Római kalandunk előtt ráhangolódás céljából
elolvastuk Peter
Prange: A bazilika hercegnője
című regényét. Magunk se gondoltuk volna, hogy egy regény, a
valós és fiktív részletekkel ennyire jól be tudja mutatni a 17.
század Rómáját, illetve a kor azon két nagyszerű művészének
életét, rivalizálását, akikről ez a blogbejegyzés is szól.
Olvasás közben, majd később a római utcákon sétálva
visszarepültünk az időben...
Giovanni Lorenzo Bernini
és Francesco Borromini
kortárs volt, mégis eltérő stílusú, személyiségű művészekké
váltak. A római barokk eme meghatározó személyiségeinek
rengeteg szobrot, épületet köszönhetünk, rivalizálásuk pedig
meghatározta a város építészeti fejlődését.
Bernini 1598.
december 7-én született Nápolyban, családja 1605-ben költözött
Rómába. Apja taníttatta, és a fiatal Bernini alkotásai már
ekkor kitűntek, ami érett tudásra vallott. Scipione
Cafarrelli-Borgese kardinális igen korán szárnyai alá vette:
ekkor készült szobraiban már a természetesség és a mozgalmasság
dominált. Szerette alkalmazni a kicsavart mozdulatokat, a
szabálytalan, bonyolult testtartásokat, az elszánt
arckifejezéseket.
Bernini igen jó kapcsolatot ápolt Maffeo
Barberini bíborossal is, aki már VIII. Orbán pápa néven Bernini
egyik legfontosabb megbízójává vált, és uralkodása alatt
Bernini Róma egyik legtekintélyesebb művésze lett. Bernini ezt
meg is hálálta, és az építészetben is maradandót alkotott.
Fontos kihangsúlyozni, hogy a pápai megbízások, és a bíborosi
kollégium tagjainak pártfogása mindkét művész munkásságát
meghatározta.
A másik zseniális alkotó, Borromini,
eredetileg Castelli néven Ticino kantonban, Bissonéban látta meg a
napvilágot 1599. szeptember 25-én. Édesapja példáját követve a
kőfaragó mesterséget tanulta ki Milánóban, majd 1619-ben Rómába
költözött, ahol Carlo Maderno műhelyében kezdett el dolgozni. A Szent
Péter-székesegyház, a Palazzo Barberini és a Sant' Andrea della
Valle templom építésében segédkezett, díszítő elemeket,
tervrajzokat készített. Madernót halála után Bernini követte,
akivel Borromini ezt követően együtt dolgozott. Életük,
munkásságuk ekkor kapcsolódott össze, de a különböző nézeteik
miatt később már külön utakon tevékenykedtek.
Bernininek bohémabb, Borromininek inkább
melankolikus természete volt. Bernini az építészetben és a
szobrászatban is kiemelkedett, ezzel ellentétben Borromini „csak”
az építészetben alkotott nagyokat. Bernini a hagyományokat
folytatta, fejlesztette, míg Borromini szakított a múlttal.
Római utunk alatt a következő alkotásaik
nyerték el legjobban a tetszésünket, amiket mindenképpen érdemes
megnézni.
Bernini 1629-től, Carlo Maderno halálát
követően lett a Szent Péter-bazilika fő
építésze. Borromini ekkor, mint
segéd vett részt az építkezésen. Együtt készítették el a
kupola alatt található a 20 méter magas, aranyozott, csavart
oszlopokon álló baldachint.
Ez egy csapatmunka gyümölcse, így a két művészen túl olyan
neveket is meg kell említeni a készítők között, mint Stefano
Maderno (Carlo Maderno rokona, egyik legismertebb szobra Sz. Cecília
testét ábrázolja a katakombákban lévő sírja felnyitásakor),
Francois Duquesnoy (édesapja készítette a Brüsszel jelképévé
váló pisilő fiút), Giuliano Finelli (vele már találkoztunk
Apolló és Dafné szobra kapcsán), Luigi Bernini (Bernini testvére
és számos alkotásában társa). A csavart oszlopokat a régi Sz.
Péter bazilikából megmentett darabokról mintázták, amelyeket
viszont a jeruzsálemi templomban használt darabok ihlettek. A
baldachin tetejét és a rajta található szobrokat Borromini
rajzolta: az alkalmazott íves megoldással a szerkezet könnyítését
akarta elérni. A figyelmes turista az oszlopok talapzatánál
érdekes dolgokat talál. Itt az avatatlan szemlélő csak a
Barberini címer méhecskéit veszi észre, de ha figyelmesen
megvizsgáljuk a címerek felső részét, akkor Sz. Péter kulcsai
alatt egy szülő nő arcára bukkanunk, amint ez változik a vajúdás
különböző szakaszaiban. Az utolsónál már az újszülött arca
látható. A címerek alján található fura motívum pedig a női
nemi szerv változását mutatja a szülés különböző fázisaiban.
Nem ismert pontosan mit akart ezzel szimbolizálni Bernini. Lehetett
egy fricska egy nem engedélyezett házasság miatt, vagy arra is
utalhatott, hogy nem 9 hónapig, hanem 9 évig húzódott a baldachin
készítése, illetve a pápa nehézségekkel teli, de eredményeket
produkáló uralkodására is célozhatott. Mivel a baldachin képe
közismert, mi így inkább az egyik fejről közöltünk fotót.
A több, mint másfél évszázadig tartó
építkezés 1667-ben fejeződött be. Ez a kolonnád és a tér
kialakítása mellett a bazilika közvetlen környezetét is
érintette, aminek része a Vatikán palotájához vezető Scala
Regia:
ez a lépcső
a Vatikán ünnepi bejárata. Bernini ezen 1663 és 1666 között
dolgozott. A helyszín viszonylag szűk, meredek sáv a templom és a
palota között, amelyet szabálytalanul egymásba nyúló falak
határolnak. Bernini színházi barokk elemeket használt, hogy a
szinteket emelje. A Vatikánhoz vezető lépcső (lásd lent jobbra) cső formájú
boltíves oszlopot alkot, amely szükségszerűen szűk lesz a
látószög végén, ami perspektivikusan torzítja a távolságot.
Bernini a lépcső végén, már a bazilika előterének magasságában
Nagy Konstantin római császár lovas szobrát helyezte el.
A Chigi pápa,
VII. Sándor nem csak a Sz. Péter tér rendezésével bízta meg
Berninit, többek között a síremlékét is tőle rendelte meg (lásd fent jobbra). Ezt
Bernini 1678-ban készítette el, és
a szicíliai jáspisból készült ajtó egy részét elrejtő
csodálatos drapérián komponálta meg a szobrokat. A négy szobor a
pápa által gyakorolt erényeket ábrázolja, viszont a
magasztosságot a szövet alól felbukkanó halál töri meg: a pápa
nyugodt imádkozó arcával ellentétben áll az elmúlás csontváza,
amely aranyozott bronzból készült. A szobrok fekete fehér színűek
a gyász jegyeként. Bernini az Igazság szobrát eredetileg
meztelenre tervezte, de ezt a pápa kifogásolta, így ő is ruhát
kapott.
Persze ne
rohanjunk ennyire előre, ugyanis a két művész útja már jóval
korábban, a Szent Péter bazilika építése után szétvált, és
rivalizálásuk egyre csak nőtt.
A következő munkája
Sant'Ivo alla Sapienza temploma és
udvara volt, ami a római egyetem épületében található (lásd lent jobbra). A
templomot szokatlan formája miatt Borromini mesterművének mondják,
aminek az építésében 1640-től vett részt. A csillagokkal
díszített kupola és a csiga alakú tornya igazi különlegességnek
számít, amely az egekbe törő tudást szimbolizálja. A
központosított alaprajzú főhajó szabályos hatszöget formál.
Az épület több pápa uralkodása alatt készült: a homlokzat
csillagjai és dombjai a Chigi címerre utalnak (VII. Sándor,
1655–67 között uralkodott); az udvar méhecskéi viszont a
Barberini pápa, VIII. Orbán regnálására datálhatók (1623–44);
itt sárkányok is vannak, amelyek a Boncompagni család címerében
szerepelnek (XV. Gergely, 1621–23 között uralkodott). Ebben az a
fura, hogy pont a Borrominit leginkább támogató X. Ince galambjai
hiányoznak (a Pamphili címerben olajágat tartó galamb van három
liliommal). Az építményben mindenesetre felfedezhető a dinamikus
barokk és a racionalista geometrikus formák harmóniája.
A bazilika homlokzatának kialakításával később
foglalkoztak, és erre a célra pályázatot írtak ki. Ennek
vesztese, Ferdinando Fuga, a saját elképzelését a S. Maria
Maggiore bazilika homlokzatánál valósította meg.
Ha már egyházművészetről beszélünk, Bernini
munkásságában nagy szerepet kapnak az egyházi és misztikus
témájú szobrok. Ilyen például a két extázis témájú
műalkotása, amelyek minket is ámulatba ejtettek. Az egyik a Santa
Maria della Vittoria barokk stílusú
katolikus templomban található, és Szent
Teréz extázisát
ábrázolja, amit a megrendelő
Cornaro család szobrai is színházi páholyból néznek a róluk
elnevezett kápolnában. Az alkotás Szent Terézt ábrázolja,
miközben várja egy szép angyal nyíldöfését, azaz Isten
szeretetének megnyilvánulását. A szobor olyan könnyedségű,
mintha nem is márványból készült volna. Az alkotás a barokk kor
egyik legszebb kompozíciója, bár már megalkotása idején
bírálatokat váltott ki a túlságosan érzékinek tartott
ábrázolása miatt. Bernini Szent Terézt lehunyt szemekkel,
elernyedt tagokkal ábrázolta. Testének apró rezdüléseiről
ujjainak finom mozdulatai beszélnek. Félig ülő testtartása saját
erejének elhagyásáról tanúskodik. A mellé lépő angyal könnyed
kézmozdulata – ahogy megérinti Terézt – olyan, mintha máris
lángra lobbantaná az imában elmerült apácát. Ez a lelki „égés”,
a szeretettől való belső hevülést szimbolizálja.
Bernini másik hasonló témájú szobra a Boldog
Ludovica Albertoni extázisa, amely a
Tevere folyó jobb partján fekvő Trastevere negyedben álló San
Francesco a Ripa templomban található. Az épület és a hozzá
tartozó kolostor díszítése szerény, legértékesebb kincse
Bernini szobra. Ez már az idős mester alkotása, aki a régi
mintákat követte. Bernini a szobrot Ludovica halála után
száznegyven évvel, röviddel boldoggá avatása után faragta. Az
alkotás a fokozott szellemi állapotot olyan erőteljes testi
tünetekkel mutatja meg, amelyek a test önkívületi állapotát
jelzik. A Boldog
Ludovica Albertoni halála című
szobor olyan, mintha a szentéletű hölgy megengedné, hogy tanúi
legyünk a haláltusájának a vörös jáspis terítővel övezett,
rendezetlen ágyon. A szobor egy gesztikuláló színésznő
benyomását kelti, a túlzóan realisztikus vízió azonban
allegória is. Természetesen itt se mi vagyunk az egyedüli
szemlélők, hiszen a puttó fejek jelzik, hogy az égiek is tanúi
az eseménynek.
Bernini a folyókat ábrázoló alakok mellett
állatfigurákat (oroszlán, krokodil, ló, sárkány) is megformált,
ezzel utalva a kontinensek állatvilágára. A medencében kígyót
és egy delfint is felfedezhetünk. Bernini a növényvilágot se
hagyta ki az ábrázolások sorából, amellyel szintén az adott
kontinensre utalt. Annyi érdekes látnivaló van ezen a szökőkúton,
hogy azt nem is tudnánk szavakba önteni. Személyesen kell
meggyőződni a szépségéről.
1672-től az építkezés vezetését Girolamo
Rainaldi fia, Carlo vette át. A templom 18 évnyi munka után
készült el, X. Ince pápát a főoltár elé temették. A
templomban egy Szent Ágnes szentély is található: itt találjuk a
koponyáját (Sz. Ágnes a szüzek, jegyesek és az erőszak
áldozatainak védőszentje).
A két művész még idős korában is jelentős
munkákat készített, de a búskomor Borromini 1667 nyarán
idegrendszeri zavaroktól és depressziótól szenvedett, hogy majd
önkezével vessen véget életének. Utolsó munkája a San Giovanni
in Fiorentini templom Falconieri kápolnája volt, ahol a sírját is
megtaláljuk.
Ha már Falconieri, akkor meg kell említenünk a
magyarok kötődését Borrominihez: benne tisztelhetjük a Római
Magyar Akadémia székhelyeként működő Palazzo Falconieri
tervezőjét is. A palota legfelső szintjét alkotó loggiát máig
Borromini loggiaként emlegetik (lásd lent balra, az itt készült 360°os panorámát lásd itt). Aki erre jár, feltétlenül menjen
be. A portán kell megkérdezni, hogy fel lehet-e menni, majd némi
liftezés után csak az utolsó csigalépcsőn kell felkapaszkodni (a
tériszonyosoknak is megéri!), és máris fenn vagyunk a
Janus-fejekkel díszített teraszon. Szerintünk Róma legjobb
panorámateraszáról van szó.
Bernini halála előtt még részt vett az egyik
kedvenc hídunk rendbetételében (lásd fent jobbra). A
Ponte Sant'Angelo,
vagyis az Angyalhíd a Tevere jobb
partján álló Angyalvárat köti össze Róma belvárosával. Ez az
egyike annak a nyolc kőhídnak, melyet a rómaiak a Tevere fölé
építettek az ókorban, és még most is használatban vannak. A híd
neve eredetileg Pons Aelius volt, igazi Angyalhíddá Bernini tette
az angyalaival. IX. Kelemen pápa 1669-ben bízta meg a szobrok
elkészítésével, aki segédekkel dolgozott, és a 10 angyal közül
saját kezűleg csak kettőt fejezett be. Pont azt a kettőt, amit a
pápa sajnált a hídra kirakni, és megtartott magának. Bernini
kései munkáira jellemző a könnyed, légies, nyúlánk test, a
féktelen lobogású, mégis kifinomult drapéria. Az angyalok
szélfútta köpenyei fodrozódó öbleikkel és redőikkel teszik
láthatóvá Jézus szenvedése fölötti fájdalmukat. Kezükben a
passió egy-egy szimbolikus eszközét tartják.
Jelenleg a két Bernini-féle angyal a Sant Andrea della Fratte templomban látható. Pont abban a templomban, amely Borromini egyik legszerencsétlenebb megbízatásaként máig befejezetlen. A megrendelő ugyanis állandó pénzhiányban szenvedett, így a templomnak Borromini 1653–62 között csak a kupoladobját tudta megépíttetni, és a kupola máig nincs rajta. Ettől függetlenül Borromini itt is nagyot alkotott és építészek generációit inspirálta: Filippo Juvarra például ezt tanulmányozta, mielőtt jó nyolcvan évvel később hozzáfogott volna a mantovai Sz. Vér ereklyét őrző S. Andrea bazilika szintén régóta hiányzó kupolájának a megalkotásához.
Bernininek rengeteg olyan műve van, amit nem
említettünk, de ezek felfedezése legyen csak a olvasóink
feladata. Mi csak elégedettek lehetünk, ha megteremtettük a
lelkesedést. A klasszikus szemléletű Berninivel szemben Borromini
építészete formabontóbb volt, és számos olyan alkotás fűződik
a nevéhez, amiről mi nem beszéltünk, de ezekkel olyan ellenpólust
képvisel a római barokk építészetben, amelyek meghatározzák
azt. A két művész életének, stílusának ellentétes mivoltja
ellenére se tudnánk elképzelni őket egymás nélkül. Róma
barokk világa elképzelhetetlen lenne nélkülük.
Az Apolló és Dafné szoborcsoportról készített
kép forrását lásd itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése