is áradoztunk, így ez kötelező programnak számított. A belső tér és a tetőterasz megtekintése után ebédeltünk, majd szabad program következett. Páran velünk megnézték a kerengőt (ahol Balázs örömére magyar hadifoglyokat is őriztek az első világháború során), mások vásároltak. A kerengő kapcsán jó tanács, hogy itt mindenhova lehet jegyet venni, a székesegyháznál viszont csak az utóbbira, de a kerengőbe nem, vagyis aki csak egyszer akar jegyet vásárolni, az a kerengőnél költekezzen. A tetőterasz pénztára pedig bent a templomban, az egyik torony lábánál található. Visszafelé megálltunk a „Calatafimi–Pindemonte” megállónál és elsétáltunk a kapucinus katakombákhoz. Sokkoló élmény volt! A halál a maga pőre valóságában!

Csütörtök volt az utolsó teljes napunk. Volt piacozás (éljen a Vucciria, lásd fent), felmásztunk pár kilátó teraszra (a Santa Caterina templom teraszára, illetve a Santissimo Salvatore kupolájához), szokás szerint nagyon jókat ettünk (mi például a Santa Caterina cukrászda kézműves pisztáciás cassata tortáját is kipróbáltuk: mennyei, mindenkinek ajánljuk), és természetesen volt bőven kultúrprogram. A nap végére már búcsú hangulat uralkodott el rajtunk, hiszen nagyon megkedveltük Palermót!

Végül pénteken reggeli után indultunk haza: először gyalog a Palazzo Reale–Orleans vasútállomásig, utána vonattal a Punta Raisi-i Falcone és Borsellino repülőtérig, majd a Ryanair járatával Ferihegyre. A földet érés annyira kiábrándító volt! Mindig jó érzés hazajönni, de a napfényes Palermo után, ahol éjfélkor is pizsamában partiztunk a tetőteraszon (fent látható a kilátás innen a székesegyházra napkeltekor), napközben pedig 26-28 fok melegben barnultunk le a szabadtéri programokon, Budapesten egy összefüggő szürke felhőréteg fogadott. Maga a depresszió! Ennek örömére a hazatérés után kb. két órával le is foglaltuk a következő utunkat karácsony utánra: Athénba. Erről viszont majd később számolunk be. ;)

Ezen szubjektív élménybeszámolóhoz természetesen majd részletes fotós mellékletek társulnak amelyeket ide is belinkelünk:

Itt található a poszt az agrigentói Templomok Völgyéről.

Itt a Töröklépcsőről.

Itt Monrealéről.

Itt a palermói San Domenico templomról, benne Tüköry Lajos sírjáról.

Itt a Normannok palotájáról.

Itt a Székesegyházról.

Itt a San Cataldo templomról.

Itt a Martorana templomról.

Itt a Santa Caterina kolostor együtteséről.

Itt a Palazzo Mirtóról.

Itt pedig a Palazzo Abatellisről.

Helyzetjelentés l'Aquilából, avagy programjavaslatok 13 évvel a földrengés után

 L’Aquilában 2009. április 6-án rengett a föld. Nem először és valószínűleg nem utoljára. Abruzzo tartomány központjában ezúttal legalább 309-en meghaltak és 30-40 ezer ember otthona lakhatatlanná vált, ami különösen magas szám, hiszen a városi lakosság nem éri a 70 ezer főt. Balázs munka miatt Aquilában tartózkodott, és a helyi levéltár kutatóterme is egy 2009-es áldozat, Gianna Lippi levéltáros nevét viseli, így a kutatás végén esedékes hivatalos beszámoló mellett egy turisztikai összegzést is közreadunk. Végülis nem csak kutatással, hanem turizmussal is él az ember!

Habár a térségben már jóval korábban kimutatható az emberi jelenlét, a mai L’Aquila egy császári alapítású város. IV. Konrád német-római császár 1254. május 20-án engedélyezte a császári sas után Aquila névre hallgató település létrejöttét. Ez 99 közösség, hivatalosan várnép egyesülését jelentette, amelyre egyrészt a már korábban is posztolt 99 csövű kút, illetve a városháza harangjának 99 ütése emlékeztet. Állítólag mindegyik alapítónak volt saját tere és temploma. Mára ezek persze nem maradtak fenn, de az tagadhatatlan, hogy város első igazi műemléke a már említett kút. Tancredi mester remeke 1272-ben készült, de mai formáját több évszázadnyi átalakítás után nyerte el. Ez is szenvedett kisebb károkat a 2009-es földrengés során, de a bejárat melletti kiírás büszkén hirdeti, hogy ezek javítása még 2009 során megtörtént. A hely szabadon látogatható, a víz viszont nem iható. Ezt fontos kihangsúlyozni, mert a városban szinte mindenhol nagyon finom és egészséges a víz. A kút az egyik ritka kivétel, ahol nem.

L’Aquilába busszal, vonattal és kocsival lehet eljutni. A közelben van repülőtér is, de ide nem jár menetrendszerű járat. A Flixbus a város szélén tesz le, míg a TUA busztársaság járatai a Collemaggio buszterminálig visznek. Stratégiai okokból inkább ezt ajánljuk. A vasútállomás a völgyben van, a város pedig Olaszország harmadik legmagasabban fekvő megyeszékhelye, vasárnap ráadásul elég foghíjasan közlekednek a helyi buszok, így hétvégi érkezés esetén mindenképpen a TUA-t ajánljuk. A helyi tömegközlekedés, az AMA olasz mértékkel is tragikus. Sok türelem kell hozzá, és ugyan működik, sőt, még online is lehet jegyet venni rá (pl. a MyCicero applikáción keresztül), de csak haladóknak ajánljuk. Mozgólépcső a Collemaggio buszállomástól vezetne fel a Dómhoz, ha működne. Persze nem működik, és máshol ki se építettek ilyet. Perugiában és Potenzában bezzeg ez nem probléma, de valószínűleg nem ennek a mozgólépcső rendszernek a beüzemelése lesz a legfontosabb feladat a földrengés sújtotta l'Aquilában.

2009 óta már 13 év telt el, ami elegendő, hogy némi látványosságot biztosítsanak az ide tévedőknek, illetve több épület újra lakhatóvá vált. Sok belvárosi utca viszont még mindig kísértet járta, és csak a merevítő elemek, illetve az állványzatok tartják meg a homlokzatokat (lásd fent). A munkálatok viszont folynak. Egyszer tehát minden nyom eltűnik, de erre még sokat kell várni. Ennek ellenére már most ajánljuk a látogatást, mert a város kiváló adottságokkal rendelkezik, és hiába indult be a nyári szezon abszolút élhető.

A buszállomás szomszédságában a collemaggiói Szűz Mária bazilika folyamatosan nyitva van, helyreállították, és fontos látnivaló (lásd lent). A belépés ingyenes, mindenképpen érdemes megtekinteni. Az olasz mellett angol nyelvű kiírások is segítenek a hely felfedezésében, így meglehetősen turistabarát a templom információs „rendszere”. Itt temették el V. Celesztin pápát, XVI. Benedek előtt az utolsó katolikus egyházfőt, aki lemondott. Habár Dante igen rossz színekben festi le Celesztint, mégsem az ő nézőpontja a meghatározó, hiszen szentté avatták, és a Celesztin-féle megbocsátási esemény augusztus végén fontos aquilai rendezvény, amely pont a collemaggiói templomhoz kötődik. Ekkor, augusztus utolsó hetében nyitják ki a templom szentkapuját, és a vallási töltet mellett számos egyéb helyi program is kötődik ehhez az eseményhez.

Szintén nagyon fontos, és egész nap látogatható helyszín a Sienai Szent Bernardin nevét viselő bazilika (lásd lent). A névadó szent a számunkra is fontos Kapisztrán Szent Jánossal és Marchiai Jakabbal a ferencesek fellegvárává tette Abruzzo tartományt, így egyáltalán nem véletlen, hogy Bernardin l’Aquilában, a nevét viselő templomban nyugszik. A látogatást számos információs tábla segíti, amelyeken minden fontos információt megtalálunk.

Ezeken kívül két másik templommal készültek el, amelyek szintén nagyon különlegesek. A székesegyháztól egy saroknyira, a San Biagio téren találjuk a régen San Biagio, ma már Szent József néven emlegetett bazilikát, amelynek az apszisa a különleges (lásd balra lent), illetve a Pietro Lalle Camponeschi-féle mauzóleum nem hiába kapott országos védettséget (lásd lent).

A másik állandóan nyitva tartó templom a San Silvestro, amelyet találó módon a San Silvestro téren kell keresni. A rózsaablak pazar, bent pedig a Branconio kápolna a legszebb, de a többi aquilai templomhoz hasonlóan itt is a kis részletek, freskótöredékek adják meg a hely zamatát.

A többi érdekes templomot vagy még restaurálják, vagy még el se kezdődtek a helyreállítási munkálatok. A középkori eredetű templomokon kívül a Dóm téren találjuk a Santa Maria del Suffragiót. Látogatható, de ez kicsit kilóg a sorból, mert barokk. Szép, viszont mi inkább a régebbi emlékeket szeretjük.

A templomokból eltávolított szobrokat, festményeket jórészt az Abruzzói Nemzeti Múzeumban – rövidített nevén a MUNDA-ban – találjuk. Ez is nyitva van, a vasútállomás közelében, a 99 csövű kúttal szemben, a volt vágóhíd épületében várja a látogatókat. Felkeresése különösen ajánlott, mert egy igazán emészthető tárlattal nagyon jól bemutatja az abruzzói képzőművészet jellegzetes alkotásait. Az ókori leleteket egy teremben találjuk, majd a fő hangsúly a középkori, reneszánsz és barokk műveken van, míg mutatóban pár 19-20. századi alkotást is kiállítottak. Van magyar vonatkozású darab is: például ezen a lenti Kapisztrán Szent Jánost és életét bemutató festményen a bal alsó epizód az 1456-os nándorfehérvári csatát, a jobb alsó pedig a szent újlaki halálát ábrázolja.

A MUNDA eredetileg a belváros legmagasabb pontján álló spanyol erődben működött, viszont itt még zajlanak a helyreállítási munkálatok. Ennek ellenére a látogató mindenképpen járja körbe, hiszen látványos, és pazar kilátás nyílik a Gran Sassóra, az Appenninek legmagasabb pontjára (lásd a poszt nyitóképét).

A város pezsgő ütőere a Corso, amely Abruzzo tartomány székhelye, vagyis a fenti Palazzo dell’Emiciclo mellől indul, és a Fontana Luminosáig tart (lásd lent). A világító kutat nem láttuk kivilágítva, de a szomszédos erődhöz hasonlóan ide is leginkább a panoráma miatt érdemes elmenni. A Corsón egymást váltják a különféle éttermek, bárok. Van közöttük jó is, de mi inkább a mellékutcákban húzódó vendéglátóipari egységeket ajánljuk. A Palazzo dell’Emiciclo szomszédságában működő La Grotta di Aligi fogadó például kiváló, illetve a Corso túlsó végén, a Via del Gattóban üzemelő Vicoletto is bejött. Aztán mindenki felfedezi a neki tetszőt, de ezeket kipróbáltuk.

Aquila körülbelül egy nap alatt bejárható, viszont érdemesebb hosszabb időre foglalni szállást, hiszen a város kiváló kiindulópont a környék felfedezéséhez. A közelben van a Gran Sasso és a Campo Imperatoréhoz vezető felvonó aljához városi busz visz el minket a Collemaggio buszállomástól. Jövő héten a hétközepi posztunk erről szól majd. Hasonlóképpen érdekes az oly sok filmből ismert Calascio fellegvár, vagy a Stiffe barlang.

Bízunk abban, hogy adtunk ötletet a látogatásra készülőknek és csak hangsúlyozni tudjuk, hogy minden rom ellenére Aquila már várja a turistákat, akik számára tud mit nyújtani, tehát csak nyugodtan induljunk útnak.

Frissítés: 2026-ban Aquila az olasz kultúra fővárosa lesz, amely apropóból felgyorsultak a helyreállítási munkálatok.

Az ókori és keresztény művészet aquileiai gyöngyszemei

Aquileia egy kisváros óriási múlttal, és nagyon gazdag ókori örökséggel. Az ókori település bő 630 éven át létezett és Kr. u. 452-ben Attila hun serege pusztította el. Az erőszakos vég viszont hasznos számunkra, hiszen az ókori romokat aránylag gyorsan belepte a föld, és elég sok emlék maradt meg jó állapotban. A város a hunok után már nem védte tovább észak-kelet-Itáliát a barbár támadásoktól, viszont megmaradt vallási központnak, illetve a lakosok egy része megalapította a mai Velencét. Az egyházi központ viszont fennmaradt, és elegendő csábítást jelentett, így a honfoglaló magyarok is meglátogatták a Pó-síkság immáron őrizetlen kapuját, illetve a későbbiekben egyházi vonalon is keletkeztek kapcsolatok a Kárpát-medence és a település között.

A mai Aquileia egy szunnyadó település, amely főleg az ókori mozaikjai és emlékei miatt ismert. Ezekről már évszázadokkal korábban is tudtak, viszont a 2010-es években jelentős ásatások történtek, így sok új részletet tártak fel. A hely könnyen megközelíthető, a látványosságok gyalogszerrel bejárhatók, és a gazdag választék mellett meglehetősen sok időt lehet itt eltölteni.

Mi az információs pont melletti parkolóban hagytuk a kocsit, és innen vágtunk neki a felfedezőkörútnak. A parkolóval majdnem szemben található egy nagy mauzóleum. Ez egy Augustus korabeli városi hivatalnok síremléke, mostani állapot egy rekonstrukció eredménye. Természetesen nem ez az első ókori emlék, amely az utat szegélyezte, hiszen látogatható a fórum, a sírkert, és a parkoló mögött terül el a folyami kikötő. Ma csak egy keskeny folyócska mossa a bazilika mögötti részt, és egy szolid kanyarral kerüli meg a várost, viszont anno egy 48 méter széles folyóágy mellett 350 méter hosszan húzódott a kiépített városi móló. Természetesen ennek is maradtak látható nyomai.

A legjobb állapotban megmaradt épület a bazilika. Ezt Kr. u. 313-ban, tehát közvetlenül a kereszténység gyakorlását engedélyező milánói ediktum után alapították. Az eredeti épületet négyszer kellett újjáépíteni, így öt különböző réteget figyelhetünk meg: a Theodórosz püspök alatt készült első templomét (a 4. század elejéről), már a 4. század közepén és végén is javítgatták, hogy a 9. században sor kerüljön egy nagyobb helyreállításra, amit a 11. század első felében, illetve a 14-15. század során tovább javítottak. Ezen munkálatok viszont már csak a tetőszerkezetet érintették.

A mostani bazilika román-gótikus építészeti elemeket tartalmaz, a fő kincse a 4. századból ránk maradt polikróm mozaik. Ezt a régészek még az 1909–1912 közötti ásatások során tárták fel. Többek között ezekre utalva kapta meg 1998-ban a hely a megtisztelő „világörökség része” címet. A 4. századi mozaik bemutatásához vissza kellett bontani a 11. századi, Poppone pátriárka alatt kialakított padlót, és ennek a magasságából alakították ki a látogatók számára egy átlátszó járószintet.

A mozaikok szőnyegszerűen taglalják a különféle témákat. Rengeteg az allegorikus elem, mint például a kakas és a teknős harcát ábrázoló jelenet, amely a fényt (tehát Krisztust) üdvözlő szárnyas és a görögül „sötétség lakója” jelentésű névvel illetett páncélos közötti összecsapást idézi fel. A harcnak pénzben kifejezett jutalma is van, ugyanis a közöttük található oszlopon találunk egy a felirata alapján 300 dénárt tartalmazó zacskót. Ez a jelenet a Mitrász kultuszból származik, és egy példa nélküli eleme az ókeresztény művészetnek.

Vannak természetesen közismertebb jelképek is, hiszen feltűnik Jézus, mint „Jó Pásztor”, illetve a kora-keresztény művészetből ismert hal mozaikszó képi ábrázolása (a hal görögül ICHTYS, ami annak a rövidítése, hogy Jézus Krisztus a Megváltó Isten fia).

Megtaláljuk természetesen a donátorokat, és az évszakokat is különféle figurákkal ábrázolták. A mozaik pontos datálását segíti, hogy feltűnik rajta Theodórosz püspök felirata, akit más dokumentumok segítségével meglehetősen pontosan el tudunk helyezni a helyi kronológiában.

A szentély előtt közvetlenül már a halászatra utaló jelenetek a meghatározóak: ezek a csodálatos halfogásra, illetve Jónás próféta és a cet útjára is utalnak.

A szentély jobb oldalán találjuk a Della Torre, vagy más néven Szent Ambrus kápolnát. Ezt Raimondo Della Torre pátriárka (1273–1298) építtette családi temetkezési helyként. A Della Torrék ekkoriban Milánó császárpárti urai voltak, viszont az 1277-es desiói csatában a Visconti család pápapárti színekben legyőzte őket, és hosszas háborúskodás után teljes mértékben felszámolta a hatalmukat. Raimondo Della Torre ezen családi háborúskodás közepette emelte az aquileiai kápolnát, hiszen a halálakor már csak foszlányok maradtak a család hatalmából, így a rokonai mentésére is használta az Egyházon belüli pozícióját. Raimondót több Della Torre is követte a pátriárkai székben, akik szintén alakítottak a kápolnán, így ez mára meglehetősen töredékesen maradt csak fenn, hiszen a különféle változtatások az eredeti díszítést is érintették. Ettől függetlenül láthatunk itt pár szarkofágot, illetve kisebb nagyobb freskótöredékeket: egy 13. századi keresztre feszítést, illetve a 14. századból pár imádkozó alakot, akik valószínűleg a Della Torre család tagjai voltak, és donátorként szerepelnek a freskótöredéken.

A főoltár két oldalán lehet lemenni a kriptába. A bazilikának két kriptája is van, így a főoltár alatti a freskók kriptája, miközben a főbejárat szomszédságában találhatót az ásatások kriptájaként emlegetik.

A freskók kriptáját a 9. században alakították ki, a freskók pedig a 12. század második felében készültek. A 19 mennyezeti jelenet az aquileiai kereszténység mitikus történetét meséli el, ugyanis a legenda szerint Szent Márk evangélista kezdte el a terület megtérítését, akitől Szent Ermacora kapta meg az első püspöki címet, és tőle számítják az aquileiai pátriárkák sorát.

Nekünk azért is fontos a kripta, ugyanis itt található az a freskórészlet, amit – pontatlanul – a hátrafelé nyilazó magyar kalandozó lovas ábrázolásaként szoktak azonosítani. Valójában a freskó készítésekor már több évszázada nem járt Aquileia környékén kalandozó magyar lovas, így felettébb valószínűtlen, hogy a portyázó elődeink egyikét tisztelhetjük a képen látható lovasban. Valószínűleg a korabeli könnyűlovas keleti és a nehézlovas nyugati harcmodor kortárs megörökítéséről volt szó. A hátrafelé nyilazó honfoglaló magyar lovassal tehát csak annyiban lehet azonosítani a képen szeplő alakot, hogy a könnyűlovasság fegyverzete, taktikája nem sokat változott a 10. és a 12. század között, így alighanem a képen szereplő módon ábrázolták volna a magyar harcost is.

A főoltár freskója a 11. század közepéről származik, ugyanis rajta még élőként jelölték a Poppone pátriárkát ábrázoló alakot. Mivel a bazilikát Szűz Máriának szentelték, így őt találjuk a központi mandulában, de az aquileia mártírok mellett feltűnik II. Konrád német-római császár is a feleségével.

A szentély emelvényét határoló tribünt már a 15. század végén készítette Bernardino da Bissone.

A bal oldalhajó elején találjuk a jeruzsálemi Szent Sír bazilika helyi másolatát (lásd balra lent). Ezt a 11. században emelték, és a húsvéti Nagy hét során használták. Számos hasonló Szent Sír másolatot ismerünk, nekünk a bolognai basilica di Santo Stefano a kedvencünk.

Ahogy már korábban is jeleztük, a bejárat szomszédságában található az ásatások kriptája. Mielőtt viszont bemennénk ide érdemes röviden elidőzni merániai Berthold sírjánál (lásd jobbra fent), aki II. András magyar király sógora volt, és testvérének, Gertrúdnak hála többek között kalocsai érseki, szlavóniai báni, erdélyi vajdai, bácsi és bodrogi ispáni tisztséget is betöltötte. 1213-ban a király távollétében nővérével együtt az ország kormányzója volt, majd Gertrúd meggyilkolása után a kincstár jelentős részével külföldre szökött, igaz 1215-ben visszatért és kibékült a királlyal. Az átlagos magyar olvasó a Bánk Bánból ismerheti a nevét, hiszen ezen irodalmi alkotás az ő viselkedésének tudja be a Gertrúd életét követelő összeesküvést. Bertholdot 1217-ben választották meg aquileiai pátriárkává, és ezt követően 1251-es haláláig már csak elvétve foglalkozott magyar ügyekkel.

Az ásatások kriptája egy a harangtorony körüli területen található, Theodórosz püspök korabeli épületrészt jelöl, amely alatt a régészek egy Augustus császár korabeli domus maradványait is felfedezték. A Theodórosz püspök-féle épületet Attila hunjai rombolták le. A mozaikokat ezt követően jórészt törmelékek borították, ami részben jó, hiszen ezek védelmet biztosítottak számára, viszont el is felejtkeztek róla a későbbiekben, így meglehetősen barbár módon ennek a kellős közepébe emelték a ma is látható harangtornyot.

A bazilikához még három épületrész tartozik. Fizikailag kapcsolódik hozzá a főbejárattal szemközt található keresztelő kápolna. Ez a bazilika harmadik keresztelő kápolnája, amit még a 4. század végén, vagy az 5. század közepén emeltek. Érdekes ennek is a mozaik díszítése, illetve a hatszögletű keresztelő medence, amely az aquileiai egyházmegye jellegzetessége.

A bazilika és a keresztelő kápolna között található a Maxentius pátriárka-féle pogányok temploma, ami onnan kapta a nevét, hogy a keresztelésre váról még pogányoknak számítottak, tehát nekik külön templomot kellett emelni.

Közvetlenül a bazilika mögött terül el az első világháborús temető, amely annyiban üt el a többi környező és hasonló temetőtől, hogy itt lelt örök nyugodalmat Maria Bergamas, illetve 10 további ismeretlen katona. Az első világháború után Maria Bergamast kérték fel, hogy a többi olyan olasz anya nevében, akinek nem tért haza a gyermeke, válasszon 11 ismeretlen olasz katona közül, akiket az első világháború 11 frontszakaszáról vittek Aquileiába. Az, akire rámutatott, most Rómában nyugszik, az ismeretlen katona sírjában. Maria Bergamas 1953-ban halt meg Triesztben, és 1954-ben újratemették az aquileiai Hősök Temetőjében.

A bazilikától kissé távolabb található az apszisos terem. Ez valószínűleg a püspöki rezidencia része volt, és egy körülbelül 100 m²-es fogadó helységet jelöl, amely végén található az öt méter átmérőjű, megemelt apszis. A mozaik díszítését főleg a természet gazdagságára utaló állatok és növények adták, ami a tulajdonos bőségét is jelezte. Sokszor kellett helyreállítani a padlót, amiből arra következtetnek, hogy gyakran használták. Egy ismeretlen időpontban bekövetkező nagyobb pusztítás után a teljes keleti részét újrarakták, viszont ekkor is az eredeti mintákat követték. Végül az egész épület romba dőlt, ás csak az 1950-es években fedezték fel, hogy van itt valami. Az alapos feltárásokra egészen a 2009–2010, illetve a 2015–2016 közötti ásatásokig kellett várni. A régészek ekkor tárták fel az apszisos termet, de az alatta lévő rétegeket is dokumentálták, így egy Kr. e. 1. századi domus maradványait is feltárták.

A városban három múzeum is található: a Museo Archeologico Nazionale, amely a környék leggazdagabb római gyűjteményével rendelkezik; a Museo Paleocristiano di Monastero, amely egy nagy kiterjedésű mozaikot mutat be, és az egyházművészeti Museo Civico del Patriarcato.

Ezeket viszont már nem tudtuk megnézni, ugyanis késő volt, amire végeztünk a bazilikával. Sebaj, majd a következő alkalommal.

2025 novemberében is jártunk Aquileiában, amikor a bazilika és a hozzá tartozó részletek mellett a Régészeti Múzeumot is megtekintettük.

Addig is itt találtok további képet:

– a bazilikáról;

– a benne található mozaikokról;

– a freskók kriptájáról;

– az ásatások kriptájáról;

– illetve a Hősök Temetőjéről.

Prágai templomok

Csehország tele van szebbnél szebb kastélyokkal, várakkal, épületekkel és nem utolsósorban templomokkal, így a főváros sem szenved hiányt ezekből. Prágát nem hiába nevezik „száztornyú városnak”. A prágai élménybeszámolóinkat tehát a főváros néhány jellegzetes templomának bemutatásával folytatjuk.

A Szent Vitus-székesegyházat (teljes cseh nevén: Katedrála svatého Víta, Václava a Vojtĕcha), a Prágai főegyházmegye főtemplomát, a Várnegyedben látogattuk meg. A szállásunktól a 22-es villamossal indultunk a prágai vár felé, ahol már messziről csodálhattuk a Parler család által kifejlesztett közép-európai gótika és egyúttal a neogótikus építészet emblematikus példáját. 

925-ben a mai templom helyén még egy román stílusú, szintén Szent Vitusnak szentelt kőtemplom állt, majd 1060-ban II. Spytihněv cseh fejedelem a prágai püspökség számára egy nagyobb, háromhajós, kéttornyú román stílusú bazilikát építtetett. Az új épület II. Vratiszláv uralkodása alatt majdnem teljesen elkészült, de az 1091-es tűzvész súlyos károkat okozott a szerkezetében.

A most látható székesegyházat 1344-ben kezdték építeni, miután a prágai püspökség érseki rangot kapott. János cseh király utasítására a munkálatokat Matthieu d'Arras francia építészmester végezte, akit az 1352-től IV. Károly császár által felkért fiatal német építész, Peter Parler követett. Parler az épület átalakításakor sikerrel egyesítette a német gótika stílusát dél-franciai elemekkel, így vált a közép-európai gótika egyik megalapozójává. Parler életében elkészült a szentélyt övező kápolnakoszorú, a Szent Vencel-kápolna, az Aranykapu (a déli bejárat, ami akkor a főbejárat volt) és a nagy déli torony alsó szintje. Parler szobrászként is kiemelkedőt alkotott: a királyi szarkofágok, Szent Vencel szobra, a trifóriumban elhelyezett huszonegy mellszobor és szoborfej is az ő munkáját dicséri. Ezek eredetileg élénk színekben pompáztak, amik mára kifakultak. 
IV. Károly császár a fővárosát fontos kulturális központtá kívánta tenni, amihez társult egy egyházi jellegű reprezentációs épület felmutatásának igénye. Ezen célnak felelt volna meg a Szent Vitus-székesegyház, amelyet koronázási helyszínnek, családi temetkezési helynek, illetve egy Szent Vencel tiszteletére emelt zarándokhelynek szánt. A templom építése persze a tervezettnél lassabban haladt, mert az építész idejét más munkálatok is lefoglalták. Parler halála után fiai, illetve a Parler család más tagjai viszont továbbra is közreműködtek a székesegyház építésében. 1419-ben a huszita háborúk miatt az építkezés félbemaradt, pedig ekkor a szentély körüli részből már csak az Aranykapu erkélye és a toronysisak elhelyezése hiányzott. A háborús időkben az addig elkészült részek komoly károkat szenvedtek. Ráadásul a huszita tanok előretörésével párhuzamosan a pápa lefokozta a templom főpapját püspökké. A következő évszázadokban csak egy ideiglenes zárófalat húztak fel a szentély elé, illetve 1493-ban II. Ulászló rendeletére elkészült a királyi oratórium.

Az 1541-es tűzvész újabb károkat okozott a templom szerkezetében. 1564-ben a déli toronyra – Bonifaz Wohlmuth tervei alapján – reneszánsz stílusú erkély és sisak került, majd egy orgonakarzattal is bővítették a templomot. Ez utóbbi máig látható, ugyanis a főhajó felépítése után a karzatot a mostani helyére „csúsztatták”. 1549-ben a déli toronyba került a Zsigmond-harang, illetve 1552-ben készült el a két számlapos óra, amit II. Rudolf szereltetett be. Amúgy a császár tehetséges órakészítő hírében állt. A toronysisak a hétéves háború alatt megrongálódott, helyére a ma látható barokk hagymakupola került, amit Niccolò Pacassi készített. Közben, 1564-ben újraalakult a prágai érsekség, ami a székesegyház szerepét is tovább növelte. A 19. század közepén a „Társaság a Székesegyház befejezésére” nevű szervezet segítségével, Josef Kranner építész irányításával helyreállították az épületrészeket. Megépítették a főhajót és a keskeny, kápolnasoros oldalhajókat, valamint a kereszthajó északi végét. A főoltár 1868 és 1875 között készült el. Az ablakokat a 20. század legnevesebb cseh művészei készítették (Vojtěch Suchard, Václav Žaluda, Zdenek Wirth, Jan Štursa, Bohumil Kafka, Karel Svořák, Vilém Brunner, Alfons Mucha, Josef Václav Myslbek, Karel Svolinský, Max Švabinský). A befejezett székesegyházat végül 1929-ben szentelték fel, igaz a belső berendezések egy része ekkor még hiányzott.

A templomot először kívülről jártuk körbe. A monumentális épület díszein ámulva, nehéz volt eldönteni mit is örökítsünk meg és mi maradjon ki.

Az épület teljes hossza 124 méter, a kereszthajó 60 méter széles, magassága pedig kicsit több mint 34 méter. A háromhajós és kereszthajós székesegyház két karcsúbb, és egy vastagabb toronyban végződik. Az utóbbiba, vagyis a déli főtorony tetejére 287 fokú csigalépcsőn juthatunk fel, ahol az ország legnagyobb harangja, a már említett Zsigmond-harang található. Megszólaltatásához hat emberre van szükség: négyen a harang kötelét, ketten pedig a harangnyelvet húzzák. A toronyba külön kell jegyet venni, ez nem része az „alap” körnek. Amúgy a templomba is jegyet kell váltanunk, ha az előtérnél beljebb szeretnénk menni. Erre a második udvar jegypénztárában van lehetőség.

A templom külső oldalának fő dísze a növénymintákkal díszített „arany ablak”, amely felett II. Rudolf császár monogramja, alatta pedig a Habsburg örökös tartományok címerei láthatóak.

A dóm déli homlokzatnál található a legszebb és legdíszesebb bejárat, vagyis az Aranykapu, amelyet szintén Peter Parler tervezett. Fölötte pillantottuk meg a homlokzat másik fő díszét, a üveg- és kődarabokból kirakott mozaikot, amely az Utolsó Ítéletet ábrázolja. Ezt valószínűleg itáliai mozaik művészek készítették 1370-71-ben. Vitatott, hogy velencei, vagy közép-itáliai mintákat követett-e a mester, de az alkalmazott technika alapján feltételezhető, hogy az orvietói székesegyház lehetett a minta. A fal, amit beborít, eredetileg a régi sekrestye fala volt, amelyet korona teremként használtak 1791-től. A jelenet középen Jézus Krisztus lebeg, aki mellett a cseh korona földjeinek a védőszentjei találhatók. Közvetlenül alattuk látható a térdeplő IV. Károly és negyedik felesége. A mozaik minősége – a felhasznált alapanyagok összetétele miatt – nem volt az igazi, ugyanis az üvegkockák elszíneződtek, ráadásul a mögötte lévő fal is vizesedett, így a mozaikot többször is javítani kellett. A leesett darabokat a 19. század első felében falfestéssel pótolták, a 19. század végén pedig ezt teljesen leszedték, és újrarakták. A problémát végül csak az 1992–2008 közötti munkálatokkal sikerült megoldani.

Az Aranykapu közelében található a fedett híd, amely a templom királyi oratóriumát összeköti a régi királyi palotával.

A kereszthajó északi oldalán áll az a reneszánsz orgonakarzat, amelyen 1856. szeptember 28-án Liszt Ferenc az Esztergomi misét vezényelte (a főhajó ekkorra még nem készült el).

A mostani főhomlokzat már a 19–20. századi építkezés eredménye. Ennek három bronzkapuja gazdagon díszített, a középső fölött pedig hatalmas rózsaablak látható, amit František Kysela tervezett 1925 és 1927 között. A bronzajtók 1927 és 1929 között készültek el. A középső kapu domborművein a templom építésének történetét örökítették meg. A két szélső portálon pedig Szent Vencel, illetve Szent Adalbert (csehül: Vojtěch) legendájának jeleneteit láthatjuk. A főhomlokzatot IV. Károly császárt és 14 különböző szentet ábrázoló szobor díszíti, amelyeket 1903 és 1908 között faragtak.

Mielőtt beléptünk volna a templomba, megszemléltük a templomfal néhány érdekes díszítő elemét: a gótikus ívek, a rozettás ablakok, az aranyozott kapuk, a karcsú támpillérek, a szobrok, a mozaikok, a freskók mellett a vízköpőkről sem szabad elfelejtkezni. Ezek a korabeli kőfaragó mesterek groteszk humorát is tükrözték, mert a torz, misztikus figurák egyszerre ijesztőek és viccesek. Hagyomány szerint ezek az alakok megóvják a székesegyházat a gonosz befolyástól, a hívek pedig a falakon kívül hagyják bűnös gondolataikat.

A székesegyház csaknem 35 méter magas főhajójának boltívét 28 pillér tartja, melyeket a gótikus hálóboltozat köt össze. A főhajó körül (a mellékhajók fölött) trifórium fut körbe, ahol a királyi család tagjainak és a hajdani építők szobrai láthatóak.

A neogótikus főoltár előtt található a fehér márványból faragott, reneszánsz stílusú tumba, vagyis a királyi síremlék. A felső részét domborművek díszítik; középen I. Ferdinánd, jobbján fia, II. Miksa, balján felesége, Jagelló Anna alakja látható. Oldalfalain IV. Károly cseh király és német-római császár és négy feleségének mellszobra áll. A tumba alatt, a királyi kriptában nyugszik több cseh uralkodó: a korábban említetteken kívül IV. Vencel (IV. Károly elsőszülött fia, a Magyarországon jól ismert Luxemburgi Zsigmond bátyja), V. Utószülött László cseh és magyar király, Podjebrád György (Mátyás király apósa), II. Rudolf császár, illetve pár Habsburg főhercegnő és a Přemysl ház több tagja.

A templom számos kápolnája őriz kiemelkedő történelmi és művészeti jelentőségű kincset, emléket. Ráadásul sok közöttük a magyar vonatkozású, így érdemes ezeket körbejárni.

Az oldalhajó és a főhajó közötti főpilléreket szentek szobrai díszítik, illetve a déli (jobb oldali) oldalhajó felé, az egyik pillér mellett találjuk a Rákóczi-szabadságharc ellen harcoló egykori császári katona, Leopold Schlick lovassági tábornok emlékművét. A sír mellett neogótikus kápolnák sorakoznak (Szent-Ludmilla kápolna, Krisztus sírba tétele kápolna, Thun-kápolna). Ahogy viszont haladunk a déli torony felé, ez alatt találjuk az első középkori eredetű kápolnát: a cseh védőszentek kápolnáját, amit Peter Parler tervei alapján emeltek. A kápolnában több reneszánsz, illetve barokk stílusú síremlék található. A fő falon függő festményen Mária és a cseh védőszentek fogadják az előttük térdeplő II. Ferdinánd császár és családjának hódolatát. Itt található a dóm egyik legnagyobb festett üvegablaka, Max Švabinský munkája, amely az Utolsó Ítéletet ábrázolja.

A torony után érjük el az Aranykaput, vagyis a templom déli bejáratát (a 19. századi munkálatok előtt ez volt a főbejárat), amit a Szent Vencel-kápolna követ. Ez a templom egyik legdíszesebb, legszebb kápolnája. Eredetileg itt állt az egykori körtemplom. Falát 100 jáspis és 100 ametiszt féldrágakő borítja, amelyeket stukkó borításba foglaltak. A kápolnát Vencel sírhelye fölé építette Peter Parler 1362 és 1366 között. A díszítés 1372-ben készült IV. Károly megrendelésére. A freskók közül a Passiót bemutató részek eredetiek, ezeket IV. Károly udvari festője, Osvald mester készítette 1372–73-ban. Amúgy a szárnyas oltáron a megrendelő, IV. Károly is feltűnik, oldalán negyedik feleségével, Pomerániai Erzsébettel (Luxemburgi Zsigmond anyjával). A Szent Vencel életét bemutató freskókat a litomericei oltár mesterének műhelyéből származó művészek festették, valószínűleg 1506–1509 között, habár a freskóciklust még IV. Károly rendelte meg. Szent Vencel szobrát viszont még Peter Parler faragta Heinrich fiával közösen csillámpalából. Szent Vencel hermája üveg mögött látható, egy 1541-ben festett, reneszánsz falikép pedig a fejedelem meggyilkolását ábrázolja.

A kápolna kapujától balra Georg Lobkowicz várgróf síremléke található, a kápolna ablaka mellett pedig egy lépcső vezet le a kincstárba, ahol a cseh koronázási ékszereket őrzik. A kincstár ajtaja hét különböző kulccsal nyílik, amelyek az ország hét állami és egyházi méltóságánál vannak, s azok csak közösen tudják kinyitni a széf ajtaját. A hatályban lévő szabályozás szerint jelenleg az államfőnek, a kormányfőnek, a parlament két elnökének, a prágai főpolgármesternek, a prágai érseknek és a székesegyház főpapjának van kulcsa, és egyetlen kulcsról sincs másolat. A koronázási ékszerek IV. Károly koronázására készültek, és az ő rendelkezésének hála Szent Vencel koponya ereklyéje közelében kell, hogy maradjanak. Persze, ezt sokszor megszegték: a huszita háború során biztonsági okokból Karlštejnben, a harmincéves háború után pedig Bécsben őrizték. 1791 óta van újra jelenlegi helyén. Szent Vencel koronáját, a jogart és az országalmát csak nagyobb ünnepeken állítják ki a templomban, vagy a Régi Királyi palota Ulászló termében. A koronázási kellékek közül a jogar és az országalma nem IV. Károly korabeli, ugyanis ezek Bécsben maradtak és a Schatzkammerben láthatóak. Prágába az I. Ferdinánd által 1533-ban megrendelt új, reneszánsz stílusú jogar és országalma került vissza. A koronázási kard 10. századi, a markolat 13. századi, a textil burkolat valószínűleg IV. Károly korabeli. A koronázási ékszerek őrzésére szolgáló terem eredetileg a székesegyház kincstáraként szolgált. Ennek gyűjteménye viszont az évszázadok során jelentősen nőtt, így a legértékesebb darabok a Szent Kereszt kápolnába kerültek. Erről egy másik blogbejegyzésben még bővebben írunk.

A következő, Szent András-kápolna márvány oltárát 1870-ben Rómában készítették. Az ablak alatt két Martinic gróf síremléke látható. Az egyikük az a Jaroslav Martinic várgróf, akit a második prágai defenesztráció alkalmával (1618) a feldühödött nemesek kidobtak az ablakon, de túlélte, majd pedig a közeli Lobkowicz palotában talált menedéket.

Mellette a Szent Kereszt-kápolna gótikus festménymaradványai valószínűleg eredetiek. Ez a Szent Kereszt kápolna nem összekeverendő a vár második udvarának délkeleti sarkában található Szent Kereszt kápolnával, amely 1961 óta a Szent Vitus székesegyház kincstárának a bemutatására szolgál. A bal oldali oltárt egy 18. századi kereszt díszíti, a kápolna főoltára felett egy 1600 körül libanoni cédrusból faragott kereszt, mellette pedig Krisztus 1400 körül festett arcmása tekinthető meg. A kápolnából vezet le lépcső a középkori bazilika lapidáriumába és királyi kriptához. A kriptát egyszer sem dúlták fel, ezért a maradványok jó állapotban maradtak meg. A koporsókat 1928-ban felnyitották és a maradványokat új szarkofágokba helyezték el, majd a kriptát 1934-re teljesen újjáépítették. A régi halotti lepleket és az egyéb tárgyi emlékeket üvegszekrényekben állították ki.

Ezt követi a királyi oratórium (lásd a fenti fotót), amelynek gótikus díszítményei faágakat ábrázolnak. Középen található II. Ulászló monogramja, illetve az ő, és országainak a címere. Az oratórium bal szélén kiugró figura állítólag Pater Parlert ábrázolja. A szóbeszédnek annyi alapja biztos van, hogy a templom két első építészét, Matthieu d'Arrast és Peter Parlert a szomszédos, Mária-Magdolna kápolnába temették el. A sírköveket teljesen véletlenül 1928-ban találták meg egy ásatás során. Ezeken a művészek kőbe vésett arcmása látható.

Ezt már a szentélykörüljáró kápolnák sora követi. Nepomuki Szent János-kápolnáját Jan Očko z Vlašimi, a templom második érseke építtette. Az érsek márvány síremléke is itt található. Ezt szinte elnyomja Nepomuki Szent János barokk stílusú síremléke a két kis oltárral. Ezt 1736-ban, Fischer von Erlach neves bécsi építőművész tervei alapján Antonio Corradini készítette el. A szent csontjait kis kristálykoporsó őrzi. A síron a szentté avatott prágai pap térdeplő alakja látható. Fölötte látható a baldachin, ami Mária Terézia ajándéka. A damaszt függönyeit négy ezüstangyal tartja. Igen csak feltűnő a látványa, rengetegen fotózzák.

A díszes baldachint elhagyva a Szent Adalbert és Szent Dorottya-kápolnája mellett mentünk el, ahol a VI. Károly király által összegyűjtött ereklyék egy részét, illetve két cseh király (I. és II. Ottokár; ezt lásd jobb oldalt felül) síremlékét őrzik.

A Szűz Mária-kápolna ott áll, ahol 1344-ben elkezdték a mostani székesegyház építését. Az oldalfalában látható két cseh uralkodó gótikus bronz síremléke (Břetislave és felesége, II. Spytihněve). Ezek, és a következő kápolnában található királyi síremlékek is a Parlerek műhelyében készültek. A kápolna előtt Szent Vitus oltára és a sírja található (lásd a baloldali álló képen). A márványkoporsót J. Max készítette 1840-ben.

Keresztelő Szent János-kápolnáját a 19. században teljesen újjáépítették. Itt II. Břetislav és utódja, II. Bořivoj síremléke látható (ezt lásd jobb oldalt alul). Ebben a kápolnában helyezték el a templom egyik legrégibb, jeruzsálemi gyertyatartónak nevezett kegytárgyát is.

Az érseki kápolnába temették el 1793 és 1901 között a prágai érsekeket. Ez után a Szent Anna-kápolna és a Szent Mihály-kápolna következik. Az utóbbi a templom legrégebbi szentélye.

Utánuk jön az 1920-ban felújított Zsigmond-kápolna. Ezt is Peter Parler tervei alapján emelték, és a reneszánsz, barokk, illetve empire stílusú síremlékek közül különösen fontos számunkra Báthory Zsigmondé. Erdély ezen fejedelme, sokadik lemondása után a cseh birtokaira vonult vissza, és 1613. március 27-én hunyt el a Prága közelében fekvő Libochovicében, majd ebben a kápolnában lelt örök nyugalomra. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem élete végén tisztességes sírt kívánt állítani azoknak a nagy elődöknek, akiknek ismerték a nyughelyét. Familiárisát, Nemes Györgyöt küldte Prágába, hogy méltó módon rendezze az előd földi maradványait, de Bethlen, aki ifjúságában éveken át szolgálta Báthory Zsigmondot, meghagyta, hogy az ő neve ne szerepeljen a katolikus templomban, így somlyói Báthory Zsigmond sírkövén ez a latin epitáfium olvasható: „…állíttatta e követ 1629. március 12-én váradjai Nemes György, Erdélyből, a legjobb fejedelemnek, aki elhunyt az Úrban… OLVASÓ, mondd el azoknak, akiknek a Szerencse kedvezéséből nyitott még az emberi lét kapuja, hogy e cseh föld takarja BÁTHORY ZSIGMOND elhalt fejedelmet, akit a kegyetlen sors a földtől elragadott s porig sújtott. Még emléke sem lett volna annak, aki ennyire magányosan maradt, hacsak famulusainak a legnagyobb viharok között is megingathatatlan hűsége e sírt fel nem állította volna mély gyászában…” (a sírfelirat fordítását Passuth László Sárkányfog című regényéből szedtük).

Még néhány kisebb kápolnára bukkanhatunk, miközben kifelé tartunk a templomból. Ilyen a káptalani kápolna, ahol a prágai érsek barokk trónja látható. Az Új szentélyt a karzat mellett alakították ki, melynek oltárát az Oktatásügyi Minisztérium állíttatta 1929-ben. A neogótikus csigalépcső egy irodába vezet. Az érseki kápolna 1909 óta a prágai érsekek temetkezési kápolnája. A Schwarzenberg kápolnát 1892-ben Friedrich zu Schwarzenberg bíboros, prágai érsek építette. A Dobenini Barton család modern mozaikkal díszített kápolnája 1935-ben készült, de az oltára gótikus. A reneszánsz orgonakarzatot 1924-ben helyezték át jelenlegi helyére, ugyanis a főhajó felépítéséig a szentély „ideiglenes” zárófalaként használták.

A székesegyház a prágai vár és vele együtt egész Prága látképének legmeghatározóbb építménye. Kihagyhatatlan élmény, ha a cseh fővárosba látogattok, de a templomok sora itt nem ér véget.

A Várnegyed legrégebbi templomával folytatjuk a templomok felfedezését. A Szent György Bazilika szerintünk a cseh főváros egyik legszebb román stílusú temploma. A 920-ban épített egyházi épület eredetileg egyhajós volt, majd 973-ban bővítették háromhajóssá. A bencések egy női kolostort építettek mellé, ami Prága első apácakolostora lett. A bazilika külseje viszont szinte semmit se őriz az eredeti stílusából, ugyanis ezt többször is átépítették. A bazilika 1055-ig a Přemysl-ház hivatalos temetkezőhelye volt, viszont ekkortól ezt a szerepet a Szent Vitus-székesegyház vette át.

Az épület szerkezete az 1142-es tűzvész után megsérült, amit Berta apátnő építtetett újjá a maihoz hasonló külsővel. Ekkorra tehető a két fehér mészkőtorony és a keleti oldal a két román ablaksor. A 13. század első felében építették meg a Szent Ludmilla–kápolnát, ahol Szent Vencel nagyanyjának csontmaradványait őrzik. A nyugati oldal portikuszát is ekkor emelték. Az 1541-es tűzvész után reneszánsz stílusban állították helyre, amit a 17. század végén barokkosra alakítottak át. 1718–1722 közöt František Maxmilián Kaňka hozzácsatolta a délnyugati sarkához Nepomuki Szent János-kápolnáját, hogy később itt tudják megtartani a szent boldoggá avatását. A kápolna homlokzatát szentek domborművei díszítik, amelyeket Ferdinand Maxmilián Brokoff faragott.

Miután II. József feloszlatta a szerzetesrendeket, a kolostort és a bazilikát a hadsereg használta, így az épület állapota leromlott. A templom eredeti román stílusú külsejét 1888–1912 között próbálták visszaadni a František Mach tervei alapján elvégzett javításokkal, de a homlokzat esetében továbbra is a barokk dominál. A reneszánsz elemek közül a déli kapu maradt meg, amin Szent György gótikus domborművének másolata látható. Az épület régészeti feltárása 1958–1964 között zajlott, majd 1962-ben nemzeti kulturális emlékhellyé nyilvánították és hangversenyteremmé alakították át. 1969–1975 között újabb rekonstrukcióval kiállítóhellyé is vált, és itt helyezték el a prágai Nemzeti Galéria gyűjteményének egy részét. A galéria kiköltözése óta időszakos kiállításokat rendeznek benne.

Az ikertornyai már messziről látszanak és vörös árnyalatú homlokzata különleges látványt nyújt. A belső részében látványos a barokk dupla lépcső, valamint a csodálatos román stílusban készült kóruskarzat fogott meg minket.

Szent György utcára nyíló régi bejárat kapuját Benedikt Ried öntödéjében készítették 1520 körül, melynek legfőbb dísze egy sárkánnyal hadakozó lovag. Az új bejáratot a 14. században nyitották a templom nyugati oldalán, majd a 17. században kora barokk stílusban átépítették. A homlokzaton látható homokkő szobrokat (a templomot alapító I. Vratiszláv és a kolostor névadója, boldog Přemysl Mlada) Jan Jiří Bendl faragta.

A templom oltárát eredetileg egy 1410 és 1420 között faragott, a keresztre feszített Krisztust ábrázoló faszobor díszítette. A 19. század közepén a bazilikát felújították, a szobor máshová került, majd nyoma veszett. Végül 2009-ben a Mindenszentek kápolnájának villanyvezetékeit javító munkások találták meg egy halom öreg szék között.

A kriptába egy barokk stílusú lépcsőn jutottunk le. A helyiségben egy allegorikus Brigitta-szobor (fekvő, halott szűz) az emberi állhatatlanságra és esendőségre emlékeztet. A kriptában nyugszik I. Vratiszláv és II. (Jámbor) Boleszláv, de feltételezik, hogy itt temették el Ulrikot és Jaromírt is.

Az eredeti, román stílusú falfestményekből csak néhány töredék maradt meg. A legjobb állapotban a főoltár melletti Nepomuki Szent János-kápolna falait díszítő Václav Vavřinec Reiner festménye van. A főhajó déli falán Hans Burgkmair képei örökítik meg a 4. században élt Szent Orsolya és a 11 ezer keresztény szűz vértanúságát. Az északi oldalhajónál látható Krisztus-szobor Otto Herbert Hájek műve, amit a művész a templom újraszentelése alkalmából ajándékozott a cseh népnek és személyesen Václav Havel elnöknek. A 13. századból származó mennyezetfreskók különösen tetszettek.
Ez a templom igazi építészeti élményt nyújt a hozzáértők számára. A sokféle és meglehetősen különböző építészeti stílusok kombinációja miatt viszont nem ez lesz a legkönnyebben emészthető templom a laikusok számára. Ettől függetlenül bátran kijelenthetjük, hogy élmény a látogatása.

A Várnegyedet elhagyva az Óváros (Staré Město) felé indultunk. Kijöttünk a Mátyás-kapun, és lesétáltunk a Ke Hradu, majd pedig a Nerudova utcán a Malostranské náměstíre (szó szerint: Kisoldal tér). Az utat szegélyező, színesre festett reneszánsz és barokk épületek rabul ejtettek minket. Hamar megérkeztünk következő állomásunkhoz, pontosabban az itt található Szentháromság oszlophoz. A tágas tér – amelyen a középkorban piacot tartottak – 1230 körül nyerte el mai formáját. Innen nyílik a Szent-Miklós templom, amely Európa egyik legszebb barokk stílusú temploma. A ma is látható épületet egy korábbi, középkori templom helyén emelték a jezsuiták Kilian Dientzenhofer tervei alapján (eredetileg egy bencés apátság működött itt). A munkálatok 1704-től 1735-ig tartottak. Miután 1781-ben II. József császár elrendelte a jezsuita rendházak bezárását, a rendre utaló díszítéseket eltávolították, és ez a környék plébániatemploma lett. Még a jezsuita időszakra utal a volt rendház falán található Rákóczi emléktábla, hiszen II. Rákóczi Ferenc ifjúkorában többek között itt is tanult. A II. világháború során az épület a hadsereg kezelésébe került, de már ekkor elkezdték a restaurálását. Amúgy 1920 óta a cseh huszita egyházhoz tartozik.

A déli homlokzaton szentek alakjait láthatjuk. A fehér stukkós díszítése miatt olyan, mintha egy esküvői tortát látnánk, amely viszont a prágai barokk építészet klasszikus példája. A latin kereszt alaprajzú templom építéséhez francia mintákat vettek alapul. A kupola külső átmérője 20 méter, magassága 79 méter. Ezen felül van két harangtornya is, amelyek sarkain cseh védőszentek állnak. A főhomlokzat gazdag plasztikus díszítésű. A középső rizalit párkányon Ó-, és Újtestamentum allegóriái; Szent Miklós, Szent Prokop, Szent Benedek és Szent Skolasztika alakja látható.

A templom belseje is lenyűgöző. A freskók Szent Miklós és Benedek életének jeleneteit ábrázolják. Az összetett formákat és a trompe-l'œil festményeket Dienzenhofer remekműveként tartják számon.

A főoltárról lefelé néző Szent Miklós réz szobrát Ignaz Platzer készítette. A Prachner testvérek által készített rokokó stílusú szószékét angyalok és kerubok díszítik.

A székesegyház orgonáján Mozart is játszott, majd négy évvel később az ő emlékére tartott gyászmisén is megszólaltatták. Nyári időszakokban koncerteket is tartanak, mert nagyon jó az akusztikája A templom hajóban a Harrachov kristállyal díszített csillárt a 19. század végén II. Miklós orosz cár adományozta az egyháznak. A látogató a karzati részre is felmehet. Megéri, mert teljesen más innen megszemlélni a mennyezet freskókat, és magának a kupolának a díszítését. Az egyház költséges felújításon esett át 1967 és 1977 között. Most is éppen a főhajó mennyezeti freskóin dolgoztak. Ennek fényében nem meglepő, hogy belépőjegyet kell fizetni, és külön jegy ellenében a kupolába is fel lehet menni. Mi nem ide, hanem a Klementinum csillagvizsgáló tornyába mentünk fel (íme a facebookos képek), amely szintén a jezsuitákhoz köthető, de erről egy másik posztban számoltunk be.

Miután kijöttünk a Szent Miklós templomból, a Mosteckán eljutottunk a Károly-hídhoz, átmentünk a Moldva túlpartjára és máris megérkeztünk az Óvárosba. Az egyházi témájú körutunkat itt, a Városháza közelében folytattuk. A különböző stílusú épületek közül kimagasló háromhajós Týn-templom (Nagyboldogasszony templom) pompás tornyai uralják az Óváros terét. Hiába a látványos tornyok, itt fennmaradt a középkori városszerkezet pár eleme, és a templomot teljesen körbeölelő épületek könnyen megtréfálhatják a turistát. A templom előtt található üzletek és vendéglők között megbújó átjáró ugyanis nem egy újabb étterem bejárata. Bátran menjünk be, és egy illemhely után egy piciny udvarra érünk, ahonnan elénk tárul a templom bejárata. Az 1390-ben készült kaput Jézus szenvedésének jeleneteivel díszítették. A 80 méter magas ikertornyokat apró fiatornyok díszítik, amik igencsak egyedivé varázsolják a templomot. Az Ádámot és Évát jelképező két torony közül a déli szemmel láthatóan szélesebb.

A templom nevét a közeli Tynsky udvarról kapta, ahol külföldi kereskedők éltek. Eredetileg itt egy 11. századi román stílusú kisebb méretű templom állt, amit szintén Szűz Máriának szenteltek. Ezt váltotta fel egy korai gótikus épület, amely helyén kezdték el építeni a mostani templomot. Az volt a sorozatos átalakítás oka, hogy az épület plébánia rangot kapott, így szükségessé vált a bővítése. Emellett megőrizte a kapcsolatát a külföldi kereskedőkkel, ugyanis ez maradt továbbra is a külföldi kereskedők kórházának a temploma. A flamand építész, Matthieu d'Arras indította el az építési munkálatokat, de a huszita háborúk miatt – ahogy sok hasonló templom esetében – itt is megtorpant az építkezés.

A jelenleg látható gótikus templom építése 1365-ben kezdődött és sorsa hamar összekapcsolódott a csehországi reformmozgalommal. Ez persze nem akadályozta, hogy 1601-ben ide temessék Tycho Brahét, II. Rudolf császár udvari csillagászát. A 15. századtól egészen 1620-ig a Týn volt a husziták legfontosabb temploma, akiktől a fehérhegyi ütközet után vették át a jezsuiták. Ennek jegyében a 38 méter magas homlokzaton található kelyhet beolvasztották (a kehely volt a mérsékelt husziták jelképe), és ennek anyagából öntötték a ma is látható Madonna szobrot. Ennek a re-katolizálásnak esett áldozatul 1626-ban Podjebrád Györgynek az arany kehely alatti szobra. Sok templomhoz hasonlóan a Týn-t is érte természeti katasztrófa. 1679-ben villám csapott bele, így a tornyokat barokk stílusban állították helyre. Egy másik tűzeset 1819-ben történt, viszont ekkor csak 1835-ben tudták helyreállítani a templom épületét. A két restaurálási hullámot is megélt templom először 1876 és 1895 között, majd 1973 és 1995 között újult meg. A homlokzatát a 18. században barokk stílusban építették át, majd a 19. században egy emelettel magasították.

A templom gótikus, reneszánsz és korai barokk műalkotások széles körű galériája. A szobrok közül a legjelentősebb az 1390 körül készült alkotás, amelyet a Krisztus szenvedéseinek jelenlétével ábrázolt timpanon díszít (az eredeti timpanont a Nemzeti Galériában állították ki).

A meglehetősen világos belső terében figyelemre méltó látnivalókra akadhatunk. A berendezési tárgyak barokk stílusúak. A templom 19 oltárán František Maxmilián Kaňka, Karel Škréta, Jan Jiří Bendl, Josef Hellich, Ferdinand Maxmilián Brokoff, Jan Jiří Heinsch és más művészek dolgoztak. Az eredeti középkori bútorok közül öt műtárgy maradt meg a templomban, például a kálvária gótikus szobrai, az 1414-ben készült keresztelőmedence, illetve a gótikus kőszószék. Itt található Prága legrégebbi orgonája is, amit Heinrich Mundt épített 1673-ban.

A festmények is kimagasló művészeti értékeket képviselnek. A Kálvária tizennégy nagy jelenetét ábrázoló festményét František Čermák, az északi hajóban levő Szent József képét pedig Jiří Heinsch festőművész festette. A reneszánsz és a barokk korszakból kivételesen érdekes domborművek és faragott sírkövek láthatóak. A szobrok barokk mesterei is maradandó alkotásokat hoztak létre, például: Ignatius Frantisek Weiss szobrászművész, aki az oltárok szobrait faragta. Jan Heidelberger pedig Szent Ferenc alakját formálta meg, amit az északi hajóban nézhetünk meg. A rokokó stílusú műveket Ignatius Raab és František Xaver Palka készítette. 2000-ben a restaurátorok egy 14. századi gótikus freskót fedeztek fel, amelyet az egyik északi oldal folyosóján találtak, és Szent Jeromost ábrázolja az oroszlánnal.

A templom néhány berendezési, díszítési tárgya már nem a templomban található. A Prágai Város Múzeumában a 14. század második feléből származó gótikus pietà a legrégebbi fennmaradt mű. A Nemzeti Galériában a már említett timpanont, és egy szárnyas oltár részeit őrzik. A prágai Nemzeti Múzeum Lapdiáriumában egy régi templomablak is található.

Az utolsó templom, amit meglátogattunk a márciusi utunk során az a Havas Boldogasszony-templom (csehül: Panny Marie Sněžné) volt. A templomot a Vencel tér közelében fedeztük fel. Első látásra kis „jelentéktelen” templomnak tűnt, de belépve – hiába befejezetlen – a hatalmas boltív elkápráztatott bennünket. Persze ne rohanjunk ennyire előre, ugyanis a befejezetlennek tűnő templom története is igen érdekes.

Az egyházi épületet a karmeliták építették 1347-ben IV. Károly és első felesége, Valois Blanka korozásának tiszteletére. A rend a kolduló rendek közé tartozott, ezért földet nem birtokolhattak, és a templom felépítéséhez sem rendelkeztek forrásokkal. IV. Károly és prágai polgárság támogatásával épülhetett meg a templom, amit mégis az anyagi problémák miatt nem tudtak befejezni. A huszita háborúk ezt a templomot se kímélték és komoly károkat szenvedett, majd az itt élő szerzetesek elhagyták a kolostort. Az építmény állapota a 15. század végére jelentősen megromlott, majd a 17. században II. Rudolf császár a kolostort a ferenceseknek adományozta. 1611-ben a passaui fegyveres erők betörtek a városba és a feldühödött prágai lakosság kifosztotta a kolostort, valamint tizennégy szerzetest megöltek, akiket prágai mártíroknak neveznek (2012-ben avatták őket boldoggá). A mészárlás után csak 1625-ben szentelték újra a templomot. A 17. század második felében többször is átépítették és először reneszánsz, majd barokk stílusjegyeket kapott.

A reneszánsz bejárati portál felett először a templom falán lévő Havas Boldogasszony mozaikjára figyeltünk fel, amit Foerster Viktor alkotott. A mozaik körül két gótikus ablak és felette egy eredeti gótikus rózsaablak engedi be a fényt a templomba. A templom főfolyosójára belépve csak ámultunk a magasságán és fényességén. Az eredeti, gótikus keresztboltozat magasabb volt. A mostani reneszánsz stílusú 1607-ben épült és 31,4 m magas, amivel Prágában a második a Szent Vitus Székesegyház boltozata után, ugyanis ez eléri a 33,24 métert. A festett díszítést 1603-ban készítették. Itt II. Rudolf és II. Mátyás oltár feletti monogramja után a Szentháromság, Miasszonyunk, Mihály arkangyal, és egy sor ferences szent (Assisi Szent Ferenc, Szent Klára, Padovai Szent Antal, Sz. Bonaventura, Sienai Szent Bernardin, Toulouse-i Szent Lajos, aki mellesleg Károly Róbert magyar király nagybátyja, Árpád-házi Szent Erzsébet, és Alcalai Szent Diego) alakjával folytatódik. Az utolsó alakot nem lehet azonosítani.

A kórus mai formáját a 17. század elején nyerte el, ugyanis ekkor bontották le az ezt ideiglenesen lezáró fa építményt, hogy felhúzhassák a ma is látható nyugati falat. Az 1980-as években végzett régészeti ásatások eredményei alapján a templomot eredetileg 110 méter hosszúra tervezték. A tervekből végül a kórus, két kis mellékhajó és a nyugati mellékhajó északi oldalán álló nagy harangtorony valósult meg. A torony építését a 15. század elején kezdték el, viszont ez a huszita háborúk idején nagymértékben rongálódott, majd 1683-ban végleg összedőlt. Az északi mellékhajó részben megmaradt. A tető és a boltív már régen összedőlt, de egyes darabjai és az ablakok a mai napig is láthatóak. A kórust és a mellékhajókat más más logika szerint építették: a kórusban a pillérek majdnem csontvázszerűek, és az ablakok az egyik tartóoszloptól majdnem a másikig érnek, így ez a terület a templom legvilágosabb része. A mellékhajók ablakai kisebbek, és nem oszloptól oszlopig érnek. Ez annak köszönhető, hogy 1379-ben, az építkezés két fázisa között megváltoztatták a terveket. A mellékoltár főbejárata fölötti timpanon a Szentháromságot ábrázolja. Ezekből az egyéb csonka részekből mi vajmi keveset láthatunk, hiszen egyedül a mostani templom nyitott, ami tulajdonképpen a kórusnak felel meg.

A templom belső terében számos barokk műemlék került. Például itt található Prága egyik legmasszívabb és legmagasabb barokk faoltára (29 méter magas), amelyet 1651-ben készítettek talmberki idősebb Jan megrendelésére. Tetején Szűz Mária és János evangélista figurája között a Megfeszített Jézus alakja látható. Az oltárt a széleken angyalok, illetve Keresztelő Szent János, Szent Péter, Szent Pál és Szent Ferenc szobrai szegélyezik. Fölöttük a "Szűz Mária megáldja Szent Ferencet" témájú képet Szent Klára, Árpád-házi Szent Erzsébet, Szent Barbara és Alexandriai Szent Katalin veszi körbe. A megfeszítés alatt közvetlenül Mihály arkangyal figurája látható, oldalán Szent Vencellel és Adalberttel. A főoltár témája és az ábrázolt szentek, vagyis az ikonográfiai program a Liberius pápa korabeli csodára utal, amikor 352. augusztus 5-én havazott Rómában. A havazás helyén épült a későbbi Santa Maria Maggiore pápai bazilika, amit a magyar fordításban szintén Havas Boldogasszony néven emlegetünk. Az oltárkép bal alsó szélén a két donátor, talberki idősebb Jan és felesége is feltűnik, ahogy térdepel. Ezeket a képeket Antonín Stevens festette.

Az oldalsó oltárak is fából készültek, márvány utánzással és aranyozott díszítéssel. Közülük egy párt 1730-ból Szent Katalinnak és Assisi Szent Ferencnek szenteltek. Ettől nyugatabbra, szintén egymással szemben találjuk az Angyali Üdvözlet és a Szent Kereszt oltárját. Az Angyali Üdvözlet oltára 1724-ben készült és Václav Vavřinec Reiner egyik legjobb munkája.

Az orgona a már korábban említett Szent Miklós templom jobb oldali karzatáról származik. Ezt 1747-ben építette a jezsuita Tomáš Schwarz, amit 1832-ben, az aktuális helyszínre történő szállításkor Josef Gartner módosított.

Lényegében ez a templom egy kis ékszerdoboz, illetve az egyik kedvenc gótikus egyházi épületünk. A közismert Vencel tér szomszédságában könnyen megközelíthető, de a tulajdonképpeni városközpont szélén található, így nem is a leglátogatottabb nevezetesség. Ebből következik, hogy ezt nem szokták lerohanni a turisták, és itt még a hely szellemét is meg lehet tapintani.

Prágában még sok egyházi épület van, ami felfedezésre vár, de szerintünk ez az öt templom jellegzetes, és aki ide elmegy, az kicsit a többibe is belekóstol. Ezen felül ezek elég sok érdekességgel, és akár magyar vonatkozású részletekkel is büszkélkedhetnek. Reméljük, hogy kedvet adtunk ezen nevezetességek felfedezésére.

Itt látsz további képeket a Szent Vitus-székesegyházról.

Itt pedig a Szent Miklós templomról.
A Havas Boldogasszony templom külsejéről készített fotó forrását itt találjátok.